Ma volt egy olyan érzésem, hogy ki sem akarok bújni az ágyamból, mert ott sokkal jobb és biztonságosabb lennem, mint bárhol máshol. Ez mondjuk igaz, de nem akkor amikor már szó szerint a hasamra süt a Nap. Dél körül járt az idő, azonban én még mindig az ágyam rabjaként elmélkedtem a mai napra eső teendőkön. Talán jobb lenne, ha elmegyek ma is a Tiltott Rengetegbe. De azt csakis este, vagy pont délután, hogy senkinek se tűnjön fel az eltűnésem. Lehet pont ez volt a múltkor a hiba, nem szóltam senkinek és várhattam volna, hogy rám találjanak. Váratlan pillanatok mindenkivel történnek, nemde? Hát velem is, mert nincs az a hatalmas szerencsém, hogy nevetéseim közepette ne történjen valami szomorú esemény. Mit tudom én, mondjuk rosszul sül el az egyik viccem és a hallgató nem érti a poénkodásomat. Ilyen már megesett, nem is egyszer a levét meg persze, hogy én ittam meg, mert voltam olyan ügyes és tovább fokoztam a fokozhatatlant.
Egy apró mókából képes voltam villám háborút indítani, ahonnan már menekülnöm kellett, legyen bármennyire szégyen a futás, most valóban hasznosnak nevezhető volt a számomra. Ez alig volt néhány napja, de még mindig tisztán emlékszem az ellenfelem dühöngő arcára és amint azt ordibálja utánam, hogy egyszer úgyis elkap azután meg a gyengélkedőben lévőknek mesélgethetem a fülzavaró vicceimet. Persze ilyenkor kap értelmet az általam használt mondás is mely röviden összefoglalta az elvárást jövendőbeli barátaim számára: ,, Ha nem vagy egy kicsikét komolytalan, akkor nem fogsz megérteni. Így szerintem sokkal jobb lesz ha elkerülsz."Egy komoly temperamentummal megáldott lényt, szerintem mindig zavarni fog a jelenlétem, az a sok butaság amit össze-vissza hordok, csak azért, hogy oldjam a beszélgetőpartnerem közti feszültséget. Én általában mindenkit elfogadok olyannak amilyen és nem akarok megváltoztatni senkit, pont azért mert senki sem mondja meg nekem, hogy milyen legyek, mit tegyek meg ehhez hasonlók. Mindannyian elvárjuk, hogy elfogadjanak olyannak amilyenek vagyunk. De mi vajon elfogadjuk a többieket olyannak amilyenek? Ezt már kicsikét kétlem, én azonban próbálkozom. Egyszerűen muszáj, ha inkább több barátot szeretnék magam mellett tudni mint ellenséget.
Én gyűlölöm azokat akik valamilyen okból kifolyólag nem tudnak megtűrni engem, olyankor meg pláne ha semmit sem tettem azon kívül, hogy megszólaltam. Na igen, az ilyesmit ki szereti elviselni? Egyszerűen megérzem, ha valami nincs rendben a beszélgetőpartneremmel, valahányszor meg az arcára nézek ugyanazt látom. Fertőző szomorúságot mely a velem szembe lévőnek hála én is megkapok, elégé könnyen ami azt illeti. Mert én képtelen vagyok úgy mosolyogni, hogy valaki a környezetemben szomorkodik. Ha nem vidítom fel, akkor átragasztja rám a szomorúságkort. Régóta megtanultam már, hogy a bánat ragályos betegség főleg a melankolikus, kevésbé élni akarók között. Akiknek aztán minden mindegy, mert ők köszönik szépen jól megvannak a saját világukban és ne zavarja ott őket senki. A senkiről jut eszembe! Nekem sem kéne már itt lennem az ágyamban. Minél előbb jobb lenne, ha kimásznék, felöltöznék és sétálnék egyet. Az már mindegy, hogy hol csak ne legyek az ágy rabja.
Nyújtózkodtam egyet, megtörölgettem a szemeimet nehogy leragadjanak és a lustaság se kapjon el újra felálltam. Egyszerűen muszáj volt, ha gondolatba elterveztem nem maradok tovább idebent és elmegyek sétálni valahová.
