Sose tudtam megérteni a többieket, hogy miért nem bírják Nick fejét. Ugyanolyan gyerek, mint mi, a különbség egyedül ott van, hogy még ő Mardekáros, addig mi nem. Ezt a házak közötti utálatot sem csípem. Jó, igaz hogy eleinte én is elítéltem Nicket, mert Mardekáros, de ez mára már megváltozott, és azt hiszem kezdek rá úgy tekinteni, mint a bátyámra. Valahogy el tudnám viselni, mint családtagot, és akkor talán a többiek sem néznének rá úgy, mint valami idegesítő személyre. Komolyan mondom, már engem idegesítenek azzal, hogy folyton piszkálják, meg bosszantják Nicket, pedig tudhatnák, hogy soha nem fogok elpártolni mellőle. Meg, ha nem képesek felfogni a dolgokat, akkor ezzel ők árulnak el engem. Tökéletesen megelégszek én az ő társaságával, inkább legyen egy igaz barátom, mint száz hamis.
– Nem tudom, de ne hagyd magad. Tudom, hogy nem teszed, néha azért még bizsereg az arcom néhány öklösödtől. Az oldalamról a foltok szerencsére eltűntek már régen. Bár azt összeszámolni sem tudom, hogy hány alkalommal voltunk a gyengélkedőn, mert összevertük egymást. Most meg már átkokkal dobálózunk, és valamiért jobb is, hogy mi legalább békében megvagyunk. Nem hiszem, hogy tudnék rád pálcát szegezni szándékosan. A gyakorlás persze más, de szánt-szándékkal képtelen lennék újra bántani téged…szerintem, még Jake ellen fordulnék, ha úgy adódna. –persze ezt már csak magamban tettem hozzá. Az lenne a célom, hogy megéljenek egymás mellett békében, és Jake nem nézne rám úgy, mint aki félt Nicktől. Mi bajom eshetne mellette? Megtudjuk már védeni magunkat, meg ha úgy adódna, akkor magamat is vele szemben, de ameddig erre nincs szükség, addig nem gondolkodok rajta. Igaz, most is egy tök ismeretlen helyen vagyunk, ami bármikor beomolhat, és itt ragadhatunk. De a kalandnak, a szórakozásnak és a kíváncsiságnak ára van, mégpedig a veszély, a sérülés, és nagyon kis mértékben a halál is. Amikor összebarátkoztam Nickkel, akkor ezeket is felvállaltam, és rendszerint mindig megúsztuk a dolgokat. Ha meg büntetőmunkát kaptunk, és együtt kellett elvégeznünk, azokon is jót mulattunk.
– Az tényleg nyugisabb meló, ráadásul sok jó helyet is láthat. Mi mindig a nagyira vagyunk bízva, és az ő társasága meg kezd unalmas lenni. Hozzád meg Jake nélkül nem engednek el. Viszont arra gondoltam, hogyha neked, és a te szüleidnek is jó, meg ha nekem is sikerül rávennem anyáékat, akkor nálatok tölthetném a Karácsonyi szünetet. Persze ez hirtelen ötlet, felejtsd is el. Nem rondíthatok bele egy családi ünnepbe, csak így váratlanul. Az is igaz, hogy mindig töröd valamin a fejed. Most például min is? –szemeim csak úgy felcsillantak a ravaszságra, mert ha Nick tervez valamit, az tuti biztosan jó dolog. Az én ötletem korántsem érnek fel az övéihez, bár nem mondta, hogy nem élvezi őket. Előre küldtük a patrónusokat, és vigyorogva figyeltem, ahogyan az én hópárducom szaladt Nick mókusa mellett. Irigykedtem egy kicsit, mert neki van egy igazi mókusa is, nekem meg csak egy bagoly jutott, akit meg kell osztanom Jakekel, szóval ritkán jutok hozzá, mert mindig levelezik valakivel, és szegény Tempest lefárasztja.
– Na végre, vajon hova vezethet? –meg sem várva a választ, már szaladtam is Nick után. Pálcám még halványan pislákolt, de már láttam a barlang végét is. Szinte egyszerre érünk ki, hiszen a gyorsaságom miatt sikeresen beértem, bár ezt ellene nem szeretem kihasználni, viszont a kíváncsiság furdalt, így muszáj volt rákapcsolnom. Kifújtam magam, majd körbepillantottam, és meglepődtem egy kicsit. – Hiszen ez a Fekete tó, csak jóval arrébb a sulitól. –jelentettem ki, ami nyilvánvalóan Nick számára is látható volt, csak a boldogság ez teszi velem. Vigyorogva néztem rá a barátomra, miközben a pálcámat eltettem, és egyre közelebb sétálok a vízhez. Csak nem lehet olyan mély, és térdig simán bele lehet menni. – Bemegyünk? –fordultam hátra vigyorogva, és már sejtem is a választ. Bár azért megvárom mit mond, legfeljebb csak egyedül megyek bele.
Mosolyogva hallgatom végig Scott szavait, igen az ő szavai olyan ékesek a számomra mint a lányoknak a fülbevaló. Azt is szívesen hordják, én meg szívesen hallgatom Scottot, főleg ha az amiről beszélünk én is benne vagyok. Mondjuk ha a csínytevéseinkről beszélnénk én akkor is ugyanígy vigyorognék. Hiszen a mosoly elengedhetetlen része a lényemnek. Lényegtelen, hogy jó vagyok vagy éppen valami rosszan töröm a kis buksimat a céljaimat így vagy úgy de elérem egy aprócska mosollyal is. Leginkább a szüleim szívét enyhítem meg a kivert kutya szemeimmel, ilyenkor meg komolyan lenyugtatom őket azzal, hogy szépen nézek rájuk a szemeimmel. A szem ugyebár a lélek tükre. Nos ha az én szemeim szépek akkor a lélek tükröm vajon milyen lehet? Jó biztos, hogy nem hiszen mindig valamilyen csínyen töröm a fejem, de azért az a hű de nagy csirkefogó sem vagyok. Enyhén bevállalok egy rendbontó címet, de ennél többet biztosan nem. Gyilkos, halálfaló ivadék sosem lennék, akikből meg kinézem, hogy akár olyanná is válhatnak azok a Mardekáros társaim, bár ez nem jelenti azt, hogy egy Hugrabugos, Griffendéles vagy Hollóhátas nem lehetne az. De bátran lehet az, de míg én élek egyik kedves ismerősöm, barátom, rokonom se legyen az mert annak velem gyűlik meg a baja. Gondterhelt arcot meg én tudok a legjobban varázsolni mások arcára, jó elismerem szükségem van Scott segítségére is néha, mert még egy bűnözőnek is szüksége van egy cinkos társra, nem hogy csak nekem. Scott kifejezetten jó barát szerintem őt csak nekem találták ki, bár a tervező az elején biztos elronthatott valamit, hiszen kezdetben nem szerettem, idővel mégis megváltozott a véleményem. Ennek határozottan örülök, legalább nem egy ellenséget tudhatok a barátomnak aki csak azon van, hogy eltegyen engem láb alól Még szerencse, hogy Scott nem szeretne kicsinálni, a testvéréről ezt azonban sokkal jobban el tudom képzelni, hiszen elvettem tőle a kis tesóját akit annyira, de annyira nem is szeretett. A féltékenység bűn és ő... azt hiszem féltékeny, mert a tesója sokkal jobban kijön velem mint vele. De hát nem én veszekszem vele nap mint nap és nem én verekszem vele mostanában. Miért is verekednék a legjobb barátommal? Persze ahogyan ő mondta a baráti párbaj más, azon csak gyakorlunk és kész. - Tudom, pont ezért figyelmeztetlek téged ma a baráti párbajunkon. Nem az én hibám lesz ha véletlenül megsebezlek, ugyanez volt érvényes a te szemszögedből is, nem a te hibád lesz ha engem sebzel meg. De most örülök, hogy nem a gyengélkedőbe kötöttünk ki hanem itt. Kuncogni kezdtem ahogy megemlítette a következő Karácsonyt. Végül is miért ne lehetne akkor nálunk? Anya istenien főz, talán Scott megnyalná mind a tíz ujját. Ki tudja? Csak el kell jönnie hozzám és kiderül. - Gyere el! Megbeszéljük a szüleinkkel... a Karácsony otthon úgyis csak rólam szól. Nincs kis vagy nagyobb testvérem akivel osztozhatnék a Karácsony örömein, a mostanira igazán eljöhetnél. Nos Jake... hm őt elégé kényes téma lesz elhozni, de te jössz és kész, nincs kecmec. Csak a szüleidet is meg kellene győzni valahogy. Az enyémek simán beleegyeznek, tudod szeretik a vendégeket főleg anya, mert legalább olyankor sincs egyedül. – még mindig mosoly volt az arcomon, de semmi pénzért sem mondtam volna el Scottnak, hogy most min gondolkodtam. - Lényegtelen dolgokon Scott, idővel úgyis rá jössz ha megakarom valósítani őket. – adtam egy sejtelmes választ a kérdésére, de hát ismer. Csak akkor mondom el neki az ötletemet amikor kellőképpen megért a fejemben és úgy döntök véghez szeretném vinni. Scott következő kérdését meg sem hallom. Hogyan is hallhatnám meg szaladás közben? Most csak az foglalkoztatott, hogy kint legyek innen és ez minden egyéb dolgot kizár a fejemben. - Valóban az. – jegyzem meg miután kiérünk a barlangból, egy kicsit elfáradtam de ez sosem szokta lelombozni a kedvemet, most sem. Természetesen szükségem volt egy kis oxigénre éppen ezért jó mélyeket lélegeztem, míg a kellő mennyiséghez nem jutottam. - Hát, gondolom nincs más választásom. Ha meg nem mennék be úgyis levizeznél, így inkább azt hiszem magamtól megyek. – nem szeretem amikor levizeznek, bár Scottnak elnézném, most mégis úgy látszik jobban vonz a víz, mint bármi más és csak a Scott kedvéért bemegyek én is.
