Álmok. Álmok, melyek elől képtelenség szabadulni. Melyek úgy gyötrik a lelket, hogy az majdnem belepusztul. Hiába lett vége Voldmort uralkodásának, hiába csendesült el a világ, és szállt le rá a békesség édes, gyöngéd fátyla, engem ez az érzés még hónapok múltán sem talál meg. Mikor lesz már vége az álmatlan éjszakáknak, s mikor nem fog már sanyargatni a fájón lüktető érzés a szívemben a megannyi elvesztett élet után? Sosem múlik el?
Most is, csak úgy, mint rendszerint minden éjjel, a rémálmok gyötörnek. A nappalok könnyűek, főleg itt, az Odúba, ahol Mrs. Weasley mindig talál nekünk valami tenni valót, s ahol mindig olyan nagy a hangzavar, hogy az embernek nincs ideje gondolkodni olyan dolgokon, amik nyomasztják a lelkét. Ha lenne ideje, se hallaná a gondolatait. Itt érzem a békességet, de éjszaka, mikor már lehunyta szemét a nap, valahogy ez a nyugalom is elszáll. Igaz, hogy mostanában már kezdenek ritkásodni a rossz éjszakáim, de még mindig többször álmodok rosszat, mint jót. Nem is kellenek a jó álmok. Csak ne álmodjak. Ne jelenjenek meg képek a szemem előtt. Ne lássam, ahogy Sirius átröppen a szürke fátyol mögött, ahogy Dumbledore lezuhan a torony magasából, ne érezzem Dobby apró, élettelen testét a karomban. Nem akarok látni semmit...
Hiába Ron egyenletes horkolása, fékezhetetlen gondolataimat nem tudja csillapítani. Homlokom nyirkos attól, hogy pár perc újra felriasztott saját nyöszörgésem. Sóhajtozva fekszem az ágyban, próbálván újra álmot csalni szemeimre, de mindhiába, tudom, megint egy álmatlan éjszaka áll előtt, valamint egy fáradt, hosszú nap. De már megszoktam, sőt, olyannyira, hogy egészen furcsák azok az esték, melyeket képes vagyok átaludni.
Lassan feltápászkodok, s mezítláb, rövid sortba, és atlétába lábujjhegyen elindulok lefelé a lépcsőn. Útközbe bekukkantok Ginny szobájába. Nagy a csend, mocorgás nincs, vagy alszanak, vagy megdermedtek, és mivel éjjel nem is tudom hány óra lehet - talán kettő, három? - talán az első variáció lehet a helyes. Csak vörös, kócos üstökét látom, s a látványra elmosolyodom. Kedves szívemnek a kép, még az is, mikor nem látom arcát, csak egy apró részletet belőle, mely más számára teljesen jelentéktelen lehet, számomra egy cseppnyi víz a nagy szárazság idején.

Arcomat megcsapja a hűvös levegő, ami jól esik, főleg, miután még mindig folyik rólam a víz. Először csak sétálgatok a kertben, hagyom, hogy ujjaim közt a fű átbújjon, csiklandozza bőrömet. Jól esik az enyhén nyirkos talaj érintése, valahogy egész testemet lehűti. Majd, mikor már ez sem elég, hirtelen lehuppanok a földre, és végignyúlok a fűben. De csak pár perc erejéig, míg megszemlélem a csillagokat. most végre nem járnak borzalmas gondolatok a fejembe, s nem gyötörnek fájdalmas emlékképek. Csak én vagyok, az éjszaka, és a csillagok.
Miután már kezd atlétám kissé átnedvesedni felülök, s törökülésbe tornászva magam bámulom az egyet. Hosszú percek, talán órák telnek el így, nem is tudom, mikor végül halk neszt hallok a résnyire nyitva hagyott ajtó felől. Fejem hátrafordítva pillantok a zaj okozójára, s meglepettségemre nem más az, mint Hermione. Hát ő sem tud aludni? Talán a Weasley rezidencia harmóniája okozza ezt a nyugtalanságot bennünk.
Lassan mellém ér, majd letelepszik mellém. Kérdésre csak megvonom vállamat, de nem kérdezem vissza, hisz bár válaszol is, ledobva maga el egy, talán ezer oldalas könyvet. Csupán felvonom szemöldököm. Jellemző, Hermione nem tud aludni, hogyne már, hogy a könyvek melegébe próbál békére lelni. A címét el sem olvasom, nyilvánvaló számomra, hogy úgysem fogok érteni belőle semmit.
