– Őszintén? Nem értem, mit látsz benne. Persze, jóképű, meg minden, de egy barom. Ezt lásd be a kedvemért.
Eszem ágában sincs belátni sületlenségeket, de ezt Liz nyilván képtelen elfogadni. Az elmúlt fél órám így is az ő csitításával telt, megkockáztatva ezzel, hogy Flitwick professzor fülét megüti a sutyorgásunk, és pontokat von le tőlünk. Bár ő nem szokott ilyeneket tenni, Piton bevett szertartása ötven pont levonásával súlytani egy házat – főleg a Griffendélt -, ha egy diák csak köhint az órán, vagy véletlenül leejt egy pennát. A bűbájtan óráink általában hangulatosabban telnek, mivel lassan itt vannak a RAVASZ-ok, mindenki teljes gyomorgörcsben készül, vagy fetreng a klubhelyiségben, nem ritkán a bűbájtan jegyzeteket szorongatva. Nincs túl sok kedvem visszamenni oda, mert teljesen megöli bennem a zsongást. Liz ennek az előhírnöke, bár őt éppen nem lehet a tudatost tanulás terhével vádolni. Őt ismerve a RAVASZ vizsgáink előtti utolsó hónapban fog nekiülni a komolyabb készülésnek, mert addig ezer meg ezer dolga van – kviddicsedzés, virágokat nézegetni a parkban, virágokat festeni a körmeire, ebédidőben a paradicsomkarikákból virágokat kirakni a tányérom szélére, kviddicsedzés. Látható, mennyire elfoglalt, nem? Míg én minden nap mágiatörténet feljegyzéseket körmölök ebéd után, ő azon gondolkozik, a délutáni óráinkhoz hogyan kösse meg a nyakkendőjét. Ilyen különbségek után talán mindenkit meglep a tény, hogy Liz minden évben mellettem állt, mióta ismerem.
Ez a mostani ügy viszont, attól tartok, kiveri nála a biztosítékot rendesen, hiszen ha már fél órát áldoz egy témára úgysem fogja abbahagyni a prédikálást, amíg nem adok neki igazat, lehetőleg minél nyomatékosabban. Arra ezúttal várhat, akár a végtelenségig – vagy míg az én idegeim elpattannak szép sorban.
– Gavin egy fejlődőképes személyiség. Van, amit Te is eltanulhatnál tőle… például, hogy néha jobb, ha csöndben maradsz. – vigyorodom el, miközben a táskámat átvetem a vállamon, és sebes léptekkel, utolsóként elhagyjuk a bűbájtan termet.
Liznek nyilvánvalóan fáj a burkolt kritika, ezért nem is sokáig tétovázik a replikával. Szegény lány. Fogalma sincs, mennyire nem ingathatnak meg a szavai. Csupán néha makacsolom meg magam ennyire, olyankor azonban hajthatatlanul. Általában nem a józan eszemre hallgatva cselekszem, ha a magánéletemről van szó, ezt pedig már sokszor megsínylettem, de ezúttal még csak rossz érzéseim sincsenek. Semmi, ami arra utalhatna, hülyeséget csinálok.
– Oda ne rohanjak! A nagy fejlődésben bezzeg elfelejt olyan dolgokat, mint az etikett alapvető szabályai, és hogy nem illik ok nélkül lenézni másokat. – vet rám Liz vesébe látó, ugyanakkor fölényes, „most megfogtalak” típusú tekintetet. Szép baleset lenne, ha ennyivel hatni tudna a véleményem alakulásának menetére.
– Mindenkinek vannak hibái. – vonok vállat egy elnéző mosollyal, mire Liz horkantva felprüszköl, minden megvetését ebbe az egy hangba sűrítve.
– Ha Te mondod. Mi az, Weasley?
Egy pillanatig döbbenten próbálom elkapni Liz tekintetét, nem igazán értve, kihez is beszél, ám ekkor egyenesen belerohanok valaki másba, nevezetesen Percy Weasleybe. A prefektusi jelvénye majd kiszúrja szemem, olyan fényesen feszít az élére vasalt talárján.
– Hóborc felborította a Szerencse Színes Szökőkútját mintázó szobrot a fordulóban, minden csupa víz meg csillám. Friccs azt mondta, nem használható ez a folyosó, maximum csónakkal, míg el nem takarítják a tanárok ezt a mocskot.
Hát, ez… fantasztikus…
– De akkor miért van itt ez a csődület? – Liz hangjában érzem, hogy egy újabb szónoklat következik a tanári kar hanyagságát illetően, amiért Hóborcnak teret adnak az iskolában, ezért gyáván a kisebbik rosszat, mégpedig a hosszú kerülőutat választom. Inkább, minthogy ezt még egyszer meghallgassam…
– Liz, leviszem a táskámat, aztán találkozunk a nagyteremben, jó? Ahogy ezt itt elnézem, a másik irányból hamarabb leértek. – mondom, és már húzom is a nyúlcipőt. A táskám ugyan nem túl nehéz – sosem hordok magamnál a szükségesnél több könyvet, inkább kicserélem a tartalmát két óra között -, ezért még az én kényelmes tempómhoz képest is hamar sikerül elérnem a nyugati főlépcsőt, majd azon is elindulok lefelé.
A harmadik emeletre érve szinte kirobban belőlem egy szánakozó nevetés. Ez Murphy törvénye, legalábbis a muglik szerint, mivel a folyosón széltében-hosszában senki nem tartózkodik, akik pedig Friccsnél várnak a sorukra, innen öt perc alatt a nagyterembe jutnának. Fél kézzel kissé ügyetlenül igazítom el az oldaltáskám pántját. Ha Liz látná ezt, őrjöngene… vagy csak közölné, hogy a csődületnek annyi esze sincs, mint egy hintalónak.

• megjegyzés: ez egy „jóreggelt” hsz (:
• megjelenés: stimula

- Mr. Chase, ha megtenné, hogy nem az órámon próbálja kialudni az éjszaka fáradalmait, igazán hálás lennék. - recsegte Piton, én pedig kelletlenül felültem, mivel idáig elfolyva fetrengtem a hátsó padban.
Már csak pár perc volt, s megszólaltak a csengők, ám én már alig bírtam magammal. Untam az egészet, ki akartam szabadulni az osztályteremből, s élvezni a következő egy lyukasórámat, amit a sors kegyesen nekem adott. De minden percet, amit itt töltöttem, ez a kivénhedt denevér megcsúfított. A legtöbb mardekáros társam oda volt a szarkazmusáért, amivel a griffendéleseket képes volt kínozni, és viszont nem kedveltem. őt, egyenesen utáltam, persze sosem vallottam volna be senkinek, mégis az én kedvenc tanárom Bimba professzor volt, nem is tudnám megmondani, hogy mi okból. Egyszerűen ő tipikusan az a tanár, aki a legszerencsétlenebb diákban is meglátja a tehetséget, még ha nincs is bennük egy csepp se.
És igen! Végre megszólalt a csengő, én pedig felpattantam helyemről, s elindultam a kijárat felé. Pár társam csatlakozott hozzám, majd az egyik barátom mellém szegődve bizalmasan halkabbra vette hangját.
- Igaz a hír? Hogy a kis, félvér Wiloughby-vel kavarsz? -Nézett rám vigyorogva.
Felvontam szemöldököm. Gyorsan terjednek a hírek. Mielőtt válaszolhattam volna, Lindsey, az egyik mardekáros lány gúnyosan közbe vágott.
- Persze, hogy igaz. Tegnap is össze voltak tapadva a folyosó kellős közepén. - jegyezte meg epésen. Ah, hát persze savanyú a szőlő.
Gúnyosan elmosolyodtam. Még hatodikban összeszűrtük a levet, s pár alkalommal igen jól éreztük magunkat. Aztán meguntam. Ő is csak egy, a felszínes, aranyvérű, elkényeztetett fruskák közül, akik egy hétnél tovább nem voltak képesek fent tartani az érdeklődésemet. Anne más volt. Benne meg volt az a tűz, amit senki másban sosem találtam meg. Más volt, mint a többi - ahogy szól a közhely is, de esetünkben nagyon igaz.
- Mi van, Megan, féltékeny vagy? - szúrtam oda, mire lefolyt a mosoly az arcáról, majd Adam felé fordultam. - Igaz. De ez most más. - mondtam neki, mikor leszakadtunk a többiektől, s már csak ketten róttuk a folyosókat a tömegben. Sóhajtottam. - Azt hiszem kezdek beleszeretni. - mondtam ki végül ezzel megnyerve magamnak Adam elképedt, hitetlenkedő tekintetét.
Hát igen. Ilyet se hallott még tőlem senki, de valóban így éreztem. Anne különleges, s csodálatos lány volt, olyan szinten képes volt felkelteni az érdeklődésemet, majd azt meg is tartani, hogy magam sem hittem el. Persze társaim nem örültek neki, hogy egy aranyvérű fiú egy félvér lánnyal kezd. Hisz a mardekáros srácok többsége a saját házukból szoktak csipegetni. De én meguntam, s eljutottam arra a pontra, ahol olyan valami kell, amibe beleborzongok, a vérnyomásom az egekbe szökik, a szívem kikészül szakadni a bordáim közül. És Anne Wiloughby képes volt ezt elérni nálam. Csak Ő volt képes erre.
- Haver, megrémisztesz... - válaszolta még mindig elképedve. - Erre még visszatérünk később, most mennem kell, van egy kis elfoglaltságom a lyukas órában. - felelte, majd nyelvet öltött, s eliszkolt az egyik folyosón.

