Már egy tucatszor elhatároztam magam, hogy végre elolvasom az összes félre rakott borítékot, de amikor a levél felnyitására kerül volna sor, a kezeim elegyengültek, és egyszerűen nem voltam képes megtenni. A legtöbb feladója Peter volt, de felbukkant a nővérem, anyám és egyéb személy neve is. Talán így próbáltam magam megóvni a további csalódásoktól, de tudtam hogy ez szinte lehetetlen. Valamiért a baj mindig magától érkezik, és egyszerűen nem képes békén hagyni. Valószínű, hogy ő a legmegszállotabb, és legőrültebb rajongóm... Mostanában egyre jobban úgy érzem, hogy megváltoztak körülöttem a dolgok. Lehet, hogy túl sok körömlakott szívtam be az orromon keresztül, és ez miatt hallucinálok, de már teljesen másként állok a dolgokhoz. Mintha már nem lennék az a besértődött tizenéves lány, aki nem képes megbocsájtani, és tovább lépni a történtek után. Határozottan tépkedtem fel az elhanyagolt üzeneteket, amiket nekem küldtek a barátaim, és melegség árasztotta el a szívem, mivel csodálattal fogadtam, hogy még ennyi idő után is próbálkoznak avval, hogy megszüntessék a köztünk lévő feszültséget. Főként a nővérem kisérletezéseit díjaztam a legjobban, és még hihetően is ábrázolta az érzéseit. A végén még bedőlök a rózsaszín maszlagnak, amit firkantott. Miután az összes borítékot kivégeztem mélyen elkalandoztam, hogy vajon kukába valóak-e... Ennyire szívtelen dög még én sem lehetek... Sóhajtottam egyet, majd elszántam magam. Valami olyat akartam tenni, amire senki sem számított. Valami olyat, ami mindenkit meglep, és elgondolkoztat... Felálltam az ülőhelyemről, hátra dobtam a hajam, és elhagytam a helyiséget. Szokásos módon határozottan tipegtem végig a Roxfortban. Az uticélom a Nagyterem volt. Tudtam, hogy ott megtalálom Lorannt, de ha őt nem is akkor Peter biztosan felbukkan arra. Szegényt annyiszor elhesegettem már, erre most én próbálkozom meg a helyzet tisztázásával. Vicces nem? Kitárult az ajtó, és máris a Griffesek felé mentem, elégedetten mosolyogtam, amint megláttam az éppen olvasó testvérem. A körülötte ülők szemei sorra dűledtek ki, amint megláttak, hogy egyre közelebb kerülök hozzájuk. Megálltam az asztalnál, majd az addig ott helyet foglalok mind felálltak Lorann körül. Helyet foglaltam a megüresedett padon, majd megköszörültem a torkom. -Hello Lorie- mondtam csengő hangon, majd megpróbáltam mosolyra görbíteni a szám. Én vagyok az egyetlen, aki Lorie-nak hívhatta, de evvel a lehetőséggel már jó rég óta nem éltem. Felkapta a fejét a könyv olvasása közben, és meglepő arccal bámult rám. Talán nem igazán számított rám....
A mai napra bőven elég volt ez a kis párbajozás, és a veszély is, ami vele járt. Igaz, magamat ismerve úgy sem fogok tudni nemet mondani, ha Nick valami csíntalanságot kitalál. Kettőnk közül, mindig is ő volt azt akit követni kellett, mert én csak az okoskodásban voltam jó. Néhány Hollóhátas alsóbb évfolyamos a klubhelyiségben mindig megjegyzik, hogy úgy loholok a nyomában, mint valami kutya. Olyankor szokott elönteni a méreg, és legtöbbször fejjel lefelé lebegtetem őket, tanulják meg, hogy ne kötekedjenek ilyesmivel. Senkinek nem vagyok a csicskája, és különben is azért követem Nicket, mert ő az aki jobb kalandokat kitalál. Ezt, persze nem mondtam meg neki soha, felesleges dolgokkal nem nagyon akarom traktálni, bármennyire is a legjobb barátom. Jobban belegondolva, lehet mégis meg kellene említenem, és akkor ketten tudnánk piszkálni őket. De ezt egy Hollóstól nem igazán veszik jó néven, de foghatom arra, hogy a gyermekkor rosszasága velem van. Még fiatal vagyok, nem rég töltöttem a tizenhármat, szóval meg lehet érteni, hogy a kalandokat, és a bajt keresem a legtöbbször, és ezt Nick társaságában meg is találom.
