a little shopping never hurt anyone

Kinek?: Hayleynek | Szavak: 631 | Zene: Itt! | Ruha: Ez! | Megj.: Bocsi, hogy csak most :$

El sem hiszem, hogy ismét beköszönt az ősz, a nyár véget ért én pedig végzősként sétálhatok majd be a Roxfortba. Nem mintha a nyári szünetem olyan hihetetlenül jó lett volna, hogy most, hogy véget ért hiányoljam… Számomra inkább az elképesztő, hogy milyen gyorsan nőttem fel, hogy nemsokára befejezem az iskolát és mivel már nagykorú vagyok, egyedül kell majd magamra vigyáznom. A gondolat megijeszt, annak ellenére, hogy ez nem lesz akkora változás, hisz eddig sem számíthattam magamon kívül másra… Talán csak a nagymamára, de mivel ő idős, az is bőven elég, ha magára vigyáz.
Ezen a nyáron nagyi úgy döntött, hogy jobb lesz nekünk, ha az ő házába költözünk. Nem mondom, hogy repdestem az örömtől az ötlet hallatán, de nem ellenkeztem, hisz miután anyámat megölték, apámnak kellett helyettesíteni őt, de mióta neki is nyoma veszett, nagyi lett a gyámom. Az elején még ellenkeztem, ugyanis márciusban már betöltöttem a tizenhetet és a varázs törvények szerint nagykorú vagyok, viszont egyre hálásabb vagyok azért, hogy a törvényszékiek azt a határozatott hozták meg, hogy amíg be nem fejezem az iskolát, vagy apám haza nem tér, addig a nagymamám lesz gyámom.
A ruháimon, pár könyvön és ékszeren kívül mást nem hozhattam el. Nagyi úgy úgy gondolta, hogy szükségünk lehet – főleg nekem, ahogy ő mondja, az elkényeztetett lánynak – a leghűségesebb házimanónkra, így hát ő is velünk tarthatott.
Amikor megérkeztem az új otthonomba, nem igazán mondhatnám, hogy vendégnek éreztem magam. Nagyi háza kisebb, de sokkal otthoniasabb a miénknél. Talán az a nagy és jelentős különbség, hogy mi, Pierette-ek kevesen vagyunk és nagy kúriában élünk, nagyi házában pedig úgy éreztem, hogy sokan vagyunk, és annak ellenére, hogy nem szűkösködtünk, felesleges, nagy terek nem voltak. A szoba, amit a háziasszony jelölt ki nekem alighogy kisebb volt az enyémnél. Ez számomra nem volt nagy probléma, hisz amíg minden dolgomnak lesz helye, addig nem bánom. Azt azonban még most sem merem állítani, hogy az óriási hálómban rosszul éreztem magam. Talán csak gyerekkoromban nem becsültem meg, de miután a Roxfortba kerültem és egy csomó lánnyal kellett osztozkodnom, no meg a magán terem konkrétan csak az ágyam határáig ért, megtanultam, hogy már csak azért is nevezhetem magam szerencsésnek, mert otthon van saját szobám.

A tükörbe nézek, végigmérem az öltözékem minden egyes részét, majd elmosolyodom. A kis vigyor inkább keserű és kinevető, mint örömteli. Egy pillanatra azt a kislányt látom magam előtt, aki régen voltam, akiben semmi rossz és gúnyos nem rejtőzött. Na jó, kis koromban is enyhén szarkasztikus voltam, de az akkori Audreanna semmi a mostanihoz képest. Megzárom a fejem, a mosoly elhalványodik. Ideje indulnom, ha nem szeretnék elkésni a találkozómról.
Egész nyáron Európában voltam és szinte senkivel sem találkoztam. Ahogy hazaértem, ami mellesleg nagyjából egy héttel ezelőtt történt, rögtön megragadtam az alkalmat, hogy ismét angol földön vagyok és írtam egy baglyot Hayleynek, hogy lenne e kedve eljönni velem egy kicsit vásárolni. Mivel minden holmimat otthon hagytam és nagyi szigorúan megtiltotta, hogy hazamenjek, amit egyáltalán nem csodálok, hisz mióta apám eltűnt a házunkba szabadon ki-bejárnak a halálfalók, így most szükségem lenne pár dologra, amit mindenféleképpen az iskola megkezdése előtt kell beszereznem.
Amikor az Abszol útra érkezem, egyből a Gringottsba indulok. Szerencsémre van egy fél órám, ami bőven elegendő, hogy kivegyek egy kis pénzt a családi széfből. Régen ezt mindig apukám intézte el, de most, hogy ő nincs, muszáj nekem megtennem.
Az ügyet negyed óra alatt intéztem el. Arra számítottam, hogy több időbe fog kerülni, és valószínűleg el fogok késni, de nem. A megbeszélt időpontnál tíz perccel korábban érkezem a teaházba. Helyet foglalok és direkt az asztalnak arra az oldalára ülök, amiről rálátok a bejárati ajtóra, majd rendelek magamnak egy kígyógyom teát. Az asztalon hagyott újságra pillantok. A főcím: A halálfalók továbbra is sárvérűekre vadásznak. A másik oldalára fordítom a hírlapot. Nem érdekel, hogy mit csinálnak. Ha ők nem léteznének, az családom most is együtt lenne…

To; Audreanna

…when summer's almost gone.
words: 660 | wearing: this | notes: semmi gond, és remélem tetszeni fog (:

