A nap sugarai a szokásos forrósággal kezdtek neki a beton megolvasztásának. Mondjuk jobb lett volna ez az egész, ha közben nem gondolkodik azon, hogy az embereket is megsüti egy bajjal. Hiszen ki akar sültként lépegetni egy ilyen emberek alkotta dzsungelben? Az élőlények nem arra teremtettek, hogy ilyen halállal haljanak. Vagy legalább is én úgy gondolom, hogy ez már annyira szánalmas, hogy ennél minden jobb… Jobb vonyító kutyaként meghalni, jobb átkok pusztító erejét elviselni, és jobb kifáradtan, egy dolgos nap után békésen elszenderedni…
Lépteim lassan koppannak a kopott köveken. Még így este 5 után is elviselhetetlen a hőség. Nincs már sok idő a suli kezdésig, az ember azt hinné, addigra a hőmérséklet is redukálódik a diákok kedvéhez, azonban jelen pillanatban ez egyáltalán nem valószínű. Kimért mozdulattal végigtörlöm homlokomat egy zsebkendővel, majd az enyhén átitatott vásznat mélyen a zsebembe süllyesztem. Gyors pillantást vetek a mellettem lépkedő kutyámra, majd látva lógó nyelvét, apró, már-már résnyire szűkült szemét, meghozom a döntést.
- Iszunk egy kis vizet Wilber! – mondom a kutyának, majd ujjaimmal végig simítok szépen ívelt nyakán, hosszú termetén. Nem kell túl sokáig gyalogolnom, egy kocsmát hamar találok. Óriási lendülettel rúgom be az ajtót, majd vonszolom magam a pulthoz. Kezemmel apróért nyúlok, majd kipakolom a pultra. Igaz most nincs nálam sok apró, azonban reménykedem, hogy mégis elegendőnek számít. Az elmúlt nyarat kénytelen voltam Franciaországban tölteni lévén, hogy a szüleimmel nem éppen tökéletes a kapcsolatunk. Hála az évek alatti megtakarított zsebpénzemnek, ez nem okozott problémát, azonban tény, hogy jobb, ha az ember nem költ felesleges dolgokra. Nekem volt rá két évem, hogy megtanuljam. Jó nem mondom, hogy minden egyes fityinget a két kezem munkájának köszönhetek, azonban be kell vallanom – persze csak magamban – hogy igenis dolgoztam a nyáron. Kétkezi munkát végeztem, és abból lett annyi, amennyi pont elegendő. Na meg persze anyám is állandóan küld némi aprót.. talán az ő lelkiismerete nem bírja ki, hogy teljesen magára hagyja a fiát. Kár ezért az egészért, hiszen én úgyis már annyit csalódtam benne, bennük, és persze magamban, hogy sokkal jobb így, hogy nem tartozom senkihez sem. Na meg megszoktam a teljes önállóságot, aminél a világon talán nincs is jobb dolog…
- Vizet kérek, két adagot, az egyiket kiviszem a kutyámnak… - mondom kimérten a pultosnak, majd mikor felhajtom a jéghideg üdítőt egy kellemes mosollyal az arcomon fizetem ki az érte járó galleont. Kissé imbolyogva nyitom ki a kocsma ajtaját és hagyom hogy ismételten beterítsen a fülledt hőség. Egy pillanat alatt leizzadok. Gyorsan leteszem a földre a vizet, majd tekintetemmel körbe kémlelek. Érdekes, Wilber nem szokott csak úgy eltűnni! Ha otthagyom valahol, hogy várjon meg, akkor ott marad! Ez nem jellemző!
Összeráncolt szemöldökkel, és gondterhes arccal a szemben lévő mellékutca felé indulok. Fogalmam sincs hogy ott van e az én kiskutyám, azonban az biztos, hogy ha bárki hozzáért, annak leátkozom a kezét…

Kilépek a Mézes Falásból és a szívet, szemet, orrot melengető édes illatok helyét pillanatok alatt átveszi az augusztus napillata. Igen, igenis van illata a napnak, a melegnek, ugyanúgy, ahogy van a hónak, a hidegnek, és az esőnek is. Kiszáradt fű és por illatúnak tűnik a mai, perzselő nap. Nem zavar a meleg, sőt – remélem minél tovább kitart, egy csalóka kis nyár még makacsul tombol majd a tanév kezdete után is. Hiába éltem itt világéletemben, még mindig nem szerettem meg az angol időjárást. Megszoktam, de nem szeretem. Túl gyakran felhős, és túl sokszor esik. Túl sokszor változik. Én a nyarat szeretem, a napsütést, ahogy kisüti a szememet akármerre nézek, és ahogy felhevíti a bőrömet.
