HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Csónakház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 269
ϟ Reagok : 14
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.
ϟ Kor : 24


TémanyitásTárgy: Csónakház    Vas. Júl. 22, 2012 7:55 am

***

__________________________________


i just wanted
to be

happy with you
after all.





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Kedd Szept. 04, 2012 11:30 pm


Life is cruel sometimes. Everything happens for a reason.
Everything is changing.

Könnyes szemmel, levegő után kapkodva egyenesedtem fel, miközben továbbra is a wc peremét markoltam, várva az újabb dózisra, ami nem is késett sokat. Borzalmas volt, és már legalább két hete tartott ez az állapot. Először csak egy kis vírusra gyanakodtam. Hányinger, fejfájás, kimerültség, rossz közérzet. Ám mielőtt Madam Pomfrey-hoz mehettem volna szakszerű ellátásért, jött a többi. Szédülés, hangulatingadozás, mellfájdalom, majd az elmaradt menstruáció. Még mindig próbáltam naivan hozzá állni a dolgokhoz, végül rávettem magam, hogy elvégezzek egy tesztet, mert nem csak a mugliknak vannak olyan eszközeik, amivel rá lehet jönni erre-arra. Végül gyanakvásomat alátámasztotta a mindig pontos információt adó teszt: terhes vagyok.
Ha nem lett volna elég, hogy egy emberi lény növekszik a testemben, még azzal is súlyt a sors, hogy ez a gyerek nem mástól, mint Blaise Zambinitől van. Két hete, mióta rájöttem rosszullétem okára, olyan görcsbe vagyok, hogy azt leírni sem lehet. Nem elég, hogy 18 évesen terhes lettem a Roxfort bikájától, de még el is kéne mondanom neki, ugyanis, már jelei is kezdenek jelentkezni annak, hogy állapotos vagyok. Persze, nem annyira, mint pár hónap múlva fog, most még csak olyan, mintha pár kiló plusz csúszott volna föl rám, legfőképp a melleimre. És hát, tudjuk, hogy ha más nem is, a lökhárítókat Zambini hamar kiszúrja.
Végül, több napom idegeskedés és végezetül agybaj után úgy döntöttem, itt az ideje Blaise elé állni, s vázolni neki a helyzetet. Ezért is tettem b még kora reggel az ágyára egy pergament, hogy a reggeli után találkozzon velem a csónakházba, mert valami fontosat szeretnék neki elmondani. Remélhetőleg nem hiszi azt, hogy szerelmet akarok vallani neki.
Már eldönteni sem tudom igazán, hogy a terhesség miatt volt-e ezekben a percekben hányingerem, vagy a találkozás miatt. Még a reggelit sem bírtam volna lenyelni, így inkább bebútoroztam Hisztis Myrtle mosdójába.
De ideje volt indulnom.

Az úton, míg leértem a csónakházba végig azon járt az agyam, mi lesz Blaise reakciója. Miután elég jól és elég régóta ismerem őt, csak két opciót tudtam képzelni. Mindenképpen ledöbben, majd az első sokk után úgy szétátkozza a fenekem, hogy csak majd pislogom. A másik lehetőség jobban megijesztett. El tudom róla képzelni, hogy ezek után minden léptemet árgus szemekkel figyeli majd, s ha csak egy srác rám mer nézni a Roxfortban, annak fogj szétátkozni a fenekét. Igazából az elsőt jobban el tudtam volna viselni, mint a másodikat.
Mikor megérkeztem, lábaimat megvetettem a stégen, s a tó felé ámultam. Nem akartam figyelni, hogy jön e, mert attól csak még idegesebb lettem volna, így inkább hátat fordítottam a kapunak.
Nem voltam biztos semmiben. Hogy mindez jó ötlet-e, hogy mi lesz, ha kiderül, csak egy dolgot tudtam: meg fogom tartani. Lehet, hogy egy hidegvérű ribancnak tartanak, de ez az én kisbabám volt még ha Zambinitől is van. Az én testemben növekszik, s egy emberi lény. Arról persze még csak sejtésem sem volt, hogy mindehhez Blaise mit fog szólni.
Egy tuti: nem fog a nyakamba ugrani.


