Kedvenc húgocskámnak: Skypernek ♥

Utálok várni, főleg ha a húgomra várok. Egész életemben arra 'neveltem', hogy sose várasson meg engem. Bezzeg akkor tud sietni, ha magyarázatra lenne szükségem. Megint mit akar velem megosztani? Sarahval csináltak valami butaságot, és kiszeretné kérni a véleményem? Vagy segítség kéne valamiben? De akkor tudnám, miért is várat meg a Pöttöm Panna. Ezt az időt simán eltölthetném Xavierrel. Merlinre mondom! Egyszerűen mesés az a fiú, kész főnyeremény. Annyira szeretek vele lenni, olyan megnyugtató. Persze senki sem tud a kettőnk közti kapcsolatról, igazán még én sem tudom, hogy mi is van. Rengeteget beszélgetünk és sétálunk a birtokon. Ahhoz képest, hogy Mardekáros igen aranyos, kedves és ínteligens fiú. Mondjuk sose mondták, hogy Mardekáros nem lehet okos. Xavier igazi művész lélek, verset ír, gitározik és azt hiszem énekel is. Minden megvan amit én egy fiúban keresek. Érzékeny és figyelmes, védelmező és szerető. Számomra olyan mint Hófehérkének a herceg. Tökéletes. Bár a tökéletesség relatív, mert mindenkinek más a tökéletes. Lehet nekem tökéletes, de Skypinak már nem lenne. Mi van ha Skypí hallott valamit rólam? Mi van, ha megtudta ha, hogy Xavierrel találkozgatom? Biztos nem tetszene neki, hogy egy Mardekárossal járok. Hoppá, valaki ide tart. Végre valahára! Megjött a kedves Sky Princess. Végre megtudhatom azt a nagyon fontos dolgot.
- Na szia kedves késő kása!- mondtam picit mogorván. Majd egy nagy mosolyt küldtem felé és elfoglaltam a bűn vallató kanapét. - Na... miről is szeretnél velem beszélni?- kérdeztem türelmetlenül, mert már rég Xavierrel kéne találkoznom.

Drágalátos Nővérkémnek!

A hálószobámban álltam és veszekedtem a tükörrel. Igazából csak gyakoroltam, hogyan fogom kérdőre vonni Drágalátos Nővéremet. Olyan furcsaságokat csiripelnek mostanság a madarak, hát utána kell járnom van-e valóság alapja. Karba font kézzel álltam, szemöldök felhúzva és a tükörre meredtem.
- Ki is az a Xavier? – mondtam a tükörképemnek. – Nem ez nem jó, nem teremthetem le így egyből.
Még vagy 15percet gyakoroltam a tükör előtt, mielőtt színre lépek. Nagyon is jól tudtam, hogy nővérem utálja ha megvárakoztatják, de jelen pillanatban cseppet sem érdekel. Had várjon egy kicsit, addig is pihen a szája és nem kell magyarázkodni!
Szép lassan elindultam Arohoz a hálószobájába, mikor megérkeztem arckifejezésből egy csipetnyi dühöt észleltem, feltételezem azért, mert megvárakoztattam.
- Hát, szervusz nővérkém! – egy csábos mosoly kíséretében lehuppantam mellé a kanapéra, keresztbe tettem a lábam és felé fordultam. Sürgettetve kérdezte, hogy na mit akarok.
Miiit akarok? Mintha nem tudná… biztos, vagyok benne, hogy sejti miről akarok vele beszélni, de neki mindig kell egy jó álca. Csak kár, hogy már ismerem és tudom, mikor hazudik, és mikor vicceli el a dolgokat. De ha ennyire szeretné, a lényegre térek. Próbáltam nem rögtön a legdurvábbal kezdeni. Először is jöjjön a felvezető.
- Szóval… azt csicseregték mostanában az őszi szellőszárnyán szálló madárkák, akik teljesen véletlenül repkedtek keresztül a fejetek fölött, hogy téged láttak ölelkezni és talán mást is, egy bizonyos fiúcskával, aki nem más, mint valami, Xavier Averay? Ki is ez a fiú pontosan? – csíntalan mosollyal vallatom Drága Nővérkémet!
Remélem nem valami kétszínű semmirekellő alak, mert kinyírom, ha megbántja Auro-t Akár ki is legyen az, elfogadom, csak bosszant, hogy én nem tudtam róla, és másoktól kell megtudnom. Egyenesen felháborító. Én azt hittem mindent megosztunk egymással!