Mivel a szar megint elöntötte a folyosókat, kerülve megyek végig az iskolán, s a harmadik emeleti folyosóra lépek. Akkor hallom meg, ahogy egy lány felnevet. Szemöldököm felhúzva kukkantok be a sarkon, s látom, hogy Anne jön velem szembe a folyosón, s valamit roppant mulatságosnak tart. Néha úgy érzem, ennek a lánynak nincs ki mind a négy kereke, de azt hiszem, ettől csak még jobban szeretem őt.
Hátamat a falnak vetve várom, hogy megjelenjen mellettem, majd mikor már menne is tovább egyik karjánál fogva berántom a mellékfolyosóra, s testemmel testét a falhoz nyomom. Egy szó nélkül tapasztom számat övére, s csókolom meg hosszan, s szenvedélyesen. Sosem tudok betelni vele, s igazán nem is kaptam őt még meg teljesen, hiszen nem állt kötélnek a csábításomra, s tartja magát, pedig már egy jó ideje, hogy eldöntöttük, megpróbáljuk együtt. Már szinte minden porcikám vágyik rá, s néha, pont az ilyen alkalmakkor, nehéz visszafognom magam, s testemet is, hogy árulkodó jeleket adjon izgalmáról. Sajnos.
- Mhmh... - dorombólom csókunk közben, majd mikor elszakadok tőle, szemébe nézek, s halványan elmosolyodom. - Imádom a lyukas órákat. Tudod, rengeteg dolgot lehet közben csinálni.
Testemmel továbbra is a falhoz szorítom, hogy véletlenül se tudjon elmenekülni, még ha akarna is. De tudom, hogy nem akar. Érzem, hogy ő is úgy vágyik rám, ahogy én rá.
Mint sivatagban egy csepp víz, olyanok vagyunk egymásnak.

imádtam, mint mindig. | EZT viselem | neked is jó reggelt napsugár

Vigyorogva sétálok tovább, semmi sietség nincs bennem, mivel valójában annyira nem is vagyok éhes. Megfordul a fejemben, hogy benézek a bájitaltan laborba, tudtommal ugyanis kedvenc – sőt, valójában az egyetlen általam kedvelt – mardekárosnak ott volt órája az imént, míg én éneklő órát bűvöltem Flitwicknél, Liz sutyorgásának ütemére. Nem értem, mi olyan nehéz ebben. Nem ekll mást tennie, mint elfogadni, hogy Gavin Chace nem egy olyan taplógomba, mint a háztársainak nagy többsége, hanem Ő… nos, még magamat is megdöbbentem a gondolataim pozitív csengésével, de Ő minden, amire szükségem van. És igen, mardekáros. És aranyvérű. És Liz utálja. De ez mind-mind csak adalék a főzetben, nem a végtermék, nem a valóban fontos része. A kedvellek stádiumban még számított minden barátom véleménye, amelyeket napjában többször is hangoztattak a lelki épülésem érdekében. Milyen kedvesek, nem? Mintha ugyan engednék bármelyikük beszűkült látásmódjának, ha erről van szó.
Ellenállok a kísértésnek, hogy énekelni kezdjem a Roxfort indulóját a teljesen üres, szinte már kongó folyosón, felmérve, milyen jól tükrözi a visszhang az én hangszínemet. Tudom, butaság, de mindig is érdekeltek a roxfort titkai, amelyekről még az iskoláról írt vaskos könyvben sem tettek említést. A Roxfort alapításának megörökítői, a tudósítók sem lehetnek tisztában ennek a csodálatos iskolának minden szegletével; kár, mivel minden sarkon újabb és újabb meglepetések várnak a gyanútlan diákokra.

Bár egészen addig, míg egy kéz ki nem nyúl és be nem ránt egy mellékfolyosóra, eszembe sem jut a mardekáros diákokat is a leselkedő rejtélyek közé sorolni.
– Héé! – sikoltok fel tetetett megrovással a hangomban, és valóban csak ennyire van időm, mivel a következő pillanatban hátam a hideg falnak feszül, Gavin ajka pedig már birtokba is veszi az enyémet. Egy pillanatig tüntetően nem viszonzom a csókját, hátha ezzel leszoktatom a folyosón ólálkodásról, azonban hamar kénytelen vagyok átlépni az általam gondosan meghúzott vonalat, és – ha ez lehetséges – még közelebb simulni hozzá. Karjaim ösztönösen fonódnak a nyakára, mivel túl alacsony vagyok ahhoz, hogy kapaszkodás nélkül hosszabb ideig képes legyek lábujjhegyen csókolni Őt, még akkor is, ha a folyosót borító téglaberakás lassan, de biztosan magába olvaszt. Nem igazán bánom.
A Roxfort falainak évszázados hűvössége, amely még nyáron is kellemes klímát biztosít a kastélyban, kissé lehűti a kedélyeimet, ám jelen pillanatban ez is kevés. Pontosan tudom, nem lát minket e percben senki, és ez jól is jön, mivel azon kapom magam, szinte már túl lelkesen viszonzom a gesztust. Az ereimben ütemesen doboló vér árulkodóan jelzi, mennyire kedvemre van, amiért csak úgy magához rántott engem, gyanútlan diákot. Ráadásul, ha ez nem lenne elég attól félek, a szívem is ki fog ugrani a mellkasomból, ha így folytatjuk. Már most, ahogy meghallom doromboló lélegzetvételét, a torkomban dobog. Szavaira szélesen, mindent tudóan mosolyodom el.
– Mintha ezt már megpendítetted volna az elmúlt két hétben néhányszor. De csak nem azt várod, hogy kihagyjam miattad az ebédet, ami alatt újabb védőbeszédet komponálhatok neked Liz vádjai ellen? Nagyon utál Téged. – húzom el a szám a sokat látottak gyötrődő arckifejezésével, majd apró csókot nyomok az állára. – Bezzeg, ha tudná, amit én… – mosolyom néhány másodperc alatt visszatér, majd felszisszenek, mikor óvatlanul belerúgok a földön heverő táskámba. Fel sem tűnt, hogy lezuhant a vállamról, mikor Gavin elkapta a karom. Tényleg enm vagyok teljese normális.

• megjegyzés: most hümmögjek az arcodba? „napsugár”? ♥ de édes vagy. nem is értem...
• megjelenés: stimula