Sóhajtva fordulok felé. Legszívesebben elragoznám neki bánatomat, de miért is nyomasztanám őt olyan dolgokkal, amivel végtére is tisztába van. Hiszen a legjobb barátom, meg sem kell szólalnom, és tudja minden gondolatomat. Ahogy én is az övét.
Szavaira halványan elmosolyodom.
- Nem tudom, mikor lesz már vége, Hermione. - vallom meg neki gyötrő érzésemet. Muszáj beszélnem. Talán ez az, ami segít. Ha valaki, hát Hermione képes arra, hogy olyan tanácsot adjon, aminek hasznát is veszem. Ha ő nem, akkor senki. - Mikor fogom érezni azt a békét, amit mások? Örülni a győztes diadalnak, elszámolni a fájdalommal...
Sóhajtva legyintek egyet. Nem fontos. Miért is kéne nekem nehezíteni a sújt még az ő vállán is? Nem elég cipelnie mindenkinek a saját keresztjét? Igaz, az enyém jó nehéz.
- Miért nem alszol? Bebújhattál volna Ronhoz is. - vigyorodom el szélesen, s tudom, pár pillanat, s elvörösödik. Még most is.

Láttam szemeiben az aggodalmat, a dühöt, a tehetetlenséget, hogy nem tud fájdalmam ellen tenni semmit. Már ezerszer meg is bántam, hogy szóba hoztam. Nem akartam Hermionét ilyen gondolatokkal tovább aggasztani, hiszen tudom jól, ő is csak nyugalomra vágyik, és próbálja kipihenni a magunk mögött hagyott évet. Hisz neki sem volt könnyű, mindenhová egyetlen szó nélkül követett, s a kétség leghalványabb fénye sem gyulladt fel benne. Legalábbis én nem tudok róla, mert soha, egy pillanatig sem mutatta.
Szavaira elmosolyodtam. Ha valaki, akkor Hermione Granger képes lenne rá, hogy átkot küldön a Prófétához. Hisz ki más, ha nem az a lány, aki szembe szegült magával a hírhedt Rita Vitrollal? Tudom, hogy megtenné, még kérnem sem kéne. De mit segítene ezen a lehetetlen helyzeten? Semmit az ég világon, hiszen ha a nem a Próféta, majd megírja más a híreket, pletykálnak az emberek, és sajnos nem lehet felpeckelni minden egyes boszorkány és varázsló száját. Bele kell hát törődni, hogy a helyzet sosem lesz jobb, és meg kell szokni, hogy közszemlére vagyok téve. Mikor 11 éves koromba Dudley szülinapján elmentünk az állatkertbe, és ott volt az a hatalmas kígyó, üvegfal mögé zárva. Pontosan így érzem magamat én is. Mint egy ketrecbe zárt állat, melyet közkívánatra mutogatnak a nagyvilágnak.
Bólintottam. Igaza volt. Valóban ez az otthonom, a családom, s a szerelmem is egyben. Mind itt van, egy helyen. Akkor mégis miért nem érzem magam boldognak? A fenébe is! Legyőztem Voldemortot, megmentettem a varázsló társadalmat, újra vissza mehetek a Roxfortba, miért nem érzem a megkönnyebbülést, miért nem szál le rám végre a nyugtató mámor?
- De nem érzem mindazt, amim van. Csak a veszteséget. - vallom be szégyenkezve és lehajtom fejem, mint egy kisgyerek. - Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha betölteni az űrt, amit a sok elvesztett szerettem hiánya okoz. Te hogy csinálod? - kérdezem, szinte esdeklő tekintettel, hogy árulja el, miben rejlik a titok.
Majd miután sikeresen témát váltottam, és Ronra terelődött a szó, nem is váratott magára az a pír Hermione arcán. De ez most valahogy más volt, nem olyan, mint pár hónappal ezelőtt. Szemöldököm összehúztam gyanakodva, de egyelőre nem szóltam, csak hallgattam amit mond. De az egész olyan sületlenségnek tűnt Hermione szájából, ő pedig, mint tudjuk, sosem mond sületlenségeket.
Hosszú percekig nem szóltam, csupán mustráló tekintettel tanulmányoztam arcát. Próbáltam rájönni, hogy sántít a sztori, anélkül, hogy megkérdeztem volna. De nem ment. Sajnos a legilimenciában még mindig nem voltam eléggé jártas ahhoz, hogy Hermione vaskapukkal lezárt agyába beférkőzzek. Persze ha sikerül, akkor se használtam volna. Azt hiszem enyhén megsérteném vele a személyes szféráját.
