Az első napoknak van egy olyan különleges, és el nem hanyagolható tulajdonságuk, hogy első napok, kvázi valami új kezdetei. Hogy jó jön-e az életedbe, vagy rossz az nézőpont és elhatározás kérdése - ezt a szöveget próbáltam beadni egy hatéves kislány szájába alig három órával ezelőtt, abszol-úti lakásunk előszobájában, viszont hazudnék, ha azt állítanám, használt is. Bár nem csodálkozom. Beatrice élete első hat évét az anyjával, velem töltötte, esetenként pedig óvodába járt; a varázsvilágban viszont híján vannak mágusgyerekek gyerekmegőrzőinek, már a Roxfortból érkező behívólevelet megelőző tizenegy évben. Ha tartanám a kapcsolatot bárkivel a családomból most hozzájuk vihetném Bee-t, de mivel hat éve nem láttak ez bizony szülne néhány olyan mondatot, amelyhez most se kedvem, se időm éppen nincs. Ezen kívül Beatrice soha életében nem látta a nagyszüleit - vinném át hozzájuk egy teljes napra, míg én a minisztériumban aktatologatóként járkálok a különböző osztályok között? Nem, így a kevésbé pénztárcakímélő, de logikusabb megoldást választottam, mivel a mágusok világa hemzseg az olyan fiatal boszorkányoktól, akik némi pénz fejében utolsó roxfortos évük előtt bébiszitterkedésre adják a fejüket. Tehát rám nem jellemző pontossággal hagytam ott nem sokkal reggel fél tíz után Beatrice-t egy szimpatikus, kissé túlságosan is izgága, tizenhat éves lánnyal, Trisha Willisszel, mondván: " Délután ötkor jövök!". Délután ötkor jövök. Eddig sosem voltunk ennyi időn keresztül távol egymástól, kivéve, mikor Beatrice a többi mugli kislánnyal nyári táborba ment valamelyik erdőbe, vagy a tavakhoz. Az viszont teljesen más szituáció, mint ez a mostani... Most ugyanis már boszorkányok vagyunk. ő is, hivatalosan. Négy éves kora óta hajt végre kisebb varázslatokat, ám mindeddig azt hitte, csak szerencséje van, esetleg a fantáziája szül mindent. Ő maga sem hitte el nagyon sokáig, pedig Bee alapvetően nem racionális kislány, álladóan meséket talál ki sárkányokról, lovagokról, és természetesen a királylányról, aki sosem menti meg önmagát, hanem mindig csak vár valakire, aki sosem jön el...
Ezek a gondolatok kavarognak bennem, miközben Madame Hopkirk irodájába lépve egy barátságos mosoly kíséretében a hölgy ízlésesen rendben tartott asztalán álló iratkupachoz lépek. - Ez minden, asszonyom? - nézek az idősödő, ám fiatalos életkedvvel telt vonásokra, amiket visszatükröz a markáns szemüveg, valamint vékony lencséje. - Igen, viheti. - még egy mosolyt is megereszt felém, miközben fél kézzel ügyetlenkedve felnyalábolom a nehéz zsákmányt, és távozok az ajtón át, amit csak nagy erőlködés árán sikerül kinyitnom. Természetesen tudom, mekkora kegy, hogy a minisztériumban dolgozhatok különösebb tapasztalat nélkül. Édesapám auror, és bár évek óta nem láttam, tudom, milyen kiváló a szakmájában, a Wiloughby név pedig rendesen megdobogtatja azok szívét, akikre apámnak van befolyása. Más esetben talán ellenkeznék, ám ezúttal a büszkeségemnél messzebb érnek az anyai ösztönök - Beatrice épp csak szembesült a ténnyel, hogy amit csinál azt varázslásnak nevezik, ráadásul a varázsvilág maga nem csupán a mesékben létezik, bár a mami hat éve önkényesen kihúzta magát belőle, mert... a miérteket sosem mondtam neki. De attól tartok, már ez is túl sok lenne a kis lelkének, hát még ha makacsságom miatt éheznünk kéne - senki nem alkalmazna, aki nem ismeri apámat. Márpedig összetehetem a két kezem, amiért máris ilyen előkelő helyre kerültem, pedig hat éve nem fogtam pálcát a kezembe. A tehetség nem vész el, mégsem lebegtetem az iratkupacot magam előtt egy egyszerű bűbájjal, hanem a kezemben cipelem, ezzel jelentősen fejlesztve a karizmaimat. Hiába, így szoktam meg.
A minisztérium épülete hatalmas, ezért az első napomhoz híven többször körbe kell járnom kényszerű súlyzómmal, mire elérem a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályát, azon belül is Mr. Kippset, egy tagbaszakadt, kopaszodó varázslót, aki hatalmas irodájában olyan készségesen fogad, mintha legalábbis a kedvenc unokahúga lennék. Még cukorral is megkínál, de én hálásan elutasítom, mivel jobb szeretnék mihamarabb az ajtón kívül lenni. A papírokat lerakom, majd egy vidám köszönéssel lépek ki, automatikusan a liftek felé véve az utam. Eddig egész jó. Gondolatban még vállon is veregetem magam a pazar első néhány óráért, amikor is nem okoztam nagy katasztrófát, nem mentem neki senkinek, ráadásul nemsokára itt az ebédidő is, amikor végre megismerkedhetek azokkal, akikkel egy főosztályon dolgozom - bár nem tudom, van-e aktatologatók főosztálya -, mindenesetre egyelőre megelégszem az aurorok iratainak rendben tartásával is, egyébként sem vagyok röghöz kötve, csak a mai délelőttön négy főosztályon nyújtottam segítő kezet, és...
A liftből a harmadikon kiszáll minden addigi útitársam, és először ki sem látok a mellém belépő alak széles vállai fölött. Minden igyekezetem hiába, hiszen sosem voltam kifejezetten magas, Mallory húgom szerintem már talán túl is nőtt... Aztán megáll bennem az ütő, mikor az ismeretlen férfi arcát tükröződni látom a lift oldalában. Ne! Kérlek, csak Őt ne! Gavin számára hat éve halott vagyok, mert a szülei úgy találták, jobb neki nélkülem. És a kislányunk nélkül, aki reggel könnyes arccal integetett utánam az előszobából... és akiről ő még csak nem is tud. És akivel csak úgy térhettünk vissza, ha távol maradunk a Chase famíliától. Arról nem volt szó, hogy... itt és most... Halkan, elborzadva nyikkanok meg. Biztosan észrevett. Biztos vagyok benne. A tekintetemet viszont nem bírom levenni róla, a temérdek emlék egyszerre tolul fel bennem, én pedig túl kevés, túl kicsi, túl törékeny vagyok a megfékezéséhez. Csak bámulom. Pedig nem kéne. Pedig észrevesz. Pedig tudom, mivel jár, ha megpillant. Már rég késő. Már rég eldöntötte bennem egy hang, hogy elkéstem.
• szavak: nem tudom... lényeges? • megjelenés: ferula • megjegyzés: induljon a banzáj (:
Sebes léptekkel trappoltam le az emeleti hálószobából, egyik kezemben a reggeli újsággal, másikban egy szelet kaláccsal. próbáltam ugyan összeegyeztetni a sétálást az evéssel, több kevesebb sikerrel. Amint leértem a fordulónál, le dobtan a kalácsot a konyhaasztalon lévő tálra, majd már léptem volna be a kandallóból, mikor Francesca elkapva ingem nyakát megállított. - El sem köszönnél? - kérdezi sértetten, jellegzetes francia akcentusával. Hogy megelőzzem a kitörni készülő vulkánokat, gyors, szinte semmitmondó csókot nyomok szájára, majd hasára annál szeretet teljesebbet. - Este jövök. - szóltam még oda, majd eltűntek a zöld lángok között. Megtanultam együtt élni Frankievel, s ha nem is megszeretni őt - amit soha nem fogok - de egy bizonyos barátság iránta kialakult bennem. Azt tudom, hogy ő fülig szerelmes belém, de azt ő nem, hogy ezt sosem fogom viszonozni. Egyetlen dolgot szeretek benne halálosan: a benne növekedő gyermeket, akit bár sokáig nem akartam, mégis, még születése előtt jó néhány hónappal megszerettem. Ha már kénytelen vagyok elvenni a lány, legalább legyen valami jó dolog az egészben. És egy gyermek jó dolog. Őt tiszta szívemből szerethetem életem végéig, ha már az anyját nem fogom. Kissé fuldokolva lépek ki a tűzből, sosem fogom igazán megszokni ezt a fajta közlekedést, pedig már legalább öt éve dolgozom itt. Egyenesen az auror parancsnokságra indulok, ahol az asztalomon már kilószámra sorjáznak a papírok. Sajnos, mint minden munkánál, itt is megadatott számunkra az a csodálatos tevékenység, mely a hónap végén üt be és úgy hívnak: papírmunka. Ma csak ezekkel fogom elütni az időmet, ezért is öltöztem kicsit komolyabban, mint mikor bevetésre megyek. Általában egészen lazán öltözöm fel, hiszen a mozgáshoz kellő szabadság érzet kell a ruhákban, de mikor ilyen alkalom volt, hogy egész nap az irodámban ülök, legalább egy inget, meg egy normális nadrágot fel veszek. Ne higgyék már, hogy valami ágrólszakadt vagyok.