Vallató Húgicámnak! ♥

Imádom a testvérem, és mindig mindent elmesélek neki. Ezt is elmeséltem volna neki, ha tudnám. De az a nagy helyzet, hogy még én sem tudom igazán mi is van köztünk. Rengeteg találkozunk és beszélgetünk, vagy csak ülünk egymás mellet a fák tövében. De ki láthatott meg? Ki volt az aki egyből húgom orra alá dörgölte ezt az egészet? Tudom, hogy nem szereti a Mardekárosokat, hiába más az illető. Egyszerűen utálja és féltem attól, ha elmondom neki engem is megutál. De ez képtelenség, hisz a testvére lennék vagy mi fene. De mi van ha mégis? Belekezd mondandójába én pedig feszülten figyelem a körítést. Még hogy madárkák csiripelték? Én inkább pletykás boszorkányokat mondtam volna.
- Szóval... Valami madárkák csiripelését egyből igaznak véled? Egyáltalán ki volt az a madárka? - kérdeztem morcosan, mert utálom a pletykás embereket. Közben karórámra néztem, amiben Xavier elvarázsolt képe mozgott. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd arra a következtetésre jutottam, hogy el kell mondanom mindent Skiinek! Nem titkolhatom örökké. - Viszont a hír, amit csiripelt az igaz. -mondtam sóhajtva, majd megfogtam a kezét. Remélem megérti, hogy én szeretem Xaviert és bármit is mond vagy tesz ez így marad.
- Xavier Averynak hívják. A Mardekár ház büszke tagja.- ennél a mondatnál Skípíra néztem és láttam ahogy megfeszülnek izmai. Az arcán pillanatnyi undor jelenik meg, amit próbál mosolygással leplezni. Ismerlek már téged mint a rossz pénzt! Előlem semmit nem tudsz eltitkolni Sky. Gondoltam magamban, majd bátorságot összeszedve folytattam bemutatását.- Ő is az utolsó évét járja a Roxfortban, és egyszerűen kedvelem. Igen, ölelkeztünk de más nem volt.- fejeztem be monológom első részét.

Pszichológiai esetemnek!♥

Megvártam, míg Auro összeszedi gondolatait, és nekikezd a történetnek. Kis idő múlva hozzá is kezdett… de ő is egy kérdéssel rukkolt elő… Most vagy azért kérdez vissza, mert közben kitalálja a megfelelő történetet, amit semmi esetre sem fogok bevenni, vagy tényleg az igazságra készül, csak ilyen nehéz megfogalmaznia mondanivalóját.
- Pontosan… a kismadárka tökéletesen megbízható! – a következő kérdését elengedtem a fülem mellett és néztem rá nagy boci szemekkel, várva az igazságra.
Tényleg olyan volt, mintha vallatáson lettünk volna… már csak a nagy lámpa hiányzott, amit egyenesen az áldozat arcába irányíthatok. Vártam és vártam, mikor Aurora fojtatta.
- Tudtam, hogy igaz… - mondtam felpattanva a kanapéról, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is huppantam. Ami most következett, arra soha életemben nem számítottam, épp ezért szíven ütött, mikor Aurora bejelentette, hogy egy Mardekáros patkány a pasija!
- Hogy mivan?? – néztem rá troll face-szel, ugyanakkor szórakoztatott is a kijelentés.
Magasabb lett a vérnyomásom és a szívem is hevesebben vert. Azt hiszem túl erős volt az előző gondolatom, mikor az futott át az agyamon, hogy „Akár ki is legyen az, elfogadom”
Hat azért ezt már nem nyelem le… sosem voltam az az ember, aki elítéli a más házba járó diákokat. De egy MARDEKÁROS? Édes Merlinem, hova kerültem? Mindenkit elviseltem volna a környezetembe, csak egy méregzöld-ezüstöt nem. Ismertem a szokásaikat és tudom milyen gonoszak tudnak lenni. Ravaszak és cselszövők. Ezt nem engedhetem meg.
- Ugyan kit érdekel hanyadik évét járja? – mérgesen köptem a szavakat, mert nem értettem Auro miért vonzódik egy ilyen alakhoz. Majdnem, hogy biztos voltam benne, ő is ugyan olyan, mint a többi… egy kétszínű alak. De mégis ki vagyok én, hogy bíráljak másokat. Cikáztak agyamban a pozitív és negatív megkülönböztetések, de valahogy mindig a rossznál tettem le a voksom.
- Ennek véget kell vetned! Nem való hozzád! Százszor jobbat érdemelnél.– mondtam már teljesen higgadtan, de némi szemrehányással.