EZT VISELEMEZT HALLGATTAM♠ A várva várt reag, Blaisnek:) ♠

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Szer. Szept. 05, 2012 6:25 am


What the fuck? A&B


Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem nagyon megijeszt ha kapok egy levelet, sőt nem is bagoly hozza, csak oda van rakva az ágyamra szépen ketté hajtva. Az ilyenektől mindig félek. Hiszen ki tudja, hogy i van benne? Fenyegetés, szerelmi vallomás, pletykák, vagy titkok esetleg zsarolások. Lehet rám azt mondani, hogy paranoiás vagyok, de szerintem akkor is ijesztő! Még is amikor felmentem a kiadós reggeli után a szobámba, és megláttam a precízen össze hajtott pergament, leültem az ágyra és a kezembe vettem. Percekig nem nyitottam ki, gondolkoztam, hogy ki írhatott nekem, miért nem személyesen jött oda. Aztán nagy levegőt vettem és kinyitottam a kis pergament. Rögtön szembetűnt a lányos kézírás, és rögtön be tudtam azonosítani azt, hogy ki írta. Hogyha már háromszor láttam az illető kézírását, már be tudom azonosítani. Astoria. A gyönyörűen ívelt betűk, minden rá vall.
Gyere a csónakházba ha végeztél, nagyon fontos! A. Hát nem valami lényegre törő, sőt igazából semmi sem derül ki belőle, de ha azt szeretné, hogy lemenjek akkor miért ne? Igazából szerintem megkér, hogy legyünk szeretők, bár ez abszurd de hát reménykedni szabad nem?
Mondjuk lehet, hogy valami más van a dologban, például többször láttam kiszaladni kaja után vagy közben a száját fogva, lehet, hogy valami betegsége van, és úgy gondolja, hogy mivel gyógyító leszek megosztja velem, hátha okosabb vagyok mint Madam Pomfrey.
Végül is úgy döntöttem, hogy mivel úgy is lyukas órám van, már miért ne mennék le a csónakházhoz? A pólómra felhúztam egy csíkos fölsőt, és elindultam lefelé. Azt nem mondanám, hogy olyan nagyon siettem, sőt egyáltalán nem siettem. Ráérősen lépkedtem, flörtöltem Julie-val, ami itt annyit jelent, hogy megálltunk a folyosó közepén, ő a nyakamba ugrott, én ölelgettem, nevettünk, megcsikiztem, fejen vágott, én kergetni kezdtem ő meg szaladt, aztán mivel volt első órája ő adott az arcomra egy puszit és elsietett bűbájtanra. Ha valakinek nem lenne világos Julie egy hatodéves nagyon kedves, vad lány. Szőke egyenes haja van és mindig vigyorog. Igen mostanában jött el az az idő, hogy a hetedévnél fiatalabb lány griffendélesekkel is megtalálom a közös hangot. Persze ez nem vonatkozik mindenkire, de a legtöbbel igazán jól kijövök. Például Julie-val és a barátnőivel.
Lassan de nagyon biztosan sikerült kiérnem a Roxfort kapuin és a csónakház felé indultam. Nem a legközelebb van mit ne mondjak, de így sem tudtam könnyen elhaladni, mert megpillantottam az egyik mardekáros osztálytársam és vele is beszélgettem egy pár sort olyan izgalmas dolgokról, hogy mit gondolunk Julietról és, hogy ki a legjobb ötödéves csak a griffendélbe. Jó mi?
Végül aztán elértem a célomat, és meg is pillantottam Astoriát. Háttal ült nekem, és olyan más volt. Nem tudtam így megmondani hátulról, hogy mi az ami más volt benne, de mindenképpen volt valami. Talán nagyobb a hátsója, vagy a csípője. Mielőtt odalépkedtem volna hozzá félredöntött fejjel néztem az ülő alakját. Valami más, de mi más?
Lassan elindultam felé, nem szóltam semmit, csak leültem mellé, előrehajoltam, hogy előröl is lássam, aztán elvigyorodtam mikor a melleire néztem. Kicsit sápadt volt, de ez nem is izgatott.
-Figyu Torie, kedves vagy, de miattam nem kellett volna push-up –os melltartót venned, nekem nincs bajom az eredeti mérettel sem!- Nevettem felszabadultan, aztán én is elnéztem a tó felé a kezemen támaszkodtam.
-Na mondod már, hogy miért hívtál ide, mert csöngetésre mennék a bűbájtan teremhez, Julieval van egy kis elintéznivalóm!- Vigyorogtam elégedetten, ahogy belegondoltam, hogy majd megint flörtölni fogok Julieval.

[center] Ultrabéna bocsi |: [/cente]


Vissza az elejére Go down
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Csüt. Szept. 06, 2012 2:56 am


Life is cruel sometimes. Everything happens for a reason.
Everything is changing.