Miután már éveknek tűnő órák teltek el, s a munka csak nem akart fogyni, úgy döntöttem kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, s elmegyek ebédelni, hisz lassan úgy is itt van a kajaszünet, nagy örömömre. Bánom már, hogy azt a fél szelet kalácsot otthon hagytam. Az újságot a honom alá csapva indultam kifelé az irodából, majd zártam kulcsra, s álltam meg a lift előtt. Széthajtottam az újságot, s nem is figyelve arra, hogy ki száll be, vagy ki, beléptem a liftbe, s megnyomtam az Átrium szintjét. belemélyedve az aznapi hírekbe - Voldemorton és Potteren csámcsog persze még mindenki - észre sem vettem, hogy szinte teljesen ki is ürült a lift. Csak akkor ébredtem erre, mikor halk, egérhez hasonló cincogást halottam a hátam mögött. Felpillantottam, s a lift ajtajának tükröződésében kerestem a hang forrását, de csak egy, a hátam mögül épp hogy kilátszó kobakot véltem látni. Nem fordultam hátra először, ám egy furcsa, egészen természetfeletti érzés vett rajtam úrrá, s mintha uralma alá vonta volna gerincem és csípőmet, akaratom ellenére néztem hátra vállam fölött, majd vissza az újságba. Pislogtam párat. Aztán még párat, s az újság, melyet mereven, olvasás nélkül bámultam, most olyan iramban kezdett el remegni a kezemben, hogy élesen hallatszott a papír zörgése. Az nem lehet. Biztos vagyok benne, hogy csak a szemem káprázott. Nem létezik, hogy valaki, aki már hat éve meghalt, hirtelen megjelenjen a hátam mögött. Pedig így van. A szívem tudta, az orrom melybe beszökött az a jól ismert, semmihez fogható illat, melyet ezer éve nem éreztem már. Csak az agyam nem hitte el. Aztán az újság csak úgy kihullott elernyedt ujjaim közül, én pedig belebámultam a lift fémes tükrébe. Nem néztem újra hátra, egy pillanatig lehunytam szemem, próbálva visszatartani könnyeimet, melyek kicsordulni készültek. Az évek során bennem felgyülemlett fájdalom, most felszínre készült törni, ám én itt dolgozom, nem sírhatom el magamat a munkahelyemen. Meg kellett emberelne magamat. - Anne... - szólaltam meg halkan, s akkor meghallottam a rekedtes sóhajt hátam mögött, s akkor végre megfordultam. A látvány, melyet nem láttam már évek óta, kikényszerített egy kósza könnycsepp szememből. csak gyönyörködtem hosszú pillanatokig. Próbáltam magamba vésni az arcot, a szemeket, az ajkakat, melyektől eddig megvontak engem. Hátha csak álmodom, hátha csak egy szép álom. Pedig tudtam, hogy nem. És akkor kinyílt a liftajtó. Anne rémült tekintetébe néztem, s az enyém is ugyan olyan ijedtséget sugárzott. Olyan nagy volt ez a rohadt lift, hogy nem tudtam úgy állni, hogy teljesen elálljam az utat előle. Féltem, ha most elszalad, sosem fogom megtalálni újra. Hisz emlékeimben még mindig élt szökdécselő, fürge lábai...
A hozzászólást GAVIN CHASE összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 26, 2012 9:10 pm-kor.
A vér dobolása a fülemben elnyomja még a lift zaját is, ahogy az aranyozott, elegáns szerelvény megáll sorban minden szinten, bár senki nem száll be. Elképesztően lassan haladunk, a balsejtelem bennem pedig túl gyorsan nő. Felemészt, érzem, ahogy a sav a torkomba mar. Ennek nem így kéne történnie, igaz? Az első napomon összefutunk? Ezt senki nem mondta nekem. Ráadásul évekig meggyőződésem volt, Gavin végül kötélnek állta szülői nyomás alatt és halálfalónak állt. Hetek óta olvasok Harry Potter csodálatos tettéről, aki legyőzte a Sötét Nagyurat - és minden halálfalóját az Azkabanba zárták, már aki nem esett el valamilyen csoda folytán a végső nagy csatában. Sosem tudtam megmagyarázni, miért sajnálom azokat a sötét lelkű embereket, bár valahol épp úgy tudtam mindig a magyarázatot, mint ahogy az ember ösztönösen tudja, egy hét hét napból áll, a szerdát pedig a csütörtök követi. Mindenki ösztönösen tudja, a nyarat ősz váltja fel. Egyetemes igazságokkal van tele egész életünk, hiába nézünk el mellettük reménykedve a kivételben, ami végső soron csak a szabályt erősíti - ezek az egyetemes igazságok kiáltanak most felém, miközben azon töprengek, merre bújhatnék el ebben a példátlanul tágas, ám esetünkben fullasztóan kicsi liftben. Mindig éreztem, hogy az Ő nevét akarom látni az elfogott halálfalók közt - a mugli újságban is lehoztak róluk egy cikket, mint " kimondottan veszélyes körözött bűnözők"-ről, akik nem érdemelnek irgalmat. Sosem láttam. Hiába olvastam át ezerszer, Gavin neve sosem bukkant fel, még a sorok között sem. Tudnom kellett volna, miért. Vagy már hamarabb meghalt - amire gondolni sem igen akartam -, vagy nem engedett az apja kívánságának. A lift polírozott oldalára bámulok. Mit tettem volna, ha ott látom a nevét, az Azkabanba zártak névsorában? Elfelejtem? Butaság, hiszen sosem felejtettem el. Sosem voltam rá képes, és az ok épp olyan nyilvánvaló, minthogy lassan dél van. Lassan ebédidő. És ha már a lassú dolgoknál tartunk, a lift is úgy mozog lefelé, az Átrium szintje felé, akár valami csiga az akácerdőbe...
Figyelem, ahogy hátranéz, ahogy hevesen pislog, mert nem hisz a szemének. Én sem hinnék, viszont egy hanggal sem bírom meggyőzni arról, mennyire megértem a reakcióját. Nem, mert én valóban nem hiszek, bár nem nekem kell találkoznom azzal a nővel, akit hat éve halottnak hittem. Nagyon költői, nem? Bár ebben a percben darabokra átkozom fejben az apját, amiért ezt sosem említette nekem - egy levelet kaptam tőle hat év után, amiben megírta, visszatérhetünk. Komolyan még csak eszébe sem jutott, hogy a fiába botlok, még csak nem is szánt szándékkal? Az utcán, vagy a közértben? Mondjuk, ahogy ebben a percben végignézek Gavin öltözékén olyan, mintha egy másik embert látnék. A srác, akivel anno együtt voltam még a nyakkendőt is utálta - most pedig itt állok ezzel a férfivel, aki inget visel, gondosan vasalt nadrággal. Nagyon gondos menyasszonya lehet. A gondolat élesen, bántón süvít át rajtam, és még egy újabb indokot szolgáltat a lift sarkába való elbújásra. Hát persze, a menyasszonyáról, erről az arctalan - ám számomra csuklóból ellenszenves -, kifinomult, tökéletes, megnyerő nőről el is felejtkeztem. Nyilván megfelel a kívánalmaknak, amelyeknek én vérségi, és egyéb természeti okokból kifolyólag nem tudtam. Hallom, ahogy a nevemet suttogja, látom, ahogy megfordul... nem, ennek nagyon nem így kéne történnie! Nem kéne így néznie rám! Nem, és nem, hiszen már most érzem, milyen hevesen ver a szívem. Pedig csak rám nézett. Hat év után először. Ez valóban a groteszk, érthetetlen, utálatos "első"-k napja, minden tekintetben...
A lift hirtelen nyílik ki, a fejünk fölött női hang zengi be: " átrium". Alig látok ki Gavin válla fölött, ezzel együtt ha jól becsülöm vagy ezren lehetnek odakint, ami azt jelenti most vagy soha többé nem lesz lehetőségem magam mögött hagyni Őt! Erőnek erejével elszakítom tekintetemet az arcáról, majd a lift és a karja közötti szűk résen átcsúszva őrölt tempóban vágok neki az átrium szépen felsikált márványpadlójának. Körülöttem süveges alakok mindenfelé, a zsongás egy pillanatra őszintén megrémiszt, de nincs időm tétovázni. A cipőmet ebben a percben átkozhatom kedvem szerint, de sajnos nem futáshoz készült, ezért többeknek sikerül nekirohannom. Nem érdekel. Elég volt. Hazamegyek, összecsomagolunk és jó messzire költözünk Londontól, aztán... keresek másik munkát, Beatrice tizenegy évesen elmegy a Roxfortba, és boldog lesz, de a szükségesnél többet biztosan nem jövök ide. Soha többé. - Elnézést, bocsánat, bocsánat... - egy perc alatt hozzávetőleg húsz varázslónak, illetve boszorkánynak rohanok neki, amit ők heves szitkozódással fogadnak, én viszont nem merek hátranézni. Remek. Az első napomon az új munkahelyemen lélekszakadva rohanok végig az átriumon, mint valami bugris! Habozás nélkül beállok az egyik kanadalló felé kígyózó hosszú sorba, remélve, gyorsan sorra kerülök és hamarabb elnyelnek a zöld lángnyelvek, minthogy Gavin utolérjen. A felmondásomat majd elküldöm bagollyal holnap reggel.