Halk sikításán majdnem elnevettem magam. Ismert már, hisz hetente legalább háromszor el szoktam ezt játszani. Most mit tehetnék? Utunk rendszeresen keresztezte egymást, talán a véletlen műve miatt, talán a sors keze volt benne, nem is tudom, de valamilyen szerencse folytán mindig így alakult, én pedig rendszerint kapva kaptam az alkalmon, ha csak pár pillanatra is, de vele lehessek.
Igaz, még csak néhány hete voltunk együtt, vagy talán egy-két hónapja, fontos lett számomra, és életemben először éreztem azt, hogy valakiért képes lennék feláldozni mindenemet. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek. Igen, szerelmes voltam, bár vele még ezt nem közöltem, úgy gondoltam, túl korai lenne még egy ilyen információt a nyakába zúdítani, hisz nem csak engem ostromoltak a haverjaim, hogy hagyjam már azt a félvér tyúkot - az ő szavukkal élve -, keressek egy rangomhoz méltó, aranyvérű mardekárost aki majd boldoggá tesz. De nem érdekelt, hogy mit mondanak. Eleinte még csak-csak, de amint jobban megismertem Anne-t, rájöttem, hogy nem számít a vér, s tudom, milyen furcsán hangzik ez az én számból. Egy olyan fiú szájából, aki a mardekárba jár, a szülei Voldemort nagy hívei, s egész életében azt tanultam, hogy semmi más nem számít jobban a tiszta vérnél. De, azt hiszem nyugodt szívvel jelenthetem ki, Anne Wiloughby-nek volt a legtisztább vére a varázslótársadalomban.
Míg ő beszélt, és arcomat nyakába fúrtam, finoman húztam végig orrom hegyét nyakának kecses, finom ívén. Fél füllel azért persze figyeltem, de sokkal jobban lekötött az illata, a bőrének puhaság, s egyre gyorsuló lélegzete. Egy olyan fiú számára, akinek az ágya sosem volt üres, s szinte minden napra más lány jutott, egy ilyen fiú számára kínszenvedés ilyen hosszú ideig ön megtartóztatnia magát. De tudtam, hogy semmire nem megyek az erőszakoskodással és a sürgetéssel. Nála nem. Ki kellett várnom, míg saját önszántából adja meg magát. Anne kihívást jelentett nekem, s ez volt benne az igazán lenyűgöző.
- Most mit tegyek, ha ilyen fantáziadús vagyok, s mindig van valami ötletem a lyukasórákra? Te pedig valahogy mindig arra sétálsz, amerre én. - Morogtam még mindig nyakába, majd felpillantottam rá. - Néha azt hiszem, hogy követsz.? - mondtam komolya fejjel, majd elmosolyodtam, de abban a percben le is hervadt a mosoly az arcomról, mikor meghallottam hugrabuggos társának a nevét.
Liz. Idegesítő egy kis csaj volt, már hetek óta azon mesterkedett, hogy kifúrjon engem Anne mellől. Undok perszóna, s szerencsétlenségemre pont egy ilyen lány a legjobb barátnője. Mázli. Másoktól is kaptam ugyan gonosz, utálkozó pillantásokat, de ez a lány minden alkalmat megragadott, hogy úgy nézzen rám, mintha ugyan képes lenne ölni. Néha azt hiszem, hogy valóban képes rá, vagy csak nagyon erősen koncentrál, hogy nonverbálisan rámk üldjön egy átkot. Szóval, nem igazán csípem, és ezt nem átallottam kifejteni az előttem álló lánynak sem.
- Ne is mond... Mindig úgy néz rám, mintha én lennék maga a Sötét Nagyúr. Azt hiszem, egyszer megfogom őt átkozni a folyosón, aztán pedig bezárom az egyik szekrénybe. - Futtattam végig a gondolatomat, persze sosem tennék ilyet. No, nem a nagy ember-baráti szeretetemből, hanem mert nem akarom magam alatt vágni a fát, s tudom, ha ezt megtenném, Anne sosem bocsájtana meg nekem.
Hallom, ahogy felszisszen, s lepillantok. Táskája pár centivel arrébb csúszott, ahogy belerúgott. Ránézek. nem is törődök tovább a táskával, inkább újra birtokba veszem ajkait, s egyre szenvedélyesebben csókolom meg. Vágytam rá, s ezt már nem tudta testem sem leplezni, sajnos a szunnyadó oroszlán felkelni készült, avagy kezdett szűk lenni a nadrágom. Bizonyára ezt Anne is észrevette, mivel olyan közel voltunk egymáshoz, hogy az már fizikailag is képtelenség.
Hirtelen, mintha égő vasat nyomtak volna a testemhez elhúzódtam, s a szomszédos falig hátráltam, mélyeket lélegezve. Még így is csak másfél méter választott el minket egymáshoz, hisz ez szerencsétlenségemre egy különösen keskeny folyosó volt. Muszáj volt egy kicsit lehiggadnom, s vissza nyernem az önuralmam, de amint Anne csókunktól kipirult szájára néztem, s csillogó szemeimbe, minden veszve volt. Mégis tartottam magam. Nem akartam lerohanni, most az egyszer nem.
- Azt hiszem sürgősen szükségem van egy hideg zuhanyra. - sóhajtottam, majd újra ránéztem, tetettet rémülettel. - Úgyhogy maradj csak ott, de dögös kis boszi.

imádtam, mint mindig. | EZT viselem | szép jóó reggelt!

Nem könnyíti meg a dolgomat, pedig vagy százszor átbeszéltük már, mit gondolok erről. Ugyan már együtt vagyunk egy ideje – és szinte látom, milyen érvágást jelent ez neki sokszor -, akármeddig leszünk is egy pár, én sosem leszek olyan lány, akit elintéz egy lyukasórában. Sosem leszek olyan, mint az eddigi barátnői, akik csak a testi szerelmet akarták tőle, vagy ő is csak arra vágyott tőlük. Számomra az nem kapcsolat – csak sivárság, amiben apró fénypontnak véled a másik sóhajait, az érintéseit, azonban a pillanattal elvész az öröm is, és már nem láttok egymásban szépséget. El bírom képzelni, ha nagyon erősen rákoncentrálok, milyen lehet Gavinnak ennyi időn át önmegtartóztatnia, de nem hiszem, hogy némi önfegyelem árthat neki.
Ezzel együtt a közeledésével engem is jól megdolgoztat. Szerintem el sem tudja képzelni, milyen őrjítő számomra is ez a várakozás – sosem volt még alkalmam ilyet tapasztalni, sokszor nem is tudom, miképp álljak hozzá, hogy ne nőjön túl rajtam, ne tűnjek akarat gyengének. Fogalma sincs, milyen ösztönösen reagál a testem minden érintésére. Igen, elég rémes a helyzet, én viszont nem vagyok holmi vár, amit le lehet rohanni. Minden ismerősöm megegyezik abban, hogy Gavin többé nem fog érdeklődni irántam, ha kötélnek álltam. Mert úgyis csak azt akarja – tőlem is. Aztán rám un, és másnap már mást fog akarni. Nem tudom… talán részben ezért is húzom, halasztom a dolgot, míg rozsdás kötélidegeim engedik. Nem akarom elveszíteni. Furcsa, nem igaz? Túl kedves nekem ahhoz.
Meg aztán tartok is a dologtól. Sosem csináltam még semmi hasonlót – az Ő nőügyeitől évek óta hangos az iskola. Nem akarok szembesülni a ténnyel, hogy túlságosan különc vagyok az Ő ízléséhez. Tehát elzárkózom, ezzel megőrjítve Őt is, magamat is. Kinek jó ez?