Türelmem kezdett a végéhez érni, és egyre idegesebb lettem, de még mindig nem bámultam a hátam mögé. Mereven a víztükörre szegeztem a tekintetem, mintha ugyan onnan várnám a pozitív energiát, vagy a megerősítést, hogy amit cselekszem az a helyes. De nem voltam benne biztos. Minden lépésemet rossznak, és legfőként bűnösnek éreztem. Lelkem már amúgy is az óta háborgott, mióta hagytam, hogy Zambini kapura lőjön, s miután be is talált, ez csak fokozódott. De egy biztos: már nem vagyok egy, azok közül a lányok közül, akiket Blaise lefektetett. Nem. Én az a lány vagyok, akit teherbe is ejtett, bár megjegyzem, ettől nem éreztem magamat sem különlegesebbnek, sem jobban az eddigieknél.
Mikor végre meghallottam, a várva várt léptek zaját hátam mögött, a pulzusom legalább 120-at vert másodpercenként, s éreztem, ahogy a fejem meg is telik vérrel, mikor az egekbe szökött a vérnyomásom. Nem tett jót az idegesség, ezzel tisztában voltam, de csak ezen kellett túl lennem. Csak neki kellett elmondanom, hogy végre a lelkem kissé megnyugodjon. Tudtam, a neheze csak most fog jönni, de nem vártam arra, hogy Blaise majd feleségül vesz. Ami azt illeti nem is mentem volna soha hozzá. Csak annyira volt szükségem, hogy mellettem álljon. De, igazából még ez sem kellett. Csak fogadja el a dolgot.
Hirtelen arca megjelent előttem, kissé hátra is hőköltem. Mustráló tekintettel pásztázott rajtam végig, én pedig automatikusan összébb húztam magamon a kardigánt, hogy elrejtsem áldott állapotom jeleit. De késő volt, láttam arcán a meglepettséget, mikor tekintete melleimre vándorolt, nem meglepő módon.
Szavaira még jobban elsápadtam, mint amennyire már alapból is voltam, majd kelletlenül elhúztam számat. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezek a gének lesznek benne a gyerekembe, s ettől borsódzott a hátam. Először gondoltam, hogy felállok, s hirtelen a képébe vágom mondandómat, lesokkolva ezzel, majd elballagok szépen, de végül elvetettem az ötletet. Ennél többre tartottam őt, mégha egy érzéketlen tuskó volt is.
Úgy döntöttem nem válaszolok gúnyos és öntelt megjegyzésére, inkább csak ültem csendben, tekintetem újra a tóra fordítva. Még akartam nyerni pár percet magamnak, de Blaise legalább olyan türelmetlennek tűnt, mint én pár perce. Tekintetem hirtelen emeltem rá, zöld szemeimmel jeges pillantással illetve. Az volt az egyetlen probléma, hogy nem csak külsőleg, de belsőleg is változásokon mentem keresztül, épp ezért nem sikerült érzelmeimet visszafogni, s bármennyire is szerettem volna, szemeimbe megcsillant a könny, melytől enyhén homályosan láttam. Sem Blaise, sem senki más nem láthatott még így, még én sem mertem ilyenkor tükörbe nézni.
Helyemről felpattantam, s kezem mereven összefontam magam előtt, villámló tekintettel nézve Zambinire.
- Nem hiszem el, Zambini, hogy nem vagy képes öt percig nem a csajokra gondolni, s arra, hogy hova lógathatod be a farkadat! – kiáltottam a képébe, teljesen elveszítve érzelmeim felett az irányítást. – Neked csak ez a fontos igaz? Hogy minél több lányt megdughassál, mert csak és kizárólag ez tesz téged boldoggá, semmi más! - kissé zihálva néztem rá a dühtől, még ujjamat is kardként szegeztem az arcába, miközben hagytam, hogy szétnyíljon a köntös, s előbukkanjon aprócska, enyhén kerekedő pocakom. Amint észbe kaptam, rögtön összehúztam magamon a köntöst.
Nem tudtam, hogy észre veszi-e, hisz tudjuk Zambiniről, hogy nem az éles megfigyelőképességéről híres. Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba, nem akartam tovább köntörfalazni, vagy húzni az időt. Nagy levegő vettem, szemet szorosan összecsuktam, majd végül kinyögtem.
- Terhes vagyok… - mondtam, még mindig összezárt szemekkel, s nem is nyitottam ki jó néhány pillanatig. Végül, mikor nem halottam semmi választ, vagy mozgást, de még csak a lélegzetének hangját sem, gyanakodva kinyitottam szeme, s ránéztem. – Ja, és te vagy az apja, csak, hogy tisztázzuk.
Már csak várnom kellett a reakciójára. Hiába mondta ki a lelkemet nyomó szavakat, csak még jobban féltem. Szemembe újra ellenállhatatlanul befurakodtak a könnycseppek, s heves remegés futott át rajtam.
Most mi lesz velem?



EZT VISELEMEZT HALLGATTAM♠ A várva várt reag, Blaisnek:) ♠

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Csüt. Szept. 13, 2012 5:14 am