• szavak: je ne sais pas • megjelenés: ferula • megjegyzés: jó reggelt, június ♥
Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Az érzést, mikor megláttam a nőt, akit hat éve halottnak hittem. Akibe menthetetlenül szerelmes voltam. Nem érettem semmit, úgy éreztem magam, mintha a fejemre ejtettek volna. Hogy lehetséges, hogy a nő, aki hat évvel ezelőtt bezúzta a koponyáját a fürdőkádba, s meghalt, most teljesen egészségesen, a maga megtestesült gyönyörűségében itt áll előttem? Ki űz velem ilyen rémes tréfát? Nem, nem NEM!! Egyre szaggatottabban lélegeztem, nem tudtam ugyan megszólalni, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Csupán néztem őt, fátyolos tekintettel. Semmit nem értettem, hogy ki hazudott nekem, s miért, hogy mégis miért nem jelentkezett, ezernyi kérdés kezdett el kavarogni fejemben, s a legbosszantóbb, hogy egyikre sem tudtam a választ. Ám mielőtt megszólalhattam volna, hogy legalább egy kérdést feltegyek neki, a lift kinyílt, Anne pedig vállam mellett elsuhanva kiviharzott. Egy pillanatig csak álltam, még mindig a találkozástól sokkos állapotban. Halottam, ahogy a lift kis csengetéssel bezárulna, így észbe kaptam, s még az utolsó pillanatban kibújtam, mielőtt az ajtó bezárult volna. Az átriumban még a megszokottnál és nagyobb tömeg volt, biztos voltam benne, hogy a sors kegyetlen játékához tartozik ez is, hogy pont akkor nem lehet átlátni a tömegen, mikor szednem kéne a lábamat. Tekintetemmel az izgalomtól zihálva kerestem a vörös tincseket, majd mikor megpillantottam, eszeveszett rohanásba kezdtem. Szinte mindenkit félre lökve az utamból,m sűrű bocsánatkérések közepette kerestem az arcot a tömegben. Aztán megálltam. Elveszítettem. Rövid hajamba túrva álltam, s forgattam körbe tengelyem körül, tekintetemmel kutatva a lány, akit szinte egész életemben szerettem. Hosszú percek teltek el, mire végre újra megpillantottam őt, egy sorban várakozva, behúzott nyakkal. Vége a játéknak, elég volt! Hirtelen odaléptem hozzá, pont akkor, mikor belépni készült a tűzbe, majd megfogva karját egy szó nélkül kitéptem a sorból, s elkezdtem a kijárat felé vonszolni, mely a mugli utcára néz. Semmi nem érdekelt. éreztem az ellenállás, hogy próbálja magát kiszabadítani szorításomból, de nem hagytam. Mikor kiértem a Londoni utcára, nem álltam meg, egy kisebb park felé vezettem őt, majd ott végre elengedtem karját és szembe fordultam vele. Egy pár pillanatig még zihálva néztem rá, majd végre megszólalt. - Magyarázd meg kérlek, hogy mégis mit keresel itt, mikor hat éve halott vagy, és a föld alatt kéne feküdnöd! - szólaltam meg halkan, igen remegő hangon. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagy végtelenül boldog vagyok e-percben. Talán mindkét érzés erőteljesen kavargott bennem. Boldog voltam, hisz ezek szerint tévesek voltak a hírek, s nem halt meg. Él, itt áll ellőttem, megfoghatom, nézhetem, hallhatom a hangját. Ez mindennél többet jelentett nekem. Viszont mérhetetlenül dühös voltam. Átvert, nem csak ő, a saját családom, elhunyt édesanyám. nem keresett hat éven át, nem adta jelét annak, hogy él, míg én a poklok poklát éltem át.
A hozzászólást GAVIN CHASE összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 26, 2012 9:11 pm-kor.
Nem tudom, mit gondoltam, miben reménykedtem. Csak úgy elveszít szem elől? Na persze, Gavin sosem volt egyszerű eset, a robbanékony természete mindig tovább fűtötte őt, bár egy ilyen szituációban talán megbocsájtható, ha nem maradt a liftben bénultan állva, míg az tovább halad lefelé, engem pedig elnyel az átrium méhe. Más, halálosan nyugodt emberek is minimum kikelnének magukból, ha halott szeretteik - pontosabban halottnak hitt szeretteik - kikászálódnának a sírból, és visszaköszöngetnének. Nem mondhatom, hogy profin kezeljük a dolgot... hiába, nincs túl nagy gyakorlatom abban, miképp kell szépen visszatérni a halálból. Gavinnak pedig szemlátomást az elhunytak fogadása nem megy zökkenőmentesen. Egy szavam sem lehet. A szüleivel anno megállapodást kötöttünk, az ő érdekében, pedig Richard és Annabelle sokáig a nevemet sem voltak hajlandóak kiejteni. Furcsa helyzet, nem? Ma már nehezebben értem meg, miért álltam kötélnek akkor, vállalva ezzel, hogy a varázsvilágból önkényesen kiszakítva magam egy ismeretlen életbe csöppenjek, nem is egyedül. A másállapotom nem volt kifejezett könnyebbség, a fiatal, megesett lányokat Londonban még a muglik sem sűrűn nézik jó szemmel - a hibái, az esztelensége miatt mindenki megbűnhődik, legalábbis a mondás így tartja. Viszont talán még így is jobban jártam, mintha a mágusok közt maradok, akik mind konzervatívan fogják fel a dolgokat. Az én szüleimben kicsit több liberális eszme szökött szárba az évek során, ezért biztosra vehettem, segíteni fognak - de a varázsvilág elhagyását nem tudták megbocsájtani. Érthető. A három lányuk közül az első szó nélkül eltűnt egy kisbabával, azt az eszement ötletet forszírozva, hogy márpedig ő mugli lesz mostantól kezdve. Visszatekintve a szüleim büszkék lehetnének rám - hat év alatt egyszer sem használtam pálcát a problémáim megoldásához, vagy az akaratom érvényesítéséhez, pedig nem egyszer nagy kedvem kerekedett hozzá. Példának okáért mikor Bee óvodába ment - rá egy évre az akaratával lángra lobbantotta a függönyt, onnantól pedig végképp kontrollálhatatlanná vált a lappangó varázsereje. Persze, értelmetlen csodálkozni ezen, ha az ember lánya apai és anyai ágon is hozza a bűbájos-géneket. A szülői munkaközösség titán-anyái viszont nem fogadtak be engem maguk közé, talán épp Bee mássága miatt, talán azért, mert csak huszonegy éves voltam... lehettek építő ötleteim, szervezhettem játékestet, fejre is állhattam volna, hogy úgy igyak ki egy pohár szódavizet. Semmi.
Itt állva a sorban, ami aggasztóan lassan halad előre, a nyakamat a lehető legjobban behúzva ezen jár az agyam - vajon mit mondjak Bee-nek, mikor a vártnál hamarabb érkezem haza azzal a sziklaszilárd döntéssel, elköltözünk. Ismét. Egy hónap leforgása alatt immár másodízben szedjük a sátorfánkat, mint valami csóró vándorcirkusz. Id. Richard Chase bőkezű adományából telik egy ilyen odébb állásra - a csóró rész csak az új helyen fog következni, valahol északon, amikor már egy fontunk se marad. Beatrice nagyon szeretné velem tölteni a nap huszonnégy óráját, csak mesél, mesél, mesél, olykor pedig beleszövünk dolgokat a fantáziájának bölcsőjébe - de nem tehetem. Lassan ideje felébrednem, rádöbbennem, hogy egyedülálló anyaként nincs, és már sosem lesz időm meséket kitalálni a lányommal, mert a gyomorkorgást, a számlákat egy mese sem tudja elhalványítani. Amint haza érek megköszönöm Trishának a rövid szolgálatait, kifizetem a mai napját teljes árral - hiszen mégis időt áldozott ránk -, aztán... Valaki az utolsó pillanatban ragadja meg a csuklómat, a hoppor, amit a markomba vettem mind a fényes márványpadlóra hullik, fekete csillámokkal beszennyezve azt. Fel sem kell néznem, azonnal tudom, ki szorítja ilyen erővel a csuklómat - tehát még mindig megtalál egy ekkora tömegben is. Örömmel töltene el a tudat, ha nem éppen most készülne Gavin tönkre tenni mindent, amiben hat évnyi szenvedés és állhatatos munka fekszik! - Gavin, eressz el! - fél kézzel próbálom lefejteni szorító ujjait az időközben zsibbadásnak induló végtagomról, ő azonban hajthatatlanul vonszol kifelé, át a tömegen, a mugli Londonra nyíló ajtó irányába. - Kérlek szépen, engedj el!