Nincs is jobb, mint a legjobb barátodat mosolyogva látni, és az még jobb dolog, ha azon mosolyog, amit mondasz neki. Nick is meg tud mosolyogtatni, vagy nevettetni, sőt! A legtöbbször ő teszi ezt, én meg valahogy –legalábbis szerintem– nem tudom megnevettetni. Nem azért, mert nincsenek vicceim, vagy hasonló, csak ő olyan felszabadultabb, mint én. Még ő egyke, addig nekem Jake árnyékában kellett lennem, mert én vagyok a fiatalabb, és a Bátyám ezt előszeretettel dörgöli az orrom alá. Gyerekes vagyok, mert az is vagyok. Gyerek, nem pedig felnőtt. Ameddig lehet, addig ki akarom használni azt az időt, hogy szórakozzak, mókázzak, haverkodjak, és keressem a bajt. 13 éves vagyok, annyi komolyság szorult belém, amennyi, egy ilyen idős ifjúba kell. Egy cseppel sem több, vagy kevesebb. Persze Jakey szerint belé több szorult, de nekem már elegem van abból, hogy folyton hozzá hasonlítanak. Apai folyton azt mondogatja, hogy miért nem tudok én is olyan lenni, mint ő? Hát komolyan mondom, csalódtam apámban ilyen téren. Fogadjon el úgy, ahogy vagyok, ha meg nem tetszik neki, akkor foglalkozzon csak Jakekel. Én ki akarok törni az árnyékból, és kész.
A legjobb ember, aki segíthet benne, az nem más, mint Nick. Ő elfogad ilyennek, amilyen vagyok, és nem próbál meg alakítgatni sem rajtam. Igaz, nem is hagynám hogy átformáljon, vagyis csak egy kicsit. Megszabadít Jake árnyékától, és nekem ez tökéletes. Ha sikerül, örök hálám fogja üldözni, meg amúgy is egész jó úton halad. Mondjuk, azt nem tudom, hogy Nick mennyit észlel abból, hogy részben ezért vagyok mellette, de nem fogom megkérdezni. Meg azért is vagyok vele, mert jó fej, és mert tudja, hogy mikor és hol lehet a legnagyobbat odavágni a nagyobbaknak. Most már az sem zavar, hogy nem egy házban vagyunk, tökéletesen megvagyunk mi így is. Ha éjszaka ki akartunk szökni, az is mindig zökkenőmentesen sikeredett, mint ahogyan a visszajutás is.
– Igen, önként vállaltam, hogyha bajom lesz, akkor nem hibáztatlak miatta, mint ahogyan te sem engem. Lehet, hogy baráti párbaj volt, de az nem azt jelenti, hogy ami kint fog ránk várni, az is ilyen lesz. Szerintem, bele kell adnunk mindent a gyakorlásnál is, hogy ha igazi párbajra kerül a sor, akkor ne féljünk, vagy valami ilyesmi. Bár, bevallom hogy kicsit visszafogtam magam, és mielőtt leszidnál, azt is megmondom, hogy miért. Mert a legjobb barátom vagy, és hiába állapodtunk meg az elején a dolgokban, én mégsem tudnálak ellenségként kezelni, és nálam ez berögzült, hogy barátot nem bántok. Ha akarsz, megátkozhatsz miatta, de akkor is ezen a véleményen vagyok. –húztam halvány mosolyra a számat, és vártam a fejmosást, amit kapni fogok. Lehet, hogy nem lesz, nem tudom, de ha lesz is, akkor nem fogok ellenállni. Jogosnak fogom tartani, de én erről nem tehetek. Egyike a hülye szokásomnak, és ha ezt megváltoztatom, akkor a többit is csak szimplán áthágom, és akkor már nem is magam leszek, hanem valami furcsa alteregó, amit nem nagyon akarok.
– Szívesen megyek, és megoszthatod velem az örömöket. A baj csak az, hogy Jake nélkül nem akarnak majd elengedni, de ha a te apud beszélne az enyémmel, akkor sokkal könnyebb lenne rávenni az én szüleimet is. Mert gondolom a te boldogságod fontos a szüleidnek, és azt is tudják, hogy nem bírod Jaket. Ketten már csak elérünk valamit, meg kíváncsi vagyok a szüleidre is. A pályaudvaron soha nem láttalak még velük, mert mi mindig az utolsó utáni percben érkezünk, mert Jake szenved a fürdőben. Este írok is haza ezzel kapcsolatban, már ha Tempest nincs kifáradva. Szegény baglyot sajnálom, mert vagy napi húsz levelet kézbesít Jake jóvoltából. –vontam meg aprón a vállamat. Az együtt karácsonyozás nagyon is jó ötlet, mert így megismerhetem Nick családját is, plusz kiszabadulok otthonról. Igaz, hogy a családdal kellene ünnepelni, de most akkor is szeretnék máshol lenni. Soha nem adatott meg az a lehetőség, hogy átmehessünk egymáshoz, akárhányszor is próbáltuk. Most, viszont van rá lehetőség, csak a szülőknek kell belegyezni. Ha igaz, akkor Nick szülei könnyen belemennek, az én szüleimmel lesz a baj, meg a tesómmal. Náluk ez valami berögződés, hogy mindent együtt kell csinálnunk Jakekel, vagy mi? Soha nem értettem meg a gondolatmenetüket, de szerintem egy darabig nem is fogom.
– Ebben igazad van, meg sem kellett volna kérdeznem. –kuncogtam, utána meg már szaladtunk is kifele a barlangból. Azért örülök, hogy kijutottunk, már kezdtem unni azt a helyet, és nem igazán szerettem volna bent éjszakázni. Lehet, hogy valami vadállatnak a kuckója, és tuti nem szívleli a váratlan látogatókat. De szerencsére kijutottunk, csak jóval messzebb vagyunk a sulitól. Lesz még mit visszasétálnunk, mert ha kint maradunk éjszakára, abból aztán nagy baj lesz. Akkor tuti lőttek a karácsonyi látogatásnak. Már a víz szélénél állok, úgy fordultam vissza Nick felé, akinek a szavaira elvigyorodtam. A kis gondolatolvasó, bár nem egészen stimmelt a megállapítása. – Nem teljesen. Berángattalak volna. –kuncogva sétáltam vissza mellé, miközben kibújtam a taláromból, amit a földre dobtam, majd ráültem. Levettem a cipőimet, és a zoknijaimat, a nadrágom szárait pedig feltűrtem a térdeim fölé. Azután felpattantam, és megindultam befelé. – Egész kellemes a víz, gyere már! –vigyorogva vártam, hogy Nick is bejöjjön végre a vízbe. Amint ezt megtette, rögtön elkezdtem fröcskölni, nehogy azt higgye, hogy nem merem megtenni. Azt is tudom, hogy visszakapom, de legalább mókázhatunk.