Ha valaki azt mondja nekem két évvel ezelőtt, hogy létezik egy Mardekáros lány, akivel a tanév előtt vásárolgatni fogok, mint kebelbarátnők, akkor egészen biztosan a képébe nevetek. Persze, akkor még el sem tudtuk képzelni, azt, ami tavaly történt. A háborút. A Roxfortot, amint teljesen kifordul magából minden, amit valaha is ismertünk. Azokat a borzalmakat, amik ugyan tőlünk távol történtek, de ugyanúgy rányomták a bélyegüket mindannyiunk mindennapjaira. És vannak, akikre jobban. Soha nem fogom elfelejteni, hogy minden éjjel milyen nehéz szívvel, borús gondolatokkal aludtam el, és minden reggel úgy ébredtem, mint a fuldokló, aki felbukkan a víz alól, de még ekkor sem könnyebbül meg. Nem. A könnyebbségek nem jártak ki senkinek tavaly.
Pálcámmal a megfelelő téglára koppintok, hogy az Abszol útra vezető fal megnyíljon előttem, és a mögöttem loholó öcsém előtt, és akárhogy is próbálom, nem tudom kiverni a fejemből a tavalyi gondolatokat. Egy kicsit még mindig görcsbe rándul tőle a gyomrom. Igazából annyira nem is volt rég. Emlékszem jó pár napig a béke csak valami könnyed illúziónak tetszett, amelyik bármelyik percben darabokra hullhat, de végül…a jóhoz könnyebb hozzászokni, mint a rosszhoz. Most már a tavalyi tanév olyan, mintha csak egy rossz álom lett volna. Arról sajnos elég nehéz elfeledkezni ugyan, hogy valójában nem csupán álom volt. Hiszen még mindig vannak dolgok, amik könyörtelenül emlékeztetnek rájuk. Mint a Próféta mai címlapja is.
Kétségem sem férhet ahhoz, hogy valójában nem csak egy barátságot köszönhetek az extrém, a sötét körülményeknek, de azt bizonyossággal állíthatom, hogy Audrey az egyetlen, aki a Mardekár házának sorait gyarapítja. Attól tartok a Griffendél és a Mardekár közötti vetélkedés örök, és a hozzá társuló, zsigeri ellenszenv is az. Különös, hogy az élet néha milyen véletlenekkel lepi meg az embert, ami annyi mindent megváltoztathat. Még az emberi kapcsolatokat is. Főleg, ha nagy a szükség. Hiszen az nagy úr.
Így hát inkább kellemes meglepetésként ért a bagoly, ami a szobám ablakán kitartóan kopogtatva Audrey levelét hozta, s hamar a válaszommal térhetett meg otthonába. Ami kell az kell, az év eleji vásárlás pedig ilyen, noha bevallom, mint mindig, a tankönyvek hosszú listáról való beszerzése közel sem vonz annyira, minthogy mondjuk az új seprűkön legeltessem a szemeimet, de hát kettőt lehet találni, végül melyikre kell költeni a galleonokat…nem, tényleg nem a seprűre.
- Jaj, fogd már be Ben… - sóhajtok, amikor végre realizálom a tényt, hogy szokás szerint be nem áll kedves öcsém szája, és hogy megint valami halálosan lényegtelenről, vagy valami csínyről hadovál olyan tempóban, hogy a családtagokon kívül azt nem mindig tudja élő varázsló követni. És most nekem sincs kedvem. Mostanában egyébként is gyanúsan másfelé kalandozik a figyelmem, mint kéne, és egyáltalán nem örülök neki, hogy merre is jár. Nagyon nem örülök neki, de akármennyire is próbálkozom, mintha kétszer annyira kéne arra a bizonyos esetre gondolnom. Ettől pedig ha tetszik, ha nem, hajlamos vagyok ingerült lenni… - Na, hordd már el magad, mondtam, hogy dolgom van. Nagyfiú vagy, menj egyedül talárt venni – meggyőző mosolyt villantok a fiúra, és a rend kedvéért még taszajtok is egyet rajta, mielőtt még úgy döntene, muszáj velem bejönni a teázóba. Egy nagy fészkes fenét.
Biztos, ami biztos, még az ajtóban ácsorogva megvárom, hogy eltűnjön Madame Malkin talárszabászatának az ajtaja mögött, és utána is elszámolok még hatvanig. Ha valaki, hát az öcsém a kellemetlen meglepetések nagymestere, ma pedig nem kívánom a nyakamra. Félő, hogy nem alkotnának jó párost Audreyval…
Rántok egyet a táskám pántján, még gyanakodva hunyorgok egy kicsit a napfénybe öltöztetett utcára, aztán végre valahára, még mielőtt elkésnék, betoppanok a teázóba; pillantásom azonnal az ismerős arcot keresi, és hamar meg is találja.
- Szia! – intek a lánynak halvány mosollyal, még mielőtt odaérnék az asztalához, és le is telepednék vele szemben, hosszan kifújva a levegőt elhúzom a nyakamról a hajamat. Élvezem még mondjuk az utolsó, nyári meleget, de idebenn azért kellemesebb – Na ki vele, merre járt a nyáron hölgyem? Nem nagyon hallottam rólad a nyáron – ütök meg szinte azonnal félig komolytalan, félig biztos talajon érdeklődő hangot, kikerülve a rémes „hogy vagy?” na meg a „mi újság?” kérdéseket, amiktől valószínűleg mindketten feldobnánk a talpunkat.