- Hermione. - szólaltam meg végül, mert nem bírtam tovább. - Minden rendben van? Úgy értem, veled és Ronnal? - kérdeztem, s reméltem, hogy elmondja nekem, ami bántja. Igaz, hogy Ron barátja is vagyok, de ettől nem szeretem kevésbé a lányt. Sőt, néha sokkal inkább érzem közelebb magamhoz Hermionét. Sőt, talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy olyan nekem, mint egy testvér, mint egy lelki társ. - Tudod, hogy velem bármit megoszthatsz. - mondtam még végül, hátha magától nem jutna eszébe.

Szavai nem segítenek. Egyszerűen képtelen vagyok úgy látni a dolgokat, ahogy Hermione. nem megy. Nem tudok hősi halottként gondolni Siriusra, pedig tudom, hogy minden vágy az volt, hogy ha egyszer az ő ideje is lejár, akkor harcban essen el. Tudom, hisz megosztotta velem érzéseit, s tudom, hogy a bezártságtól milyen mély depresszióba esett három évvel ezelőtt. Ahogy nem tudok hősi halottként gondolni Dumbledore hősi halálára gondolni. Hisz az volt? Lezuhanni toronymagasból, s egyetlen bizalmasod keze által meghalni? Valószínűleg nem. És Lupin, Tonks? Akik éppen csak megkezdték közös életüket, egy közös gyermekkel karjukba, s még csak nem is láthatják, hogy milyen lesz felnőttként. Ez hát a hősi halál? Nem, ez a sors kegyetlen, undok tréfája, melyet velem űz.
Teddy nevének hallatára felpillantok Hermionéra. A keresztfiam, ahogy Remus kérte tőle. Halványan elmosolyodok, ahogy eszembe jut a csöppség, amint hajszíne percek alatt változik. Pont úgy nő majd fel, mint én. csak a történetekből ismerve a szüleit, örök űrrel a szívébe.
- De a szülei nélkül vár rá az a vidám jövő. Ami nincs rendjén. - csóválom meg fejem, majd nagyot sóhajtok.
Elég lesz ebből a témából. csak elrontom szegény Hermione kedvét. Olyan nyomasztó tudok néha lenni, hogy az valami elképesztő. Mint egy igazi energiavámpír. El sem tudom képzelni, mekkora teher lehetek az emberek számára ezzel a viselkedéssel. Egyelőre még sem tudom változtatni, még nem készültem fel a "szebb jövőre", még nem tudok átlépni saját sérelmeimen.
A hosszú csendet Hermione töri meg végre, mikor is méltóztatik válaszolni a kérdésemre. De mintha egészen más nyelvet beszélnénk. Egyáltalán nem is értem, amit mond, mégis hogy jön ez ide? Hogy jön ide Ginnyvel való kapcsolatom, mikor róla és Ronról kérdezek? Nem először történik meg velem az évek során, hogy Hermione egyetlen szavát sem értem, de az általában szaknyelv szokott lenni, amivel én nem vagyok kompatibilis. Most viszont, mintha ő nem értené amit mondok. Persze tudom, hogy világos számára minden, de valami oknál fogva próbálja nagyon elhessegetni a témát. Ám én nem álok kötélnek, s nem hagyom, hogy csak úgy kitérjen a válaszadástól.
- Te mi a fészkes fenéről beszélsz? - kérdezem meg végül, olyan arcot vágva, mintha egy szellemileg sérülttel beszélgetnék. - Fogalmam sincs, mégis hogy jön ide Ginny, mikor rólatok kérdeztem. Nem érdekel Vitrol! - vágtam rá utolsó mondatomat egyre türelmetlenebbül. Nem szerettem mikor Hermione ilyen makacsul ellenáll, mert tudom, ilyenkor nagyon, nagyon fárasztó kiszedni belőle az igazságot.
Ekkor jutott el agyamig a felismerés. Most, hogy arcát fürkészt vettem észre a jeleket, melyek eddig nem tűntek fel. Először nem is szólaltam meg, csupán mereven néztem rá, a pislogásnak még csak a szándéka sem merült fel bennem. Hosszú pillanatok teltek el, mire ki mertem mondani, amire gondoltam.