A folyosón vártam a haveromat, csak tudnám, hogy mit tököl ennyit abban az üresnek mondható teremben. Aztán végül ő is kilép az ajtón, rávigyorogtam, és elindultam a nagyterem felé, ahol én is nagyon reménykedem, hogy nem sokan vannak. – Hmm… leszek Mardekáros, múltkor úgy is te ültél nálunk, és szerintem ez így fer. Egyszer te, egyszer én. Remélhetőleg nem lesznek sokan, mert én sem akarom hallgatni a megjegyzéseiket. Tudom, hogy nem szégyenled, hogy velem vagy, én se azért akarom, hogy ne legyenek sokan. –soha nem fordult meg a fejemben, hogy szégyelné azt, hogy vele vagyok. Jó, talán a barátságunk kezdetén még kételkedtem benne, de mára már ezek a kételyek is elmúltak. Túl jól érzem magam a társaságában, és szerintem ő is így van ezzel.
– Tudod, sokan nem igazán értik hogyan is lehetünk mi ennyire jóban, azok után, hogy elsőben mindig egymás torkának estünk. Nem igazán érdekelnek mások véleményei, merthogy szerintem annak ellenére, hogy Mardekáros vagy, még rendes vagy. De az is igaz, hogyha nem abba a házban lennél, akkor is barátkoznék veled. Lehet, ha nem barátkoznék veled, lenne számtalan másik barátom, de te valahogy jobban megértesz, mint más. Fogalmam sincs mitől van ez, vagy hogy miért értjük meg egymást ilyen jól, de nálad jobb barátot keresve sem találnék. –elmélkedek hangosan, és bár lehet kicsit kuszának hangzott mindez, a lényeg belőle úgy is az utolsó mondat. Nem tudom, hogy mit fog mindehhez szólni majd Nick, viszont igazán érdekel az ő gondolatai is erről az egészről.
Csendben lépkedek lefelé a lépcsőkön, Nick nyomában természetesen. Néhány alsóbb évfolyamos már fintorogva néz ránk, nem tudom mi bajuk azzal, hogy elsétálunk mellettük. Mindenesetre én nem veszem fel, úgy is találkozunk még velük, arra mérget vehetnek. És akkor majd lesz nekik ne mulass… Egy kis trágyagránát a nyakukba, és máris befogják a szájukat. Mikor beérünk a nagyterembe, a szokásos helyem elkerülve, a Mardekárosok asztalához ülök le, mit sem törődve a bennlévőkkel, és azzal, amit éppen megjegyeznek. Nem igazán tudom, hogy mit is egyek, de valamivel meg kell töltenem a hasamat, hogy ne korogjon. Valahogy nem szeretem én azt hallani. Ránézek Nickre, hogy meglessem ő mit is vesz el éppen, és jobbnak látom, ha követem a példáját, és ugyanazt eszek, mint ő.
Vicces volt Scottot nézni és visszagondolni, mit tettünk a párbajon. Mindenesetre jó volt, hiszen tanultam valamit tőle. Mindig figyelj arra, hogy egy lefegyverző bűbáj után kit akarsz megtámadni. Ha nem lenne a barátom én könnyű szerrel használtam volna rajta azt a varázslatot amit igazán akartam. De nem, vele mindig óvatosabbnak kell lennem. Elvégre mégis csak a legjobb barátomról van szó, nem pedig az ádáz ellenségemről. Valójában csak azt bánom, hogy a tesójával nem jövök valami jól ki. Ami nem lenne gáz, csak ne nézne ugyanúgy ki mint Scott. Ugyanazt az embert kedvelni és gyűlölni elégé kényes téma a számomra. Eddig mindez meg sem fogalmazódott a fejemben, csak most, hogy éppen az ebédlőfele tartunk. Nem néztem rá, egyszerűen nem akartam feleslegesen felidézni magamban a zagyva érzéseket vele és a testvérével kapcsolatba. A legjobb barátom és kész, most már nem tehetek semmit az ellen, hogy a testvére nem csip engem. De nem is érdekel egy Tyriq gyerek társasága pont elég és örülök, hogy ez a Tyriq gyerek Scott, nem pedig Jake. Mondjuk nekem őszintén semmi bajom sincs vele, ő az aki folyton duzzog valamin, én nem tehetek arról, hogy észre veszem és néha kommentálni kezdek miatta. Bár ő valamiért képtelen idegesíteni engem, ő azonban képes idegeskedni miattam, amiért mindenhová –na jó nem mindenhová – magammal ráncigálom a testvérét. Elképzelésem már van, hogy milyen lehet neki egyedül