Próbálok lassítani, visszafordulni, de semmi értelme a küzdelmemnek. Először egy közeli parkban hajlandó végre megszólalni, ám az arca megdöbbent. Nem ismerem ezt az embert. Nem tudom, ki ez... legalábbis Gavint még sosem láttam ilyennek. Talán a hat évnyi kihagyás ennyire eltompít bennem mindent? Idegességemben, tehetetlen dühömben a csuklómhoz kapok, s mintegy pótcselekvésként masszírozni kezdem. Mit mondjak erre? Nem akarom kiadni az apját, sem az anyját. Akkor Gavin nyilván hatalmasat csalódna a szüleiben, és azt nem lennék képes végigasszisztálni. Hiába tagadta anno foggal-körömmel, tudom, milyen fontos számára az édesanyja. Szóval ideje fejjel mennem a falnak, ha már nem bírok leásni alatta... - Mindent tönkreteszel ezzel! Kérlek szépen, engedj elmenni, és ígérem, soha többet nem fogsz látni, a közeledbe sem megyek, soha nem jövök többé vissza, megmondhatod apádnak is, csak engedj el! - nézek rá szinte könyörögve, s csak késve jut el a tudatomig, milyen információt is ejtettem el az imént. A fenébe!
• szavak: je ne veux pas travailler... • megjelenés: ferula • megjegyzés: remélem, a gyorsaság nem ront a minőségen, bár Te gyorsabb voltál (:
Úgy néz rám, mintha szellemet látna, talán most néz rám úgy igazán először, mióta újra találkoztunk. Pedig inkább nekem lenne jogom úgy nézni rám, mint egy szellemre, hiszen valójában az is. Egy szellem a múltból, aki már rég meghalt, s most mégis, valamilyen érthetetlen módon itt áll előttem, életnagyságban, hús-vér önmagában. Varázslónak születtem, így neveltek fel a szüleim már tipegős korom óta. Sok mindent láttam, s megéltem, mióta auror vagyok, mégis, erre nem találtam magyarázatot. Még a varázsvilágban sincsenek feltámadt halottak, csak szellemek. De Ő nem szellem volt, szóval valamilyen más magyarázata kell, hogy legyen a dolognak, s meg is fogom kapni azt a magyarázatot, ha kell sötétedésig itt fogunk állni. Egy tapodtat sem mozdulok, míg nem kapom meg, amit akarok. Figyelem, ahogy csuklóját kezdi el masszírozni, ott, ahol erősen megragadtam. Néha nem vagyok tudatában az erőmnek, főleg akkor nem, mikor elönti a szar az agyamat. S most pontosan ez történt. Mikor végre megszólalt, némán meredtem rá. Egy szavát sem értettem, megint úgy éreztem magam, mint diák korunkban, mikor valami olyanról beszélt, amiről fogalmam sem volt. Én teszek tönkre mindent? A felháborodástól szinte levegőt sem kaptam. Csupán bámultam rá hitetlenkedve. ... megmondhatod apádnak is... Apámnak? Mintha egyszerre villanyt oltottak volna fel az agyamba. Szóval az ő keze van a dologban? Vagy mégis hogy értette mindezt? - Tessék? - kérdeztem vissza vészjóslóan halk hangon, szinte fogaim között szűrve a szavakat. Éreztem, ahogy az erek kidagadnak a homlokomon, mint mindig, mikor felmegy bennem a pumpa. De most nem volt semmi, amin levezethetném a bennem tetéző feszültséges, csak is az előttem álló, magába roskadt nő. [color=#663366]- Mindvégig életben voltál? - kérdeztem hitetlenkedve. Úgy éreztem magam, mint akit átvertek, lóvá tettek, s kigúnyoltak. Éveken át sirattam egy nőt, aki elhagyott engem, minden jelzés vagy szó nélkül, mindent hátra hagyva, a múltunkat, de legfőképp a jövőnket. Talán még most is együtt lennénk, talán már a feleségem lenne, s családunk lenne. Hogy történhetett mindez? Két négyzetméteren kezdtem el fel s alá járkálni, miközben kezemmel tarkómat masszírozva, próbálva levinni az egekben lévő vérnyomásomat. Mint egy űzött vad, úgy járkáltam Anne figyelő tekintete előtt. Átejtett. Elhagyott. Csak ez a két szó lebegett előttem. Tán sosem szeretett, s azért volt képes elmenni köszönés nélkül. De miért kellett megrendeznie a saját halálát? Ezt nem értettem igazán. - Miért? -kérdeztem meg hirtelen, s elvesztve minden türelmemet megragadtam két karját, s megráztam őt, hátha észhez téríthetem. Micsoda hülye ötlet volt, az istenit! - Miért tetted ezt velem? - kérdeztem emelt hangon, s könny gyűlt a szemembe, pedig észre sem vettem. - Éveken át... éveken át szenvedtem, még most is gyötört az emléked. Csak az lebegett előttem, hogy meghaltál! - szinte ordítottam utolsó mondatomat, majd kissé észhez térve elengedtem őt, nem akartam bántani, még ebben a helyzetben sem akartam neki fájdalmat okozni, pedig ha más nem, legalább lelkileg megérdemelte volna azért, amit velem tett. Hátráltam egy lépést, s mintha éreztem volna, hogy meg akar szólalni, felemeltem kezem, hogy belé fojtsam a szót. Még nem végeztem. - Nem volt jogod ehhez. Sem másnak. Ha kényszerítettek rá, ha apám műve volt is... - szólok, mivel már kezdett összeállni előttem a kép, legalábbis néhány darabja a kirakósnak. Annyi biztos, hogy meg lett rendezve, s mindez apám fejéből pattant ki. Amin nem is csodálkozom. De, hogy Anne, mindebbe bele is egyezett, az volt az igazán megdöbbentő. - Nem volt jogod hozzá, hogy csak így elhagyj, hogy elhitesd velem, hogy meghaltál. Hogy voltál erre képes? - nézek rá összehúzott, hitetlenkedő szemekkel. nem is ismerek rá erre a nőre. Nem ismerem fel benne azt, akibe beleszerettem. Az a lány sosem tett volna velem ilyet, sosem hagyott volna el azért, mert Richard azt mondja neki. A fájdalom melyet az évek során mindig, minden nap éreztem, most teljesen felülkerekedett rajtam, s sötét lepelként borult rám, hogy összeszorítsa szívemet. Olyan fájdalmat éreztem a lelkemben, mint még soha.
A hozzászólást GAVIN CHASE összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 26, 2012 9:13 pm-kor.
Tényleg nem vagyok normális, fut át rajtam villámcsapásként a gondolat, ám a baj már megesett, eső után pedig kár köpönyeget húzni. Tudnom kéne ezt már, hiszen annyi hasonló hibát vétettem az életben. Meg kéne tanulnom előbb gondolkodni, mint kinyitni a számat. Na, igen. Épp itt az ideje - viszont csak képletesen, mert nem vagyok benne biztos, hogy a tanulást Gavinnel akarom elkezdeni, miközben válogatott kérdéseket vág a fejemhez,a parkban tartózkodó muglik közül pedig egyre többen és egyre gyakrabban kíváncsiskodnak felénk, hátha megtudhatják, mire ez a nagy felhajtás. Szívesen cserélnék e pillanatban bármelyikükkel. Az idős nővel, aki a látszat szerint galambokat etet tőlünk nem messze, azonban már annyira leköti a vitánk, hogy észre sem veszi milyen vehemensen szóraj egy bokorra a kenyérdarabkákat. Az a kislány pedig, aki elméletileg kutyát sétáltat néhány perc múlva át fog esni a kutyát tartó pórázon, ha továbbra is ilyen kitartóan bámul minket. Az a két férfi pedig, akik eddig hangosan nevettek valamin a Viktória királynőt mintázó szobor tövében, most felváltva néznek felénk. Idegesen karba fonom a kezem, ami talán úgy tűnhet, a pulykaméreg csapódik le bennem - pedig csak utálom, ha közszemlén intézzük az ügyeinket. Régen folyton ezt láttam édesapámtól, aki a legváratlanabb helyeken kezdett pörölni édesanyámmal. A figyelem egyébként sem a szívem csücske, leginkább mivel ez egy kényes téma, és senkinek semmi köze hozzá...
Gavin azonban profán egyszerűséggel elintézi, hogy ne is figyelhessek a körülöttünk tébláboló civilekre. Valóban, amiről beszélünk, a legfinomabban fogalmazva is vízválasztó jelentőségű - bár ha jobban belegondolok, már mindegy, nem igaz? Hiszen ő megnősül, tovább lépett. És most, hogy láttam, megtudtam, jól van - mondjuk ez jelen pillanatban nincs az arcára írva -, én is megpróbálok. Egyszer így is, úgy is meg kellett volna tennem, a ma pedig egy remek alkalom. Jobb, mint a holnap, jobb mint húzni, halasztani, míg visszafordíthatatlanná válik ez az egész őrültség. Nem mondom, nem esik jól az új szerelem belépése az életébe, hiszen ha a szülei erre a lányra áldásukat adták nyilván sokkal több, jobb mint én voltam egykor. Ezért nem szabad sodródnom a gátját feszegető árvízzel - az csak újabb kérdéseket vetne fel Benne, amiknek a megválaszolása nem kellemes. Beatrice-t pedig nem fogom kitenni ennek. Szóval... valójában nincs két opcióm. Az az egyetlen egy pedig hosszútávra szól. - Igen, mindvégig. - elég nyilvánvaló ugyan, hogy nem csupán a henye agyvelő pillanatnyi szüleményeként vagyok itt, viszont megpróbálok türelmesen válaszolgatni Gavin ütemesen, vészjóslóan sorjázó kérdéseire, megkerülve az igazságnak azon pontját - Beatrice létezését -, ami az utolsó csepp volt annak idején Richard és Annabelle poharában, s aminek okán végül mennem kellett. Szó nélkül figyelem, miként járkál szinte öntudatlanul fel-s alá, mint egy sarokba szorított, szűkölő állat, nyakán kidagadó erekkel. Végre egy reakció, amit felismerek, bár most kissé rosszabbul érint - akaratlanul is eszembe jut, régen milyen jó módszereink voltak a robbanékonyságának levezetésére. De a múlt elmúlt, igaz? A kérdései pedig érthető okokból nem fogynak, azonban mikor felém ugrik és egyszerűen megrázza a vállam már nem bírok némán, megértő arccal, bűnbánóan tűrni. - Ha hagynál szóhoz jutni és nem ráznád ki belőlem a lelket is, elmondanám, hogy a Te érdekedben tettem! Azt hiszed, nekem nem ez volt életem legnyomorúságosabb hat éve? Gondolod, önszántamból elhagytalak volna, ha látok más utat?