Egyedül az zavar, ahogy a hajam folyamatosan a nyakamra tapad, és percenként dobom át az a napfényben csillogó fürtöket hol egyik, hol másik vállamra, de sehogy sem kényelmes. Hiába kutatok a zsebeimben az sem igazán jár sikerrel, hogy valamit találjak, amivel elköthetem őket, de hát most már valahogy kibírom. Igaz, soká megy még le a nap, de nekem nem feltett szándékom addig Roxmorts utcáin bolyongani. Elvégre csak azért vagyok idekinn, hogy egy kis falánkságot vigyek Lisának és magamnak, lévén anyával jöttünk vendégeskedni. Furcsa is mindig Melodyékhoz jönni. Furcsább, mint gyerekkoromban, mert Roxmorts már menthetetlenül a Roxforthoz kapcsolódik a gondolataimban, és most is majdnem reflexesen az iskola, és a Három Seprű felé indulnék, ami abszolút a másik irányba van, mint Melody háza.
De végtére is nem sietek én aztán sehova, még felettébb élvezem a vakáció utolsó napjait, még akkor is, ha valahol rettentően hiányzik az iskola, a barátaim, és a roxforti vacsorák…nyamm. Csak tanulni ne kéne. Az nem hiányzik, kicsit sem. Mindenesetre hagyom, hogy a lábam arra vigyen, amerre akar, vagy legalábbis arra, amerre megszokta. Elég nehéz Roxmortsban eltévedni, úgyhogy nem is nagyon gondolkozok a dolgon. Annak ellenére, hogy a kis csomagom tartalmát nem ártana visszavinnem a házba kibontom, és kihalászok belőle egy darab mézeskalácsot. Valami szürreális módon Lisával ugyanakkor tört ránk a vágy egy kis ódivatú, abszolút nem különleges mézeskalács után. Nahjó, a húgom részét azért nem fogom megenni.
Teljes nyugalomban, és derűs hangulatban sétafikálok el az egyik kis kocsma előtt, ahol egy hosszú nyakú kutya csücsül, s noha nem hiszem, hogy a kutyák értékelik az ilyesmit, de rá mosolygok, ahogy elhaladok mellette. Lekanyarodok egy keskeny kis sikátoron, és épp azt latolgatom a végén balra, avagy majd jobbra folytassam az utamat, amikor megpillantom magam mellett az ebet. Feltételezem mézeskalács rajongó lehet, vagy egyszerűen csak megcsapta az orrát az illat, egyszerűen csak éhes, vagy még az is felmerül bennem, hogy az én illatomban fedezett fel valami követnivalót…gyakran másznak a nyakamra az állatok, nem tehetek róla, otthon is folyton a közelükben vagyok, és talán éppen ezért az otthontól távol is.
- Na mi van, te is kérsz belőle? – a fentiekből adódóan valahogy nem szokott zavarba hozni, ha olyan lényekkel beszélgetek, akik nem tudnak válaszolni. És rendszerint meglepően kellemes társalgásokat szoktam velük folytatni. Nyugodtan bolondnak lehet nézni, nem nagyon zavar – Egye fene. De nem mondhatod meg a gazdádnak, és csak egy kicsit, oké? – török le egy darabot a süteményből és a tenyeremen kínálom oda a kutyának. Ha ezt akarta, ha nem, úgy tűnik azért nem fog nemet mondani rá
- Te eb, nem kéne neked visszamenned? Valakinek biztos hiányzol, nem tűnsz egy kóbor kutyának – persze visszakísérhetném én is, talán még hallgatna is rám, noha garancia ilyesmire sosincs. Annak viszont sehogy sem tudnék nemet mondani, hogy ne térdeljek le az állattal szemben, hogy agyonsimogassam a helyes kis buksiját és a csálé füleit.