a testvére nélkül lenni, de akkor is! Jöjjön velünk, hogy megláthassa végre miért jön Scott utánam és engem követ, nem pedig őt. Tudom, sohasem fog mindenki egyetérteni velem vagy ellenezni azokat az ötleteket amiket kitalálok. Ravasz vagyok, ez tény, de utálom a rókákat akikhez anya és apa hasonlít ha otthon vagyok és eltitkolok előlük valamit. Szerintem én le sem tudnám tagadni, hogy Scott a barátom, igazából nem is áll szándékomban. Remélem az elkövetkezendőkben sem fogok azt mondani másoknak, hogy ő követ engem és nem tehetek ellene semmit. Ezzel azt hiszem el is árultam magam, mert pont azt akarom, hogy kövessen mint egy vezetőt. Jó most is azt teszi mert úgy megyek elől mintha muszáj volna és jó formán meg sem várom őt. Nem tehetek róla, ha éhes vagyok fel sem tűnik mennyit mentem milyen gyorsasággal. Scott szavait azonban hallom és egy bólintással jelzem azt, hogy egyet értek vele azzal kapcsolatba amit mondott. Azonban a fejemben megszületett egy ravasz gondolat is, amit nem tudtam szó nélkül hagyni. - Tudom, hogy te sem azért mondtad. Legalábbis most sokkal biztosabb vagyok benne mint egy perccel ezelőtt. – hátranéztem rá mosolyogtam, bár igazából csak viccelődtem, hiszen tudtam mennyire számíthatok Scott barátságára és rá ha arról van szó. Tudtam, hogy nekem is mondanom kell valamit, csak még azt a mondatot nem raktam teljesen össze a fejemben. A mondat már a nyelvem hegyén volt, csak kimondani volt nehéz. Nem azért mert képtelen vagyok most beszélni az éhség miatt, hanem azért mert nem mindennap mond ilyet egy Mardekáros egy Hollóhátasnak. De kit érdekel az, hogy egy Mardekáros régen mit mondott egy Hollóhátasnak és mit nem? Minden gondolatomat és erőmet összeszedve kinyitottam a számat és beszélni kezdtem. - Figyelj Scott. Szerintem nem a ruha és a ház teszi az embert. Mert mondjuk egy szépen öltözött gazdag is lehet kedves vagy éppen ellenkezőleg gonosz. Az embereket meg kellene tanulnunk végre a tulajdonságaik szerint megítélni, nem pedig azért, hogy mik. Kezdetben bevallom örültem annak, hogy Hollóhátas vagy, mert legalább te vonzod a kis Hollóhátas lányokat. Nyugi nem szó szerint értem, de a te közeledben sokkal többet látok mintha odalent kuksolnék és azt nézném a Mardekárosok mennyire pletykásak. Most azonban már teljesen hidegen hagy a dolog. Felőlem lehetnél Griffendéles, én még akkor is a barátomnak neveznélek téged. A barátainkat amúgy mi választjuk meg, a családunkat, azt, hogy hová születünk és minek már nem. De ez mit számít ha van egy olyan jó barátom mint te? Csak remélni tudom, hogy ezután is ilyen jóban leszünk, ahogy még nővők nem változom meg és nem ütnek ki rajtam a Mardekáros vonások. Tudod az nem lenne valami jó, ha az első év megismétlődne Scottal a Mardekárosok asztalához ültünk, az a gúnyos megjegyzés amit félfüllel hallottam, szinte már azt kívánta, hogy vágjak valamit hozzájuk. De én ennél sokkal nyugodtabb voltam és nem kezdtem el –még- játszani az étellel. Volt itt minden ami csak kellett, én most kivételesen sült krumplira éheztem. De volt csirkehús is, azonban én ezt csak úgy szeretem ahogy anya készíti el, nála jobban senki sem tudja eltalálni az ízlésemet, éppen ezért most nem vettem belőle. Édesség szintén volt, legalábbis valami olyasmi amit finomságnak lehet nevezni. Hal szintén, amiből sikeresen tettem a tányéromba is. Én most ilyen vegyesen ettem, nem érdekelt, hogy a sült krumpli passzol van nem passzol a hallal nekem most ez kellet és kész. - Kérsz még valamit? Ha akarod szívesen elveszem neked, ha te nem mered. – viccelődtem Scottal, remélem nem fogja észre venni, hogy némi poénkodást csempésztem a kérdésembe. Meg amúgy is, legközelebb tuti biztos visszakapom az ők asztalánál.