Nem láttam, de ezt nyilván Ő is tudja. Csak a "miért" homályos még előtte, viszont ah így folytatja kénytelen leszek meglebbenteni a fátylat. Richard megvonhatja a támogatását, úgysem jelentett neki soha, semmit! Csak kenőpénz volt, hogy minél messzebbre menjek. Minél távolabb attól a férfitól, akihez világ életemben tartozni akartam. Talán, ha nem állok kötélnek az első unszolás után... de már akkor is tudtam, milyen igazuk van. Gavin sokkal többre hivatott, mint amit mellettem tehetett volna... - De igen, jogom volt hozzá, mert azt akartam, legyenek esélyeid! A szüleid hamarabb látták meg azt, amit én nem akartam észrevenni... mi annyira nem voltunk egymáshoz valók. Hiába szerettelek, a Te lábaid előtt ott heverhetett a világ, ha azt akartad! Én csak visszafogtalak volna. Édesanyád jobban tudta, mire van szükséged a jövőben, mint én. Késő. Érzem, ahogy a tűrőképességem határa elpattan. Tényleg utánam az özönvíz?
• szavak: je ne veux pas travailler... • megjelenés: ferula • megjegyzés: ezért edzettem idáig? xD
Talán nincs kizárva, hogy az évek során kissé megkeseredtem. Az életem olyan egyhangú és monoton volt, mint még soha. Ugyan volt egy nő az életembe, aki iránt semmilyen érzéseket nem tápláltam a szimpátián kívül, valamint útban egy születendő gyermek, s egy remek munka. Mégis, mióta az előttem álló nőt halottnak hittem, az életem olyan sivár volt, mint a sivatag. Ostoroztam önmagam, hogy nem voltam ott vele, s most tessék! Hat év... Hat évig üldöztek a rémképek, az álmatlan éjszakák... A semmiért. Kezdtem egyre idegesebb lenni, ez arcomon is látszott, ugyan is zöld szemeim mintha teljesen elsötétültek volna, s a lüktető ér homlokon sem jelentett túl jót. Törni zúzni lett volna kedvem, s meg is tettszem volna, ha nem egy rohadt parkban vagyunk, ahol maximum a muglikat robbanthattam volna fel, akik mostanra már szemérmetlen bámulásba kezdtek. Ha sokáig néznek tán még be is következik a legrosszabb. - Hogy van merszed... - Suttogtam vészjóslóan, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá. - Hogy van merszed arra fogni, hogy az én érdekemben tetted? - Szerettem ezt a nőt, még most is, mikor azért legszívesebben megátkoztam volna mérgemben. De megcsalt, s ez olyan sebet ejtett rajtam, ami nem tudom, valaha begyógyul-e. - Mindent feláldoztam volna érted! A nevem, a vérem, a családom! Mindent, csak, hogy veled lehessek. S te elmentél, hogy nekem könnyebb legyen az életem? - kérdeztem, még mindig hitetlenkedve bámulva rá. Mikor megismerkedtünk, még teljesen más ember voltam. Olyan dolgokban változtam meg miatta, amiről sosem hittem volna, hogy megtörténhet. Semmi nem érdekelt, csak vele lehessek. Család, vagyon, hírnév, semmi. Semmire nem lett volna szükségem, ha ő mellettem van, s kérés nélkül adtam volna föl érte az életem. S nem bántam volna, egy pillanatig sem. - Mégis, ki a franc kért meg rá, hogy helyettem dönts? - Dörrentem rá a rövid csend után, s láttam, összerezzen. Jól tudta, hogy milyen vagyok, hisz a világon a legjobban ismerte minden gondolatomat. Tudhatta hát azt is, milyen nehezen bírom elviselni a hazugságokat, ez pedig kérlek, elég nagy hazugság volt. De nem csak ő, mindenki más is hazudott. Apám, aki szívből gyűlöltem már korábban, s ez az eset sem segített abban, hogy kicsivel kevésbé utáljam. És anyám, akit mindennél jobban szerettem, annak ellenére, hogy Richard-dal karöltve belerángattak a sötét oldal fogságába. Igaz, az, hogy Anne elhunyt, nem segített a döntésemen. Meg akartam halni akkor, ezért is lehetséges, hogy örökre nyoma lesz bal alkaromon a döntésemnek. Mégis meghátráltam az utolsó percbe, s végül a sötét jeggyel karomon a jó oldalon fejeztem be a harcot. De erről Anne már nem tudhatott, hisz előtte elhagyott engem halála hírével. Szavaira szemem összehúztam, szám pedig pengevékony vonallá préselődött. Képtelen voltam tovább hallgatni ezt. Szemenszedett hazugságnak éreztem mindent, s a legelszomorítóbb az volt, hogy mindezt Ő tette velem. Olyan, akiért az életemet odaadtam volna. Egyre idegesebb voltam, s már a fejem is elkezdett hasogatni. Minkét kezemet fejemhez emeltem, hogy egy kis vért juttassak beléjük. Ám Alkaromon felcsúszott az ing, így feltárva titkomat, melyet évek óta őrizek. Tudtam, hogy észre vette, láttam arcán a megdöbbenést. Én viszont csak rezzenéstelen arccal néztem rá. - Gratulálok! - szólaltam meg, próbálva nyugalmat erőltetni hangomra, ám a remegés még most sem múlt el. - Jól kiterveltetek mindent! Úgy nézek ki, mint aki boldog? Aki megkapott mindent, amit az élettől várt? Nem! Az istenit, csak téged akartalak, senki mást! Majdnem utánad is mentem a halálba. Rohadt egy önző alak vagy! -vágtam oda dühösen. Persze semmit sem tudtam arról, hogy mi történt vele az elmúlt hat évben, s azt sem,, valójában mi a francért ment el. De most dühöm irányított, s nem tudtam tisztán gondolkodni.
Túl messzire mentem, ismét. A vészcsengő ütemesen dörömböl a fejemben. Az egyetlen reményem nem több Gavin józan eszénél, ami talán nem engedi meg neki azt a luxust, hogy egy muglikkal teli parkban halálra átkozzon, felrobbantson, vagy csak egyszerűen megüssön. Meg merem kockáztatni, az utóbbi fájna a legjobban - és az lenne az egyetlen, ami ellen védekeznék. Sosem használnék átkokat ellene, bűvöljön nekem akármilyen rémséget is. Sosem tenném ezt vele, és úgy érzem, Ő sem tenne ilyet. Velem nem, bármennyire is megérdemlem, bármennyire is az arcára van írva a fékezhetetlen düh, az indulat, a keserűség. Le sem veszem róla a szemem, pedig a szívem is belefacsarodik a látványba. A szülei komolyan elhitették velem, hogy nélkülem jobb lesz neki? Természetesen én értem a döntésemet - neki még fogalma sincs arról, milyen áldozatokat hoztam csak és kizárólag az ő jövője érdekében! Belátom, hiba volt nélküle döntenem, de… sosem volt az enyém a döntés. Ha akkor vele maradok Beatrice családban nőhetett volna fel, talán boldogok is lennénk, hiszen szeretnénk egymást – tudva, sosem szűntem meg szeretni őt igazán -, viszont arról fogalmam sincs, jutott-e volna így Gavin idáig. Auror lett, ami egy felelősségteljes, temérdek kötelességgel és edzéssel, gyakorlással és veszéllyel járó szakma. Ha tizennyolc évesen nekiáll családapát játszani a szülei kitagadják, nélkülözve élnénk valahol Londonban és csak arra tudna gondolni, miért nem tud eleget adni a lányának… nem jobb ez így? Mély sóhaj szakad fel belőlem, miközben a levegő – ha lehetséges ugyan – még inkább megfagy körülöttünk. Nem sok kell és rendbontásért kihívják ránk a mugli rendőrséget – aztán megtalálják a pálcánkat, és mehetünk az elmegyógyintézetbe. Vagy valami hasonlóan vidám helyre.