Mikor megérzem leheletét a nyakamon szinte árulkodó hevességgel ráz ki a hideg. Ha ez nem beszél helyettem, akkor semmi. A szavai viszont átmenetileg elterelik a figyelmem, és nem állhatom meg egy széles, ragyogó mosoly nélkül.
– Most megfogtál. Kész, nem tudom tovább rejtegetni, mennyire vonzanak a fantáziadús unalom-űző terveid. – hajolok hozzá egészen közel, továbbra is szinte kapaszkodva a vállába, mikor az arcáról lehervad a mosoly, mint amikor jégvirágot olvaszt el az első tavaszi fuvallat. Magamban a Pokolba kívánom a butaságomat, amiért megemlítettem Lizt. Természetesen mindig is egyértelmű volt, ha köztünk kialakul valami, akkor ádáz intrikusok százai vetik majd rá magukat a témára – nem annyira az én különcségem, mint Gavin a mardekárosok körében aratott osztatlan sikere miatt. Liz viszont… ő nem pletykál, nem tesz gonoszkodó megjegyzéseket, hanem egészen szimplán gyűlölködik. Gyűlöli Gavint, és állandóan úgy néz rá, mintha egy pillantásával meg bírna rontani engem. Mintha elvenne tőle, ami érdekes, mivel mindig kínosan próbálok ügyelni arra, hogy a mérleg nyelve ne billenjen nagyon az idő tekintetében Gavin felé. A hangsúly a próbálkozásomon van, mivel szívesen vagyok vele, és ilyenkor, egy üres folyosón, miközben a pillantásában lobogó lángtól felmelegszik a szívem is… nos, ilyenkor nehéz a külvilágra összpontosítanom. Nem tudom, a mardekárosok milyen megjegyzéseket tesznek rám. Valószínűleg nem okoz gondot nekik találni bennem néhány fajsúlyos kivetnivalót – a származásomat, a vérem tisztaságát, a viselkedésemet, bármi egyebet -, így attól tartok, ötletekből ott sincs hiány. De Liz a barátnőm, és nagyon fáj, amit művel.
Ezzel együtt mégis csupán felvonom a szemöldököm Gavin szavaira, melyekkel őt illeti. Látom az arcán, nem is kell kifejtenem, mit gondolnék arról, ha valóban megátkozná és bezárná valahova. Ezért azt is tudom, hogy sosem fogja megtenni.
– Tudom, hogy ezt Te sem gondolod komolyan. Nem zárhatunk be egy szekrénybe mindenkit, aki ellenzi ezt, mert a világon nem létezik akkora, amibe mind beleférnének. De tudom Lizről, hogy nagyon sokáig kóstolgatja azt, aki nem szimpatikus neki… aztán, mikor kimerül benne az elem, leáll. És nekem nem okozna fájdalmat azzal, hogy sokáig ellenségeskedik veled. – mutatok rá halkan, kissé gondterhelt pillantással, majd követem Gavin tekintetét a táskám irányába.
Már ott van a nyelvem hegyén, hogy megkérdem, Ő miért nem táskával jár iskolába, mikor… hát igen, ez valamiért már nem fog összejönni ma. Minden lehetséges kérdésem háttérbe szorul, mikor így csókol engem, mikor a vágy szinte perzseli a bőrömet, mikor már nem tudom megállapítani, hol ér véget az „ő” és „én”, hol kezdődik a „mi”. Ezúttal azonban egy halk nevetés is kiszakad belőlem, mikor megérzem, mennyire kézzelfogható Gavin vágya. Tudtam, hogy nem lesz könnyű… ilyenkor pedig, mikor az én bőröm is forr, még nehezebb.
Ennek ellenére adózom neki egy elismerő pillantással, mikor a folyosó másik falához hátrál. Ez számomra némi szintcsökkenést eredményez, mivel nélküle eszem ágában nincs lábujjhegyen állni. Az ajkamba harapva dőlök a hideg falnak, miközben a pillantásom szinte bekebelezi az övét. El tudom képzelni hogyan festhetek. Mint a szomjazó, aki előtt életében először húzzák el a vizes kulacsot. Pirulva törlöm meg a számat, mintha azzal ugyan el bírnám tüntetni a csókja ízét.
– Hát, sok sikert hozzá. Bár az én dolgomat sem könnyíted meg. Nem lenne szabad így megcsókolnod. - próbálok helytelenítően nézni rá, azonban ez nem igazán megy. A szemem csillogását nehezen gyűrhetem le. Fél kézzel a hajamba túrok, hogy kissé elrendezzem – meg aztán úgy remeg a kezem, hogy nem árt elrejtenem. Mintha elvonási tünetei lehetnének annak, aki sosem vett magához tudatmódosítót.

• megjegyzés: ez egy csodás ajándék volt így reggelre (:
• megjelenés: stimula

- Igazság szerint, de, komolyan gondolom, de ettől függetlenül nyilvánvaló a tény, miszerint sosem fogom megtenni. De ez még nem jelenti azt, hogy nem akarom. – válaszolok diplomatikusan, még magamat is meglepve.
Pedig Ő nem is tudja, hogy mennyire jól esne kiátkozni a béna szoknyájából azt a… Ki se mondom inkább, mert félek, hogy az előttem álló kis hugrabuggos okoska belelát a fejembe, aztán, pedig jaj nekem, hogy még csak gondolatban is szidni mertem mindenlépe kanál barátnőjét.
- Nem is tudom, minek üti bele azt a nagy orrát… - jegyeztem meg duzzogva, mint egy öt éves kisgyerek. – Mégis, mi köze hozzá, hogy kivel vagy? Ah… az agyamra megy.
Az élet tizenhét évesen nehéz. Bárki bármit mond, igaz, nem olyan gondjaink vannak, mint a felnőttekkel, de a saját, kis pitricsáré ügyeink hatalmasnak számítanak. És nekem ez most gond volt. Mert tartottam tőle, hogy Anne fejet hajt a pletyák előtt, valamint a barátnője magyarázásának, miszerint egy megátalkodott mardekáros vagyok, aki nem képes a változásra, az emberségre, és a kedvességre. Mert képes vagyok rá, akár hiszi, akár nem.

Mikor már testemmel a hideg kőfalnak simultam, kezdett végre lejjebb menni a lát, mely eluralkodott minden porcikámon. Sosem voltam még ennyi ideig „lány társaság” nélkül, s ez furcsa volt számomra. Talán a testem is ezért reagált minden piszkos gondolatra így, hiszen nem érti, hogy miért nem kapja meg rögtön amire vágyik. Mert így szokott lenni. Koromhoz képest elég sok tapasztalatot gyűjtöttem a lányok terén, de tudom, hogy ezzel a skalpvadász titulussal nem fogom magamnak megnyerni Anne-t. Hozzá türelem kell, ami nekem fiatal korom miatt, valamint hogy pasiból vagyok, eléggé kevés van.
- Neked nem lenne szabad engem így megcsókolnod. – cáfolom meg, még mindig a fal túlsó végéről. – Túl szexy vagy ahhoz, hogy ilyen kis tudálékos, okos tojás hugrabuggos legyél. – jegyzem meg vigyorogva.
Mintha belelátnék a fejébe. Tudom jól, mitől tart, s mi az oka annak, hogy nem adja be a derekát. Hiszen, való igaz, időnként szárnya kapnak a pletykák a nőügyeimről, s ez olykor bejárja az iskola össze termét és helyiségét. Érthető, hogy tart attól, ha már megkapom, nem is fog kelleni. De basszus, ez nem így működik. Más lányoknál talán igen. De ő más, sablonosan hangzik, tudom, de akkor is. Őt még csak egy lapon sem lehet említeni azokkal a lányokkal, akikkel ezelőtt dolgom volt.
Lábfejemre bámulok, mintha valami fura lenne ott, ami teljesen lekötné figyelmemet. Rossz szokás, mivel én szoktam zavarban lenni, ugyan nem túl sokszor, de előfordul, van egy bevett szokásom, hogy mit teszek olyankor. Ez a lábfejbámulás. Mindig beválik.
- Tudom, hogy nem bízol bennem. – mondom ki végül gondolataimat halkan, még mindig cipőm orrát bámulva. – Azt is tudom, hogy abban a hitben vagy, csak a miatt vagyok veled, hogy… hát tudod, lefektesselek. – általában nem vagyok ilyen kis… izé, de az ő köztelébe teljes fordulatot vesz a viselkedésem. – De ez nem igaz. – nézek fel rá hirtelen. Tekintetemben még mindig fel lehet lelni a sóvárgást, a vágyat, viszont most már ott bújik meg benne az a titkolt szerelem, s az őszinteség is. Mert nem hazudtam. Hazudtam sokat, mindenkinek, fűt fát ígérve, le a csillagokat, de neki nem is tudnék. Valahogy biztos lebuknék, szemem csillogása, hangom remegése, s szavaim hebegése elárulná, hogy nem mondok igazat. Így inkább nem is próbálkozom.
- De nem fogom ezt tenni veled. Ha másban nem is, ezt elhiheted. Te vagy az egyetlen ezen a földön, akinek nem lennék képes ártani. – vallom be végül, de nem mozdulok.
Jobb, ha megtartjuk azt a bizonyos egy méter távolságot ezekben a forró percekben, ha nem akarjuk, hogy az a bizonyos szüzesség csak úgy puff, eltűnjön. Mert hát, varázsló volnék, vagy mi, és a pálcám… a maga nemében verhetetlen.

imádtam, mint mindig. | EZT viselem | nem bírok betelni ezzel a játékkal!