Lépteim pont úgy visznek előre, akárha egy jós lennék. Lelki szemeim előtt már látom a halott Wilbert, ahogy az út mellett fekszik élettelenül. Próbálom a képet kiverni a fejemből, hiszen nem lehet hogy egy pillanat alatt megfosztanák az élettől és engem az Ő társaságától. De nem is értem igazából mi üthetett ebbe a kutyába. Soha nem szokott elkóborolni, még akkor sem, ha valami finom dolgot ígérnek neki. Kiskorában sem volt az a kunyerálós fajta, eddig sokkal jobban értékelte a has vakarást. Hála az égnek rémképeim nem válnak valóra, ugyanis már messziről hallom a lágy női hangot, mely pont úgy duruzsol, akárcsak egy szirén. Dallamától egy pillanatra megtorpanok. Igen, erőt kell vennem magamon, hogy azt tegyem, ami miatt elindultam. Nem tántorodhatom el, csak azért, mert egy lány foglalkozik azzal a kóborló kutyával, azonban tény, hogy meg kell tanulnia, neki is és másnak is, hogy más állatával nem kokettálunk, mert nem a miénk. Ez pedig a fő, legnyomósabb indok, mely mindent felülír.
Hirtelen kifordulok a sarkon, majd megpillantom a szőke tincseket, én pedig egy pillanatra rosszul leszek. Komolyan átfut az agyamon, hogy szellemet látok, azonban ahogy szívem kalapálása kissé csillapodni kezd én is felfogom, hogy csak képzelődöm. Talán ez ad kellően sok erőt ahhoz, hogy a pálcámat az égre emeljem, és tényleg, komolyan az előttem álló lányra szegezzem. Istenre esküszöm, megátkozom, ha nem vesz vissza magából!
- Wilber, gyere ide! – szólok a kutyához, miközben a pálcámat még mindig a lányra szegezem.
- Miért eteted a kutyámat, és miért nyúlsz hozzá? Senki nem nyúlhat hozzá, nem a tiéd! - mondom fröcsögve, miközben a szürke agár óriási és boldog szemekkel mellém sétál. Kezemmel végigsimítok puha szőrén, finom bőrén, majd haragomat a lány felé irányítom.
- Ki engedte meg neked? És egyébként is, látod hogy van nyakörve, ami azt jelenti, gazdája is akad, aki foglalkozik vele! Te meg csak úgy elcsalod?! – kiabálok úgy, mint egy nem normális. Mondjuk nem kifejezetten érdekel mit gondol a modoromról, azonban tény, nem vagyok túl kedves! De hát hogyan magyarázhatnám el egy idegennek, hogy nem helyes amit tesz? És miért is kellene nekem elmondanom neki, hogy nekem, mint kitagadott fiatalnak ezen a kutyán kívül nincs barátom, nincs társaságom? Hiszen ez az állat elfogad és szeret olyannak, amilyen vagyok, és hát nem tagadom, valószínűleg a falkavezért is látja bennem, így hogy érzi a vérfarkas szagot a pórusaimból áradni! Ő volt az egyetlen aki mindig is mellettem maradt, aki hűségét adta nekem, én pedig igyekszem jól tartani, foglalkozni vele, és mindenhová magammal vinni. Mondjuk nem is igazán jellemző rá, hogy csak úgy elkóboroljon, és nem egy finom falatért, szóval kezd a gyanú szöget ütni a fejemben azzal kapcsolatban, hogy milyen kaját is kapott Wilber!
- Remélem nem valami mérgezett cuccot adtál a kutyámnak, mert Istenemre mondom, megátkozlak! – mondom egyre jobban felbőszülve, szinte már fröcsögök.