Fél órán keresztül céltalanul bóklásztam Roxmortsban, aztán egy furcsa vigyorral az arcomon megálltam a kávézó előtt. Hezitáltam egy kicsit, végül úgy döntöttem mégis be megyek, hátha találkozok valakivel akivel jól el tudok majd beszélgetni és nem leszek egyedül. Odabent minden különlegességnek számított a számomra,csak mert kávézóba általában kevesebbet járok, mint mondjuk bárokba. Körbenéztem a jelenlévőkön, egy-egy ismerőst keresve mindegyik arcán, de csak egyet találtam mégpedig Laurent. Igaz Griffendéles, de jól kijövök vele, néha - nem pont mindig - de elbeszélgetünk egymással. Legalábbis olyankor biztosan amikor nem Bentleyt keresem aki jobban szeret 'elbújni' néha előlem, mint velem beszélgetni. Nem fontoltam sokáig, hogy odamegyek-e Laurenhez vagy sem, mert egyből mellette kötöttem ki.
- Szia Lauren! Hát te... Zavarhatlak vagy vársz valakit ?

Unalom 1, unalom 2, unalom 3. Meghalok! Általában nem vagyok az a típus aki ne tudná elfoglalni magát. De ma? Ma még akár, hogy enyhítsek "szenvedésemen" még a városba is szívesen beugornék. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy bujkálós, embereket kerülő lány vagyok. Nah jó talán egy kicsit az utóbbi..de akkor sem mert én igen is megyek, ha arról van szó csak hát nem önszántamból, hanem kérésre, vagy muszájból. Mindegy is. Szükségem van most kivételesen egy olyan egyedüllétre ahol körül vesznek ismert arcok és ismeretlenek nem kell, hogy beszéljünk csak ne a magány zsivaja töltse meg a teret ahol épp vagyok, leszek. Gyorsan a gardrób felé igyekszem és felkapok magamra valami kis egyszerűt. És már itthon sem vagyok.
-Sziasztok!-
Köszönök el az otthoniaktól és már ki is libbenek az ajtón. Az utcán elindulva a szokásos kép fogadja az elhaladókat. A hosszú fekete vagy épp szőke hajú lány kimerészkedett kuckójából és lesütött ártatlan szemekkel halad. Mért félek tőlük? Mindenkitől? Tartok az emberektől, és nem foglalkozom velük csak egy-egy személlyel. Imádom a tiltott rengeteget és mindent amitől esetleg mások félnek, de még is a legegyszerűbb teremtmény az ember kifog rajtam. Gonosz szavak hagyják el szájukat velem kapcsolatban. A néma lány aki egy démon. A félős nyuszi... Jó lenne eldönteni mi vagyok. Aki félénk és nem mer másokra nézni az nem lehet démon, vagy ha igen nem lehet nyuszi. Vagy ezt abból gondolják, hogy szeretem a feketét? Na bumm, kedvenc szín olyan nagy ügy ez?
Elmélkedés közben elérkeztem Madam Puddifoot Kávézójához. Nem nagyon szoktam oda menni, de ma kivételt teszek. Mintha ez a nap különleges lenni, bár semmitől sem az, csupán számomra hisz itt vagyok. Lassan az ajtóhoz battyogok, majd megtorpanok egy pillanatra végül ujjaim közrefogják a kilincset és benyitok. Hirtelen sok tekintet rám szegül, majd összesúgnak a bent lévők. Mit sem foglalkozva a ténnyel üres hely után kutatva nézelődöm, majd mikor kiszúrom oda sietek. Leülök és a felhozatalt nézem. *Mit válasszak?* Ebben a pillanatban egy "csapat" mardekáros jelenik meg körülöttem.
-Sicc!- Szólal meg az egyik ádáz tekintettel. Mi volnék én macska? Sosem tudtam felülkerekedni a gyenge énemen, így hát felállok. Segítség kép kapok egy kisebb lökést is hátulról. Kezem elöl összekulcsolom. Megfordulok és elindulok az ajtó felé, de egy ismerős hang hozzám szól. Fred az. Nem vagyunk puszi pajtások, de olykor eltudunk cseverészni. Szerencsére ő nem olyan mint sokan mások...különleges srác minden értelemben. Viselkedés, gondolkodás nem tucat és ezért nem is tartok tőle.