Nem tetszik az a hangnem, amit Gavin Lizzel szemben felvesz, ezzel együtt nem teszek semmit. Kettejük csatározása még úgysem ment visszafordíthatatlan mezőkre, ami már súlyosabb eseteket eredményezne, így nem félek. Egyelőre. Jól ismerem Lizt, tudom milyen és egy pillanat alatt felgyulladhat, viszont ő sokkal tovább dühöng, mint Gavin – és sokkal csendesebben, teszem hozzá. Talán ezt nem szeretik egymásban. Vagy fene se tudja. Alapvetően a két dudás tipikus esetéről van szó, akik mindketten az én szívemben próbálnak maradni – Liz ilyen szempontból talán kicsit rosszabb, mivel ő megpróbálja kitaszítani onnan a vetélytársát. Gavin jól tudja, hogy erre esélye sincs, és ez az egyetlen cassus belli, amiért nem nézek rá csúnyán, mikor így beszél Lizről.
Azonban az orrára tett megjegyzés felett már képtelen vagyok szó nélkül, némán elsiklani, mivel Liz sokkal csinosabb nálam. Magasabb, világosabb a haja, szebb a mosolya is, míg az én szám néha úgy fest, mintha a fejemet belenyomták volna egy meggyel teli vödörbe ( hogy Apa szavaival éljek, bár ezt ő csak ugratásnak szánja), ráadásul Liznek van még egy fontos tulajdonsága: kviddicsezik. Én nem igazán találom a helyem a seprűn, pedig a magasságtól még nem is félek, ahogy a repüléstől sem. A zuhanástól tartok, meg a fájdalomtól, ami egy esetleges gerinctörést követhet. Attól nagyon.
– Persze, semmi köze hozzá, csak nem érti – ahogy mások sem. És ő így fejezi ki. Nem védem meg, mivel amit csinál az butaság, de… biztos a Mardekár is hemzseg az olyanoktól, akik maximum három órát jósolnak nekünk. – kelek burkoltan Liz védelmére, bár nem szeretném magamra haragítani Gavint, aki ilyen szempontból nagyon hasonlít a Vezuvra. Tudni kell, hogyan szólj hozzá, hogy elkerüld a lávafolyamot. Az elején sokkal nehezebben ment, nem igazán tudtam hová tenni a robbanékonyságát, amivel sokszor a lehetetlen helyzeteken is csak rontott, de ma már kicsit könnyebb. Minden nappal egyre könnyebb. Minden lyukas órával egyre jobban megy elfogadnom, megértenem, becsülnöm őt.
– Egyébként sokan próbálnak lebeszélni, de ugyan milyen hugrabugos lennék, ha a magánéletem részleteinek megítélését másokra bíznám? – kérdem elmosolyodva, őszintén reménykedve, ezzel enyhítem a feszült helyzetet, bár még mindig elválaszt minket az az egy méteres távolság, amit a folyosó jelent. Nem baj, őszintén szólva nem tudom, meddig bírná cérnával, és félő, hogy nekem nem lenne kedvem ellenkezni, szóval maradjunk is ennyiben.

Amikor a visszájára fordítja a csókjára tett igencsak elismerő kijelentésemet a mosolyom kiszélesedik, és a falnak dőlve csípőre teszem a kezeimet.
– Miért, gondolod egy hugrabugos híján van a csábítás minden eszközének? – teszem fel a kérdést igyekezve nagyon gyakorlott csábítónak tűnni, ahogy csak úgy próbaképp ellépek a faltól és fél úton kettőnk közt várakozva állok meg, az üres folyosó kellős közepén. A távolból hallom a zsivajt. Valószínűleg Friccs még mindig feltartóztatja az ebédelni vágyókat odafönt.
– Nem is értem, miért vannak előítéleteid. – jegyzem még meg játékosan, miközben a hátamat az övé mellé vetem, és így úgy festünk, mintha egymás mellett a falnak dőlve bámulnánk a folyosó másik oldalán árválkodó táskámat. Pedig hiába a kis műsor, igaza van. A mardekárosok nagy többsége – akik nem elég antiszociálisak az ilyesmihez -, szinte állandóan eldicsekednek a hódításaikkal, persze, csak ha tanár nincs a közelben. A griffendélesek vakmerően belemennek mindenbe, a hollóhátasok pedig kívülről fújnak minden olyan bekezdést, ami a csábításról szólhat bármilyen értelmező szótárban. A hugrabugosokat mindenki ártatlan báránykáknak gondolja – én is meglepődöm néha, milyen érdekes egyedek fordulnak meg nálunk. Viszont a hugrabugosok az általános nézet szerint nagyon szépek – nem mindegyik, de például Liz az. Más házak diákjai közt is ott figyelnek azok a feltűnően szép lányok, akik bárkit megesznek reggelire, ha arról van szó. Magamat sosem tartottam szépnek – a húgom Mallory viszont, aki idén kezdte az első osztályt, egészen páratlanul szép. És hollóhátas. És még én vagyok az okostojás?

Gondolataimból Gavin szavai ráznak ki, és így oldalról is jól látom, milyen elmélyülten bámulja a cipője orrát. Hiába nincsen mögöttünk sok minden, ezt az egy gesztust már felismerem. Gavin ilyenkor zavarban van, mivel a haverjai előtt nem sűrűn látom így. Kedvem lenne a zavarát elűzendő megsimogatni a kezét, de nem tudom, jó ötlet lenne-e, így inkább csak hagyom beszélni. És jól is teszem, mert a szavai hallatán olyan melegség önti el a lelkem, amit minden bizonyosságot nyert ember érezhet magában. Nem is tudom… kicsit olyan, mintha egy üveg Lángnyelv whiskey-t egyszerre lehúztam volna. Igyekszem komoly arcot vágni, de valahogy nem sikerül. Nem érdekel azz egy méter – amit mellesleg bizonyításvágyból én szeltem át –, nem érdekel igazából semmi. Csak azt tudom, milyen boldog vagyok. És hogy valójában nem is lepett meg ezzel… valahol mindig is tudtam, hogy ami köztünk van, az valódi. Valódibb, mint amilyennek a kívülállók látják.
– Jaj, köszönöm, hogy ezt elmondtad! Már azt hittem, sosem győzöl meg a rossz érzéseim ellen. Jaj, Gavin, ha tudnád… most természetesen kéne viselkednem, de valahogy nem megy. Ha tudnád… én tudtam! Előre tudtam, hogy így lesz, valahogy azóta tudom, hogy ebbe fejest ugrottunk... – egy ilyen szívszorító vallomás után összefüggéstelenül, hatalmas vigyorral az arcomon hebegek-habogok. Én is megérem a pénzem, az biztos.

• megjegyzés: ezzel ketten vagyunk ♥
• megjelenés: stimula

- A mardekár… - kezdtem bele, de végül nem tudtam megcáfolni mondanivalóját. Hiszen Anne-nak igaza volt, szinte nem volt olyan lélek, ki képes lett volna ebben az iskolában támogatni a kapcsolatunkat. – De ők legalább nem néznek rá úgy, mint a véres rongyra. Legalábbis az átlagosnál többször nem.
Pont, mint Rómeó és Júlia. Hisz, ha vehetjük úgy, pont ugyanez a szituáció állt fent annál a két fiatalnál is, remélhetőleg csak a végkifejlett lesz már. Hogy mégis honnan tudok erről a mugli könyvről? Még évekkel ezelőtt, mikor Londonba sétálgattam, betértem egy mugli könyvtárba, mert… hát igazság szerint, mert egy nagyon széplány ment be oda. Igazából ő olvastatta el velem az első… khm után. Én a szüleimmel ellentétben sosem vetettem meg a muglikat, sőt, igazi feltalálónak tartom őket, hiszen egy olyan ketyeréjük van, amivel remekül tudják helyettesíteni a varázslatot.
Szavaira elmosolyodtam. Anne Wiloughby, mint féktelen csábító. Sosem hittem, hogy egyszer így fogok rá gondolni. Furcsa is lett volna, miután évekig észre sem vetem ő, pedig együtt ültünk az órákon, együtt ettünk a nagyteremben, s mégis… elsétáltunk egymás mellett, hat éven át. Aztán egyszer csak megláttam. Kitűnt a tömegből, s én már csak őt láttam. Akkor döntöttem el, hogy nekem kell ez a lány. Igazából nem, akkor döntöttem el igazán, mikor az egyik bájitaltanóra után a barátnőinek kellett lefognia, hogy ne küldjön rontást Adamre, az egyik legjobb barátomra. Akkor vettem észre, hogy mennyi tűz, mennyi spiritus szorult ebbe a lányba. Ebbe a pici, vörös hajú hugrabuggosba, akibe az egy-két hónap leforgása alatt menthetetlenül szerelmes lettem. Bár sokan erős túlzásnak tartják részemről ezt a kijelentést, s, hogy ez már így is meghaladta a maga korát, hogy hamarosan őt is megunom, és évekkel később már emlékezni sem fogok rá. Ebben olyan biztos vagyok, mint, hogy a Teszleg Süveg minden év kezdetekkor elmondja a maga kis mondókáját.
- Ne közelíts, te csábítás nagymestere. – jegyeztem meg megjátszott félelemmel hangomban, ahogy közelebb lépett, majd hátát a szemközti kőfalnak, pontos mellettem.