Némi megnyugvással hallom a közeledő lépteket, és igazság szerint még reménykedve is pillantok az érkező irányába, hogy vajon az elkóborolt kutyát kereshetik-e. A szívemre venném nagyon is, ha nem találnám meg a gazdáját, lassan nálunk már egy tapotnyi hely sincs újabb érkezőknek, na meg nem tudom milyen jól jönne ki egy kutya egy pár harcias, megfigyelés alatt álló kerti törpével…valamelyik fél biztosan a rövidebbet húzná. De anya ráadásul lekapna szerintem a tíz körmömről, ha beállítanék hirtelen egy kutyával…Van viszont nyakörve – állapítom meg, ahogy tenyerem lesiklik az eb nyakára, úgyhogy a helyzet egészen bíztató. Sőt. Még egy mosolyt is megeresztek a felbukkanó fiú felé, és már meg is kérdezném, hogy hozzá tartozik-e a négylábú…csak hát na. Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudok a rám szegezett pálcától, ami igen nagy dolog egy Stoneburynél.
- Látom szenvedünk egy kevés birtoklási vágytól… - ezt még szinte tréfálkozva jegyzem meg, ahogy térdeimet lesöpörve állok fel a földről, lévén a kutya lelkesen szalad vissza a – vélhetőleg – gazdájához. Az első kitörést még nagylelkűen hajlandó vagyok az első sokknak betudni, hogy a másik nyilván kisebb szívrohamot kapott, amikor nem találta a kutyáját. Oké, _ezt_ még meg tudom érteni. Ami utána következik azt már sokkal, sokkal kevésbé, sőt, sajnos már érzem is, hogy szépen lassan, de halálos bizonyossággal forr fel az agyvizem, és halk pattanással elszakad bennem egy ideg is…na álljon már meg a menet!
- Ki a fenének képzeled te magad? – azonnal ráncokba szaladnak össze szemöldökeim, karjaimat határozott távolságtartással fonom össze magam előtt. Abszolút ez hiányzott nekem, valami félőrült, hogy feldobja a nyugodt, késő nyári napomat. Nem hogy dilis, de még rettentően bunkó is. Nagy Merlin állatkertje – Persze, majd engedélyt kérek a láthatatlan gazdától, aki hagyja, hogy csak úgy elkószáljon a kutyája, te aztán tényleg vigyázol rá. És nem csaltam el, nem tehetek róla, hogy szereti a mézeskalácsot – vetem oda dacosan, igazamról meggyőződve teljes fensőbbrendűség tudattal. Nekem legalább van modorom, és nem beszélek vele úgy, mint egy utolsó rohadt bűnözővel, vagy ne adj isten állatkínzóval. Csak úgy, mint egy taplóval…Mégis minek néz ez engem? Egy tizenhat éves pszichopatának? Eddig nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ki lehet belőlem nézni…
- Nem mintha a jelek szerint képes lennél értékelni, de csak kedves voltam a kutyádhoz, és hajlandó lettem volna még a gazdáját is megkeresni. Egy kissé mintha paranoiás lenne az úr… - húzom el a számat kelletlenül, ez komolyan több a soknál. Kedves vagyok a kutyájával, megvakargatom a fülét, kap egy kis finom süteményt, még el is kezdtem volna keresni a gazdáját, ha nem bukkan fel magától is, és még én vagyok a gonosz?
Minden kedvem elmegy attól, hogy tovább sétafikáljak a faluban. Most már ennyit erről, oda a napnak minden felhőtlensége, ezen fogok dühöngeni egész este, és még akkor is, amikor hazaérünk, magamat ismerve. Kénytelen vagyok így visszafordulni, arra rövidebb, hogy ehhez el kell sétálnom a most már kicsit sem kívánatos páros mellett, az cseppet sem zavar – Áh, és még valami: vidd a pálcádat a képemből! – sziszegem a fiú képébe, és csak lelkesen remélhetem, hogy ha újabb szavak jönnek ki a száján, az legalább valami kelletlen bocsánatkérés lesz. Hiú ábránd ez, azt hiszem.

- Birtoklási vágy? Nos lehet, de szerintem egyértelmű hogy az ember védi azt, ami az övé! Vagy rosszul gondolom? – teszem fel a költői kérdést és az előttem ácsorgó lányra meredek. Kedves szeme egy pillanat alatt elkomorul, majd íriszei hamar a méregtől kezdenek óriásira duzzadni. Nem állt szándékomban felbosszantani, jobban örültem volna, ha megijed tőlem. Igazából azonban, ha már így alakult totálisan tök mindegy. Pont ő nem fog meghatni, pont leszarom a nyomorát és azt, hogy nem vagyok számára megfelelő modorilag. Bár a pokróc stílus tőle sem áll túl távol...