What the fuck? A&B
div>

Odaértem hozzá, és már akkor láttam, hogy gáz van. Láttam és éreztem is, hogy valami nincsen rendben, hogy valami megváltozott, és valami olyan jön ami nem éppen pozitív. Valahogy a belső felem érezte már akkor amikor az ágyamon hagyott pergamen cetlit megtaláltam, de én nem akartam róla tudomást venni. Hiszen mi történhetett volna? Mi olyan történhetett volna ami rossz? Soha, álmomba sem gondoltam, hogy ilyen rossz vége lehet egy remekül induló reggelnek.
Astoriával már eleve nem volt minden rendben. Láttam rajta, hogy valami baj van, de én úgy gondoltam, hogy történt valami a családjával.
Kissé viszsahökkölt mikor meglátta olyan közelről az arcomat, én pedig vadul vigyorogtam. Lehet, hogy azt hitte meg akarom csókolni, pedig semmi ilyen nem volt benne. Ahogy megígértem magamnak senkinek nem meséltem el a dolgot, hogy lefeküdtünk, eddig tőlem senki nem tudta meg milyen fergeteges és szenvedélyes volt az-az éjszaka, és remélem, hogy ez nagyon bosszantja őt. Ugyan tényleg megtörtént köztünk az a dolog éjszaka, de ez csak egy egyszeri alkalom volt. Jól esett, jó volt sőt fergeteges, de ennyi volt. Egyszer megtörtént, és nem fog többször. Mi nem illünk össze, mi nem vagyunk egymásnak teremtve. Nem vagyunk ellentétek, amik vonzzák egymást. Két fiatal vagyunk akik talán barátok, és vágytak a másikra testileg. Csak is testileg. Semmi érzelem. Én más iránt táplálok érzelmeket, ő meg nem tudom. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem tudnánk elviselni egymást hosszú távon, és ez így van jól. Mert nekünk nem kel elviselnünk egymást!
-Jól vagy Astoria? Elsápadtál! Ne aggódj láttam már női mellet, nem kell így takargatnod magad, de ha javasolhatom vedd ki a pushup-ot, nem valami pozitív ha becsapod a pasikat!- Húztam el nevetve a számat, de a mosoly lefagyott az arcomról. Nem itt valami tényleg nem oké, nem természetes, nem pozitív, valami rossz történt, csak mondaná már el végre, hogy mi az ami ennyire rossz, és negatív.
Aztán rajtam volt a meglepődés sora, mikor hirtelen üvöltözni kezdett, és az arcomba vágta a dolgokat. Eleinte semmit sem értettem. Nem tudtam mi baja van, miért ordít és, hogy miért vágja a fejemhez ezeket a dolgokat. Csak álltam és nagy, meglepődött szemekkel vizslattam. Lereagálni sem tudtam a dolgot, lefagytam, és elképedve meredtem rá.
Ezt most miért? Belenéztem szép zöld szemeibe, és mintha könnyes lett volna, vagy csak képzelődöm? Összehúzott szemöldökkel vizslattam, tényleg semmit sem értettem ebből az egészből.
-Mi a franc bajod van?- Emeltem meg én is a hangomat, és szúrós szemekkel méregettem.
-Julie-t nem akarom megdugni!- Kiáltottam, a tó pedig visszhangozta a hangom. Na jó ez nem igaz, mert természetes, hogy Juliet is meg akarom fektetni, de ezt neki nem kell tudnia!
-Neked teljesen elmentek otthonról? Állj már le!- Szorítottam össze a kezem, és felé léptem fenyegetően. A kezem megremegett, aztán kifújtam a levegőt, és hátráltam, mielőtt bármi olyat tettem volna amit megbántam volna..
Aztán olyat mondott amitől megállt az eszem is. Totálisan lefagytam, és nem csak azért, mert terhes, hanem mert mint kiderült én vagyok az apja. Szó szerint sokkolt a hír, nem tudtam mit csinálni, csak bámultam rá, a szemét néztem, kerestem a jeleket arról, hogy esetleg hazudik, vagy tréfát űz velem, de legnagyobb ijedtségemre semmit nem láttam, csak a félelmet és az igazságot, és ez engem is megrémisztett. Ez nem lehet igaz! Ugye nem lehet? Azt mondta, hogy védekezett, azt mondta, hogy szedi a bájitalt, de akkor most..mi?
-Mi a f**z? Csúszott ki a számon értetlenkedve a kérdés, és még mindig egyhelyben állva meredtem rá, mint valami mumusra.
-Azt mondtad, hogy beszedted a bájitalt!- Léptem felé egyet, aztán még egyet, és kezdtem érezni, hogy felmegy bennem a pumpa. -HAZUDTÁÁL?- Üvöltöttem szinte az arcába. Én erre nem vagyok felkészülve, nekem még nem lehet gyerekem, nem ez nem történhet meg velem!