Szavaim nyugtával csak nézek rá, szeretném, ha elhinné, amit mondok, s egy ideig úgy fest, mint eltöprengne rajtuk. Ez kissé megijeszt, hisz abból semmi jó nem származik, ha ő elkezd agyalni valamit, ezt már megtapasztaltam a hetek során, amit együtt töltöttünk, mivel nem egyszer volt szerencsém elkísérni őt a könyvtárba is. Bár, én leginkább csak néztem őt, amíg tanul, én rendszerint nem teszek semmit, még a könyvtár közelébe sem megyek. Hisz, milyen mardekáros is lennék valójában?
Elhúzom számat, s fejem oldalra fordítva rápillantok.
- Haha, nagyon vicces. – jegyzem meg első pár mondatára, de el is hallgatok, hisz van folytatás.
Amin meglepődök. Ritkán fektetnek ennyi hitet és bizalmat belém, főleg a lányok, érthető okokból persze. De Ő bízott bennem. Ismét megmutatkoztak azok az erények, se a hollóhátba, se a mardekárba, de még a griffendélbe sem találhatóak meg. Sőt, valószínűleg a hugrabuggban sem, csak is őbenne.
- Szóval bízol bennem, ha? – kérdeztem vissza, szemeimbe sunyi fényt társult, majd lassan elrugaszkodtam a faltól, s közelebb léptem hozzá. Nem érintettem meg, csupán kezemet hátra téve előrehajoltam, s hosszan nyakába csókoltam. – És ilyen könnyen ellen is tudsz állni. –folytattam az okfejtést, míg el nem értem kulcscsontját. – Te aztán nem vagy semmi… - mondtam, miközben áttértem a másik oldalra, most felfelé, egészen füle tövéig, majd ránéztem, szemtől szemben. - Néha úgy érzem nem is tetszem neked…
Vigyorogtam. Tudtam az ellenkezőjét. Hisz látszott rajta, minden mozdulatán s rezdülésén. De azért jó volt eljátszadozni vele egy kicsit. Hát na, vannak dolgok, amik sosem változnak.

imádtam, mint mindig. | EZT viselem | Elég ramaty lett, de azért remélem tetszik!

Nem tartok igényt Gavin beszámolójára, anélkül is pontosan el tudom képzelni, mit gondolnak rólam a mardekárosok. Nyilván van, aki máig nem hiszi el, hogy ilyen módon közöm lett a házhoz – és mondjuk nem úgy, hogy Gavin félholtra átkozott, majd hugrabugos zászlóval az ágyam végében kikötöttem a gyengélkedőn az elkövetkezendő félévre. És szerintem vannak olyanok is, talán leginkább Gavin baráti körén belül – ami értesüléseim szerint elég tág -, akik azt gondolják, az egész csak játék. Hogy amikor már nem leszek érdekes számára épp úgy elhajít, mint a gyerekek dobják el megunt játékaikat, amelyek utána hosszasan porban hevernek. Talán ezt gondolják – én viszont ebben a témában mindenkinél okosabb vagyok, és ez büszkeséggel, meg persze némi elégtétellel tölt el. Azok a mardekáros libák, akik nyálukat csorgatják a mellettem álló fiatalember után, amikor az csak felbukkan a folyosón… nos, azok a lányok most biztosan a falat kaparják dühükben. Bár máig nem sikerült rájönnöm, mim van nekem, ami nekik nincs. Mondjuk… de csak tippelek, erkölcseim? Talán itt van a kutya elásva. Gavin talán kihívást lát bennem, és ezért borzolom a fantáziáját szinte állandóan. Én vagyok a „kihívás”? Akkor talán igyekeznem kell így is maradni, még akkor is, ha egy idő után elkerülhetetlenül megadom magam. Nem is tudom, miért nem küzdök jobban ez ellen. Talán azért, mert fölösleges. Mert fantasztikusan érzem magam mellette, mert amikor megcsókol az olyan, mintha hosszú évek rutinja lenne benne, mégsem unalmas. Mintha hosszú évek óta lógnánk már ilyen intenzíven egymáson, amiképp azt Liz volt is szíves valamelyik nap rendkívül ékesszólóan kifejteni, mikor megelégelte, hogy vacsora közben fáradhatatlanul bámulom a Mardekár közvetlenül mellettünk álló asztalát.

„- Csak, hogy tudd… – kezdte felvéve a mindent jobban tudók tipikus arcát, amivel és bonyolultan befont hajával olyan benyomást keltett, mint egy életművész – … néha igazán elszakadhatnál tőle. Olyan vagy, mintha rá lennél kötve – vagy, mintha egy egész árva fele lennél nélküle. És ez elég zavaró. Hová dugtad az én barátnőmet?

Szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy milyen remekül ráérzett a dologra – már amikor az egy egész két feléről beszélt, a maga furcsa, érthetetlen módján -, ezzel együtt Gavin akkor épp megeresztett felém egy lopott mosolyt, és nekem sürgősen kényszeremmé vált visszamosolyogni.
Amikor a csábítás mesterének titulál, kénytelen vagyok szélesen elvigyorodni. Nem az én műfajom, nem szoktam csak úgy elcsábítgatni másokat, sőt! Valójában sosem csábítgattam senkit. Gavin kivétel. Ő a nagybetűs kivétel, valószínűleg minden szabály alól, ami eleddig rám érvényes volt. Ez pedig egyszerre rémiszt meg, és tesz nagyon, nagyon boldoggá… hiszen szeretem őt. Ha nem is mondom ki, hiszen talán megijedne, kötelezettségnek érezné… nem akarom a frászt hozni rá. Majd, ha eljön az ideje, hiszen általában mindennek eljön, még akkor is, ha nem is számítunk rá.
– Ne nevess már ki! – nézek rá megjátszott sértettséggel, hiszen nem tehetek róla, mennyire valószínűtlenül felvillanyoztak a szavai az imént. Annyi örömöt, annyi biztonságérzetet fecskendezett ez belém, amennyi talán el sem férhet egy emberben. A kérdésére pedig csak kérdőn felvonom a szemöldököm.
– Talán rosszul teszem? Más mardekárost akarsz javasolni, akiben feltétel nélkül megbízhatok? – kérdem jót mulatva a sunyi pillantáson, amit rám vet, ám a következő magánakciója túlságosan váratlanul ér és ijedtemben még közelebb csúszom a falhoz, mintha eggyé akarnék válni a hűvös téglával.
Amikor ajkai a nyakamhoz érnek ismét átcikázik rajtam az a jóleső érzés, aminek egyelőre félek nevet adni. Az ő csókjai keltik, ez biztos, és fokozatosan végigömlik a gerincemen, a bőrömön pedig mentehetetlenül ott hagyja nyomát a hirtelen feléledő parázs. Kiráz a hideg minden csókjától, s most ez egészen biztosan neki is feltűnik, mivel a kulcscsontom alatt nem sokkal a szívem szinte vágtázva próbál kitörni a mellkasomból, egyre szaporábban próbálok elég levegőhöz jutni, amit Gavin még akkor sem könnyít meg, mikor a másik oldalra áttérve ismét végigcsókolja a bőröm, ezúttal a fülemig. Nem tehetek róla, egy pillanatnyi kilengést mégis engedélyezek magamnak, kényelmesen lehunyom a szemem és mikor befejezi halkan sóhajtok fel. Szemeim kipattannak, pillantásom találkozik az övével és már érzem, mire megy ki a cukkolás. Ezúttal eszem ágában sincs tiltakozni.
– Mondtam már, hogy elképesztően buta vagy? – kérdem elmosolyodva, és ezúttal én csókolom meg őt, karjaim felkúsznak a vállára, ujjaim végigzongoráznak a nyakán, miközben szinte a mellkasába simulok, a szám pedig úgy becézi az ő ajkait, mintha másra nem is lenne alkalmas. Tudom, milyen nehéz megtartóztatnia magát, de ha már megfőzte, egye is meg, nem? Kellett neki a nyakamhoz akár egy ujjal is hozzáérnie…

• megjegyzés: miért van, hogy tíz perccel indulás előtt is képes vagyok írni neked? (:
• megjelenés: stimula

Csókjaim elérték a várt hatást, Anne teljesen a falhoz simult, teste pedig erőteljes remegésbe kezdett érintésem alatt. Nem lepődtem meg, tudtam, hogy képes vagyok erre, hisz elég nagy szoknyapecér hírében álltam, s senki nem kérdőjelezte meg a tehetségemet. Így ez tudom, nagyon nagyképűen hangzik, de ez az igazság. Női ügyekben megkérdőjelezhetetlen a zsenialitásom, mintha erre születtem volna. Volt egy időszakom, tavaly, mikor hatodéves voltam, talán akkor ütöttek be a hormonok, ki tudja, féktelen csajozásba kezdtem.