Határozottan vicces lehetne az a Karácsonyom amin Scott is ott lehet. Hamarabb megtalálnám a szüleim ajándékát és időben megtudhatnám, hogy mit kapok tőlük. Az évek során egyre több időbe telik rájönnöm a rejtek helyeikre, túl okosak és jó a rejtekhelyeik akárcsak az enyémek. Ők sem tudják megvonni tőlem az édességet, mert mindig eldugok egy adag gumicukort a szekrényembe vagy a padláson lévő ládába. Oda egyszerűen muszáj felmennem, a szüleim csakis szükség esetén mennek oda fel, túl sötét és pókhálókkal van tele na meg pókokkal is. Amitől anya természetesen fél. Ezért apát küldi fel a padlásra vagy engem. Apa meg természetesen nem tudja, hogy én hová is rejtem el az édességeimet. Azt mondták tanuljak meg végre spórolni és ne csak a felesleges dolgokra pazaroljam a pénzemet. De akkor is! Az édességek életem elengedhetetlen részei lesznek. Talán édességmániás vagyok, de nem érdekel, hiszen gyerek vagyok és ez nálunk gyerekeknél természetes. Vagy talán nem? Na jó néha tényleg túlzásokba tudok esni ha az édességről van szó, de igyekszem nyugton maradni és mindent nem egyszerre felfalni. Az édesség utáni éhségemnek azonban egyszerűen nem lehet parancsolni, ha rám tör a csoki vagy a gumicukor mániám az biztos, hogy egy darabig nem is fog elmúlni. - Ha szeretnéd elkérhetem Jenny házi kedvencét Vele majd küldhetsz levelet a szüleidnek. – igen Jenny bizonyára kölcsön adná a kis baglyát ha szépen kérem tőle. Cserébe majd kap tőlem egy rakás csokoládét, hiszen azt ő is szereti. Mostanában úgy is olyan más, kell neki egy kis csokoládé és talán a régi lesz. Legalábbis remélem a csokoládéval tökéletesen megtudom őt vesztegetni. - A barátom vagy Scott, tudhatnád, hogy téged sosem hagynálak ki a jóból. Így ha valami felhasználható dolgot találok ki azt úgyis megosztom veled. A mostani tervemen azonban van még mit dolgozni. – magyarázkodtam egy kicsit és igazából volt is min agyalnom. A hálókerületbe való észrevétlen visszatérés. Atyám, hogy bújok én el a talárom mögé úgy, hogy senki se vegyen észre. Talán egy könyv mögé kellene elrejtenem a fejem, ami határozottan feltűnő lenne a számukra, mert én sosem olvasok könyvet. Na jó olvasok de jóval keveset mint amennyit a nálam okosabb társaim szoktak. - Nem számít, a vége úgyis ugyanaz lenne. Vizes leszek. – hangosan röhögni kezdtem, persze tudom, hogy nem volt valami nagy szám az amit mondtam éppen ezért próbáltam Scott példáját követni. Én ráérősen, mint akinek semmi dolga sincsen – tehát idegesítő mód lassan – levettem a bal lábamról a cipőt. A cipő után már a zoknit is húztam, hogy ne legyen dupla gondom a jobb lábammal. Ha az egyik lábamat elkezdem akkor az be is fejezem rendesen. Miután az egyiket pakkba tettem jött a másik ugyanilyen lassúsággal. Bizonyára Scott emiatt a lassúság miatt kiabált utánam. Na jó nem lassú csigázok itt tovább. Jobb ha befejezem az előkészületeket és bemegyek én is a vízbe. Csak ne legyen hideg, a langyosat határozottan szeretem, a meleg vizet meg egyszerűen imádom, a forrót már kevésbé. - Megyek már! – felálltam és óvatos léptekkel elindultam előre Scott felé. Nos tényleg egész kellemes volt a víz, de az már egy cseppet sem tetszett, hogy valóban lefröcskölt. - EZT most te is visszakapod! – megjátszott durcasággal szintén lefröcsköltem őt, bár tudom, hogy néha vagyok olyan durva és belelökném őt a vízbe csak úgy szimpla nemességgel, most mégsem teszem meg. Nincs bennem annyi harag mint régen, ő meg nem Jake akit kedvemre idegesíthetnék. Szóval nem, jó leszek hozzá annyira amennyire ő is hozzám.
Ha sikerül Nicknél töltenem a Karácsonyt, én leszek a legboldogabb gyerek. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy mit is fogok ajándékozni. Mondjuk vele könnyű dolgom van, mert kap egy halom édességet, csak azt nem tudom, hogy a szülei mit szeretnek, és mit nem. Mondjuk, ebben meg anya, és apa fog tudni segítséget adni, elvégre ismerik egymást, szóval csak tudják már, minek örülnének. Majd rájuk bízom az ajándékvásárlást, én meg csak az átadó fiúcska leszek. Igen, ez sokkal jobb, megkímélem magam a sok felesleges sétától, és vásárlástól. Az Abszol út mindig zsúfoltságig tele van az ünnep ideje alatt, mozdulni is alig lehetek az emberek között. A Roxfort első hetére emlékeztet, amikor az elsősök nem tudják, hogy merre kell menni, és folyton eltévednek. Én is mennyiszer késtem az órákról, meg fogalmam nem volt arról, hogy merre kellene mennem, de szerencsére mára már időben beérek az órákra. Vagyis inkább tudom, hogy merre kell menni, és nem sűrűn kések. Ez inkább a jó megállapítás, mert ha véletlenül valaki kerget, például az idősebb Mardekárosok, akkor hajlamos vagyok a késésre, és kapom a büntetőmunkát miattuk. Inkább választom azt, mint a pontlevonást. A pontok visszaszerzése nehezebb munka, legalábbis némelyik tanárnál.
– Az jó lenne. Majd meghálálom neki valahogyan. –csak nem tudom, hogy minek örülne jobban. Nem ismerem annyira, mint Nick, de bízok abban, hogy majd segít kitalálni. Szerencse, hogy őt édességgel le lehet fizetni, és nem kell annyit gondolkodni, hogy mit vegyen neki az ember. Elég meglengetni előtte egy gumicukorral teli vödröt, és máris csorgatja a nyálát. Még szerencse, hogy ezt Jake nem tudja róla, de hát én a legjobb barátja vagyok, elméletileg nincs titkunk egymás között. Gyakorlatilag pedig van, de azok tényleg olyanok, hogy nem mondhatom meg senkinek sem. Neki is van szerintem, amit nem tudok róla, és így kvittek is vagyunk ezen a téren. Egyszer talán elmondom neki, vagyis inkább megmutatom majd, ha sikerül megtanulnunk az animágiát. Addig meg arra kell majd ügyelnem, hogy ne bukjak le, vagyis tökéletesen meg kell tanulnom uralni magamat, mikor tanulom. Nem lenne jó, ha valamim egyik pillanatról, a másikra átalakulna.
– Ha nem is osztod meg, akkor is a tudtomra adod, hogy valamiben sántikálsz. Azon agyalsz, hogy jutsz be a szobádba! Mondom, hogy felcsempészhetlek hozzánk. –tagadni nem kell, hiszen tudom, hogy mennyire nehéz lesz neki bejutnia a saját szobájába. Én határozottan örülnék annak, ha fent töltené az éjszakát, tudnánk párna csatázni, összefoghatunk Jakey ellen. Ha egyáltalán Mr. Tökéletessége ott marad, és nem a klubhelyiségben tölti el az éjszakáját. Amire valljuk be, nagy az esély, mert nem bírja Nicket. De talán azért maradna, hogy néhány pofont kiosszon neki a párnával, ehhez viszont az kell, hogy Nick feljöjjön a szobánkba. – Igen, vizes, de majd levesszük a ruhákat, és megszárítjuk őket. –mosolyogtam rá. Úgy még soha nem ment a varázslat, hogy valakin rajta volt a vizes ruha, mindig le kellett vetetnem vele. Nick sem lehet ez alól kivétel, ha azt akarja majd, hogy szárítsam meg a ruháit, bár szerintem ő meg tudja magának is. Nem kell hozzá az én bűvészkedésem.
Ezt a tetű lassúságot! Mintha Jaket látnám. Az is folyton fél évig készülődik, és rendszerint ezért is késünk el mindig mindenhonnan. De Nick nem Jake, és most nem sietünk sehova sem az igaz, de valamivel gyorsíthatna ezen a csiga tempón, mert elunom az agyamat is, mire beér a vízbe. A felszólításomra, szinte azonnal ugrott, és már ott is teremt mellettem, én meg előszeretettel fröcsköltem le azonnal. Nevetve védekeztem a víz ellen, amit rám irányított, de hát felesleges, ez csak víz, nem árthat. A hajamat azért féltem, mert azt nehéz megszárítani, de kibírom, legalább mókázunk. Közelebb araszolok Nickhez, miközben nevetve fröcskölöm, majd mikor már előtte vagyok, nemes egyszerűséggel elgáncsolom. Szinte már fuldoklok a nevetéstől, és érzem, hogy nem fogom megúszni szárazon a dolgot. Öhm… meg a vízben nem is lehetek száraz, jobban mondva, még visszakapom ezt a kis csínyt.