Vissza az elejére Go down
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Pént. Szept. 14, 2012 3:40 am



Úgy éreztem magam, mint egy darab száraz gally, mit a szél ide-oda sodor a sivatagban. Olyan könnyű és védtelen, hogy a legapróbb fuvallat is belemar, hogy aztán felfoghatatlan távolságokba repítse. Repültem, hömpölyögtem a szellővel, s bármennyire is akartam, nem tudtam kiszállni, nem tudtam lelassítani.
Nem volt jövőm, s a jelenem is félelmetesen homályosnak tűnt. Bármennyire is szerettem volna optimistán látni a dolgokat, nem sikerült. Itt voltam, mindössze tizennyolc évesen, s látszólag teljesen egyedül. Ugyanis a fiú, aki mindebben ugyanannyira hibás, mint én, most olyan gyűlölködő tekintettel nézett rám, ahogyan még sosem. Rémülten hőköltem hátra, mikor felém lépett. Éreztem, hogy morzsányi méretűre összemegyek durva megszólításától.
Egy ideig nem is néztem rá, majd mikor már a csönd elviselhetetlenné vált, akkor pillantottam fel, s emeltem tekintetem elképedt arckifejezésére. Az eddig vidáman csillogó tekintetben most ugyan azt véltem felfedezni, mint a sajátomban, mikor tükörbe nézek. Félelem, tanácstalanság, reményvesztettség.
Obszcén kérdésére nem válaszoltam, csak sóhajtottam, s újra lehunytam szememet. De nem burkolózhattam be újra magányomban, hangja ostorként csattant fel a levegőbe, én pedig, mielőtt még láthattam volna, hogy közelit, már hátrálni kezdtem. De hiába. Ilyen volt Zambini. Bármilyen messzire szaladhattam, ő mindig utolért.
Hazudtál... képembe ordított kérdésétől összerezzentem, s végem volt. Hiába akartam, nem tudtam megállítani kicsordulni készülő könnyeimet. S amint az első könnycsepp legördült az arcomon, a többi is patakokban folyni kezdett utána. És végre felemeltem fejemet, s Blaise szemébe néztem. Sajnáltam Őt, esküszöm, hogy így volt. De ennél sokkal jobban sajnáltam saját magamat, hisz Ő elsétálhat. A maga döntése, hogy rendezni tudja e lelkébe a dolgokat, de elsétálhat. Mondhatja, hogy nem érdekli, nem akarja, nem csinálja végig. És ebben én nem tudom megállítani. De én... nekem itt kell maradnom, egy gyermekkel a szívem alatt. Az ő gyermekével. Nincs más út. Nincs menekvés. Nekem végig kell csinálnom, s volt egy olyan borzasztó érzésem, hogy mindezt teljesen egyedül.
- Sajnálom... - suttogtam rekedt, elcsukló hangon. Vállaim erőteljes rázkódásba kezdtek, de most le kellett nyelnem a könnyeimet. Végig akartam mondani. - Blaise... neked semmit nem kell tenned. - kezdtem bele, s hangom néhol elcsuklott. - Nem kell feleségül venned, vagy akár apának lenned. Nekem véggi kell csinálnom. De te elmehetsz. Élheted tovább az életed, mintha meg sem történt volna ez az egész. Csak is rajtad múlik.
Néztem rá, próbáltam felfedezni tekintetében az enyhülést, de csak a csalódottságot láttam. Csalódott bennem. Már nem azzal a szemmel nézett rám, ahogy eddig. Nem voltam neki elérhetetlen vágy, egy álom, vagy bármi. Csak egy lány, aki tönkre teszi az életét. Aki elveszi tőle a jövőjét, a lehetőségeit, aki árként mossa el a neki szánt utat, egy csillogó karrier vagy bármi másfelé. Ez voltam én...
Sóhajtottam.
- Nem... - kezdtem bele újra, mivel nem szólalt meg. - Nem birok itt állni, és figyelni, hogy ilyen tekintettel nézz rám. Nem bírom... - újra ellepték szememet a könnyek.
Nem vártam éljenzést vagy boldogságot. Tényleg nem. De ennél jobbra számítottam. Támogatásra... Vagy egy sablonos 'Minden rendben lesz' is elég lett volna. De ezt... ezt képtelen voltam elviselni.
Még egy utolsó pillantást vetettem arcára, majd megfordultam, s elindultam a kastély felé, hogy ne lássa, amint teljesen reményvesztett, elkeseredett zokogásba kezdek....
Egyedül vagyok...


♠️ EZT VISELEM ♠️ EZT HALLGATTAM♠️ Nem játékzárás, szóval remélem utánam jössz... Razz ♠️

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Hétf. Szept. 17, 2012 6:07 am