Kis Agyturkászomnak ♥

Sosem érdekelt mások véleménye, akkor sem ha rólam volt szó. De az, hogy a testvérem így reagált rá arra, hogy életem szerelme kicsoda rosszul esett. Mikor troll facecel nézett rám, és mérgesen köpte a szavak kicsit megbántott. Érzékeny vagyok bevallom, de ezt nem vártam volna tőle. Éreztem ahogy szemgödröm megtelik könnyekkel és végig gördülnek az arcomon. A felsőm újával megtörlöm és ránézek Skypíra.
- Kérlek szépen ne akadj ki, nem tehetek róla. Tudod, hogy més sosem voltam szerelmes!-mondtam sírva, rekedtes hangon. Hogy kérheti azt, hogy vessek véget annak ami most van velem? Ha szeretne nem kérne ilyet, mert tudja, hogy nem tudom teljesíteni. Inkább meghalok mintsem feladjam Xavi iránt érzett szeretetem. Hisz tudja milyen fontosak nekem az emberek!
- Nem fogok véget vetni semminek! Honnan tudod, hogy nem rendes? Attól, mert ő Mardekáros? Képzeld művész, gitározik és énekel is. Rossz ember már nem lehet! Egyáltalán nem olyan mint a többi mardis! Sokkal rendesebb és aranyosabb..és figyelmesebb. Akár tetszik akár nem én szeretem!- mondtam ki teli torokból, majd felálltam és idegességembe belerúgtam a lámpa asztalba. Kemény volt, a lábam meg nem épp erős, majdnem eltört de mégsem. Helyette a lámpa esett le és tört el szanaszét.
- Pompás! Nem értem, miért nem tudod elfogadni őt!

"Szóval az egyetlen neki!"

Ahogy néztem Aurorát, miként ajkai megremegnek, és szemeit ellepik a sós könnyek, tudtam, hogy erősen fejeztem ki nem tetszésemet. Sajnáltam őt, de ugyanakkor haragudtam is rá. Nem tudtam elviselni akárcsak a gondolatát is annak, hogy több időt töltsek együtt egy Mardekárosnál, mint az a pár tanóra.
- Ne haragudj, de én ezt nem tudom megemészteni. Gondolkodnom kell. – felálltam és járkálni kezdtem fel, s alá a szobában. - Miért pont egy Mardekáros? Meg fog bántani téged. – dúltak bennem az indulatok.
Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam különbséget tenni jó és rossz, helyes és helytelen között. Nem mertem beismerni se neki, se magamnak, de kiakadásom valódi oka az volt, hogy féltem, rettenetesen féltem, hogy Őt jobban fogja szeretni, mint engem, többet fog törődni vele, mint velem, de mind közül, ami legjobban aggasztott az, az volt, hogy egyszer majd elvesztem őt örökre. Féltem attól, hogy egy idő után elfelejt majd, és nem fog úgy óvni és védelmezni, ahogy eddig tette.
Végül leültem egy díszes székre, a térdeimet karba fogtam és a fejemet lehajtva halk zokogásba kezdtem. Végig hallgattam Aurorii monológját, de ezután sem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy végleg el fogom veszíteni a nővéremet, és vele a legjobb barátnőmet is egyben. Nem álltam készen arra, hogy Aurora felnőjön.

Feszülten és kissé dühösen ültem vissza a karosszékbe. Nem szerettem ha parancsolnak nekem, akkor sem tűrtem, ha a testvérem irányított. Én mindig is a saját fejem után mentem, most se lesz másképp. Lehet neki elég volt, hogy naponta egy vagy két órát mardekárosokkal legyen, de nekem nem. Életem minden percét csak egy valakivel szeretném tölteni, még pedig Xavierrel.
- Hát persze, gondolkodj csak. De akkor sem fog számítani mit gondolsz. - mondtam cinikusan, majd szúrós tekintettel néztem ahogy fel le járkál a szobában. - Ha megbánt, akkor megengedem, hogy te is bántsd. Rendben?- tettem fel az ajánlatot, majd kis szikrákat láttam kipattanni szemiből. Vajon, miért ilyen ellenséges? Nem szokott ilyen lenni. Nem ő rá vall. Szememben Skyper volt a rossz, a fő gonosz. Nem tudom, hogy miért reagált így, vagy hogy mi is borította ki ennyire. Megvártam míg visszaül a helyére és mikor hallottam a szipogását akkor tudatosult bennem minden. Hisz Skyper féltékeny! Azt hiszi, hogy ha Xavierrel leszek nem lesz rá időm. De butus, rá mindig lesz időm. Ha nem is annyi mint eddig, de attól még lesz rá temérdek időm. A szívem nagy, s mindenki elférhet benne kényelmesen.
- Te...féltékeny vagy? Nem akarod, hogy egyedül hagyjalak, igaz? Félsz attól, hogy ha lesz egy barátom elhanyagollak. Nyugodj meg... ez soha nem fog megtörténni! Egyszerűen imádlak és te vagy az egyik legjobb barátnőm is.- mondtam nyugtatóan, majd megöleltem az én kis Sziporkámat. Ó, te kis butus! Imádlak, de jól tudod, hogy nem élhetem le az életem egyedül. Elvégre az ember társas lény, s hiába van neki százmillió barátnője ha egyedül van lelkileg. Kell mindenkinek egy társ, ami azt jelenti, hogy felnőtt lettél. Elég érett ahhoz, hogy egyedül döntsd el mi a jó neked, és hogy kivel szeretnél lenni. Én pedig semmit se szeretnék jobban mint Xavierrel lenni!

