Nyami. Az emberiség, a muglik és mágusok egyöntetűen, mérhetetlen hálával tartoznak aziránt a csodás személy iránt, aki feltalálta a csokoládét. Sejtelmem sincs ki lehetett az, még csak azzal sem vagyok tisztában, hogy nő volt-e vagy férfi - bár lényem nagyobb része azt súgja, csakis nő lehetett az illető (hisz ki másnak jutott volna eszébe a boldogságot ehető, vehető formába csomagolni?) -, de nemhogy a nemét nem sikerült még kisakkoznom, még abból a szempontból sem vagyok képbe, hogy mágus vagy mugli volt-e az emberem. Ha tudnám, hálaimáimmal körítve méltatnám minden lefekvés, étkezés előtt.
Mivel azonban ezt nem tudom és nem, eszemben sincs emiatt betenni a lábam a könyvtárba, - épp elég kötelező alkalmakkor látni Madam Cvikker szigorú arcát - úgy döntöttem annak a szent személynek zengek örömódát, aki feltalálta a csokipennát. Na igen, erről már egy kicsivel többet tudok, méghozzá azt, hogy az illető egy varázsló. Szerencsétlen muglik, miről nem maradnak le?!
Az egyik polcsor mögött állok meg, hogy takarásban legyek a sürgő-forgó eladó elől és próbaképpen a toll hegyét az ujjbegyemnek nyomom. Folyékony, barna csepp folyik ki a tintát helyettesítve, én meg szinte rögtön emelem a számhoz az ujjam. Hmm. Étcsokoládé. Vajon van tejcsokis is? Hunyorgó szemekkel, koncentrálva ellenőrzöm le a polcot.
- Samy, körbenézek a könyvesboltban is, nem jössz? - kérdezi ellibbenő húgom, aki csupán lelassított a kijárati ajtó fele menet, hogy halhassa válaszom.
- Már megvannak a könyveink. - meresztek rá értetlen szemeket, majd tovább bíbelődöm az egyik tollas pultnál. Tejcsoki, tejcsoki, tejcsoki.
Az Abszol úti Írószerüzletben sokkal nagyobb a választék, sokkal érdekesebb termékek találhatóak, mint Roxmortsban, bár tény, hogy az sem szerénykedhet ehető, vattacukor ízű pergamenjeivel, de ez a kincs, amire most leltem rá, felülmúl mindent.
- Igen, de néhány ajánlottat csak a másik boltban tudok megvenni. - fordítja szemét türelmetlenül az égnek. - Neked sem ártana, nem gondolod? - kérdezi felszegett állal.
Ránézek, majd egy ideig úgy teszek, mintha elgondolkoznék. Ugyan, eszemben sincs a spórolt pénzem felesleges táskanehezékre költeni. Persze megóvnak, ha az ember hatalmasat bucskázik le a lépcsőn, mert ha ráesünk, felfogja az ütést és a kiborított töklevet is jól felszívja, de ha nem célhasználatra venném, akkor minek dobjak ki érte pénzt. Szívesebben veszek pár érdekes pennát.
- Nem, nem hinném. - vigyorgok rá fejcsóválva. Erre egy színészies, fáradt sóhajjal, sűrű fejcsóválás közepette - mintha bizony egy teljesen nyilvánvaló dolgot nem tudtam volna - kislisszol az üzletből.
Félrebillentett fejjel, összehúzott szemöldökkel nézek utána majd, mintha mi sem történt volna böngészek tovább. Biztosan itt van valahol, tuti majd kinyomja a szemem, mégse veszem észre.
Erősen koncentrálok a kiállított pennákra, amik tesztelésre vannak kipakolva, szóval alaposan megijedek, amikor oldalirányból nekimegyek valaki hátának.