- Nem szereted őt. - nem kérdés volt. - Nem akarsz vele lenni? - kérdeztem meg, pedig tudtam a választ. Csak az okát nem. Hiszen minden olyan jól alakult. Ron már évek óta oda volt Hermionéért, és most végre úgy tűnt beteljesedik számára a dolog. De úgy tűnik a lány nem így látja a helyzetet.
- Miért? - kérdeztem halkan, mintha csak félnék tőle, bárki is meghallja a beszélgetésünket az éjszaka közeépn.

Szemöldököm megrándult két szavas mondatára. Fejem oldalra billentettem, s homlokom ráncba szaladt. Csak néztem rá, ahogy a percek teltével arca mindig változik. Szégyellte magát, ezt tisztán láttam, s a pír, mely mindig megjelenik arcán, ha zavarba van, vagy ha ideges, most kezdett halványodni.
Aztán végre megszólalt halkan, hangjában félelem és elkeseredettség bujkált. Némán hallgattam szavait. Szinte éreztem, hogy ez fog következni. Nem igazán értettem, mi történhetett ezen a rövid idő alatt, mi változhatott meg benne. Talán Ginnyvel a mi szerelmünket is a háború, a fájdalmak szülték, de én még mindig érzem, még mindig szeretem őt, szerelmes vagyok belé. Bár magam sem tudom pontosan, mit jelent ez a szó.
Sóhajtva hajtottam le fejemet. Sajnáltam Ront, hisz tudom, hogy mennyire oda van Hermionéért, s azt is, hogy nem húgaként tekint rá. Sokkal több annál, még ha nem is mondja, akkor is. Mi lesz vele, ha megtudja mit érez, avagy inkább mit nem érez Hermione? Összeomlik? Vége lesz a barátságunknak, s megint ketté kell majd szakadnom, mint akkor, mikor Lavanderrel volt együtt? Már most a hideg rázott a gondolattól.
Gondterheltem vettem le szemüveget, tettem a fűbe, majd dörzsöltem meg szememet, miközben hallgattam, ahogy rólam és Ginnyről beszél. Valóban így volt, nem is tudom, mégis hogyan lehetséges, de tényleg talán Ginny volt az egyetlen személyes ezen a földkerekségen, aki képes volt meggyőzni engem arról, amiről más nem tudna. Ami azt illeti, néha kissé sebezhetőnek is érzem magam attól, hogy ilyen hatással van rá. Mintha bármit megtehetne, bármire képes lenne, bármit elérhetne nálam.

Visszavettem szemüvegem, s Hermionéra néztem. Hangja elcsuklott a mondat végére, nekem pedig belefacsarodott a szívem a látványba. Figyeltem, ahogy arcához kap, s letöröl egy kósza, tehetetlenül kibuggyanó könnycseppet szeméből. Nem tudtam, hogy könnyei elindulnak el, hogy megállíthatatlanul potyogjanak majd le arcán. Arcomon megjelentek érzelmek, melyek csak Hermione képes kiváltani belőlem. Annyi mindent elszenvedtünk együtt. Ron inkább barátom, de Hermione, ő belém lát, ahogy én is belé. Nincs mit szégyellnünk egymás előtt.
Szomorúan sóhajtottam egyet, majd felé fordultam, s nyakánál fogva vállamra húztam fejét, miközben kezemmel hátát ütemesen simogatni kezdtem, hagyva, hogy könnyei eleredjenek, s megnyugodhasson. Meghitt érzés volt, attól eltekintve, hogy nem volt feltétlen kellemes, mégis szívemben melegség támadt. Szerettem Hermione közelségét, volt benne valami mágikus és megnyugtató, biztonságban éreztem magamat. Talán ez volt a kulcsa a barátságunknak. Egymás menedékei voltunk a nehéz és könnyebb időkben is.
- Nem lesz semmi baj. - szólaltam meg halkan, bár nem tudtam, hogy igazam van-e, hiszen nem tudhattam, Ron hogy fog reagálni, igaz, voltak sejtéseim.
Végül lassan elengedtem magamtól, s ránéztem. Volt még valami, ami fúrta az oldalamat, s mivel nem tudtam eldönteni, megérzéseim helyesek e, némi vacillálás után úgy döntöttem, hogy egye-fene, rákérdezek. A helyzeten már nem ronthatunk többet.