"Annak aki már fél lábbal, a felnőttek közé tartozik."

Ahogy megsemmisülten, előre-hátra hintáztam a széken, szemeimet elfedte a szürke köd, az agyam eltompult. Mintha megittam volna egy valag lángnyelv whiskyt. Ahogy hallgatta, Aurorát, miként beszél hozzám, elgondolkodtam. Sosem hallottam még az ő szájából ilyen durva szavakat, amik felém irányulnak. Mindig én voltam az a veszekedős és sértődős típus, ő meg a szerető, óvó nővér. Most is erre számítottam, de ő rátett egy lapáttal. Nem értettem őt. A szerelem ennyire elvenné az eszét? Régen mindig kikérte a véleményem, most meg nem számít, hogy mit gondolok. Szép. Aurorii folytatta, de én ekkor befogtam a fülem és az arcom a térdemre szorítottam, vele párhozamban kezdtem el magamnak suttogni.
- Makacs vagy és ostoba. Mindenkit elriasztasz magad mellől, míg a végén nem marad senkid. Észrevehetnéd végre, hogy nem vagy jó semmire. Miért élsz? Miért létezel? – mormogtam magamnak, majd a következő mondatot, már hangosan mondtam, épp amikor Aurora is a mondata végéhez ért. – Ennek így semmi értelme.
Anya halála óta, most először éreztem, hogy teljesen magam vagyok, és nincs semmi hasznom a világban. Talán jobb volna tovább lépni? Hirtelen felgyülemlettek bennem a rossz érzések, és kitörtek belőlem az eddig visszafojtott gondolatok és könnyek.
Hosszú szünet után Aurorii kérdésekkel bombázott és vigasztalni próbált.
- Nem – válaszoltam elfúló hanggal – Nem számít, és nem félek, mert tudom, hogy így lesz, hiába állítod az ellenkezőjét. A nagyteremben is, ha meglátod, le sem tudod venni róla a szemed. Beszélhetek hozzád, te csak tő mondatokban válaszolsz. S mikor rákérdezek, hogy szerinted? Te azt feleled. Hogy mi? Mivan? – mondtam neki gépiesen mint egy robot, mint akiből minden érzést kiöltek. Már az szeretetteljes ölelésére reagáltam, csak ültem ott némán, és nézem magam elé a semmibe. Nem tudtam egyszerre több dologra gondolni csak a méregzöld és kék szín vegyületére. „A tündérek olyan icipicik, hogy egyszerre csak egy érzés fér meg bennük.” Tündér lennék? Na neeee…. A képzeletem határtalan és gyerekes. Bárcsak Auroriié is örökre olyan maradni, mint amilyen az enyém most. De már késő.

' Icipici kisgyerek húgomnak.' ♥

Egyet sóhajtok, kettőt, hármat és így tovább. Egyszerűen rémes vagyok! Hogy történhetett az, hogy egy fiú fontosabb mint a testvérem? Hát persze, Cupido megint játszott a nyilával és pont engem talált el. Mintha nem lett volna elég bajom nélküle is. De nem tehetek semmit ellene, egyszerűen imádom és nem tudok nélküle élni. Olyan számomra, mint a levegő, szükséges az élethez! Tudom, hogy még nem érti meg, mit látok benne. De el kell fogadja, egyszerűen szeretem Xaviert és ezen senki és semmi nem tud változtatni. Teljes mértékben igaza van Skypíínak abban, hogy nem figyelek rá. Szörnyen érzem magam...
- Sajnálom... Ha ennyire zavar téged... Szakítok vele...- mondtam halkan. Majd akaratlanul is előtört bennem a zokogás. Az érzelmeim elöntöttek, mint Noé bárkája alatt lévő talajt. Könnyeim záporként estek szoknyámra, amit néha néha megigazítottam. Sose gondoltam volna, hogy egyszer a testvérem fog a boldogságom útjába állni. Eddig én voltam a támasz neki, mindig mindenben segítettem és most hátba támad. Olyan dolgot szeretne ami nekem fájdalmat okoz. Szívem millió darabokra törik ha Xaviert arcára gondolok, amikor kimondom a 'Vége!' szót. Nem akarok véget vetni, de ha Skypernek ennyire fontos az, hogy a zöld és kék ne találkozzon, ám legyen. Szemeimről már a szempillaspirál és a tus elkezdett lecsorogni, könnyeimmel. Édes Merlin, kérlek téged add, hogy itt helyben haljak meg bánatomban...