- Ne haragudj. Szörnyen restellem. - mentegetőzök rögtön, majd felnézek rá. Mikor felém fordul széles vigyor terül el az arcomon. - Rennie! De örülök, hogy látlak. - ölelgetem meg mosolyogva. - Hogy telt a nyarad? Írtam neked? Igen, persze, hisz emlékszem is. De jól nézel ki! Hol nyaraltál? Fogadok ezerrel sütött a nap. Én csak pár hetet töltöttem Franciaországban, de érzékeny a bőröm, szinte azonnal leégtem. Nem is a napozás volt a lényeg benne. Boltok, csillogás, Párizs és francia pasik. Oh lalalaaaa. - vigyorodom el és kacsintok mellé egyet. Oh, hogy ismét nem sikerült befogni a szám? Ez vagyok én. Vidulok, pörgök állandóan, most ráadásul a viszontlátás öröme is közrejátszik. - Mi járatban erre? Láttad azt a csodás új pennát? - kérdezek immáron csak ennyit tőle, bár tudom, ezzel nem fogom elriasztani. Mint sokan mások, már ő is megszokta energikus énem.

Kedves mosollyal hallgatom végig a hozzám képest túl rövidre sikeredett beszámolóját a nyárról. Pillanatnyi meglepettsége és zavartsága tudatta velem, hogy a nyáron alaposan elszokott egy ilyen hozzám hasonló energiabombától, akinek be nem áll a szája, épp ezért úgy döntöttem lassan, fokozatosan adagolom magamból a darabokat. Attól függetlenül, hogy én ilyen vagyok, így érzem jól magam, pörögve, örülve, ugrándozva még a reggeli kávé előtt is, pontosan tudom, hogy ez egyesek számára, milyen sok lehet. Sokan keresik és sokan kerülik a társaságom épp azért, mert ilyen vagyok, de szó nélkül nem megy el mellettem senki.
És azt hiszem, ez még mindig jobb, mintha szürke egérke lennék és beleolvadnék a tömegbe. Ezzel érvelek magamnak mindig, amikor egy negatív véleményt hallok a hátam mögött. Én legalább egyéniség vagyok. Olyat teszek, amit én látok jónak és nem olyat, amit a tömeg szeretne látni. Ha azt mondják üljek le, felállok, ha azt mondják ne tegyem, megteszem, persze csak ha nekem úgy esik éppen jól.
- Nem, én... - és majdnem elkezdem újra mondani a szövegem, de még előtte észbe kapok és halvány mosollyal beharapom az alsó ajkam. - kibírtam volna, ha még tovább tart a nyár. - csilingelő kuncogásom betölti a helységet. A boltban tartózkodók nagy része felfigyel nevetésemre. Néhányan csak egy apró oldalpillantást vetnek felém, mások somolyogva fordulnak el. Gyakran történik ez. A kisugárzásom és a külsőm is harsány és feltűnő, így hamar kitűnök a tömegből. Már nem azért, mert imádok feltűnősködni és vágyom arra, hogy mindig és mindenhol én legyek a középpontban, a reflektorfényben. Nem, én csupán ilyen vagyok. Tenni nem sokat tudnék ellene. Esetleg visszafoghatnám magam, élénk vörös hajam, hamvas barnára festhetném és mágusok között hordhatnék egyszerű fekete talárt. Megtehetném, de miért tenném, ha nekem így jó? A talárral nincsen semmi bajom, hisz egyébként is van olyan alkalom, amikor kénytelen vagyok hordani és nem vagyok az a lázadó fajta, csak most mugli ruhákhoz volt kedvem. A hajam azonnal soha, egy zsák galleonért sem változtatnám meg.
- Igen, hát én már fél órája végeztem a tanszerek meg miegyéb bevásárlásával, csak a húgom kedvéért maradunk még. - mondom cseverésző hangon. Mániám, hogy olyan kérdésekre válaszolok, amiket fel sem tettek? Ez majdnem olyan, mintha magammal beszélgetnék. Ezért még trollnak nézhetnek. - Meg talán kicsit miattam is. Bár örülök, hogy idén végzek a suliban, azért szomorú is, hogy ez az utolsó Abszol úti bevásárlás az iskola előtt. Pár nap múlva pedig az utolsó utam a Roxfort felé. - sóhajtok szomorkás mosollyal.