What the fuck? A&B



-Sajnálod?- Visszhangoztam még mindig idegesen, de nagyon megnehezítette a dolgomat az, hogy sírt. A síró nő látványa mindig kikészíti az idegeimet, hiszen olyankor olyan kis védtelenek, mindig meg esik rajtuk a szívem, még olyan helyzetekben is mint ez. -Semmit nem kell tennem? Tényleg úgy gondolod? Az én gyerekem is Merlin szerelmére!- Csaptam össze a kezemet, és az ég felé pillantottam. Ó drága Merlin, én mindig hittem benned, imádkoztam hozzád, és emlegettelek is, miért hagysz cserben? Miért engeded, hogy ez történjen velem? Miért nem akadályozod meg? Vagy ezt írtad a nagykönyvbe? Nem húzhatnád át és írhatnál mást? Tudom, hogy nem. Tudom, hogy nem te irányítod a sorsom, csak is én döntöm el, hogy mi legyen, hogy melyik utat választom, az csak is rajtam múlik. Talán hiba volt lefeküdnöm Astoriával, de abban egészen biztos vagyok, hogy ez az ára. Minden vágyam volt vele egy forró éjszaka, de úgy látszik mindennek meg van a maga ára. Én meg kaptam amit szerettem volna, de egy olyan valami is jár hozzá ami nem feltétlenül kell még nekem. De nincs vissza út, most már nincs..
-Nem tudok úgy csinálni Astoria! Érted? Ez …. ez nem megy! Ha nem mondtad volna el mást lett volna a helyzet, de így, hogy tudom az én gyerekem, nem tudok csak úgy elsétálni… Felfogtad, hogy az egész életünkre rányomtad a pecsétet, csak mert felelőtlen voltál, és hazudtál?- Kérdeztem még mindig dühösen, de már nem kiabáltam. Csalódottan pislogtam, közben pedig sajnáltam magamat, őt az egész helyzetet.. Csalódtam Astoriában, mert tőle többet vártam. Miért tette ezt? Ha mindenképpen gyereket akart volna, ráért volna a RAVASZ-ok után, még csináltam volna is, de így, váratlanul és meggondolatlanul nem örülök. Egyébként is mint kezdünk majd mi egy kisbabával? Elméletileg, ha a gyors fejszámolásom nem téves, akkor a gyerek még a suli vége előtt megszületik, tehát ő ezer százalék, hogy nem fejezi be az évet, Piton talán ki is csap minket, de ha eleget fizetünk letehetem a RAVASZ-t. Emellett ezen kívül minden hétvégén utazhatok el hozzá és a gyerekhez, és mindenki utálni fog.
Csak néztem rá, ledermedve néztem ahogy lassan elfele lépked. Igazából vegyes érzelmek dúltak bennem. Nem is tudtam, hogy mit kezdjek, csak abban voltam biztos, hogy nem hagyhatom elsétálni, mert az egyenlő az én visszavonulásommal, amit pedig nem tehetek. A gyereket én is csináltam nem csak ő, persze ez most nem az én hibám!
-Astoria!- Kiáltottam utána cseppet sem kedvesen. Nem barátságos Torie megszólítást használtam, hanem a cseppet sem személyes egésznéven szólítás kártyát vetettem be. Nagyot sóhajtva utána kocogtam, és mikor elég közel kerültem hozzá, a karjánál fogva visszarántottam. Egy pillanatra lenéztem az arcára, és rögtön el is szomorodtam. Sírt, de nem azzal a pár könnycsepp hullik ki a szemből sírással, hanem azzal a szíveket tépő egyfolytában folyik a könnyem zokogással. Elkínzott arccal néztem rá pillanatokig, majd mély levegőt véve közelebb húztam magamhoz és megöleltem. Egyik kezemet a derekára csúsztattam, a másikkal meg a fejét vontam a mellkasomra, az állam meg a fejére helyeztem.
-Héhéhé… ne sírj!- Kissé rekedt volt a hangom, de nem törődtem azzal, hogy megköszörüljem. Kedvesen a haját simogattam, és már nem éreztem magam mérgesnek, csak csalódottnak, és kilátástalannak a helyzetem.
-Kitalálunk valamit oké?- Nyomtam egy puszit a hajára, aztán meg tovább simogattam. Igazából tényleg nincsen fogalmam, hogy mi lesz most, vagy mit is kéne tennem, de nem dughatom homokba a fejemet.


Vissza az elejére Go down
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Vas. Szept. 23, 2012 10:04 pm