Makacs nővérkémnek!♥

Olyan jó lett volna tudni, vajon mit érez a nővérem, hogyan gondolkodik, vagy mit cselekedne a helyemben. Szörnyen viselkedem, hogy lehetek ennyire szánalomra méltó? Nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Ennek semmi értelme. Ki szeret engem? Ha mások fele annyira szeretnének, mint Aurórát lehet, nekem sem fájna ennyire, Xavierrel való kapcsolata.
Hallottam, ahogy kimondja a számára, nehéz súllyal bíró szavakat.
- „Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést.” És amúgy is, most azt mondod, hogy szakítasz vele, de később átvágnád a fejem és titokban úgyis kapcsolatban lennél vele. Ennél még az is jobb, ha tovább együtt vagytok, minthogy később átversz. – mondtam neki teljes őszinteséggel.
Még mindig sírtam, de már nem elkeseredettségemben, hanem a jövő miatt. Láttam előre mindent, ami csak rám várhat, de nem érdekelt. Nekem már csak Auróra maradt és az apám, nem akartam őket is elveszíteni. Döntöttem végre. Felálltam és odamentem nővérem elé, néztem, ahogy zokog, majd odaültem mellé és átkaroltam a vállát.
- Ne haragudj rám, bocsáss meg, amiért ilyen undok, féltékeny testvér vagyok, de olyan hamar felnőttél. Tegnap még a babáinkkal játszottunk, ma meg már a pasik társaságát keresed, míg szépen lassan elfelejted majd az egyetlen, pici húgodat! – mondtam neki mosolyogva, könnyáztatta arccal. Átöleltem és adtam a homlokára egy csókot, csak hogy éreztessem vele, sosem lesz egyedül, mert én mindig itt leszek neki, akármi is történjen. Ha nagy veszekedések árán is, de itt leszek!

' Skyper Bébinek ♥ '

Szerető lénynek tartom magam, és szerethetőnek. Mindig mindenkit szeretek és ezen semmi, mondom semmi nem változtathat. Imádom azt amikor valakinek a mosolyának a tárgya én vagyok. Kimondhatatlan érzés az amikor miattam mosolyognak. A legszörnyűbb érzés pedig az, ha miattam sírnak. De remélem nem lesz rá oly sok alkalom. Vagy csak büszkeség miatt sírhatnak utánam! Másért nem engedem! Olyan jól esett az amit Skypíí mondott, és az még jobban esett mikor odajött és átölelt. Éreztem azt a testvéri szeretet amit egy ideje elhanyagoltunk mindketten. Ő mindig Sarahval volt én pedig... Xavierrel. Persze erről senki nem tudott, így nem kellet sokat magyarázkodnom. Csak annyit mondtam, hogy a könyvtárban voltam és az pont elég volt. Igaza van mint mindig, nem bírnák ki egy napot se anélkül, hogy Xavival ne beszéljek. Teljes mértékben megértem Skyper álláspontját, és azt is, hogy nem akart elveszíteni. Attól félt, hogy elhagyom, nem fogok törődni vele. Emlékszem, hogy még a múltkor játszottunk valami társasjátékot és ma már az a legnagyobb problémám, hogy mit vegyek fel. Tetszeni akarok Xavienak, és másoknak is. Mindig megnézem jól áll-e a hajam meg ilyenek.
- Ne kérj bocsánatot, te attól féltél, hogy... elveszíted a nővéredet. De tudnod kell ha törik ha szakad, ha van fiúm ha nincs mindig te leszel a legfontosabb számomra. Ugye érted?- emeltem fel a fejem és a szemébe néztem. Ugyanazt az érzéskavarodást láttam szemeiben mint amit én éreztem. Az almák nem esnek messze a fáktól. Még jó, hogy. Legalább mi vér szerinti, sziámi iker szerűségű testvérek. - Bármi is fog történni mindig te leszel a legfontosabb ember számomra! De attól még másnak is van hely a szívembe.