Még nem fogtam fel. Tényleg vége? Aztán kilépek a felelősségteljes, kötelességekkel teli felnőtt életbe, ahol józanul kell gondolkodnom, megfontoltan?! Ugyan, én megfontoltan, felelősségteljesen? Tény, hogy már a tavalyi évet is úgy éltem meg, hogy minél több őrültséget csináltam, hisz, amiket még megtehetek, azt talán egy év múlva nem. Ma még felelőtlen, meggondolatlan és gyerek lehetek. Holnap már aligha.
Elégedetten elvigyorodok, amikor látom, hogy érdekli a penna és jókedvemből rá is ragad egy kevés. Ő sosem volt az a fajta hangosan örömködő, pozitív, nagyszájú lány, de jószívű és aranyosan visszafogott, ami egy kicsit ellensúlyozza az én erőteljes viselkedésemet.
- A legcsodálatosabb penna, amit eddig láttál. - biztosítom mosolyogva és nyúlok is az egyik tesztelhető tollért. - Jó, azért a válaszgyártó penna sem rossz. - teszem hozzá legyintve. Ezt az írószert is hozzáérintem az ujjbegyemhez, majd mielőtt a folyékony csepp legördül az ujjamon az ajkaimhoz emelem és hunyorogva koncentrálok. - Végre, megvan a tejcsokoládés! - örömködök félhangosan és anélkül, hogy körbenéznék tisztában vagyok vele, hogy most majdnem az egész bolt minket bámul, még egy halk kuncogást is hallottam az egyik polc irányából. Olyan mosollyal fordulok Rennie felé, mintha azt készülnék elárulni, hogy feltaláltam a rák elleni bájitalt. - Csokoládé ízű tinta van benne. Után tölthetős, de álcázott tágítóbűbájjal van ellátva, úgyhogy nagyon sok fér bele és tinta sem kell hozzá. - magyarázom csillogó szemekkel.
Csokoládé penna. Az ötlet kissé eszelős, de közben zseniális is.

A zsúfolt, eseménydús, forró, izgalmas nyár, amikor minden napot úgy élek meg, mintha az volna az utolsó napom. Minden percemet hasznos dologgal töltöm - na nem könyvbújással felkészülve a következő évre, mint a drága húgocskám -, hogy kiélvezhessem a nyár minden egyes pillanatát. Ilyenkor nem hagyom, hogy visszafogjanak, parancsolgassanak, megkössék mit tegyek és mit ne, vagy szabályokkal rondítsanak bele az életembe. Nem, a nyár az én időszakom, pont nekem való. Ennek a pezsgő, pörgő időszaknak a vége pedig olyan, mintha álomból ébrednék fel. A baj ezzel csak az, hogy az ébredés után sokáig maradok még holtkórós és idő kell, míg visszaszokom abba az életbe, amit élek, hisz ha nyáron meg is áll az idő, ősszel, a Roxfort Express hangos sípja ébresztőóraszerűen juttat vissza a valóságba.
- Nem, abból sosem elég. - értek egyet egy szomorú sóhajjal.
Nem fogom fel katasztrófának, ha vége egy korszaknak, hisz ez történik. Mindig történik valami és a nyár vége, a tanév kezdete jelenti, hogy le kell zárnom valamit, tovább kell lépnem egyet előre, hogy elkezdhessek egy új korszakot. Ahogy a meleg, napsütéses idő elballag és a helyére zord, ködös kor belép, nekünk is lépnünk kell. Néha könnyű. Néha, ha várjuk a jövendőt, ha elfelejtettük a múltat és fenntartások, kérdések nélkül fordulhatunk a jövőbe. Azonban sokszor iszonyat nehéz. Mert a múltból lehet átvinni dolgokat, sőt kell is, de vannak, amiket magunk mögött kel hagyni, kifejezetten tilos magunknál tartani és most nem a gyermekkori rongybabámról beszélek - bár hozzáteszem Sarah babának helye van a múltamban, a jelenemben és a jövőmben is. Ez a nyár az átalakulásról szólt, ami elősegítheti a tovább lépést a búcsúzást olyan dolgoktól, személyektől, akiknek már nem jutott hely az életemben.