Persze, hogy nincs rosszabb annál amikor ázott kiskutya képed van. A vízben meg határozottan az lehetsz ha van egy olyan játékoskedvű Hollóhátas barátod mint Scott. Szeretem a vizet, tényleg semmi bajom sincs vele, de ne kelljen pancsolnom benne ha éppen fürdők mert azt nem szeretem. Mindenem totál vizes lesz és csurom vizesen kell majd visszaballagnom a kastélyba, mert vagyok olyan lusta és nem szárítom meg a ruhámat a megfelelő bűbájjal. Elgáncsolt! Hm ezt még visszakapja! Óvatosan, megpróbáltam feltápászkodni a vízből az eset után, de még itt is akárcsak a Nagy teremben megjátszott duzzogással nyújtottam felé a kezem abban reménykedve, hogy segít felállni. Természetesen én fel tudtam állni magamtól is, de mindenképpen visszaakartam adni neki azt amit kaptam azzal, hogy behúzom a vízbe. Bár az, hogy én mire is készülök éppen aligha látszódott meg az arcomon, hiszen látszólag duzzogtam. Valójában csak reménykedni tudtam abban, hogy túl járok az eszén most az egyszer és nem tűnik fel neki a szememben a csillogás. Igen a csillogás amit általában azt jelzi, hogy újfent valami gonoszkodáson töröm a fejem. Ha rákérdezne majd azt mondom neki, hogy csak a víz miatt van és igazán nézhetne mást a szemeimen kívül. Mondjuk a vizet, nehogy véletlenül ő is elessen, mint én. De csak nyújtogattam a jobb kezemet, amivel sokkal erősebben tudok húzni ha kell, a bal annyira satnya, hogy jó ha képes segíteni a jobb kezemnek. Igen, jobb kezes vagyok úgy mint apa és anya. A bal kéz hasztalansága meg számomra is ugyanolyan gondot okoz mint más jobbkezesnek. Bezzeg a balkezes varázslók! Ők legalább tökéletesen tudják használni valamire a bal kezük. Igaz a jobbat nem igazán, de ez az ő bajuk, én csak a probléma egy másik felét ismerem, nem pedig azt amit ők. - Jennyt lefizetjük csokival és máris nyert ügyünk van! – válaszoltam Scottnak még mindig a vízben ücsörögve, egyfajta elterelés képen, hogy semmit se vegyen észre az ellene elkövetni szándékszó csíny ellen. Ő a legjobb barátom, sajnos túlságosan jól ismer ahhoz, hogy tudja mikor mit tennék. Kissé kételkedve ugyan de elfogadta a felé nyújtott kezem. Nekem sem kellett több, jól megmarkoltam a kezét és behúztam a vízbe. Ne csak az én nadrágom legyen vizes hanem az övé is alapon. Ez már sokkal jobb móka volt, mint az állva való fröcskölés. Itt félig feltápászkodva, félig pedig nem viccesebb összevizezni őt. Igazából sosem tudtam milyen az ha van melletted egy testvér akivel naponta játszhatsz és akkor is kéznél van ha más már nincs. Az én szememben már Scott kezdett egyfajta legjobb barát és testvér lenni. Vele kitűnően szórakoztam, mert mindig azon törtem az agyam, hogy valami vicces dolgot tegyünk, amivel akár mások agyára is mehetünk. - Úgy most már te sem vagy száraz! – azzal még jobban elkezdtem fröcskölni őt a vízzel. Kár, hogy féltem az életem és nem megyünk beljebb úszni. Apa meg úgyis azt mondta, hogy épségben szeretné visszakapni a fiát, tehát viselkedjek mindig mindenkivel és nagyon vigyázzak magamra, mert ha nem annak meglesz a következménye s, ketten számolni fogunk. Persze nem úgy, hogy egy, kettő, három, hanem sokkal drasztikusabb módszereket használva amit apa csak akkor tud elővenni, ha valami rosszat csináltam és a két pár szemem ázott kutya pislogása már semmit sem segít rajtam. - Amúgy ne törődj azzal, hogyan jutok a klubhelyiségbe, megoldom valahogy. Most csak az számít, hogy jól érezzük magunkat. – mondom ezt én, aki még mindig nem verte ki a fejéből azt, hogy hogyan jut vissza a hálókerületébe. De megoldom valahogy, hiszen mégis csak egy Mardekáros vagyok nem pedig valami más, akiben nincs meg kellőképpen az a furfangosság és ravaszság ami bennem megvan.
Nem tudtam, és nem is akartam abbahagyni a nevetést. Annyira vicces volt ez az egész szituáció, ahogyan Nick elborult a vízben. Igen, én általam landolt benne, de nem tehetek róla, hiszen a fröcskölés már kezdett unalmas lenni, és sürgősen kellett egy új terv. A pálcám a talárzsebemben van, így annak az alkalmazása ki is volt lőve, így maradt az, hogy vagy belelököm, vagy elgáncsolom. Az utóbbi észrevétlenebb volt, így annál maradt. Mikor feltudtam lélegezni a nevetésből, vigyorogva néztem rá Nickre, aki segítségért nyújtotta a kezét. Duzzogó Uraságnak csillognak a szemei, biztos, hogy megakarom én tudni, hogy mi lesz, ha megfogom, és segítséget adok neki? Nem, itt valami nem stimmel, így egyenlőre nem is fogom meg.
– Abból van egy fióknyi, azt mind megkaphatja. Nekem úgy sem kell, anyáék meg majd küldenek még otthonról. –húztam halvány vigyorra a számat. Le sem tagadhatná, hogy Jenny a rokona, hiszen mind a ketten édességmániások. Láttam már Nicket szenvedni, ha nem kap csokit, vagy gumicukrot, és valljuk be. Kész rémálom olyankor. Ezért is szokott nálam lenni, hogy azt odaadom neki, de ma kivételesen nem volt. De nem is kellett, hiszen hozott ő magának, ami most nem tudom hol van, mert nem ettük meg az összest. Remélem kitette a talárjába, mert akkor lesz mit majszolni, ameddig száradunk. Ha nem, akkor korgó gyomorral kell visszamennünk a kastélyba, és az nem jó, mert én általában nyafogok, ha éhes vagyok. Még mindig nem segítettem felhúzni, mert túl gyanúsan csillognak a szemei, de egye-fene, belemegyek a mókába, hiszen azért is jöttünk be a vízbe, hogy szórakozzunk, nem mert lábat akarunk mosni. Nem nagyon lepődtem meg, mikor mellette –jobban mondva, majdnem rajta– kötöttem ki, persze mind végig nevettem, ahogyan hasaltam a vízben. Felültem mellé, hátam mögött megtámaszkodtam, és úgy figyeltem rá.
– Nem is baj. Szeretem a vizet, mármint a tavakat, meg az óceánt. Régen, mikor még nem tudtam, miféle gyerek is vagyok, sokszor lementünk a tengerhez. Aztán, mikor a mágia jelentkezett nálam, már nem mentünk, nehogy lebukjunk. –vigyorogtam rá, és rögtön kaptam a következő adag vizet. Nem kellett több, én is elkezdtem őt fröcskölni, majd löktem rajta egyet, hogy kiterüljön. Már fuldokoltam a nevetéstől, de nem hagytam abba a fröcskölést, és a lökdösődést sem, ha fel akart kelni. Meg sem lepődök azon, ha visszakapom, és nem is fogok ellenkezni, hiszen minek? Nem rontok el semmilyen mókát sem. Felkeltem a földről, kicsit beljebb hátráltam, és ismét fröcskölni kezdtem, de ezzel egy időben a nevetést nem hagytam abba.
– Oké, nem törődök. –persze nem hiszem, hogy be is veszi, csak azért mondtam, meg megkért. Még szép, hogy törődöm vele, ellenkező esetben ő is ezt tenné, még ha nem is mondja. Ezzel ma már volt egy körünk, és nem arról van szó, hogy nem bízok benne, csak féltem, és kész. Léptem még egy lépést hátra, és éreztem, hogy valami rácsavarodik a bokámra. Nickre vigyorogtam, de közben az a dolog elkezdett befelé húzni. – Nagyon nem vicces ám. Eressz el! –csóváltam a fejemet, mert mindvégig azt hittem, hogy Nick műveli ezt velem. Még azt is hiszem, viszont egy hirtelen rántásnak köszönhetően hasra borulok, és az a valami egyre jobban, és gyorsabban kezd beljebb húzni. – Niiiiiiiiiiiiiiick! –kétségbeesve kiabálok neki, és szerencsére egy nagyobb kődarabban meg tudtam kapaszkodni, de nagyon csúszik a víz miatt, ráadásul egyre jobban szorul a bokámra az az izé. Csak tudnám, hogy micsoda, de ha megfordulok, akkor biztosan magával ragad. – Niiiiiiiiiiiiiiick! –kiálltok neki újra, és próbálok kapaszkodni a kőben, ameddig ide nem ér, hogy segítsen.