- Mit szólnál, ha néha hagynál nekem is valamit?A klubhelyiségben ültünk, fáradtan, már olyan 8 óra körül, mikor Adam hirtelen felocsúdott nyugalmából. Lövésem sem volt, mégis miről beszél, csupán fáradtan fordítottam el a fejem, s néztem rá.
- Mégis, miről beszélsz? –kérdeztem két ásítás között. Ki voltam fulladva, a kviddics edzés olyannyira leszívta az erőmet, hogy beszélni is lusta voltam.
- Hát a csajokról, mégis miről! – csattant fel, mire felvontam szemöldököm. A srác néha totál defektes tudott lenni. – Ma is elhappoltad előlem Clarissa Matthewst… a kis ötödéves hollóhátast.
Kit? Kicsit meg kellett erőltetnem az agyam, hogy eszembe jusson a lány neve. Igazából fogalmam sem volt, hogy Adamnak is bejön.
- Bocs, haver, nem tehetek róla, ez a Chase vonzerő… - sóhajtottam nagyképűen.
- Vigyázz, nehogy a meccsen a nagy csáberőd miatt egy gúrkó képen találjon. – motyogta mérgesen, mire én csak megráncoltam homlokomat, s oldalvást rápillantottam
Majd ez is elmúlik nála, mint minden más.

Ahogy fejembe megvillant az emlék, elhúztam alig láthatóan számat. Nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek megváltozni, hogy a nagyképűségem egyszer, ha nem is teljesen, de valamennyire visszavonul. Egy nő sem volt képes eddig arra, hogy megváltoztasson. Mert nem akartam változni. Viszont ahhoz, hogy a kis Wiloughby-t megkaparintsam magamnak, át kellett egy kicsit formálnom magam, de azt nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog az, aki lettem. Most már másképp látom magam, és kevésbé tetszik az a srác, aki egy évvel, vagy pár hónappal ezelőtt voltam.
Szavaira szinte nem is figyeltem. Csak remegő teste, valamit sóhajaira voltam képes koncentrálni. Teljesen hozzám feszült mellkasa, majd megszakítva játékomat csókba kezdett, melyről tudtam, a vesztemet okozza. Éreztem finom kezének simogatását nyakamon, mellének erőteljes, gyors emelkedését. Teljesen elvesztettem a kontrollt saját testem felett, s már nem is próbáltam meg lecsillapítani magam. Ezúttal nem. Ki akartam élvezni ezt az érzést, amit kivált belőlem.
Két kezem derekára tettem, s onnan lecsúszott combára, majd feneke alá csúsztattam kezem, s egy hirtelen mozdulattal ölbe kaptam, úgy nyomtam újra a falhoz. Nem bírtam magammal. Tudtam, hogy nem szabadna ezt csinálnom, hisz ezerszer megbeszéltük, várni akar, ez neki fontos, és nyilvánvaló volt a tény, hiába is mondogatta az ellenkezőjét, hogy amint megkapom, már ki is fogom hajítani. Mekkora szamárság, és milyen sértő. Lehet ilyen voltam, de vele nem tennék ilyet. Hisz... Szeretem.
Csókom egyre hevesebb, s vadabbá vált, s már nem csak az ő, de az én testem is remegésbe kezdett, minden idegszálam, minden porcikám megfeszült. Pedig nem szabadott volna ilyen állat módjára letámadnom. Ő nem csak egy lány, akinek be akarok jutni a bugyijába. Meg kell becsülnöm, ha nem akarom összetörni a szívét. Ő az egyetlen, aki képes volt meglátni benne a jót, aki képes volt szeretni.
Ennyi kellett, nem több. Hirtelen letettem a földre, s elengedtem. Kissé fátyolos tekintettem, zihálva meredtem rá, éreztem, hogy szám csókunktól kissé megduzzadt és kipirult, akárcsak arcom. Vagy csak szimplán annyira kimelegedtem.
- Nem csinálhatjuk ezt tovább. – szóltam meg kissé rekedt hangon, majd újra a fal felé hátráltam, szembe Anne-nal. – Amíg nem vagy kész… addig nem engedhetem, hogy így felhúzz. Hogy saját magamat felhúzzam. Hisz látod, csak egy pillanat, és minden észszerűség elpárolog belőlem. Te pedig nem ezt érdemled, hogy az ebédszünetben, egy kihalt folyosón… érted.
Sóhajtottam. Meg kell magamat fegyelmeznem, amíg nem áll készen Anne arra, hogy végre velem legyen. Már, úgy igazából. Muszáj. Nem veszíthetem el őt. Inkább vágják le a….

imádtam, mint mindig. | EZT viselem | tudom kicsit később jött, de nem volt elfelejtve.

Valóban van egyfajta varázslata annak, ahogy egy kihalt, szűkös mellékfolyosó falának dőlök, miközben Gavin a nyakamba csókol úgy, ahogy maximum a regényekben teszi a főhős. Hatalmas szerencse, hogy mindeközben a fal megtart két lábon, mert ha nem tudnék mire támaszkodni valószínűleg itt helyben bemondaná a térdem az unalmast. Ha Liz, vagy bármelyik nálam gyakorlottabb nőnemű évfolyamtársam most látna valószínűleg csak annyit fűzne hozzá, kis hitetlenkedéssel a hangjában: ennyire könnyű megtörni?
Nem tudom. Őszintén mondom, fogalmam sincs, mivel nincs valami sok viszonyítási alapom. Talán a brit miniszterelnököket kéne fejben sorolnom, úgy hosszabban tudnám az irányításom alatt tartani a testem rezdüléseit? Az egyetlen, akihez mérni tudom magamat az váratlanul ismét Liz, aki két évvel ezelőtt fosztatott meg az erényétől a parkban, késő éjszaka, Lon Hamils által, aki egy jóvágású, magas griffendéles srác volt és könnyűszerrel az ujja köré csavart bárkit. Liz később, hajnali kettő körül felszökve a hálótermünkbe úgy tájékoztatott, Lon nagyon alapos és gyengéd volt vele a parkban. Igazából félálomban ültem az ágyon és épp pálcafénynél olvastam egy nem igazán ismert mugli regényt a hajdani Romaniv dinasztiáról, akiknek vérvonalát alaposan és orvul elvágták az I. világháború előtt, de... ez most nem is tartozik ide!
Lényegében hiába ültem félálomban, kócosan összefogott hajjal, Liz belépője olyan váratlanul ért, hogy mentem felfrissültem tőle. A másik négy ágyban elégedetten durmoltak a szobatársaink, őket semmilyen zaj nem bírta kirobbantani álmaik hímes mezejéről - akkor. Ám ahogy Liz kipirult arccal, szinte visítva az örömtől lepattant a takarómra és igen színes szóvirágokkal mesélni kezdett, a hálótermünkben lassan nyüzsgés támadt, és mire a téma fénypontjához értünk már mind az öten őt hallgattuk.
Máig élénken emlékszem arra a kora hajnali párbeszédre.

" - Na neee!
- Na, de! Lon egészen gyakorlott volt. Még felocsúdni sem volt időm, mikor már lehúzta a szoknyámat a fogával. - Liz arcán furcsa, vörös pír úszott szét, amikor ezt megosztotta velünk. Mellettem másik négy lány kigúvadt szemekkel kapott a szájához - egyesek olyan álmosan pillogtak, hogy hirtelen el sem találták az arcuk közepén hatalmas ásítások sorát eregető lyukat. Ismét felpillantottam a Romanovokról szóló regény újabb oldaláról, és Liz felé intéztem egy kellően hitetlenkedő fintort. Bár talán egy elismerő mimikával inkább sikerült volna a kedvére tennem...
- És akkor... szóval... akkor...?
- Mit "akkor"-ozol? Hadd mondjam végig! Tehát. Addigra már nem igazán akartuk elhúzni a dolgot, mert féltünk, hogy Hagrid meglát minket. Szóval Lon levette a nadrágját, és... el nem hinnétek, mekkora volt!
Néhány elfojtott sóhaj jelezte, a lányok körülöttem bizony el tudják képzelni Lon méreteit, számomra viszont az egész menthetetlenül gusztustalan volt. Akkor döntöttem el, hogy én a szüzességemet nem egy gyors numeraként kívánom elveszejteni, a kastély parkjának harmatos füvén, miközben valami számomra alig ismert srác kiéli rajtam a vágyait. Nem. Nem leszek egy felejthető név valakinek a bőrkötetes noteszében, mint egy átlagos műsorral telített éjszaka. Lizt nem akartam ennyire kínos helyzetbe hozni, ezért nem közöltem vele ott helyben aggályaimat, egyszerűen csak tüntetően a takaróm alá barikádoztam magam a történet további mocskos részletei elől, amik egyébként is elég sántának tűntek néhol. Már akkor is tudtam, barátnőm bármit a maga kedvére bír színezni, ha esetleg nem lenne elégedett az eredménnyel - ez nem hazugság. Csupán szeretné elnyerni mások szimpátiáját, néha irigységét a megszépített mesékkel. Sosem bántottam volna emiatt őt.
- Anne, nem érdekel a kalandom vége - kérdezte úgy tíz perccel később, hosszas ecsetelés után lerántva a fejemről a takarót. mire én csak bocsánatkérően rámosolyogtam, mondván, hulla fáradt vagyok. Az is voltam, viszont elhatároztam, hogy másnap kifaggatom Lizt a valóságról - egységes képet akartam kapni arról, mi van az istenített Lon anekdotája mögött. Na, nem az intim részeire voltam ilyen kíváncsi... viszont másnap Liz kissé letörten elárulta, hogy a "dolog" előjátékra alig szánva időt, nagyjából hat és fél percig tartott, a fél perc pedig már az öltözködésüket takarta. Hogy Lon sietett, mert vissza akart menni a haverjaihoz köppkövezni, és hogy csak annyit mondott neki: " jó voltál." Jó voltál..."