Azonban azt egy mugli bámészkodó se várja tőlem, hogy ilyen vádak ellen ne szálljak síkra. Ocsmány rágalmazás ez, semmi több! Azt gondolja, nincs jogom megtenni azt, amit helyesnek érzek?! Nem jókedvemben hagytam ott, az állítólagos halálom a szülei fejéből pattant ki, hogy Gavinnak eszébe se jusson keresni engem. Így jobb lesz neki, megkapja, amire született és nektek sem kell majd nélkülöznötök. Szép frázis, amiért eladtam a boldogságomat – és áruba bocsájtottam az övét is. – Úgysem fogod megérteni, miért volt szükség erre, hiába emeled fel a hangodat! Igen, elmentem, hogy neked könnyebb lehessen, mert ha maradok, sosem érted volna el mindezt! – talán érti is, mire célzok. A munkájára, a kiegyensúlyozott életére, a menyasszonyára otthon. Bár vannak ellenérzéseim, azért mégsem fogom utálni azt a nőt, mert Gavin beleszeretett. Mi több, valójában neki köszönhetem, hogy visszatérhettünk. Köszönhetem?
A hirtelen megszólalására úgy rezzenek össze, mint egy kiscica, akinek ágyút sütöttek el a füle mellett. Régi szokás, a hugrabugban is kitűntem a konfliktuskerülésemmel. Sokan azt gondolták, még sosem kaptam hajba senkivel. Talán van benne igazság. Inkább legyen igaza a másiknak, csak ne kiabáljunk… Anyaként viszont mást tartok fontosnak, és az óvodának csúfolt dzsungelben már rendesen megharcoltam a többi szülővel. Gavin annyiban más, hogy minden szavába beleremeg a lelkem, és újabb kérdések merülnek fel bennem az ép elmémet illetően. Elkapom róla a pillantásom, azonban egy fekete villanás ösztönszerűen visszarántja a karjára. A Sötét jegy. Fantasztikus. Akkor mégis úgy alakult minden, ahogy a szülei kívánták… legalábbis egy ideig. Ez némi elégtétellel tölt el. Már hetedévben is sziklaszilárdan tudtam, Gavin minden csak nem gonosz. Ez a gondolat azonban kevés a jókedvem előcsalogatásához jelen banális szituációnkban. A szavai egyszerre háborítanak fel, gondolkodtatnak el, ráznak meg. Mit is képzeltem? Mi a fenének jöttünk vissza? Ezért a cirkuszolásért? Egy állás sem ér meg ennyit. – Épp ezt nem akartam! Figyelsz Te rám egyáltalán? Épp azt nem akartam, hogy miattam feladj mindent! Azt hiszed, elmentem volna ilyen kérlelhetetlenül, ha látok más megoldást? Szerettelek, fogd már fel! És ha akkor maradok, ma már minden másképp lenne! Vannak körülmények, amik elkerülhetetlenül változtatnak dolgokon, a szüleid is épp ezért egyeztek meg velem! Csak jót akartak neked. Mindenki jót akart neked, erre még Te kiabálsz velem? Te háborodsz fel, mikor a Te karodon virít a Jegy?! nem érdekel, ki hall és ki lát. Lássanak, azért van két szemük, viszont nem fogom hagyni, hogy Gavin csak úgy átmenjen rajtam. Becsapottnak érzem magam. Az a srác, akit itt hagytam jó ember volt… nem halálfalók ivadéka, akinek csak a vér és a dicsőség számít.
• szavak: je ne veux pas travailler... • megjelenés: ferula • megjegyzés: már nem sok mindent tudok magunkhoz fűzni...
- Mit? Mégis mi az amit elértem? Semmit nem tudsz az életemről, Marianne! - talán meglepő lehetett számára, hogy teljesen nevén szólítottam, hisz sose tettem. Vagyis, de, mikor veszekednünk. Ha jobban belegondolok, elég sokat veszekedtünk fiatal korunkban, szóval elég sokszor hívtam így. Hisz igen, mikor még nem érett meg a stílusunk, nehéz volt egymás mellett lennünk, mivel nagyon eltérőek voltunk. Én, az elkényeztetett, aranyvérű csemete, ő pedig a félvér okostojás. Őszintén, fogalmam sincs, hogy két ennyire ellentétes ember, mégis hogyan gabalyodhatott össze. Talán, ha erősen próbálok visszaemlékezni, még feltudnám idézni. De nem akartam. Elég volt a jelen képeivel megküzdenem... Egy pillanatra megálltam a járkálás közben, s szétnéztem. Való igaz, jó néhányan bámultak már minket, eddig annyira fel sem tűnt. Az öreg hölgy, aki a padon ülve etette a galambokat, most teljesen megfeledkezve magáról bámult miket, miközben ütemesen csipkedte le a kenyér sarkát, észre sem véve, hogy már nincs is a közelében galamb. Bizonyára egy külső szemlélőnek nagyon érdekes és szórakoztató lehetett a két, hülye fiatal veszekedése. Tudtam volna felgyújtani az összeset... De nem tettem. Figyelmemet inkább visszairányítottam Anne-re, ám csak hallgattam, amit mond. Nem szóltam. Valahogy, ahogy szikrákat szóró tekintetébe néztem, felrémlettek előttem diákkorom legkedvesebb napjai. Azok a napok, melyeket Vele töltöttem el.
A bájitalterem alagsorában sötét, és nyirkosan fülledt volt a levegő. A terem egyik felé a sárga nyakkendősök lepték el, fegyelmezett testtartásban, akár a katonák, a másik oldalon a zöld-ezüst tábor diákja sutyorogtak egymással halkan, Piton elfogult alakja mögött, aki most a csapatnak hátat fordítva firkálta a receptet a táblára. Hátul, az utolsó sorban egy mardekáros fiú hajolt rá egy vörös hajú, hugrabuggos lány asztalára, aki most elpirulva nézett rá, s próbált valahogy koncentrálni az órai munkára, ám pennája meg sem mozdult kezébe. Csupán megbabonázva nézett a fűzöld szempárba. - Megint megfognak büntetni miattad! - ripakodott rá suttogva a lány, mire a fiú csak elhúzta félmosolyra száját. - Hát nem érem meg neked a házad összes pontját? - biggyesztette le száját a mardeákos, mire a lány rögtön rávágta a választ. - Nem! - majd elmosolyodva gyors puszit nyomott a fiú arcára, akivel még ennyitől is madarat lehetett volna fogatni.
Anne vádaskodó hangja rázott vissza a jelenbe. Rá kellett ébrednem, már nem az a pimasz mardekáros vagyok, aki voltam, akinek semmi dolga, és gondja nem akadt. és Ő sem az a kis hugrabuggos, aki elpirult már csak attól is, hogyha ránéztem. Az élet megváltozott. Ő feltámadt hamvaiból. Én pedig... megnősülök - támadt rám a gondolat. Eddig eszembe se jutott az otthon tüsténkedő, várandós menyecském, akitől ma még csókkal búcsúztam el. Ki hinné el, ha azt mondanám, hogy ez életem, melyet ha nem is szerettem, nem is élveztem, de végre megszoktam, egy óra lefogása alatt teljesen, fenekestül felfordult. Utolsó kérdésére automatikusan húztam be nyakam, s kaptam bal alkaromhoz, mintha égő vasat nyomtak volna a bőrömre. Szégyelltem, szinte sosem hordtam olyan ruhát, amiből kilátszódna, még nyáron is inkább atlétára húzok még egy inget is, hogy ne lássa senki sem. Szégyen folt, melyet kétségbeesésemben, hirtelen felindulásból tettem, s bár megváltoztathatnám a múltat. most nem sötétlene karomon Voldemort átka. - Miattad tettem. - szólaltam meg kissé megenyhülve, halkan, még mindig remegő hangon, s közelebb léptem hozzá. - Azt hittem meghaltál. Nem akartam tovább élni. Sosem tettem volna meg, ha tudom, hogy élsz. Most először néztem igazán a szemébe, s megremegett a térdem. Láttam azt a fényt, azt a tüzes csillogást, amit akkor is láttam, mikor beleszerettem. Lehet, hogy eltelt hat év, s átvert, megcsalt, elhagyott, mégis, itt volt előttem az a lány, akiért egész életemben sóvárogtam. Akiről hat éve már, hogy minden éjjel álmaim vannak, s álmaimban mindig a karomban tartom, ölelem... s boldog vagyok. Most miért nem vagyok az? lehet megint csak álmodok? Hogy egy újabb álom űz veled tréfát, s csinál belőlem bolondot? Nem, talán nem álom, hisz most nem vagyok boldog... Szívem egyre hevesebben vert, lélegzetem felgyorsult már-már zihálássá fajult. Akartam. meg akartam tenni, amire hat évig vártam,. s képes voltam ezért most a fékezhetetlen dühömet is félre tenni. Hirtelen kezem nyakára tettem, s közelebb lépve hozzá számat szájára nyomtam gyengéden. És valóban. Nem álmodtam, valóság volt. Éreztem illatát, selymes bőrének tapintását, csókjának édes ízét. és boldog voltam. Ám akkor eszembe jutott valamit. Francesca... Vár otthon egy lány, ki szívből szeret engem, s bármit megadna értem. Igaz, hogy érzései nem kölcsönösek, mégis... van ott még egy személy, akinek szüksége van rám. Egy gyermek. Egy gyermek akire mindig is vágytam, ha bár nem ilyen körülmények között, s nyilván olyan nőtől, akibe szerelmes vagyok. Mégis... az én kisbabám. Elszakadtan Anne-től, s számhoz kapva hátra léptem. Néztem rá, szemeimben kétségbeesés, s tanácstalanság. - Sajnálom... - kezdtem bele, de nem folytattam. El vagyok veszve...