Határozottan vicces volt Scottot így mosolyogva és csurom vizesen látni. De hát erre valók a barátok vagy nem? Akkor is megnevetettnek téged, amikor a legszomorúbb vagy éppen legboldogabb pillanatodban vagy. Hiszen pont ezért barát egy barát. Hogy akkor is kéznél legyen amikor nincs szükséged senkire. Scottot azonban nem lehet, sőt nem szabad elengednem. Hozzám nőt, olyan mintha a lelkiismeretem lenne, aki folyton okosságokkal és tanácsokkal jön. Igen ezzel semmi baj sincs, hiszen néha ő jelenti a vészcsengőt aki óvatosságra int. Bár a mostani problémát komolyan egyedül akartam megoldani. Jake éjszakáját meg semmiképpen sem szeretném tönkre tenni a jelenlétemmel, pont ezért kell észrevétlenül visszasurrannom majd a klubhelyiségembe. Bár lehet megkérek valakit azok közül akiket nem kellett megdobálnom és az ő háta mögött vagy éppenséggel előtte besurranok. Hm talán egy velem egyidőssel kell beszélnem, aki pont olyan magas mint én és könnyen eltakar. Scotton kívül azonban senkit sem tartok a legjobb barátomnak, a Mardekárosok meg hát ők mindig kérnek valamit cserébe. Én meg féltem az édesség készletemet, hiszen azért jól megdolgoztam és csak Scottnak meg Jennynek adnék belőle vagy Cindynek ha nagyon muszáj. Általában azonban csak magamra gondolok és nagyon nehezen osztom meg mással az édességemet. - Hagyd csak én majd adok az enyémből. Neked csak a bagollyal meg a levéllel kell törődnöd. – magyaráztam és reméltem megérti, hogy miért ragaszkodok ennyire az én csokoládéim ajándékba adásáért. Természetesen, hogy hamar elfogyjon és majd legyen okom nyafogni neki két tábla csokoládéért. Na jó, nem nyafogok, vagyis annyira nem, hogy össze lehessen téveszteni egy hisztérikus lánnyal, mert úgy biztos nem nézek ki. Egyszerűen nem nézhetek ki úgy és kész. Aki olyannak lát az nem tudja pontosan milyen édesség függő vagyok és mit jelent nélküle lenni egy hetet. Apának és anyának persze sosem volt ilyen jó szokása, a családban csak én vagyok ilyen édesszájú, mondjuk volt kitől tanulnom, hiszen Jenny szintén édességmániás ha úgy vesszük. Márpedig úgy vesszük és neki köszönhetően kezdtem el jobban szeretni az édességeket, leginkább a csokoládét és gumicukrot. Bár manapság ki ne szeretné ezeket az édességeket? Hm talán a szülők, akik letagadják, hogy édes szájúak, csak az egy szem gyerekük miatt, ő se legyen az. Egy icipicit elkalandoztam és röhögve néztem végig Scott színjátékát. Még hogy én ereszem őt el! Hiszen hozzá sem értem. Biztos képzelődött, bár amikor már tényleg a nevemet kiabálta másodjára és valóban úgy éreztem nem lett nagyobb a színészi tehetsége kiszaladtam a partra. Elő kellett rántanom a pálcámat a taláromból, mivel a vízbe csak nem viszem magammal azért, hogy aztán elvesszen és egy másikat kelljen keresnem. - Vingardium leviosa ! – nem, a szüleim nem készítettek fel arra mit tegyek ha Scott a vízbe kerül és valamiért nem tud úszni magától. Sőt a Roxfortban sem mondták, hogy mit tegyek akkor ha a legjobb barátod vízben bajba kerül. Hatalmas kikerekedett szemekkel néztem a lebegő Scottra és a lábát fogó potyautasra. Azt a rézfánfütyülőjét! Már a látszólag csendes vízben sem lehet békés pillanata a varázsló csintalan fiának mert az én szememben vízi szörnyek támadják meg őt. Ezért szeretek én kákalag mentes vízben úszni! Folyton ’hisztiznek’ a vizük miatt, legalábbis én úgy képzelem el őket mint a víz őrzőit akik allergiásak lesznek arra, ha egy varázsló csak úgy bekerül a tavukba. De mért akarta pont ez a kákalag maga után húzni Scottot? Minek nem tudott őt meglenni mellette? Hm magam sem értem. - Ttt... Tarts ki Scott! Mindjárt kitalálok valamit! – kiabáltam a még mindig lebegő Scottnak és ha úgy vesszük a potyautasának is. Nem akarta őt elereszteni és ez volt a baj.
Vigyorogva vontam vállat az édességajándékozásra. Ha ennyire szeretné ő odaadni, akkor adja, majd én meg neki adok. Az is lehet, hogy holnap reggel már adhatom is oda neki a fél készletem, mert nem akarom én hallani, ahogyan nyafog. Kész borzalom, az édesség elvonási tünetei. Pont annyira rossz, mint az, amikor én nyafogok, ha éhes vagyok. Megvan a magunk nyafogásának a témái is, és egyikünk sem szereti hallani a másik panaszkodását. Bár azért tartom a barátomnak, mert meghallgatja, amit mondok neki, még akkor is, ha unalmasnak tartja, amiről éppenséggel beszélek. Na meg valamit megláttam benne, ami ösztönzött arra, hogy kössek vele barátságot, a sok veszekedés után. Fogalmam sincs, hogy micsoda, de sokkal jobban örülök annak, hogy közösen tevékenykedünk mások bosszantásában, és nem egymás arcát akarjuk átdeformálni az ökleinkkel, vagy éppenséggel átkokkal.
Mégis van valami igazságalapja annak a mondásnak, hogy: „Az ellenséged lesz a legjobb barátod” vagy valami hasonló, pontosan nem tudom, hogy hogyan is szól. A legjobb példa erre, mi vagyunk Nickkel. Elsőben, szinte megöltük volna egymást, mostanra meg már elválaszthatatlan barátokká lettünk. Talán a tanárok folytonos egy csoportba tevésének köszönhető, nem tudom pontosan. Arra sem nagyon emlékszem, hogy hogyan is kezdtünk el normálisan beszélgetni egymással. Pedig ilyenekre emlékezne az ember, vagy nem? Szükségem lenne egy merengőre, hogy pontosan fel tudjam eleveníteni annak a napnak az emlékét, amikor normálisan kezdtünk el beszélgetni. Aztán Jake elkezdett veszekedni velem, hogy mit képzelek én magamról, hogy összebarátkozok az ellenséggel? Mentek a napokon át tartó viták, –mintha, most nem lennének– a győzködések, meg a hasonló dolgok. Ez viszont most nem tartozik ide, jelenleg az életemért kell küzdenem.
Kattogott az agyam, hogyan is tudjak megindulni visszafelé, de csak a kőben tudtam kapaszkodni, ami valljuk be, elég nehézkesen ment, ugyanis csúszott, ráadásul valami nagyon is el akar rántani magával. Teljesen elszorítja a bokámat, már nem is érzem, de azt tudom, hogy még nem törte el, mert akkor biztosan ordítanék a fájdalomtól. Így is Nick nevét kántálom folyamatosan, aki először azt hiszi, hogy szórakozok, de utána már szaladt is kifelé a pálcájáért. Csodás, hogy hiheti, hogy szórakozok vele? Jó, először én is azt hittem, hogy ő csinál valamit, de azután mégsem. Az egyik kezem már lecsúszott a kőről, de nem adtam fel, próbáltam ellenállni a húzóerőnek, de nem nagyon sikerült. Ráadásul, éles szúrást is éreztem a lábamban, valamit csinálhatott az a lény, de hogy ezt megkeserüli, az biztos.
Nick közben cselekedett, és a magasba emelt egy bűbáj segítségével. Nem foglalkoztam azzal, hogy most mi is csavarodott a lábamra, inkább levegőért kapkodtam, és köhécseltem, mert több vizet nyeltem, mint amennyit kellett volna. Amikor már kicsit észhez tértem, ránéztem, a közben vért csepegtető lábamra, és a kis lényre, aki rám akaszkodott. – Nyomorult kákalag! Ezt megkeserülöd! –sziszegtem rá, miközben próbáltam lerúgni a lábamról, de ezzel csak azt értem el, hogy jobban belemélyesztette azt a kis vasvilláját a lábamba, vagy minek is mondjam. Felordítottam a fájdalomtól, és mérgesen pillantásomat Nickre vetettem. Nem rá haragszok, csak szeretnék végre kikerülni a partra, és leszedni magamról a kákalagot.