- Van valaki más? - néztem mélyen szemébe, mintha szuggerálni akarnám, hogy megmondja az igazat, mindenféle mellébeszélés nélkül.

Bár tehetnék valamit, bár tudnék tenni valamit, hogy Hermione szívét ne nyomja ez az érzés, mely tudom, jól tudom, hogy egy olyan meleg szívű teremtésnek, mint ő, nagyon nehéz. Én is éreztem hasonlót, még ötödéves koromban, Choval szemben, de az egészen más volt, hiszen mi nem álltunk olyan közeli barátságban, mint Ron és Hermione. Mi csak egyszerűen...hm, nem is tudnám meg mondani, hogy mit éreztünk egymás iránt. Engem talán az új érzések vonzottak, amiket addig nem éreztem. Akkor, 15 évesen, mikor a hormonjaim először kaptak lángra, csak az előttem ellibbenő fekete tincseket láttam sokáig. Aztán elmúlt, olyan gyorsan, ahogyan jött. Én is kellőképpen rosszul éreztem magam, de nekünk szakítanunk sem kellett, egyszerűen csak vége lett. Ginnyvel más a helyzet, ha hasonló érzéseim lennének vele kapcsolatban, mint Hermionénak Ron iránt, én is teljesen magam alatt lennék. Szó ami szó, meg tudom érteni őt.
Szavaira csak halványan elmosolyodtam. csak nézem őt, ahogy arcára kiül a jól ismerte dac, az a bizonyos 'csak azért is!' kifejezés, s ha a helyzet nem lenne ilyen szomorú, tán még el is nevetném magamat. De persze nem teszem pedig már egészen hozzászokhattam volna ehhez a reakcióhoz, hiszen mindig látom rajta, mikor valami nem úgy sikerül, ahogy ő azt elgondolta, vagy ha olyan sérelem éri, hogy képtelen visszafojtani makacsul kibuggyanó könnyeit.
Ám mikor kérdésemre végre választ adott, csak ijedten hőköltem hátra, reflexszerűen húzva be nyakam, megkímélve magamat egy esetleges kokitól, melyet Hermione az évek során előszeretettel kezdett el fenyítésként használni. Nekem és Ronnak is bővel kijutott ezekből az ütlegelésekből, talán Hermionénak szüksége lenne egy kiadós dühkitörés kezelésre elmennie, talán ott csillapítani tudnák a bántalmazásunk olthatatlan szomját.
Mikor már úgy éreztem, elmúlt a verés veszélye, kicsit kiegyenesedtem, s a szemébe néztem. Utolsó kérdése kissé megdöbbentett. itt az élő példa arra, hogy Hermione sem tudhat mindent, hogy a könyvek nem tudják mindenre a választ, s vannak olyan dolgok az életben, melyekre magunknak kell rájönnünk.
Sóhajtottam.
- Háát.... -húztam el kissé számat tanácstalanul. - Nem is tudom, Hermione. Ha most így érzed, hogy egyszerűen nem akarsz vele lenni, akkor nem vagyok biztos benne, hogy ez az érzés változni fog. Ginny és én szintén a háború alatt gabalyodtunk egymásba, az érzéseim mégsem múltak el iránta. Sőt, ha lehetséges, csak még inkább erősebbek és mélyebbek lettek. - vallottam be pironkodva, kissé zavarba is jöttem.
nem szoktam ilyen nyíltan beszélni az érzéseimről, főleg nem Ginnyiről. Túl meghitt a kapcsolatunk, s mindig, mikor elejtek róla néhány számomra bizalmasabb megjegyzést, rosszul érzem magam. Mintha megszentségteleníteném a kapcsolatunkat.

Sóhajtva dőltem hátra a füvön, s kellemes érzéssel nyúltam el rajta. Fáradtan dörzsöltem meg szememet. Kimerült voltam, hisz mostanában nagyon kevés volt az alkalom arra, hogy rendesen kialhassam magam, a gyötrő álmoktól messze. Vajon mikor leszek képes újra végigaludni egy éjszakát? Talán soha?!
- Olyan fáradt vagyok, Hermione... - sóhajtottam motyogva, talán nem is értette szavaimat. - Mesélj valamit. Valami szépet, megnyugtatót. - kérleltem gyermeki hangom.
Hermione képes volt elfeledtetni velem a gondokat, ha csak egy pillanatra is, hangja, mint egy igazi mesemondó édesanyának, lágy, és megnyugtató. Talán ő az aki segíthet.