Semmit sem tudok, igaz? Talán vitába is szállnék ezzel, ha az nem eredményezne további kérdéseket és kínos válaszokat, amikhez Gavin szüleinek is síkra kell szállniuk. Egy szó, pontosabban egy név megüti a fülemet. Marianne. Eddigi életem során, ha jól emlékszem, nem sűrűn szólított a teljes nevemen, ahogy más sem. A Marianne valami díszes, cikornyás név, olyan beceneveket magában rejtve, mint a Marie vagy talán a Ria, a Mia… nem. Én mindig Anne voltam, simán Anne. Dísztelen, Times New Roman betűtípusú, tízes betűméretű név egy margón, amit senki nem vesz észre, míg ő nem akarja, viszont senkit nem zavar, senkit nem szorít ki a sorból… a békés Anne. A normális. Szerettem így gondolni magamra, míg roxfortos diákként a hugrabugosok táborát erősítettem. Szerettem, hogy soha nem kellett átgázolnom snekin, bárkitől kérhettem segítséget és mindenki szánt rám időt, ha kellett, mert tőlem is ezt kapták viszonzásul. Visszatekintve elég korrekt hat évem volt diákként. Majd egy nap belépett az életembe Gavin a maga hamisítatlanul mardekáros, elviselhetetlen stílusával – én meg beleszerettem. Még kérlelni sem nagyon kellett. Kislány szívet zártak női testbe, aki alig várta, hogy megtapasztalhassa, milyen a minden gátat félresöprő, valódi szerelem. És megtapasztaltam, pedig nem hittem volna, hogy épp Gavin Chase lesz a titok nyitja. Sosem néztem rá úgy. Meg nem bírnám mondani, ki közeledett a másik felé, ki mosolyodott el, ki csókolt meg kit… pedig fontos lenne tudnom. De a múlt ezeket is kis dobozokban elzárva tartja, mint oly sok más emlékemet, ami már hat éve porosodik egy eldugott zugban és így sosem adtam magamnak alkalmat a megvizsgálására.
A Marianne név viszont felszakít egy ilyen dobozt. Könyörtelenül leborítja a képzeletbeli polcról, ahol helyet utaltam ki neki évekkel ezelőtt. Emlékszem, mikor hívott így – ha veszekedtünk, márpedig ezt az én nyugodt kis első hat évemhez képest hetedévben szinte naponta megtettük. Nem is tudom. Soha, semmiben nem értettünk egyet. Idővel aztán összecsiszolódtunk – és tovább veszekedtünk, viszont akkor már megtanultuk félretenni az indulatainkat a másikért. Én mindig is gyakorlatlan szájkaratés voltam, sosem szerettem szóban párbajozni, mert már attól is elpirultam, ha Gavin megcsókolta az arcom. Ehhez képest azok a parázsviták nagyon távolinak – viszont nagyon élénknek tűnnek… Csupán egy dolgot tudtunk felmutatni, amiben mélységesen egyet értünk, ez pedig ott bujkált minden ölelésünkben, minden lopott csókunkban, minden összeakadó pillantásunkban, minden nevetésünkben. Nagyon szerettem Őt. És Ő is engem. Ez a titok nyitja, ha már profán semmiségek miatt is egymásnak megyünk.
Most azonban már nem húzhatom a fejemre a vizesvödröt, hiszen a Roxfortnak hat éve vége. Már nem azok vagyunk, akik akkor. Ő tovább lépett. Én is azt teszem – nap, mint nap tovább és tovább, míg végül csak egy láthatatlan, tapinthatatlan szál fog összekötni minket, amit soha, senki nem fog elszakítani. Beatrice élénkzöld szeme, ami épp olyan, mint Gaviné.
Az élénkzöld szemek gazdája pedig azzal zökkent ki, hogy észrevétlenül közelebb lép hozzám. Ilyen közelről az íriszeibe nézve látok mindent – minden csepp bánatot, minden eldobott álmot, minden kételyt, minden reményt. Mindent, amit szerettem ebben a férfivé érett fiúban. Ott látom benne minden félre csúszott nyakkendőjét, amivel halálra egrecíroztam, mert nem esztétikus. Ott látom benne minden halk szavát, amit órákon titokban mormolt a fülembe. Ott látom benne minden csókunkat – a Roxfort minden lehetséges zugában. És ott látom benne a lányunkat is, akiről fogalma sincs. Tompán hallom a hangját, első ízben igazán fel sem fogom, mit mond. Csak későn jövök rá, miről beszél. A Sötét Jegy. Hát persze. – Sajnálom, én… – kezdeném, folytatnám, azonban az érintésére rendkívül drámaian forrnak belém a szavak. Tudom, mi következik, már azelőtt tudom, hogy megtörténne. Mert tudom, ha Ő most nem csókol meg, Merlin látja lelkemet, megteszem én! De nem, nem kell ilyen eszközökhöz folyamodnom, alig egy perccel később már ott is pihen ajka az enyémen. Mintha mindig oda szánták volna… Én pedig viszonzom a gesztust. Hat év minden megpróbáltatása, gyötrelme, kesernyés íze pihen az én csókomban, egy egész élet problémái, amik valamiért mégis feloldódnak. Most igen. Pedig tudom, a racionális részem tudja, micsoda hülyeséget csinálunk… A menyasszonya. Talán egyszerre villan belénk a nő, számomra, mint fehér, gomolygó, arctalan, kecses árnyék, számára, mint létező, hús-vér személy, az ő gyűrűjével az ujján, az ő ígéretével a lelkében. Hátralép, én pedig legszívesebben utána kapnék, hogy sose engedjen el többé, sose kelljen többször átélnem ezt. És mégsem teszem. Helyette inkább igyekszem függetleníteni magam, mintha az bármennyit számítana egy ilyen nosztalgikus csók után. – Nem baj. – rázom a fejem felsóhajtva. –Megértem. Ez már egyikünknek sem alkalmas. Úgy hallottam, megnősülsz. Szóval… gartulálok. Nehezen préselem ki a szavakat. Legszívesebben most azonnal átkarolnám a nyakát és addig csókolnám, míg nyomtalanul el nem tűnik ez a hat év. Hiába minden, igaz?
• szavak: je ne veux pas travailler... • megjelenés: ferula • megjegyzés: gyorsabb voltam, mint hitted? (:...