– A Mobilicorpus segítségével ki tudsz vinni, csak igyekezz, mert széthasad a lábam, és egyre jobban vérzik. –adtam a gyors tanácsot, mert én a levegőben lebegve, pálca nélkül eléggé tehetetlen vagyok. Csak az eszemet tudom bevetni, de azzal nem tudom lerázni magamról a kákalagot, mert az erőteljesen szorítja a lábamat, meg a vasvillája is a lábam része lett mostantól. Azt garantálom, hogy megkeserüli a pillanatot, mikor rám akaszkodott. Apró cafatokra szaggatom, csak legyek már kint a parton!
Szerintem örök törvény marad az, hogy a megmentőnek kezdetben fogalma sincs mit kell tennie. Én jelenleg így voltam és ha Scott nem mondja meg melyik varázsigét kell használnom, szerintem egy jó darabig ott fog lebegni a kákalaggal együtt. Még szerencse, hogy magánál van és még az ilyen helyzetekben is használja az eszét. Sosem kellett senkit sem megmentenem, így most aligha tudtam volna megmondani neki, mit ne tegyen most. Fogalmam sincs, hogyan kéne bánnom a kákalaggal majd aki rákapaszkodott Scott lábára. Egy okos varázslattal vissza lehetne hajítani a tóba, hogy egy jó darabig ki ne jöjjön onnan. Csak ne jöjjenek rá a tanáraink, hogy mi voltunk azok akik bántották úgymond azt a szegény jószágot. Talán megzavartunk volna valamit a játékunkkal? Ugyan egy ártatlan fröcskölődés mit árthat egy kákalagnak? Nehogy már eltaláltuk volna őt és ez zavarná? Bár a víz az otthona, csak nem veszi rossz néven ha valaki véletlenül eltalálja őt egy adag vízcseppel. Vagy igen? Sosem rajongtam a legendás lényekért, de legfőképpen az olyan ' csodálatos’ vízi lények után nem mint amilyen a kákalag is volt. Szerintem a vízi lények a rókákkal együtt a világunk elcsépelt teremtményei. Jobb lenne nélkülük, kevesebb gondot okoznának nekünk varázslóknak és mugliknak egyaránt. Gondterhelten felsóhajtottam, nem nem a kákalagot sajnáltam… se Scott lábát. Az meggyógyul idővel, hanem inkább a barátomat. Ha elég makacs vagyok akkor talán nem jövünk be a vízbe és neki semmi baja sem történik. De hát ha egyszer előbb elkövetjük és a hibát s, úgy tanulunk belőle akkor… akkor bármit megtilthatnak nekünk mi úgyis meg fogjuk tenni azt amit nem lenne szabad, hogy valóban megbizonyosodjunk arról igaz-e az amit mondtak nekünk vagy sem. Találj ki valami megoldást már Nick! Nem hagyhatod Scottot ott lógni a levegőben. Bár mintha egy két percig nem jutott volna el a tudatomig az amit mondott. Sosem láttam őt úgy tiszta igazán szenvedni. Miért nem jött el most az ideje annak, hogy kedvemre kiröhögjem magam egy nem Mardekáros társam szenvedésein? Én azonban nem vagyok olyan… Scottot szenvedni látni egy cseppet sem jó dolog, éppen ezért ahogy sikerült végre észhez térnem használom is a Mobilicorpust. Erre valók a barátok vagy nem? Hogy a bajban is segítsenek azoknak akiknek kell és megérdemlik ezt a segítséget, mert sosem támadnak hátba. Scott különleges barát volt és őszintén el sem merem képzelni, hogy hogyan lehettem én olyan ellenszenves vele szemben elsőben. Bevallom a tanárok sokat segítettek azzal, hogy egy csapatba osztottak minket. Kezdetben persze, hogy utáltam, de csak azért mert nem tudtam, milyen lehet valójában. Jakekel lógott egy darabig és ez volt a baj. A testvére mellett sosem lehetett igazán önmaga. Azt hittem ő is olyan mitugrász kis izé mint Jake, de örülök, hogy tévedtem és nem okozok annyi fejfájást a szüleimnek miatta. Apa jó barátja volt Scott apukájának, csak azt bánom, hogy ő nem lett Mardekáros, mert akkor legalább jól szórakoznánk a hálókerületünkben. Bár bizonyára okkal lett Hollóhátas és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, bár Jaket őszintén sokkal szívesebben látnám a Hugrabugban mint a Hollóhátban. Amikor sikerült Scottot kivarázsolni a partra szintén nem tudtam mit kéne tennem. Elég nagy gondot jelentett az, hogy még mindig erősen kapaszkodik a lábába az a kákalag. Aztán megvilágosodtam, hogy ne bántsuk azt az szerencsétlen jószágot a pálcámat felé tartottam és használtam rajta a kábító átkot. – Stupor! – lehet könnyedén ejtettem ki ezeket a szavakat, de óvatosnak kellett lennem, hogy Scottot ne találjam el vele. Már volt szerencsém elkábultan látni őt, még egyszer nem szeretném. Amúgy is gondolom neki elég volt a játéknak nevezett párbajunkon egyszer elájulni, még egyszer nem kéne. Mihez kezdenék én akkor? Használtam az agyamat, bizonyára pont ezért sikerült szét küldeni a szervezetemnek az információt, hogy az izmaim mozduljanak már meg és tegyenek valamit. Letérdeltem a sérült lábához és kissé undorodva elhúztam a lábától a kákalagot. A villája persze ott maradt, de azt gondolom Scott majd megoldja… mert én… ahhoz az ördög villához tuti nem fogok nyúlni, számomra pont elég volt az, ha megfogtam a birtokosát. – Tudom, hogy fájhat a lábad… de azt a kis villácskát majd vett ki te. Nem akarom, hogy engem hibáztass amiatt, mert még jobban fáj a seb. – sosem voltam jó doktor, mindig anya mondta meg, hogy milyen gyógyszert kell bevennem, mert vagy összecseréltem őket vagy nem tudtam pontosan hol találom. Ez a helyzet lehet más volt, de mivel Scott nem halt bele, biztos képes lesz megszabadítania önmagát attól a kis villától amit a kákalag hagyott benne. – Csúnya seb. Valahogy be kell ám azt kötözni, mert gondolom a gyengélkedőbe semmiképpen sem szeretnél menni. – a gyengélkedőről eszembe jutott Jake, Merlin kedvéért se kímélne meg amiatt mert a testvérét bajba sodortam. Bár szerintem csak az számít, hogy életben van és nem lett komolyabb baj. Bezzeg engem csak akkor ér ilyesmi ha jól fel vagyok készülve rá és még véletlenül se történik meg velem előbb a baj, hanem inkább azokkal akiket magam után ráncigálok.
Tárgy: Re: Fekete tó Szomb. Aug. 04, 2012 12:23 pm
To Nick
Rengeteg dolog járt a fejemben, többek között az, hogy miként is bosszulom meg a lábamat ért sérülést a kákalagon. Vagy éppenséggel az, hogy miért vacakol már ennyit Nick azzal, hogy kivigyen a partra. Még azt is megmondtam, hogy melyik varázslatot alkalmazza, de ő csak áll, és tétlenül bámul. Esküszöm, mintha leblokkolt volna, vagy tudjam is én, de jó lenne már, ha segítene. A fájdalom átjárta a testemet, és kezdek ideges lenni, mert, ha tovább marad a lábamban az a vasvilla, akkor sokkal rosszabb dolog is történhet velem, én meg azt nem akarom megtapasztalni. A gyengélkedőt messzire el fogom kerülni, a javasasszony tuti rájönne, hogy mi okozta a sérülésemet, és máris ott teremne Pitonnal. Magyarázkodhatnánk, és biztos a nyakunkba varrna egy havi büntetőmunkát. Azért meg biztosan, ha megtudná mire is készülök ezzel a kákalaggal. Hogy nem fogja túlélni, az már biztos, csak ki kell gondolnom, hogy hogyan is végezzek vele. A tiltott átkokhoz sajnos nincs elég erőm, de szívesen használnám rajta a kínzást, hogy megtudja, én mit érzek, ahogyan elszorítja a lábamat, és vértengerré változtatta.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lebeghettem, nekem kész óráknak tűnt, mire Nick végre valahára kilebegtetett a partra. Kiterültem, a lábamat mozdítani sem bírtam, próbáltam elfojtani a fájdalmat, de nem ment, és ez nagyon is kiül rám. Kedvem lenne forgolódni a földön össze-vissza, de ez több okból sem lehetséges. Egy, mert még rajtam van a kákalag, kettő, mert a lábamban van az a vasvilla, és három, vérzik a lábam, és nem akarom, hogy elfertőződjenek a sebek. Nickre néztem, aki máris elkábította a kákalagot, és leszedte a lábamról, azonban a vasvillát benne hagyta. Értetlenül pislogtam rá, de a fájdalomtól nem volt kedvem veszekedni. – Nem hibáztatnálak, de rendben van. Kiszedem magamnak, addig hozd ide kérlek a pálcám, meg a talárom. –még ő elment az említett tárgyakért, addig én vettem egy mély levegőt, majd két kézzel megfogtam a vasvillát. Eszméletlenül fáj, de érzem, hogy nem érte el a csontjaimat, így viszonylag könnyebb lesz kiszedni. Vagy nem, de valahogy csak megoldom. De addig nem szedhetem ki, ameddig Nick nincs mellettem, hogy gyorsan bekösse a sebeket.