És tessék. A gondolataimból - nagy megkönnyebbülésemre - maga a gondolatok kiváltója rángat ki, mikor megadva magát minden nemű kérlelés hiányának, viszonozza a csókomat. Ösztönösen tudom, most átlépünk egy újabb határt, amit talán még nem kéne, viszont egyszerűen nem bírok elszakadni, vagy akár csak hátrébb dőlni. A szívem olyan ütemmel verdes a mellkasomban, és szinte hiányolom az éltető oxigént, amit ebbe a csókba ölünk, de mégsem bírom azt mondani, álljunk meg! Nem, mert az iránta érzett vágy szinte futótűzzé érik a bőröm alatt, végiglohol az egész valómon, megtölti az elmém és a szívem minden zugát. Képtelen vagyok gondolkodni. És képtelen vagyok nem szeretni Őt.
szinte mintegy végszóra siklanak ujjai a combomra, majd onnan tovább és hirtelen már csak arra nyitom fel a szemhéjam egy lopott másodpercre, hogy legalább száznyolcvan centiméteres magasságban ülök, hátam a hideg kőfalhoz feszül, az öle és a felsőteste pedig az enyémhez. A kelleténél talán kissé hangosabban sóhajok fel, miközben karjaimmal átfonom a nyakát, pedig ezúttal nincs okom félni a lezuhanástól. Mégis ösztönösen teszem - ritkán kerülök ilyen magasságokba.
Aztán ismét a padlón találom magam, a szemeim lassan nyílnak föl, az ajkaimon még ízlelgetem egy darabig a csókját, amiben ott parázslik az a szenvedély, ami elsöpörhetne mindent a világon. Nem bánnám. Így nem.
Némi jókedvet csempész belém a tény, hogy még mindig képes tartani magát, hogy ilyen fontos vagyok neki - legalábbis remélem azért van ez a cirkusz. S a szavait hallva szinte robbanásszerűen születik meg bennem az elhatározás. Nem tudom, a vágy, ami a hangjából kicsendül, vagy a számos áldozat, amit ezért az egészért meghoz, vagy a kedvessége, vagy bármi mása késztet-e erre, de... azt tudom, hogy ebben igazam van. Ideje lépnünk valamerre, mert ha sokáig állunk a felgyújtott kötélen, idővel valamelyikünket megégeti.
- Igazad van. - bólintok rá, miközben le sem veszem róla a tekintetem, ám nem megyek közelebb hozzá a faltól. - Szóval találnunk kell egy helyet és egy időpontot, ami végre... optimális. Tudom, hogyan hangozhat ez, és tudom, milyen furcsa, de... tökéletesen megbízom benned. és erősebbek az érzéseim irántad, mint azt hinnéd, bár ez sokszor elég meglepő. A helyzet az, hogy szükségem van erre. Rád. Pedig, hidd el, nem szoktam ilyeneket mondani. Csak azt tudom, hogy veled akarok lenni. Minden lehetséges értelemben. És nem hiszem, hogy ez olyan rossz lenne, tehát... - ismét elhal a hangom, számomra pedig újra egyértelművé válik, nem csábításra terveztek engem elsősorban. De a tekintetem olyan bizonyossággal függ Gavin arcán, mintha épp világmegváltó paktumot kötnénk. Ha bárki más hallaná ezt... egek!

• megjegyzés: jól megszaladt a kezem. ajvé. de azért, remélem, tetszik ♥
• megjelenés: stimula

Még mindig kissé nehezen vettem a levegőt, s úgy éreztem, itt nem lesz elég, ha csak mélyeket lélegzek. Ide egy hidegzuhany kell, ami egy kicsit kitisztítja a fejem, s lecsitítja háborgó idegeimet, s immár a végtelenségig szárnyaló fantáziámat.
Csak néztem őt, figyeltem reakcióit, ahogy ő is mély sóhajtásokkal próbálja visszanyerni önuralmát. Némi elégtétellel töltött el a tudat, hogy nem csak nekem volt nehéz visszarángatni magam a valóságba, hanem neki is. Ha teljesen őszinte akarok lenni, minden sejtem azért remegett, hogy végre együtt lehessek vele, ám valahol, a tudatalattim legmélyén igazán becsültem ezért a kitartásáért és önfegyelmért. Hisz nem minden lány képes erre, főleg az én vonzerőmnek ellenállni. Nem nagyképűségből, de tényleg.
Mikor végre megszólalt, én is bólintottam, ám a következő mondatra megütközve néztem rá. Kellett párat pislognom, hogy észhez térjek, s talán kissé sutának is tűnt tekintetem tőle.
- Mi? – böktem ki felocsúdva a meglepettségtől.
Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott. De eltökélt, merev tekintetéből ítélve minden szót komolyan gondolt. Kissé ugyan hirtelen jött, bár tagadni sem lett volna érdemes, hogy nem örültem neki, ám egy kicsit azért bizonytalanul néztem rá.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza, mikor diplomatikusan beavatott terveibe. – Tudod, nem fogsz elveszíteni azért, ha még nem engedsz nekem. Ha bizonytalan vagy, ne tedd meg, nem akarom, hogy olyasmibe menj bele, amit talán nem is akarsz, amibe nem vagy egészen, száz százalékig biztos.
De nem úgy tűnt mint aki nem biztos benne, s ettől a vad, elszánt tekintettől egy kissé megijedtem. Na, nem úgy, ahogy gondoljátok. Csak túl hirtelen jött, s féltem, ez a gondolt olyan hirtelen fog elillanni belőle, mint amilyen gyorsan jött. Nem akartam viszont azt sem, hogy megfutamodjon, miután felcsigázott. Hisz, ahogy neki, úgy magamnak sem akartam felesleges szenvedéseket okozni. Főleg, hogy tisztába voltam saját tűrőképességemmel, s a határaimmal, melyek már igencsak súrolni kezdtem.
- Hát rendben. – bólintottam rá végül még mindig kissé hitetlenül, hogy ez a beszélgetés valóban lezajlott köztünk. Nem mintha nem örültem volna. – De…
Ekkor harsant fel a ricsaj a folyosókon. Valószínűleg vége volt az ebédnek, s minden diák elkezdett kiáramlani a nagyteremből, a tantermek felé, hogy elfoglalják helyüket a padokban. Vagyis hamarosan megkezdődött az óra, amire nekem is mennem kellett volna.
Sóhajtottam. Elrugaszkodva a faltól, Anne elé léptem, átkarolva derekát, tekintetem mélyen övébe fúrva.
- Jobb, ha elindulunk órára. Viszont szeretném, ha ezt még egyszer, alapos átgondolnád. Rendben? – kérdeztem tőle, majd apró, finom csókot nyomtam ajkaira.
Nem akartam újra felhúzni sem őt, sem magamat, hisz követ hiszem, hogy Bimba professzor örülne nekem, és a szerelmes, izzó sóhajaimnak, miközben egy Furunkulával küzdök. Így hát, kénytelen kelletlen hátrébb léptem, még egyszer egy hosszú pillantást vetettem rám.
- Még találkozunk. – mosolyogtam el, majd egy utolsó búcsúcsókot adtam neki, s lefordultam a sarkon, s elindultam az üvegház felé.
Bár nem szerettem volna, ha Anne elsieti a dolgot, hisz nincs annál rosszabb mikor egy lány megbánja az ilye, mégis, a szívem mélyén reménykedtem benne, ő is annyira szeretné, mint én. S hogy nem fog visszakozni.

kis késéssel ugyan, de íme!| EZT viselem | zárót írtam, remélem nem baj, holnap este megyek haza, s megbeszéljük a kövit! alig várom!

élmény volt. köszönöm *.*