- Először is, csak hogy tisztázzuk! Lehet, hogy bunkó vagyok, de ez van, fogadd el, vagy ha nem, hát az sem érdekel. Másodszor, lehetsz kedves a kutyámmal, meg is simogathatod, ha nem csalod el. De jelen pillanatban meglógott utánad, ami hála égnek pont annak a kibaszott sütinek köszönhető. Én nem etetem édességgel ezt az állatot! Nem kell neki ilyen dolgokra rászoknia, és egyáltalán nem öröm, hogy akkor majd más megpróbálja rászokatni! És még mielőtt megpróbálsz figyelmetlen gazdinak beállítani, csak hogy tudd, vizet hoztam neki, mert foglalkozom vele! – fejezem be a nagy monológomat, majd leeresztem a pálcámat, bár tény, jobb kedvem lenne, ha most ráküldhetnék egy átkot! Azonban mégsem teszem…
Hogy minek is köszönhető? Talán a szőke tincsek libbenésének, az emlékek felragyogásának, vagy éppen pont annak a harciasságnak, melyet ugyanolyan nagyon utáltam benne is. Ő is pont ugyanígy kiállt magáért, ő volt a bátor, a mindenben tökéletes, aki nem hátrál meg, és akinek semmi sem kottyan meg! Játszotta a hőst, majd a világ ellene fordult, a sors megelégelte a kisded játékait, és azt, hogy élete a maga problémáival együtt is tökéletes lehet. Talán pont ezért küldött engem az életébe és a nyomoromat, mely az életét követelte! Csoda hát, hogy utálom innentől kezdve az összes vagányt, aki kiáll magáért, és megpróbál nagymenőnek tűnni?! Menjen inkább mindenki vissza a saját klubhelységébe és akkor nem lesz semmilyen probléma… én biztos békén fogom hagyni! Kóborló óráimat legalább is egyáltalán nem zárt falak között tervezem eltölteni vérontással összekötve.
- Tessék, kivettem az arcodból, remélem boldog vagy! Viszont, nyugodtan válthatsz hangnemet szőke ciklon, ha már én is megtettem… - mondom egy enyhe fenyegetéssel a hangomban. Nem tudom mennyire lehet ezt kiérezni, azonban azért,hogy szavaimnak nyomatékot adjak Wilber hangos morgásba kezd mellettem. Hosszú, hegyes fogai kivillannak szájából és tudom, csak egyetlen szó kellene, némi indulat és a lány torkának ugrana kitépve gégéjét, és vöröslő vérével befestve a szomszédos házak hófehér falát.
- Paranoia? Néztél már körbe a világban? Nem tűnt még fel, hogy mennyien élünk benne, akikhez nem éppen kedvesen és bizalommal közeledünk? Vagy te minden jött-mentben megbízol? – meredek az arcába és a kérdést komolyan gondolom. El sem tudom képzelni, hogy jelen pillanatban bárkiben is megbízzak, nem hogy még elsőre rögtön! Az emberek nagy része azért, nem indul felfedező útra, hogy megtalálja egy kóbor állat gazdáját, inkább magukhoz veszik és nem törődnek az esetlegesen kialakult hiánnyal a tulajdonos oldalán, vagy épp csak egy sintért hívatnak. Remek kilátások ezek. És hát marad az a 10% aki talán tényleg normálisan viselkedne. De mégis ki ez a lány, hogy meg kellene adnom neki rögtön a bizalmat, és barátokként kellene cseverésznünk?!
Nem ismerem, ő sem engem, nem értem a problémáját…
- Egyébként mit keresel egy ilyen nem túl fantasztikus környéken? Csak nem valami rosszban sántikálsz?!