– Talárból van egy pár, azt felhasználhatom. Szakítsd le az egyik ujját, és amint kiszedtem a lábamból ezt a vackot, ne törődj velem, csak kösd rá olyan szorosan, ahogyan csak tudod. –parancsolgatóan magyaráztam neki, hogy mit csináljon, bár nem tudom, mennyire fogja jó néven venni, de most nem számít. Most nem szabadna elkezdenünk veszekedni, és bízom is Nickben annyira, hogy tudjam, meg fogja ezt tenni. Mind a két kezemmel megmarkoltam a vasvillát, visszaszámoltam háromtól, összeszorítottam a szemeimet, és egy határozott mozdulattal kirántottam. Felordítottam a fájdalomtól, és elterültem a földön, várva, hogy Nick bekötözze a lábamat. Szemeim könnybe lábadtak, de amint meghallom a mocorgást, tekintetem elsötétül. Ébredezik a kákalag, helyes, így jobban fogom élvezni a sipákolását, ahogyan megdöglik. Fogtam a kis vasvilláját, és a földhöz szegeztem vele a csápjainál, vagy mijén keresztül.
– Elérkezett a bosszú ideje! –kuncogtam fel gúnyosan, majd megragadtam a pálcámat és a kákalagra szegeztem. Persze nem tudtam, hogy mit is akarok tenni vele, de gyorsan kattog az agyam, és meg is van a tökéletes varázsige. Tekintetem teljesen sötét, teljesen más az, mikor én mérges vagyok. Jake ezt már jól ismeri, de Nick még egyszer sem láthatta, mert még elsőben nem voltam ilyen, és azóta meg nem verekszünk, vagy bosszantjuk fel a másikat. Legalábbis ennyire nem, mint most engem ez a kákalag itt, aki sipákol, mert benne van a vasvillája. – Duro! –mormoltam el ezt a kis varázsigét, mire a szenvedő vízi lény kővé dermedt. Egy szobor máris készen van, de nekem ez nem elég, mert, ha megtalálják, akkor megmenthetik. Ezt viszont nem fogom hagyni, így újra, a már kővé vált kákalag. – Bombarda! –és lám, így lesz a szoborból, kőpor. Amit persze egy helyre gyűjtők, és a levitációs bűbáj segítségével a vízbe szórom. Így ni, már készen is van a bosszúm, amit egy vigyorgással koronázok meg, de ugyanezzel a lendülettel elsötétül előttem a világ, és csak úgy csattanok a földön. Talán több vért vesztettem, mint amennyit kellett volna? Fogalmam sincs, de megszűnik létezni a világ körülöttem…
Légy jó hozzá s, akkor talán ő is jó lesz hozzád. Legalábbis apa ezt mondogatta nekem elsőben amikor még ki nem állhattam Scottot. Hogy miért nem szerettem őt, arra már nem emlékszem, talán mert mindenbe bele szólt és olyan volt mint a testvére Jake? Hm már fogalmam sincs róla annyira hozzászoktam ahhoz, hogy velem van, beszélgetünk és kitalálunk valamilyen csínyt. A mai nap is tökéletes volt, egészen addig amíg az a kákalag bele nem köpött Scott levesébe azaz a kis villáját vagy mijét bele nem szúrta a lábába. A lényeg most csak az, hogy segíteni tudjak neki és mindketten békésen vissza tudjunk térni a Roxfort falai közé ki-ki a saját hálókerületébe. Én bizonyára nem mennék fel a Hollóhátasok közé pihenni, még a százfülé főzet segítségével sem. Nyafognék, mert nem a saját ágyamban fekszem és nem tudok emiatt aludni. A Tyriq ikrek meg bizonyára nem tennének ilyet, egy kellemetlen ágy miatt nem borulnának ki. Megszoktam a Mardekárosoknál az ágyamat, hogy milyen jó ott lenni és semmire se lecserélni, még egy jó móka kedvéért sem. Azt hiszem egy icipicikét félek attól, hogy reggel rájönnek a turfiságra és ez az egész, nem tetszik a Hollóhátas ágyatok, túl veszélyes dolog csak kifogás. Nem akarok bajt ilyen egyszerű az egész, mert ebből a csínyből nem tudnám kihúzni Scottot, de még magamat se. Szóval nem, elfogadom, hogy nem vagyok Hollóhátas és a Mardekárban a helyem. A Teszlek Süveg sem ostoba, ő az egyetlen aki nagyon jól tudja, hogy hol a helyem és nem lenne szabad egy másik házba kívánkoznom csak azért, mert a legjobb barátom is oda tartozik. Apropó tartozik, ha nem csinálom meg neki azt amit kért, parancsolt vagy mit tudom én, akkor tuti biztos, hogy holnap vagy akár egy óra után már sehová sem fog tartozni. Túl sok vért vesztett, ehhez nem kell nagy tudomány, hogy meg tudjam állapítani miért olyan iszonyat véres körülötte a hely. Miután tönkre tettem Scott talárjának az ujját és azon voltam, hogy bekötözzem a lábát eszembe jutott a családi összejöveteleinken lévő kviddics játék. Ha beszállok játszani mindig történik valami baleset, általában velem, mert én vagyok a legkisebb a családban, jó vannak velem egyidősek is, de nagyobbak nálam pár hónappal vagy éppenséggel héttel. Nem olyan hű de nagy a családunk, de amikor összegyűlünk minden szünetben legalább egyszer vagy kétszer két kviddics csapatra való játékos összegyűl, ha beszállnak a felnőttek is. Visszatérve a balesetekre, az enyhe mégis sikolyt kívánó horzsolásokra, eszembe jutott az amit folyton mondogatni szoktak egy pálca lengetés közepette ha nem éppen vagyok a helyzet ura. Most sem volta amúgy, de legalább nem én szenvedtem egy sérülés miatt. Egyedül csak én tudom, hogy mennyire nem értek a jól bekötözésekhez, bár egy rongy darab biztos nem foghat ki rajtam. Ugye? Bár ha fel tudnám idézni azt a varázsigét nem kellene ilyesmivel foglalkoznom. Gondolkozz Nick! Lehorzsolod a térded a seprűd miatt, mert a gurkó elöl menekülsz, nyafogsz a körülötted lévőknek, elő veszik a pálcájukat és mit mondanak? Hát bizonyára nem azt, hogy jól figyelj ránk, mert ennek a varázsigének a használatára még szükséged lesz egyszer, ha Scoottot megtámadja egy kákalag. Hm nem fontos, most úgysem jut az eszembe, hisz nincs kinek nyafognom, hogy tegyen már valamit. Majd legközelebb jobban odafigyelek és kész. Nagy nehezen végre sikerült úgy bekötözni Scott lábát, hogy nekem megfeleljen az ahogy kinéz és nem csak ügyetlenül van bekötözve a lába. Nem vagyok ápolónő, de azt hiszem kitettem magamért. Büszke is voltam, két másodpercig, mert amikor mosolyogva néztem fel Scottra és kimondhattam volna a ,, Készen vagyok” mondatocskát, már nem volt kinek mondanom. – Ez nem lehet igaz! – karba tettem a kezem, csak mert fogalmam sem volt arról, hogy most megjátszásból hunyta le a szemét vagy ez szintén olyan komoly dolog mint a kákalagos ügy. Őt ismerve úgy hiszem nem akarna eszméletlen lenni éppen ezért… éppen ezért én vagyok józan és nekem kell tennem valamit. De mit, ha még sosem kellett ilyesmit csinálnom? Felhúztam a szemöldökömet, bár nem hittem, hogy egy varázslat segítségével, amit alig gyakorol a varázsló fia visszatér közénk, egy próbát azonban gondolom megérhet. Ha nem majd mást találok ki és kész. Felvettem a földön lévő pálcámat és Scottra szegeztem kevéske reményekkel, de tettem egy próbát, elvégre hallottan nem lenne a legjobb barátom. – Renervate ! – lehet, hogy némi kétségbeesést és idegességet is beleadtam ebbe az egyetlen egy varázslatba, de tehetek én arról, hogy ő elvesztette az eszméletét? Erre a kérdésre inkább hadd ne válaszoljak.