Nem tudom elhinni. Kész, vége. Igaza volt. Lehettem volna óvatosabb, vagy egyszerűen megmondhattam volna az igazat. De annyi minden összejött mostanában. Olyan dolgok, amiről senki nem tud. Senki, kivéve a kis Scottiet, akinek bánatomban elfecsegtem a bagolyházban. Mindenki azt hiszi, a gyávaságom miatt nem voltam jelen a nagy, Roxforti csatán. De nem.
Egyszerre több dolog is gyötört, hát még az, hogy lefeküdtem ezzel a szerencsétlennel. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy esetleg tehetnék utólag is valamit. Elcsesztem. Már úgy is mindegy, nem lehet visszafordítani.
A zokogás egyre elkeseredettebben tört fel belőlem. Tényleg belőlem jött, pedig egy percig kételkedtem benne. Ritkán szoktam sírni, és így zokogni talán még soha. Na jó, egyszer…
Halottam Blaise kiáltását, de nem fordultam meg. Érezve a hangjában lévő dühöt, inkább csak szaporábbak lettek lépteim. Hiába, ezekben a percekben gyávának éreztem magamat. Gyávának ahhoz, hogy Blaise szemébe nézzek. Hogy bárkinek a szemébe is nézzek, miután is beszennyeztem magamat. Elcsesztem az életemet, a hírnevemet, a jövőmet. És nem csak az enyémet, de valószínűleg Blaise-ét is.
Halottam siető lépteit hátam mögött, de mire feleszméltem, már karomnál fogva rántott maga felé. Nagy nehezen ráemeltem tekintetem. Próbáltam ebbe a pillantásba mindent belesűríteni: hogy sajnálom, hogy mennyire bánom, hogy hazudtam, hogy bocsásson meg. S mikor kezét derekamra csúsztatta, s átölelt, egy olyan súly szakadt le a mellemről, hogy el sem tudom mondani. Újra levegőt kaptam, újra éreztem, hogy nem telt meg a tüdőm a könnyeimmel és a bánatommal.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, ahogy ott álltunk, ölelkezve, én arcomat mellkasába fúrva, ő hajamat simogatva. Így akartam maradni. Hát mégis igaz a mondás, hogy az ember lánya igazán egy férfi karjában érezheti magát biztonságba. Valóban így volt. Nem féltem, ezekben a percekben nem. De tudtam, hogy vége lesz, el kellett szakadnom tőle.
Mélyet sóhajtottam, majd finoman eltoltam magamtól, megtöröltem arcomat, s rápillantottam.
- Nem kellett volna hazudnom, tudom… - motyogtam magam elé, nem is voltam benne biztos, hogy ő hallotta e. – De, Blaise! Kérlek, gondold át. Nem kell semmit tenned, nem dühből mondtam. Így gondolom. Én végig tudom csinálni egyedül is. Képes vagyok rá.
Kezem hasamra tettem, mi még ugyan nem kezdett el óriásira dagadni, de már enyhe kis dombocskát lehetett érezni, mert ott volt… Ott nőtt bennem egy élet, s még ha azaz élet Blaiseből jött, akkor is az enyém.
Sóhajtottam, majd összehúztam magamon a kardigánt. Újra megtöröltem arcomat, megmakacsoltam magamat, s komoly tekintettel néztem Zambinire.
- Nem kérek tőled semmit. Nem kell, hogy apa légy, sem férj, sem semmi. Csak annyit kérek, ne mond el senkinek! – utolsó szót nyomatékosan, kicsit tagolva hangsúlyoztam neki, hogy elérjen az agyáig. – Egyelőre nem szeretném világgá kürtölni, hogy bekaptam a legyet. És van pár olyan mardekáros barátunk, aki nem tudja tartani a száját. Tudom milyen nehéz, de tartsd magadban, rendben?
Néztem rá komoly, szinte fagyos tekintettel. Most, hogy a zokogásom alább hagyott, kezdtem azt érezni, hogy nem minden az én hibám. Lehet nem kellett volna azt hazudnom, hogy beszedtem a gyógyszer, amit amúgy hónapok óta nem is láttam, de neki meg védekeznie kellett volna. Miért minden a nő dolga? A fenébe is. Blaise végig kúrja az egész iskolát, miért gondolja, hogy mindig mákja lesz?
Egy szót sem szóltam, de ahogy lefutott fejemben a gondolatsor, úgy változtak meg eddig ellágyult vonásaim, és lettek fagyosak, szinte kőből kifaragottak. Nem tudtam volna megmondani, hogy saját szeszélyeim miatt voltam e ilyen mérhetetlenül ingadozó állapotban, vagy a terhesség miatt, de az előbbi biztonságérzet eltűnt, és újra képes voltam gyűlölni Zambinit.
- Ja, és tedd meg, hogy nem kened rám az egészet, rendben? – néztem rá felvont szemöldökkel. Újra az a jeges, érzelemmentes Astoria voltam. Kívülről persze. Belül… tomboltam. – Lehet nem kellett volna hazudnom, de neked ugyanúgy gondod lehetett volna a védekezésre. Vagy esetleg miután felcsináltál, megkereshettél volna, nem pedig eltűnsz, és hetekig nem látom a színedet sem! Úgyhogy, ez ugyanannyira a te hibád, mint az enyém. A különbség csak az, hogy te kiszállhatsz. – Azt, mint mikor hirtelen kezd szakadni az eső, újra dühös lettem. – De tudod mit, megkönnyítem a dolgodat! – Néztem rá összehúzott szemekkel. – Nem is akarom, hogy ennek a gyereknek a közelébe kerülj! Egyáltalán, vedd úgy, hogy nem is vagy az apja! Menj, és ünnepeld meg azzal, hogy vadászol pár csajt, és jól megdöntöd őket az egyik szűk folyosó falánál. Lehet, nem kell messzire menned, Parkinson ingyen is vállalkozik rá…Csak ne felejts el védekezni.
Utolsó pillantást vetettem rá, majd megfordultam, és újra elindultam a kastély felé, faképnél hagyva az elképedt Blaise Zambinit.
Elegem volt a vádaskodásból, hogy ki a hibás, hogy mit tettem, hogy milyen egy szemét vagyok. Kapja be a világ összes Blaise Zambinije. Nincs rátok szükségem…