Azt kapod vissza, mit adsz. Nem hogy kétszeresen, de talán ötszörösen igaz ez rám. Valahogy nem tudom megtalálni a kedvességet a szívemben, ha úgy állnak hozzám, mint egy elsőszámú közellenséghez. Pedig nem is vagyok egy igazi undok béka. Csak az undok békákkal. Sem másét, sem a saját mérgemet nem vagyok hajlandó lenyelni. Azt ki kell szépen köpni, így. Valószínűleg kipukkadnék, ha egyszer, csak egyszer az életben kibírnám, hogy ne szóljak vissza. De ezt azt hiszem sosem fogjuk megtudni…
- Nem csaltam el a kutyádat! – meg sem várom igazából, hogy befejezze a mondandóját, ezt nagyon is szükségesnek tartom közbeszúrni, mert ne szépítsük, ez határozottan más megvilágításba helyezné a dolgokat. Helyezné, ha úgy érezném, tényleg meg is hallják, amit mondok, nem csak feleslegesen strapálom a hangszálaimat. Mi vagyok én, a cukros néni? Akinek gyerekek helyett kutyákra fáj a foga. Most komolyan így nézek ki? A végén még komolyan gondolta azt is, hogy tényleg meg akartam mérgezni a kutyáját, mert miért ne, az biztos olyan remek móka lenne. Pont én. Bárki, aki ismer tudná, hogy ez mekkora képtelenség. Még a törpéket, meg a pixieket sem szeretem bántani, pedig azok rémesen komisz jószágok, és szeretnek az ember ujjaiba harapni, vagy a haját tépkedni…
- Nem tehetek róla, hogy utánam jött, és nem tehetek róla, hogy megtetszett neki a mézeskalács illata, úgyhogy esetleg nem velem kéne ordibálnod – jegyzem meg ezt már faarccal, amit ugyan kimondottan nehéz magamra erőltetnem, de egyelőre még valahogy kitart. Utálom, ha valaki a torkomnak esik a semmiért. Nem mondom, van hogy megérdemlem, de akkor nem is bosszant. Az ilyesmi viszont roppant mód idegesít. Nem vagyok és nem is leszek a boxzsákja senkinek. Vegyenek maguknak egyet. Az nem üt, vagy szól vissza.
Egy lépést ugyan még megteszek, de aztán megállok és visszafordulok. Már csak azért is, hogy ellenőrizzem, tényleg nem szegeződik tovább rám frusztráló módon a pálcája, na meg egyenesen letaglóz, hogy a kutya morogni kezd rám. Az áruló formáját.
- Igen, majdnem, köszönöm – igen, különösebb probléma nélkül ki tudom ezt mondani, de azért közel sem a fellegek felett lebegő hangnemben, sőt, halálos szárazsággal. Nagyon is kiérzem a fenyegetést a fiú hangjából, ami számomra egyáltalán nem nagy hangnemváltás a korábbiakhoz képest. Csak nem kiabál már. És szegény Wilber is részesül egy megrovó pillantásban. Mintha akartam volna én itt ártani bárkinek is. Mindjárt összetöri a szegény kis szívemet – Na szép. Így adjon neked az ember bármit is – meglehet nem éppen a legjobb ötlet tovább bazsalyogni a kutyával, de nálam ez elég reflexesen működik. Nagyjából emberszámba veszek minden négylábút, szárnyas, de még a láthatatlan teremtményeket is. Az emberekhez én meg beszélni szoktam.
Veszek egy nagy levegőt, és valahogy, nagy nehezen visszanavigálom pillantásom a srácra – Van különbség a realizmus, és a paranoia között. Nem, eszem ágában sincs mindenkiben megbízni, de ha nem tévedek nem vagy teljesen idegen, te is a Roxfortba jársz. Mardekár, eltaláltam? És roppantul hízelgő, hogy valami állatkínzó őrültnek nézel – fonom össze magam előtt a karjaimat. Sok mindent nem veszek magamra, tényleg, de ez…aú.
- Nem mintha az orrodra kötném, ha valamiben rosszba sántikálnék…de ez Roxmorts. Nem mondanám, hogy itt túl könnyen bajba lehet keveredni. Csak sétáltam egyet, és különben meg dolgom van a faluban – sunyin újra a kutyára sandítok. Nem tetszik, ahogy most néz rám. Persze, jogos, legyen csak a gazdája pártján, de ez akkor is árulás.