Sütött a Nap és én megmagyarázhatatlanul unatkoztam. A húgomat nem volt kedvem piszkálni, az unokatesóimat meg kivételesen nem akartam látni, egyszóval a Hollóhátasok közül senkit sem. Folyton körül vesznek, mindenhol Hollóhátas diákokat látok és ez picikét zavar. Persze semmi bajom sincs velük, de nem vagyok abban az állapotomban, hogy bárkinek tanácsokat adjak aki az én házamból való. Szóval azt hiszem szükségem van egy Hollóhát mentes napra, amikor jó messzire elkerülöm a klubhelyiséget, na meg a társaimat.
Nem arról van szó, hogy rengeteg okosságot hallok és még most végzősként sem tanulok tőlük valamit, de… rám fér egy kis nyugalom. A nyugalmat meg senki sem tagadhatja meg magától, még én sem. Hiszen csak nem szórakozhatok azon, hogy a húgom mennyire felkapja a vizet a szavaimon és máris háborút indít ellenem. Egyszerűen neki is szüksége van egy kis Iason veszekedése mentes napra. Pont ezért igyekszem elkerülni őt, amikor nem lát meg és nem is hall felőlem. Na jó a barátnőitől biztos hallani fog rólam, hiszen mindig képesek megkérdezni tőle, hogy vajon nekem van barátnőm.
Mintha Sarahval pont ilyesmit közölnék, nem inkább azt hajtogatom mennyire utálom őt, nem hogy milyen jó kapcsolatot ápolok ezzel meg azzal a lánnyal. Tőlem bezzeg egy fiú se kérdi, hogy a tesóm kapcsolatban van e valakivel vagy sem. Gondolom egy olyan hisztis lány, mint amilyen ő senkinek sem kell. Nos nem is csodálkozom, már azt sem tudom letagadni, hogy ő a húgom, mert szinte a fél iskola hallja azt ahogyan mi veszekszünk egymással.
A mai nap azonban azt hiszem eltérő volt, mint mondtam teljesen unalmas és kedvem sincs elég Saraht piszkálni. Inkább egyedül sétálgatok és azon vagyok, hogy megtaláljam Rabynt a hollómat. Remélem nem veszett el és sikerül megtalálni őt. Ha nem akkor az orrom alá fogják dörgölni, hogy mennyire feledékeny meg szétszórt vagyok, mert egy kis állatra is képtelen vagyok vigyázni. Tudom sosem menne a baglyok közé, ha mégis akkor nagyon nyomos oka kell legyen rá, bár sosem lehet tudni alapon a bagolyházhoz vezető lépcsőn kezdtem el szaladni. Útközben nem érdekelt, hogy éppenséggel hány társam vállának megyek neki, Rabynt kerestem és ő nem egy pótolható kis jószág. Utoljára már azt sem néztem, hányszor nem kérek bocsánatot az illetőtől, pedig jobb lett volna ha megteszem. De most megkellet keresnem Rabynt és ilyenkor egy bocsánatkérés sem jut az eszembe, mert a világ teljesen megszűnik és csak a kis madaram lesz a legfontosabb a számomra.
Hatalmas kikerekedett szemekkel néztem az orrom elé amikor egy szempillantás alatt a földön csücsülve találtam magam. Tulajdonképpen a nagy futásban úgy neki mentem… izé szaladtam valakinek, hogy az illetővel összekoppant a fejünk is.
Fájt, de hát én voltam a hibás, pont ezért nekem kellett hamarabb reagálni valamit, még mielőtt az illető kiakad és rám támad a szavaival. A homlokom megbánta, hogy szaladtam, de nem érdekel most már.
– Uhm bocsi! Én igazán nem akartam neked menni. Csak… siettem és nem néztem az orrom elé. Ugye nem esett nagy bajod? – érdeklődtem, mert ugyebár az ilyesmi sosem árt, ha én vagyok a hibás. Maximum duzzognék amiért nem kértek tőlem bocsánatot ilyen esetben. De most egy lányról van szó, nem pedig rólam, aki csak gondol egyet és máris olyan durcás lesz mint régen.