Elmerengek azon, hogy vajon most mit is csinálhat Jake. Nem, nem azért mert érdekel, csak furdal a kíváncsiság, hogy merre lehet, kivel, és hogy mit is rosszalkodik. Mert az biztos, hogy valamin jár az agya, és az nem éppenséggel a tanulás. Ránézek az előttem haladó Nickre, és elgondolkodok azon, hogy miért is nem bírhatják egymás Jakekel, de rá kell jönnöm, hogy nem igazán tudok rájönni. Rossz lehet neki, hiszen egy olyan ikerpárba botlott bele, akik egyformán néznek ki, de mégis két különböző személyiség. Az egyikkel szoros barátságot kötött, a másikkal pedig nem igazán beszélnek. Furcsa lehet neki elkülönítenie engem Jaketől, de ahogyan én azt elnézem, mégis sikerül neki. Nehéz dolog, ez nekem soha nem menne. Ha Nickből lenne kettő, akkor megpróbálnék mindkettővel barátkozni, vagy éppenséggel egyikkel sem. Az is megfordult a fejemben, hogyha lenne egy ikertesója, akkor valószínűleg én nem is lennék mellette, mert akkor nem igényelné a társaságomat. Vagy éppenséggel ugyan így alakulna, és az ő ikre, meg az én ikrem is barátkoznának.
Annyi furcsaságon tudom járatni az agyamat, már lassan kezdek én is belezavarodni a gondolataimba. Kedvelem Nicket, és követem is mindenhova, talán ez nem tetszik annyira a többieknek, de most mit tudjak tenni. Nem születtem vezéralkatnak, mondjuk azt sem mondanám, hogy Nick igen, de akkor sem áll közénk ez a vezér-alattvaló dolog. Feltételezni sem mertem azt, hogy neki ez tetszik, vagy hogy ez a szándéka, hogy elérje azt, hogy kövessen. Tudom, hogy ő nem olyan, és nem is lesz. Vagy ha mégis, akkor tuti biztos, hogy nem barátkoznék vele, vagy valami. Soha nem érdekelt mások véleménye erről a dologról, én a barátomnak tartom őt, és ő is engem. Akinek nem tetszik, az nem szól hozzánk, úgy is elvagyunk mi ketten. Unalmas perceink sosincsenek, mindig is kitaláltunk valamit, amivel eltudjuk ütni a felesleges perceinket. A gondolataimból Nick szavai ébresztenek fel, és mikor felfogom mit is mond, akaratlanul is mosolyra húzom a számat.
– Soha nem fogom letagadni, hogy a barátom vagy. –ebben az egyben biztos lehetek. Történjen bármi is, nem fogom letagadni, hogy a legjobb barátom. Még ha kitör a következő Varázslóháború, és ha véletlenül nem egy oldalon harcolnánk –amit nehezen hiszek el, hogy megtörténne– akkor sem tagadnám le soha. Persze, nem tudom mit tennék, ha ez tényleg bekövetkezne, valószínűleg forrna bennem a gyűlölet és a harag, de semmiféle képen nem támadnék rá, még ha muszáj lenne, akkor sem. Nick olyan, mint a testvérem volna, és szívesen lecserélném Jakere, csak ez sajnos lehetetlen. Bevallom, hogyha nem lenne az a tökkelütött ikrem, nagyon is hiányozna. A régi kalandok, mikor még nem jártunk ide, felemelő érzésekkel tölt el, és jó lenne őket megismételni. Csak az a baj, hogy Jake nem igazán bírja Nicket, és nem akar velünk jönni, bármennyire is próbálom rángatni.