Még éreztem számon csókjának ízét. Azt a felejthetetlen, semmivel nem összehasonlítható édes ízt. A szerelem ízét, melyhez hat éve nem volt szerencsém. Mármint nem a csókhoz. Ahhoz volt, hiszen valahogy teherbe is ejtettem a menyasszonyom. De ez más. Francesca... gyönyörű teremtés, igazi francia vérrel, a Beauxbatons növendékei közül is kitűnt a szépségével, ez tény. Nincs mit vitatni ezen. De valahogy sosem volt meg benne az, amit Anne-ben rögtön megtaláltam. Amit keresnem sem kellet. Bár az is lehet, azért nem lettem sosem szerelmes belé, mert egész idő alatt másért sóvárgott a szívem. Egy nő iránt, aki hat éve elesett a fürdőkádba, beverte a fejét, s meghalt. Talán ha nem így hagy el. Talán másképp lenne minden. Sikerült volna túllépnem, még az is lehet. De már sosem tudom meg, hisz nincsen időnyerő már, az összes elpusztult több évvel ezelőtt a minisztériumban. Már semmi esély rá, hogy megváltoztassam a múltat, pedig megtenném. Esküszöm, hogy meg. Nem baj. Hallom kétszavas válaszát. Mintha nem is érezné, amit én. Már nem úgy hat rá a csókom, mint régen. Talán neki sikerült lezárnia, továbblépnie, s már nem szerelmes abba gyermeteg mardekárosba. Az volt, ebben biztos vagyok, de, hogy most mit érezhet. Arról már fogalmam nincsen. Már nem ismerem ezt a nőt. nem tudom kiolvasni gondolatait, nem látok a tekintete mögé, ahogyan régen. Elmúlt minden varázserőm. Csak egy senki vagyok a múltból. Szavaira megfagy bennem a vér. Lehet, hogy ő, velem ellentétben képes belelátni a gondolataimba. Látja, hogy a szőke, gömbölyödő lányra gondolok, aki talán épp otthon főzi nekem az vacsorát, hogy mikor hazaérek, meleg étellel várjon. talán el kellett volna mondanom neki, hogy várandós, mégsem tettem. Nem lettem volna képes büszkélkedni most ezzel, mikor teljesen egyértelmű, hogy neki kéne Francesca helyében lennie. Így lett volna a természetes. Így kellett volna történnie. Volna, volna, volna... - Hát igen... - feleltem halkan, kezemet zsebem mélyére csúsztatva, miközben lábfejemet vizsgálgattam, mintha valami felettébb érdekes dolog lenne ott. - Kedves lány... - mondtam, bár, hogy mégis minek kezdtem erről beszélni, arról fogalmam sincs. - Előkelő, francia, aranyvérű... - feleltem, de mintha nem is erényként sorolnám fel ezeket a dolgokat, hangomba keserű íz furakodott, s ezt Ő is tésztán halhatta. Hiszen ismer. vagy, legalábbis régen ismert. Órámra pillantottam. Szent Merlin! Úgy elszaladt az idő, hogy már rég vége lett az ebédidőnek, sőt, majdnem a munkaidőnek is. De nem gond. beküldök egy baglyot majd a főnökségre, s beteget jelentek mára. Muszáj haza mennem, s elzárkóznom a világ elől. Annyi minden járt a fejemben, s annyi információ jutott el a tudatomig ezalatt az egy-két óra leforgása alatt, hogy teljesen megbénultam. Már zsongott a fejem. - Nekem.... - kezdtem bele, majd egy sóhajtásnyi szünetet tartottam. Féltem, hogy ha most elbúcsúzom eltűnik újra az életemből. De nem akartam. Mert még így is, ilyen helyzetben, ilyen hazugságokkal is fényt jelentett számomra az éjszakába. - Haza kell mennem. - fejeztem be, s végre ránéztem. - Nem akarom, hogy eltűnj. Miattam ne. Kérlek, ne tűnj el újra. - suttogtam halkan, mélyen szemébe nézve, mintha hipnotizálni akarnám. - Elég nagy kettőnknek a varázsvilág, de most... Mintha fejemben ezernyi harang kondult volna meg, majdnem szétrobbant az agyam. Túl sok információ, túl sok gyötrő emlék járt a fejemben ahhoz, hogy képes legyek elviselni mindezt. - Nem tudok tovább erről beszélni... - fejeztem be végül. Sóhajtottam, majd kissé bátortalanul, de odahajoltam hozzá, s puha csókot nyomtam homlokára. Nem akartam újra megcsókolni, mivel féltem, ha most újra megtenném ezt, még Francesca kerekedő pocakjának képe sem tudna visszarángatni a valóságba. Viszont köszönés nélkül sem hagyhattam ott, mivel valahogy nem bíztam benne, hogy nem tűnik-e el újra. De talán nem fog. Talán nem fog újra elhagyni, hiszen valamiért visszatért. Bár sok részlet még nem tiszta, egy valamit tudok: bármilyen bonyolult is a helyzet, nem engedhetem, hogy újra kilépjen az életemből. Egy utolsó, hosszú pillantást vetettem rá, próbáltam minél több részletet elraktározni róla, majd megfordultam, s elindultam a minisztérium felé, hogy onnan hopporral hazautazzak. Nem fordultam meg, nem néztem hátra, mert nem akartam látni, ahogy távolodó alakom után pillant. Nem lettem volna képes több fájdalmat elviselni a mai napom.
A vállamat nyomó súlyoktól szinte meggörnyedt vállakkal szálltam ki a kandallóból, mire Francesca rögtön ott termett, a maga letörhetetlen vidámságával és életkedvével, mely most felettébb idegesített. - Mit csinálsz itthon ilyen korán? - kérdezte aggódva, ám azért némi örömmel hangjába. -Fáradt vagyok... - kezdtem bele, de már éreztem ölelő karjait magamon, amit talán nem túl kedvesen ráztam le magamról. - Kérlek, ne... nem érzem jól magam. Mondtam, de már utolsó szavaimat a lépcsőn felfelé motyogtam, talán nem is hallotta. Nem vágytam másra, csak, hogy az ágyamba fekhessek, s kialudhassam ezt a napot. Hogy újra Anna-ről álmodhassak...
A lány – vagyis remélem már nem lány, hanem nő, nevezzük nevén a dolgokat -, említésére összerándul a gyomrom. Nem is értem, miképp hozhattam fel. Bolond vagyok. Bolond, mert akarom látni Gavin arcán a szerelmet, amikor róla beszél. Arról a számomra ismeretlen, fantasztikus teremtésről, aki még nálam is jobban rabul ejtette – a szüleivel együtt, akik nyilván nem csupán általánosító köznevekkel illetik a hölgyeményt, mint a nagyon diplomatikus „lány” jelző, amit anno rám használtak minden további nélkül. Még mindig fáj a közönyösségük, amivel az első találkozásunk alkalmával végigmértek. Mintha rabszolgát keresnének az alagsorba, ahol nem kell mutogatni. Felfordulna a gyomrom, ám ezúttal nem hagyom elhatalmasodni a hányingert. Gavin előtt nem hagyom magam az emlékek árja alá sodródni, nem engedem el a gyeplőt, amit hat éve tartok, szorosan. Voltak már nehezebb pillanataim is, mint ez a mostani. Egyedül voltam kilenc hónapon át. Egyedül vártam a kisbabámat, egyedül készültem fel. Pénzem volt csak Richardék széfjéből, havi rendszerességgel – támogatásom, pártfogóm nem. Tizennyolc éves fejjel rettegtem a szüléstől, a fájdalomtól, és még további csacsiságoktól… egyedül jártam orvoshoz, egyedül néztem ultrahang felvételeket nap-nap után, és mindaközben sosem került el Gavin emléke, aki nélkül magányosabb voltam, mint valaha. Mint egy üres, kibelezett mogyoró, melyen ezer mókus civakodott sokáig, ám új, fényesebb játékot találva megunták, eldobták, s nincstelenül az út porában ragadt. Hónapokon át gyötrődtem. Többször írtam táviratot Richard nevére, hogy haza akarok menni, látni akarom a fiát, el akarom mondani nekia dolgot, azonban vagy sosem küldtem el, vagy pedig nem érkezett válasz az útra kelt leveleimre sem. Így egyes egyedül vágtam neki egy fullasztóan ismeretlen világnak. A többi egyedülálló anya kedvesebb volt hozzám. Többségében megesett lányok, akik mégis jobb helyzetben voltak, mint én, hiszen rendelkeztek a hátuk mögött álló családdal. Én az enyémmel önkényesen megszakítottam minden kapcsolatot – minden egyes percben mélységesen bántam a könnyelműségemet. Mégis egyedül világra hozni a kislányomat… az volt a legborzasztóbb minden magányos éjszakám, pillanatom közül, mivel akkor csak az járta fejemben, vajon ha Gavin tudna róla, most itt lenne-e mellettem, tűrve, hogy összetöröm a kézfejét fájdalmamban,vagy odakint ülne, járkálna – mint a filmekben?
Nem hagyom magam megőrjíteni, mégis elképesztően fájnak az ismeretlen, tökéletes nőt illető kedves jelzők. Előkelő. Francia. Aranyvérű. Minden, ami én akkor sem lehetnék, ha fejen állok. Sosem lehettem. Majdnem kibukik belőlem, tehát ez a szüleid zsánere? Az volt a baj, hogy nem vagyok előkelő, nem vagyok aranyvérű, ráadásul még nincs is szexis francia akcentusom, miközben illedelmesen mosolygok? Nem. Nem akarom ellenszenvesnek látni ezt a nőt, hiszen ő Gavin boldogsága. Ő kell hogy legyen az elkövetkezendő évekre, ha már feleségül veszi. Az egy komoly döntés. Ezért csak kikényszerítek magamból egy lelkesnek alig mondható mosolyt, ami némileg elnyomja a szavainak furcsa csengést, miközben a menyasszonyának erényeit sorolja. – Örülök nektek. – és ha a hazugságért fizetnének már rég függetleníthettem volna magam Richard kenőpénzétől.
A hirtelen hangulatváltozás szinte fejbe vág, és nem is igazán tudok mit mondani, mikor egyszeriben hozzám lép és néhány szó kíséretében homlokon csókol. A szája, az érintése égeti a bőrömet – roxfortos korunkban hányszor nyomott gyors csókot a homlokomra, mikor épp sietett valahová, vagy csak kedveskedni akart? Lenyelem a torkomba felkúszó epét. – Igyekszem a közelben maradni. A munkám miatt, tudod… Nem kell befejeznem ezt a mondatot, hiszen épp az imént, talán órákkal ezelőtt szálltunk ki a minisztérium liftjéből. A nap is magasabban jár már az égen. Késő délután lehet. Vagy talán még csak fél három. Az Idő, mint olyan valamiért jelentőségét vesztette. – Re… rendben. – nem hiszem, hogy hallja a szavaim végét. Mindenesetre én végig nézem, ahogy lassan elhagyja a parkot, a szívemet pedig minden lépése egyre összébb facsarja.
Aztán elröpül még egy pillanat, Gavin alakját elnyeli a minisztérium hatalmas ajtaja, és lassan felengednek a tagjaim. Sírni akarok. Zokogva összerogyni, belerúgva valamibe. Valakibe. Akárkibe. Azonban végül mégsem teszem. Csendesen indulok el én is visszafelé. A műszakom még nem járt le, még rengeteg kézbesítendő irat vár rám. Nem hiányozhatok rögtön az első napomon.
• szavak: je ne veux pas travailler... • megjelenés: ferula • megjegyzés: nagyon szépen köszönöm, élmény volt ♥
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Átrium 