-Ooo..helló!- Hátra nézek korábbi helyemre, majd a fiúra.
-Nem várok senkit.. mi járatban vagy erre?- Érdeklődöm.

Őszintén örültem annak, hogy találkoztam valaki olyannal a mai nap aki engem is eltud viselni. Akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi van rajtam és mennyire ' szép szavakat' tudok használni egy beszélgetés közben. Lauren mint mindenki más egy különleges világot képezett, amit ő igazán tudott értékelni magában, de az olyanok mint a hátam mögött lévő ricsajozó Mardekárosok biztosan nem. Ők, vagyis inkább a nagyja csak azt tudta mennyire jó gond nélkül élvezni az életet és fokozni a fokozhatatlant. Lehet, az irántuk érzett gyűlöletem, csak azért fakad, mert mindent elvesznek tőlem, akarva vagy akaratlanul nem számít, akkor is ők a hibásak. Mondjuk én mindenért azokat hibáztatom akiket nem szeretek, az ártatlanságukban meg csak akkor hiszek, ha nálam sokkal kisebbek és inkább első és második évfolyamosak. Mindegyik Mardekáros megéri a pénzét, de kicsikként még nem tanulnak meg cigizni, piálni, lógni meg ilyenek.
A második évfolyam náluk a korhatár, de talán még a harmadik is oda tartozik, az az összetételtől függ. Ha csirkefogókkal van tele az egész évfolyam akkor annak lőttek, hogy bármelyik 'jó' legyen közülük. Én egy vegyes évfolyamot fogtam ki, tehát a mostani hetedikben mindenféle van. Gonoszkodó, félénk, energiabomba, hallgatag, csendes, agresszív, veszekedő típus, érzelgős, minden-lében-kanál, álszent, magának való, irigy meg még sorolhatnám a listán, hogy milyennek vannak köztünk a hetedik évfolyamban. Laurent a csendes fajták közé soroltam be, ami még nem jelent semmit, mert attól, hogy nem sipítozó a hangja még ellehet vele beszélgetni. Akinek meg van szeme az látja, ő is ember vagyis inkább boszorkány, mint bárki más, csak különbözik a többiektől. Ezt nevezik egyedi stílusnak, ami sokunknak biztosan nem lehet. Sokan csak a másikat tudják utánozni, ami csak akkor gáz, ha szembetalálkoznak az elsővel akinek lemásolták a stílusát akár.
Én még örülhetek, hogy kevesen öltözködnek úgy ahogy szeretek. Nálam különcebb szerintem senki sem lehet, ha mégis akkor annak mindenképpen a barátomnak kell lennie. Hogy minden barátomnak pont aranyvérűnek kell lennie azt sosem mondtam, mert én mindenkivel barátkoztam, csak az ellenségeimmel nem. Velük egyszerűen szóba sem állok, igazából nem is lehet, mert minden ellenségem nálam nagyobban hahotázik. Na igen, újra példázhatok a hátam mögött lévőkkel, akiknek a nevetését nem tudom elviselni. Ezeken igazán látszik, hogy csak a gúnyolódás beszél belőlük, éppen ezért tartottam ésszerűbbnek nem a közelükben lenni. Elég ha a Roxfortban keserítik meg az életem, nem kell még itt a kávézóban is kedvetlenné tenniük.
- Menjünk egy kicsit távolabb tőlük és aztán válaszolok. - megfogtam Lauren kezét és magam után húztam, egy Mardekár mentes helyre.
Sikerült találnom egy üres asztalt, ahol senki sem volt még, így úgy döntöttem itt fogunk ülni. Próbáltam illedelmes lenni, ahogy az szokás és elvárja tőlem mindenki. Tehát kihúztam neki a széket, hogy ráülhessen. De én azt már nem vártam meg, hogy szembe legyek vele és beszélgetni kezdjünk, azonnal válaszoltam neki.
- Tudod unatkoztam egy kicsit, nem számított igazából, hogy hová megyek csak ne legyek ööö egyedül. Te csak erre jártál?


/-/-/-/ Semmi baj, user tud várni, ha kell. /-/-/-/