– Őszintén szólva, engem a szüleim mindig azzal traktáltak, hogy kerüljem a Mardekárosokat. Ne tudd meg mennyire kiakadtak, mikor megmondtam, hogy egy Mardekáros a legjobb barátom a suliban. De igazad van, nem a ház teszi az embert, hanem a jelleme, és én inkább az alapján ítélek. Elsőben még a falra másztam tőled, annyira fel tudtál bosszantani, de ez nagyban megváltozott. A lányok inkább összesúgnak mögöttem, hogy hogyan lehetek egy Mardekárossal éjjel-nappal, szóval mindig kerülnek, mintha ártanék nekik. Griffendélesnek nem vagyok jó, nincs meg bennem az, ami kellene. Sokkal jobban szeretem bújni a könyveket, ezért is osztott a süveg a Hollóhátba, de azért jól esik, hogy ezt mondod. Történjen bármi, én a barátomnak foglak nevezni, és minden erőmmel azon leszek, hogy ne éljük át újra az elsős évünket. –mondtam egy mosoly keretében, majd lehuppantam mellé az asztalukhoz. Láttam Nickken, hogy valami már bántja is, de nem törődött vele. Szerencsére én nem hallottam semmit sem, szóval nem tudom mi is hangzott el éppenséggel. A sült krumpli nekem is megfelelt, a halat viszont kerültem. Valahogy nem vagyok jóban vele, amióta kiskoromban egy szálka megakadt a torkomban. Az volt a szerencsém, hogy anya sikeresen kivarázsolta onnan, de a halat attól a perctől fogva megutáltam. Szóval inkább elvettem egy csirkecombot, és azt kezdtem el majszolgatni.
– Azért ennyire félénk nem vagyok, de azért azt a majonézes kukoricát idepasszolhatnád. Nem érem el, meg nem akarok átnyúlni rajtad, elvégre nem vagy szellem, hogy sikerülhessen. –vigyorogtam el, és vártam a salit. Attól, hogy a Mardekárosok asztalánál ülök, még nem vagyok gyáva elvenni az ételt, elvégre a saját asztalomnál is ugyanez van, meg ha odaültünk volna, akkor is repkedtek volna a szebbnél szebb megjegyzések. Nem tudom mi bajuk van azzal, ha két tizenhárom éves gyerek barátkozik. Örülhetnének, hogy nem rajtuk csengünk a mindenféle bajunkkal. Néha-néha a bejáratra néztem, mondjuk nem vártam senkit sem, csak a kíváncsiság furdalt, hogy belép-e rajta valaki, közben tömtem magamba a krumplit.
Határozottan idegesített az amit a füleim akarva akaratlanul is, de meghallotok. Kétségbeesetten visszapillantottam az ételemre, hogy vajon elátkozták és amiatt nem megy le több falat a torkomon vagy valóban visszaakarok vágni valamivel. Félkézzel megfogtam a majonézes kukoricát és Scott tányérjába készültem önteni ami alapból rosszul sült el, mert nem figyeltem, alapból meg sem kért, hogy tegyek vagyis öntsek ki neki. Az egész majonézes kukorica a tányér helyett rajta kötött ki. Mondjuk elégé vicces volt ez a Mardekárosok számára akik látták az esettet Az összes egyszerre elkezdett nevetni, mintha valami cirkuszba lennének vagy valami. Szúrós szemekkel rájuk néztem, majd bocsánatot sem kérve Scottól akit leöntöttem a majonézes kukoricával előhúztam a pálcámat. - Min nevettek? – sosem voltam az a hű de durcás kisfiú aki azonnal felidegesedik és bosszút áll ha arról van szó. Most azonban nem rólam volt szó, hanem róluk és a gúnyos nevetésükről. Sosem szerettem végighallgatni miként súgnak össze a hátam mögött és tesznek fel hangos megjegyzéseket amiket alapból ki nem állhatok. Az oké, hogy én bármikor piszkálhatom őket, de ők engem nem. Ez meg mindennél jobban zavart. Látni sem bírtam a képüket, éppen ezért egy jól kidolgozott terven próbáltam gondolkodni. Hiába készültem felállni és megmutatni nekik mit tudok, ha felidegesítenek úgy döntöttem a helyemen maradok. - Bocsi, nem volt szándékos. – kértem halkan bocsánatot Scottól, majd sejtelmesen megbámultam őt és a többieket akik ugyanolyan jól nevettek rajtam, rajtunk mit azelőtt. - Van egy ötletem. De előtte egyél még, mert utána szaladnunk kell vagy éppenséggel ajánlatosabb lesz elbújni. – én próbáltam azt színlelni, hogy nyugodtan