Egyedül voltam Franciaországban, épp ezért. Átalakulni akartam kívül-belül. Fodrásznál voltam, új ruhákat vettem és igen, amíg ott voltam mindez működött. Felüdülés volt, hogy más lehettem az Eiffel torony tetején, a Szajna partján sétálgatva, végigjárva az összes boltot Avenue Montaigne-on olyan emberekkel beszélgetve, akikkel soha nem találkoztam és nem is fogok. Nem zártak skatulyába, játszhattam szerepet, lehettem mindig valaki más. Egyszerűbb volt, de sajnos nem élhetem le az egész a csodálatos Montmartre megihlető negyedében sétálgatva és a reggeli kávét sem fogyaszthatom mindig a Café de Paris harmonikus teraszán, majd térhetek be ezt követően a Cartierbe. Az valósággal olyan lenne, mintha álomban élnék. Viszont nincs ki anyagilag finanszírozni tudná hosszú ideig ezt az álmot.
És, hogy Párizs segített-e a továbblépésben és az átalakulásban? Hogyne, kinek se segített volna. Eltökélten jöttem haza, látogattam el az Abszol Útra, azzal a sziklaszilárd döntéssel, hogy elfelejtem Ethant és igyekszem Alexot úgy szeretni, ahogy megérdemli. Tökéletesen működött, de tényleg. Mindent megtettem, viszont alig két órája szembe jött velem a könyvesboltba. Romba döntötte az elköteleződésem, az akaratom. Utálnám is érte, ha botor, kis szívem nem érte dobogna minden másodpercben.
Gondolataim lassan folynak le és emlékeztetnem kell magam, hogy a pozitívumot lássam ebben is, csakúgy, mint másba. Még nem sikerült megtalálnom mi a jó ebben, de rajta vagyok. Szomorkás arcom egy ideig más felé fordítom és reménykedem benne, hogy ezt Rennie csak a nyár végi elkeseredésnek tudja be.
- Igen, már ő sem hajlandó szülői kísérettel eljönni. - kuncogok újra ránézve. A nevetés könnyen eltereli a figyelmem, csak nevetnem kell és minden rendbe jön. - Viszont egyedül még nem jöhetett el. - a magam részéről hatalmas felelőtlenségnek tartom, hogy a szüleink pont rám bízták a hugicám felügyeletét. Még én magam is egy nagy gyerek vagyok, ráadásul Sally attól függetlenül, hogy fiatalabb sokkal felelősségteljesebb és megfontoltabb, mint én. Tud vigyázni magára.
Vidám vigyorral konstantálom, hogy neki is majdnem annyira tetszik a csokoládé penna, mint nekem. Na jó, annyira nem, de ki örülhetne nálam jobban? Hisz valósággal nekem gyártották ezeket a különleges darabokat!
- Bizony, fantasztikus. - motyogom csillogó szemekkel és alaposan megvizsgálom a karamellás csoki és a mogyorókrémes darabokat is. - Meg se tudnám írni a dolgozatot, mert kifogyna a 'tinta'. - nevetek fel csilingelően.
- Jaj Rennie, vigyázz! - figyelmeztetem elvékonyodott hangon a következő pillanatban, de már késő. Az üzletben kicsi a hely, az ő táskája pedig elég nagy, nem csoda, hogy nem fér el.
A szám összepréselve hajolok le, hogy felszedegessem kiszóródott holmijait a földről és közben monoton szöveget kántálok magamba. Ne nevess, ne nevess, ne nevess! Ennek ellenére is kiszakad belőlem a jókedvű kacagás. Mert miért ne? Nem történt katasztrófa. Miért lenne jobb, ha mérgelődnénk? A cuccok nem pattannak vissza maguktól a táskába.
Nálam mindennapos, hogy összetörök, elrontok valamit, azonban ha nem súlyos, végzetes problémát okozok, akkor csak nevetek egyet bénázásomon. Milyen egyszerű vidámnak lenni!
- Ne bosszankodj rajta. Előfordul az ilyesmi. - mosolygok rá derűsen.