EZT VISELEMEZT HALLGATTAM♠ Ha elég bátor vagy, még mindig jöhetsz...XD:P ♠

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    Csüt. Okt. 04, 2012 1:44 am


What the fuck? A&B



A jég megtörni látszott, de csak látszott! Mikor magamhoz öleltem olyan érzés volt, mintha minden rendben lenne, mintha minden tökéletes lenne. De csak egy pillanatig volt ez így, mert utána a gondolataim közé férődtök a gondjaim, a szerelmi életem, és minden egyéb más, ami nem kötődik Astoriához. Sőt igazából mi eddig nem is kötődtünk egymáshoz, csak az a fránya beteges vonzalmunk volt, de semmi több. Nem voltak gyerekkori pillanataink, vagy ijesztő megmagyarázhatatlan dolgaink. Semmink nem volt azon az egy éjszakán kívül, és mindketten azt hittük, hogy nem is lesz. Tökéletes pillanat, tökéletes percek, tökéletes világ. Mindez csupán álom! Az én álmom, az ő álma volt, de mind összetört. Azt hittük, hogy ha egymásnak esünk szétpattan az a végletekig feszített húr, majd elszakad és nem lesz szükségünk egymásra. És ez így is volt, mindketten boldogan kielégülve engedtük útjára a másikat, remélve, hogy sosem kerülünk újra összezárva kettesben. Aha szép álmok! Gyönyörűek, kár, hogy mint a kártyavár úgy omlottak össze. Akármennyire szeretnénk, vagy sem, lesz egy közös életünk, amit élnünk kell.
Mikor kiszakadt az ölelésemből, én szó nélkül engedtem. Nem próbáltam visszahúzni, ezek csak gyenge pillanatok, de ő túl erős, hogy értékelje mindezt.
-Lehet, hogy te képes vagy rá, de én nem vagyok képes arra gondolni, hogy ez… ez történt veled, velem, és egyszerűen tovább menni. Túl nagy ez a bizonyos szakadék, nem tudom átugrani következmények nélkül…- Sóhajtottam türelmetlenül, miközben éreztem, ahogy a kezeim közül csúszik ki minden. A felépített dolgaim, a jövőm! Most kapjak utánuk, és tegyek úgy mintha sosem ismertem volna Astoriát, mintha az a gyerek, nem csak az övé lenne? Nem ez nem fog menni, túl nagy a súlya! Ha nem mondta volna el, tuti, hogy itt hagyom egyedül a gondjaival, de túl jól neveltek a szüleim, túl sok érzelem van bennem ahhoz, hogy szó nélkül tovább lépjek!
-Nem fogom senkinek elmondani! Nem vagyok hibbant! Tudom, hogy ez titok, de kérlek te is tartsd ezt tiszteletben! Titok, senkinek semmit!- Komolyan és mélyen a szemébe néztem. Az ember legszívesebben elmondaná valakinek. A barátjának, vagy bizalmasának esetleg egy idegennek. Az ismeretleneknek mindig jobb mondani, hiszen azt sem tudják, hogy ki vagy! Csak hallgatnak, és tanácsolnak, mert nem ismernek. Próbálnak ugyan segíteni, de nem ítélkeznek, nem néznek szigorú pillantással, nem szólnak hangosan, nem harsognak és nem üvöltenek. Csak csendben, érzelem mentes tekintettel, esetleg tele sajnálattal próbálnak segíteni neked.
-Héé! Mi az, hogy nem akarod? Ennek a gyereknek én leszek az apja ha tetszik neked ha nem! Nem fogadom el, hogy ellenem neveld, csak mert bekattantál, és utálsz, mert nem védekeztél!- Nem mentem utána, minek, egyszerűen csak fogtam és üvöltöttem, úgy is meghalja. Sőt mindenki meghallhatja ha elég közel jön a csónakházhoz. Egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Komolyan azt hiszi, hogy hagyom azt, hogy a gyerekem mást szólítson apának? Ugyan ez egy nem kívánt terhesség, de nem hagyom, hogy valami idióta ficsúrt szólítson apának, és hogy más nevét viselje!
-Zambini lesz, ha tetszik neked ha nem! Majd ha higgadt leszel megbeszéljük!- Kiáltottam utána, és meg sem próbáltam a nyomába eredni. Sikerült vérig sérteni, és romba dönteni egy csodás napomat! Köszönöm Astoria!
Fogtam magam és leültem a víz mellé. Néztem a távolba, a hullámokat, a tó másik felét, és gondolkoztam. Hogy lehet ennyire elcseszni mindent? Majd dr. Zambini elmondja!


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház    



Vissza az elejére Go down
 

Csónakház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-