eszem és nem érdekel a mutogatásuk, a nevetésük és a beszédük. Valamiért mindig jó fülem volt és fantáziám ahhoz, hogy rájöjjek ki mit próbál mondani a másiknak. Nem tudtam szájról olvasni, vagyis annyira jól nem, amit nem sikerült megtudni a szájuktól az arcuk elárulta őket, vagy éppenséggel a nevetésük és az, hogyan néznek ránk. Bár sokszor megesett már, hogy a fantáziám túlságosan megnőtt, az illető meg teljesen békés szándékkal mondta azt amit mondott, csak én nem figyeltem kellőképpen oda a gesztusaira. Most nem arról van szó, hogy figyelmetlen vagyok és hagyom a fantáziám intézze el helyettem a megtenni valókat, mert ez teljes mértékben hülyeség. A fantáziám általában rossz tanácsadó, olyan dolgokban hisz ami nem is létezik és képzelődik ami szintén nagy gond. Mert lehet téves előítéleteim születnek és az aki velem szembe van tulajdonképpen jó csak én látom rossznak. - Van kedved rosszalkodni Scott? – fordulok felé miután teljesem megtömtem a hasam sült krumplival és hallal. Úgy döntöttem megvárom a válaszát, hogy biztosra legyen egy szövetségesem akivel most ebben a pillanatban megkeseríthetem a Mardekáros társaim életét. Szerencsére Draco Malfoy nem volt itt, szóval ő nem tudna megdorgálni se azért amit tettem és bátran letagadhatom, hogy én tettem azt amit majd rám fognak fogni előtte. Meg amúgy is, senki ne várja el tőlem azt, hogy tízen évesen vállaljam a felelősséget a tetteim után, mert bizonyára nem fogom. Legalábbis még biztosan nem.
Nem pont így gondoltam, hogy ideadja a kukoricát, hogy az összest rám önti, és ezzel nevetés tárgyává tenni az egész Mardekár asztal előtt. Nem tudtam eldönteni, hogy kire is haragudjak jobban: a Mardekárosokra akik röhögnek rajtam, vagy Nickre, aki miatt röhögnek rajtam. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, vagy kirohantam volna a teremből, hogy ne nevessenek már rajtam, mint valami cirkuszi majmon, de csak a tányéromat néztem. Hallottam a nevetéseket, meg a gúnyos megjegyzéseket, de nem törődtem velük, csak forrt bennem a méreg, és csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy kiadhassam magamból. Az alany, aki ezt mind elszenvedhetné, Nick lenne, hiszen megérdemelné. Aztán úgy döntöttem, hogy mégsem teszem meg, mert még időben bocsánatot kért. Mérgesen néztem rá, persze a többi Mardekáros már kíváncsian várta, hogy mikor fogok valamit tenni bosszúként, de azt leshetik, hogy Nick ellen teszem. Nem igazán voltam már éhes, de még lenyomtam a torkomon néhány falatot, majd egy egyszerű bűbáj segítségével eltüntettem a kajamaradékot a taláromról, de a pálcámat még nem tettem el.
– Mit akarsz tenni? Már nem vagyok éhes, szerintem meg is csinálhatjuk most is, de előtte… –sejtelmesen elvigyorogtam, majd Nick feje felé lebegtettem valami saláta szerűséget, és nemes egyszerűséggel a fejére borítottam azt, majd elnevettem magam. – Kölcsön kenyér… –vigyorogtam rá, majd a Mardekárosok felé biccentettem, akik eddig nevettek rajtam, jelezve ezzel a haveromnak, hogy most ne egymást dobáljuk, hanem célozzon, és telibe a nagyokat. Az előbbi méreg, és düh, most tökéletesen átalakult vigyorgássá, legalábbis nem Nick ellen fogom ezt használni, hanem azok ellen, akik nevettek rajtam. Bármennyire is furán hangzik, mégsem tudok haragudni rá, bár én szándékosan tettem, amit tettem, szóval tuti, hogy még vissza fogom ezt tőle kapni.
– Még szép, hogy van! –válaszoltam lelkesedve, és addig nem csináltam semmit sem, ameddig Nick nem lépett. Nem tudtam, hogy valójában mit is akar tenni, de nagy valószínűséggel a nagyok lesznek azok, akik elszenvedik a tervét. Csak aztán tényleg szaladni kell, mert tuti, hogy elevenen megnyúznak minket, ha megfognak, szóval a biztonság kedvéért felkeltem az asztaltól. Vártam Nick tervét, és a jelet, hogy kezdhetjük a rosszalkodást.
Két percig valóban újra rá tudtam volna önteni valamit Scottra, de nem tettem. Elvégre a kajával való csatát mégis csak én kezdtem, nem pedig ő. Óvatosan és biztonságot sugallva magamnak kinéztem a rám került salátás tányér mögül. Tudom, hogy képes lettem volna a földhöz vágni a tányért és hozzá vágni valamit, de nem. Vele soha az életbe nem verekszem, kötegszem meg ilyenek. Felsóhajtottam és levettem a fejemről a salátás tányért. Gúnyosan elhúztam a számat, végül Scottra és a többiekre néztem. Röhögnek. Még mindig röhögnek. De most már rajtam is. Letisztítottam magam a tisztítóvarázslat segítségével és a tányéromra néztem. A maradékot amit sikeresen ott hagytam és salátás lett... Hát tuti biztos, hogy én ezt sem fogom megenni már. Két percig duzzogtam, vagyis úgy tettem mintha duzzognék, közben pedig a legmegfelelőbb átkon agyaltam, hogy mit lehetne használni ellenük. Aztán megvilágosodtam. A lebegtető búbájjal véletlenül rájuk ejthetek valamit úgy ahogy az előbb Scott tette velem. Sejtelmesen megbámultam Scottot aztán a többiekre néztem. Volt olyan alkalom amiért megérte gonoszkodni és dobálózni Ez szintén olyannak tűnt, csak a legalkalmasabb időt kellett kivárni én azt tettem. Legalábbis próbáltam azt tenni, de nem ment. Egyszerűen azért nem, mert Scott mellettem volt és hála neki mindig van valami ami az eszembe jut és azt véghez akarom vinni. - Nem érdekel ha egy évig nem állnak szóba velem. Ezt akkor is végig fogom csinálni. Meg amúgy is nem félek tőlük, hiszen az ő barátságukkal semmire sem megyek. – az almákra néztem és amilyen gyorsan csak lehetett megfogtam a tálat s, magamhoz húztam. Muníció kellett, anyag amivel dobálózni lehet. Ha célba kell dobni abban jó vagyok, de másban azt hiszem nem. Újra Scottra néztem. - Tessék vegyél egészséges és könnyen észhez térit ha fejbe dobsz vele valakit. Ne csak egyet! Több kell. Legalább... – a Mardekáros társaimra néztem akik alig voltak csak heten, de ez a hét... bocsánat hat mert már az egyik elment, emberke pont elég volt ahhoz, hogy egy kisebb csatát elkezdhessünk. – ...hármat vagy négyet vegyél. – hát persze, hogy ők sem tudták mire készülök és mit sugallnak a szavaim, nem bántam, mert legalább egyedül én leszek az aki mindezt megérti, talán még Scott is ha jól odafigyel s, tudja rólam, hogy mennyire nem vagyok az egészséges életmód tanácsadója, híve - Khm én a te helyedben most elbújnék. A csatára valahogy fel kell készülni. Hm azt hiszem elveszem az összes almát, úgy sokkal biztonságosabb. – nekem sem kellett mindent kétszer mondanom, a tál az ölemben volt, ami egyet jelenthetett azt hiszem azzal, hogy elkezdhetjük a háborút. Gúnyosan kuncogni kezdtem, majd a kezembe véve az első almát felálltam az asztaltól a tálat meg a padra tettem amin azelőtt ültem. Dobásra készen álltam, azonban, hogy valóban eltalálok vele valakit azt még nem tudtam pontosan. Mindenesetre megadva a jelet eldobtam az első almát, azután a másodikat és harmadikat. Jól esett látni, hogy elkezdtek némiképp ordibálni amiatt amit tettem. De nem érdekelt, akkor is visszakapják azt a nevetést. Egészen addig abba nem hagytam a dobálózást míg végre valamilyen értelmét nem láttam annak, hogy elfussunk A legnagyobb gond az kezdett lenni, hogy ők is elkezdtek dobálózni így sokkal óvatosabbnak kellett lennünk. Én igyekeztem lehúzni a fejem akkor amikor kellett, mert ők sem voltak olyan okosak, hogy használják a pálcájukat és varázsigéket szórjanak A puszta kezük is elég volt ahhoz, hogy támadjanak, visszaadják azt amit mi adtunk, vagyis legalább próbálkoztak visszaadni, több kevesebb sikerrel. Enyhén Scottra mosolyogtam amikor elfogyott az alma és már nem volt mit elcsenni az asztalról. - Azt hiszem... jobb ha mi most lelépünk innen.
Hirtelenjében nem jutott eszembe más bosszú, amit elkövethettem volna Nick ellen, de most az egyszer megérdemelte. Igazából nem akartam ezt tenni, de ha nem adom vissza, az akkor már sérti az önbecsülésemet. Nem törődtem tovább a Mardekáros bandával, inkább Nickken nevettem, csak azt nem tudom, hogy melyik viccesebb: hogy csöpög róla a saláta, vagy az, ahogyan tetteti, hogy duzzog. Nem igazán láttam még őt pukkadni, szóval biztosan nem húzná fel magát egy ilyen kis ártalmatlannak egyáltalán nem mondható csínyen. Ha pedig bosszút akarok emiatt, akkor nem kell messzire mennem, ugyanis tőle biztosan megkapom. Valamivel mindig megszívatjuk egymást, ha véletlenségből az egyikünk kiszúr a másikkal. Soha nem volt belőle nagy gond, mert valahogy mindig nevetéssel zárult ez az egész kis csetepaté, de legalább kiadtuk a felgyülemlő gőzt.
Érdeklődően néztem vissza Nickre, mikor rám vigyorgott, azzal a „van egy tervem, és most azonnal véghez kell vinni” vigyorával. Aztán csak hallgattam, hogy mit is mond, ebből leszűrtem, hogy a pancser nagyobbak lesznek a szenvedő alanyok. Ez csak dobott a tervemen, szóval visszaültem az asztalhoz, de úgy, hogy amikor kell, a lehető leggyorsabban fel tudjak onnan pattanni. ¬– Miért érzem én azt, hogy nekik ez az ötlet nem igazán fog tetszeni? Ha megutálnak se lesz gond, majd becsempészlek hozzánk, és alhatsz nálunk. Úgy is voltunk olyan rendesek a többiekkel, hogy kikergettük őket a folytonos veszekedéseinkkel, így van három szabad ágy, plusz miénk az egész szoba. –vigyorogtam mindvégig. Néha azért nagyon is kár, hogy Nick nem Hollóhátas, mert így nem tudunk egész éjjel beszélgetni, szórakozni, vagy ami a legjobb: felhúzni Jake agyvizét, és nevetni rajta, ahogyan duzzog. Az lenne még a tökéletes élet, de sajnos ezt csak úgy tudnánk megvalósítani, hogy a szünetekben találkozunk. Esetleg, ha százfűlé főzet segítségével Nickből az ikertesómat varázsolom, de ha lebukunk, akkor tuti biztos, hogy azzal a lendülettel repülnénk is a suliból.
– Hmm az alma az egyik kedvenc gyümim, de most azt hiszem tele fogom tömni magam vele. –na igen, Nick meg az alma, nagy különbség. Még régen elszólta magát, és én, mint jó Hollóhátas megjegyeztem a dolgot. Meg aztán a legjobb barátok vagyunk, szinte mindent tudunk egymásról, szóval nem volt kétséges, hogy ebből nem alma evés lesz, hanem csata. Elmosolyodtam Nick szavaira, és jobbnak láttam, ha tényleg keresek valami fedezéket. Azonban a nagyteremben erre kicsi esély volt, max az asztal alatt, de onnan meg nehéz lenne kimászni, főleg, hogy a Mardekárosok asztalánál vagyunk. Újra felkelte, majd a pad túlsó oldalánál leguggoltam úgy, hogy az almák a kezemre essenek, szükség esetén, azonnal tudjam azt hajítani. A pálcámat a padra tettem, még szerintem hasznát fogom venni, ha a fejükre kell valamit önteni. Mikor Nick eldobta az első almát, én azon nyomban követtem a példáját, és máris az egyik Mardekárost vettem célba.
Mikor már nem volt több dolog, amit hozzájuk tudtunk volna hajítani, fogtam a pálcámat, és ami még maradt az asztalon étel, azt mind a Mardekárosokra hajigáltam a bűbáj segítségével. Gyorsan eltettem a pálcámat, majd Nickre néztem. – Igen szerintem is ideje lenne. A kérdés az, hogy hova? Hagrid? –spontán ötlet, és az tuti biztos, hogyha odamegyünk, akkor megmenekülünk, mert ő meg fog minket védeni a nagyobbaktól. Már csak az a kérdés, hogy Nick is benne van-e a dologban. Valahogy jobbnak láttam, ha majd a futás közben kiderül a válasza, mert a nagyobbak már elkezdtek minket kergetni, és meg nem akarok a fáklyatartón kikötni, szóval szedtem a lábaimat. Egyenesen Hagrid kunyhója felé, és csak akkor váltottam irányt, ha Nick megtette.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Nagyterem 
//