Teljes sötétség terült elém, és semmire nem is emlékszem. Azt sem tudom jelenleg, hogy hol is vagyok, vagy hogy hol fekszem, vagy mi történik körülöttem. Valószínűleg csukott szemekkel meredek az ég felé, Nick pedig próbál velem csinálni valamit. De tudom, hogy élek, hiszen ha meghaltam volna, akkor nem hallanám a fák adta suhogásokat, a baglyok huhogását, meg egyéb természeti hangokat. Persze a szememet valamiért nem tudom kinyitni, egy belső erő talán visszatart, hogy ezt megtegyem. Ha jobban belegondolok, akkor most nem is szeretném kinyitni, valamiért összegeznem kellene a mai napot, viszont abból alig emlékszek valamire is. Nem tudom mitől lehet, de jó lenne, ha nem lennék amnéziás, vagy ha az is történnek, akkor is csak nagyon rövid időre, és holnapra már emlékezzek mindenre. Nem szeretnék semmit elfelejteni, mert tudom, hogy ez egy nagyszerű nap volt, hiszen a legjobb barátommal, Nickkel vagyok itt, –csak tudnám, hogy hol– egészen biztosan tök jól szórakoztunk. Csak fel kellene idéznem, hogy miket is csináltunk ezen a napon, és máris jobb kedvre derülnék. Jelenleg úgy érzem magam, mint valami kifacsart gyümölcs.
Az már biztos, hogy reggel kerestem valahol, de mivel nem találtam sehol sem, ezért a gyakorlóterembe mentem. Utána valahogy betoppant Nick is, és egy kis baráti párbajban alul maradtam a Stupor miatt. De ezek után mit is csináltunk? Innentől kezdve teljesen homályos az egész, nem emlékszem a történtekre. Az utolsó emlék, hogy elhasaltam a vízben, de a két dolog között rengeteg idő eltelt, az alatt vajon milyen csínyeket vihettünk végbe? Restellem, hogy semmi sem emlékszek, és ráadásul, még a szemeimet is nehezemre esik kinyitni. Gondolkodj Scott, biztosan eszedbe jut majd, hogy miket is csináltatok ma Nickkel, csak idő kérdése. Nekem viszont nincs időm, úgy hogy jó lenne, ha még az előtt az eszembe jutnának a dolgok, még mielőtt kinyitom a szemeimet. Nem akarom Nickket ezzel fárasztani, mert lehet azt hinné, hogy csak ugratom, ami nem igaz. Ilyenekkel soha nem szerettem viccelni, meg ha meg is tenném, akkor sem vele, hiszen a legeslegjobb barátomról van szó, soha nem verném át ilyesmikkel. Ő azért van velem, mert szükségem van a társaságára, hogy el tudjam valakivel tölteni a felesleges szabadidőmet, hogy legyen kivel szekálni az idősebb diákokat, vagy éppenséggel terrorizálni a kicsiket.
Apropó idősebb diákok. Kezd beugrani valami olyasmi is, hogy a Nagyteremben megdobáltuk őket almával, ők meg megkergettek minket, és az erdőben kötöttünk ki. Jobban mondva valami barlangba, aminek a végén a Fekete tóhoz kerültünk, és akkor történt meg a baj. Szuper, végre teljesen összeállt a mai nap, már csak ki kellene nyitnom a szemeimet, és megnyugtatni Nickket, hogy nincs semmi bajom. Csak valahogy ez nem sikerül, nem engedi valami belső erő, olyan mintha az agyam nem kapcsolna, és nem engedelmeskednek az izmai. Sajnálom Nick, de valahogy, muszáj lesz kibírnod egy darabig nélkülem, hacsak nem jut eszedbe valami, amivel sikerülne felkeltened. Rázást, ébresztgetést nem hallok, biztosan gondolkodik valamin, csak bízok abban, hogy valami hasznos dolgon. Vagy már az is lehet, hogy nincs is itt mellettem, hanem már elszaladt, és magamra hagyott. Bár ezt nem nézném ki belőle, szóval el is vetem ezt a gondolatot.
Hangokat hallok, majd egy varázsige is elhangzik. Ismerős volt nekem, csak még soha nem kellett használnom, de megnyugodtam, hogy Nick segít rajtam. Viszont hallom a hangján, hogy kétségbe van esve, meg az idegességet is. Bár megszoríthatnám most a kezét, hogy minden rendben van, fel fogok kelni. Az agyam már ki is adta a parancsot az izmaimnak, hogy cselekedjenek, így lassan, nyöszörögve nyitogatom a szemeimet. Még én ki voltam dőlve, már a Nap is lassan lement, így a félhomály nem bántotta a szemeimet, mint a túlzott fény. A fejemet fogva próbáltam felülni, de csak visszazuhantam a földre, és néztem az eget. A lábam lüktetett a fájdalomtól, biztosan nem fogok tudni egy darabig rendesen sétálni, és ez fel is fog tűnni a tanároknak, és a többi diáknak is. Ki kell találni valamit, amivel lehűthetem az égető fájdalmat, de jelenleg nem tudok tisztán gondolkodni. – Köszönöm… hogy segítettél… –halványan mosolyogtam Nickre, mert többre nem voltam képes. Tettem egy újabb próbálkozást arra, hogy felüljek, és nagy nehezen sikerült, is. A közeli fához próbáltam valahogy eljutni, hogy a hátamat neki támassza, nehogy véletlenül megint eldőljek. Amint ez sikerült, újból Nickre néztem. – Mi történt…? –kérdezem kicsit aggódva. Tudom, hogy mi is történt velem, de hogy hogyan is ájultam el, arról fogalmam sincs. Talán Nick tud valami magyarázatot rá, de akkor sem haragszom meg rá, ha nem. Közben néhány botot egy rakásba tettem, átváltoztattam pohárrá, amibe az Aguamenti segítségével vizet töltöttem, amit meg is ittam rögvest.
Természetes, hogy aggódom érte, hiszen a barátom akit sosem cserélnék le másra, mert tudom, hogy hozzá fogható nincs. A testvére meg, hát vele meg sosem értenék egyet, mert egy bunkó aki nem érdemli meg a barátságomat. De Scott igen, pont ezért féltem őt, hiszen olyan mintha a testvérem lenne. Lehet nem a vér szerinti, de akkor is. Mondjuk a rokona szívesen lennék, a második vagy harmadik unokatestvére apai vagy anyai ágról. Na igen, annak örülnék a legjobban, mert Jakenek muszáj elviselnie engem akkor. Bár szerintem, ha unokatestvérek lennénk elviselne engem akárcsak Maxyt a Griffendélesek gyöngyszemét akit ki nem állhatok, legyen bármennyire Scott rokona. Én nem lehetek az és ez zavar, mert nekem vele egyidős fiú vagy lányrokonom nincs, mert a legkisebb én vagyok. A nálam nagyobbak meg mindig keresztül néznek rajtam, ha be nem vettem a titkos erőmet mellyel minden kicsi rendelkezik. A bűbájos nézésemet és gyermeki hangomat, melynek csak a kőszívű halálfalók tudnának nemet mondani. Jennyt tudom a leghamarabb becsapni a családomban, mert ő hisz nekem és azt hiszem ez minden hibája. Emlékszem egyszer azt is elhitettem vele, hogy félek és jó szorosan öleljen magához, mert akkor garantáltan lenyugszom. Őszintén mondom, hogy irtó sokat röhögtem az eseten azután és még mindig szívesen gondolok vissza rá, mert ha arra gondolok mennyire szeretnek akkor nem leszek irtóra kétségbeesett s, visszakapom a jelenlétemet. Nem fogok félni attól, hogy Scott miattam fog kinyúlni és két nap múlva már mehetünk eltemetni őt. Egyszerűen csak bíznom kell magamban és menni fog. Fel tudom éleszteni őt, csak idő kérdése és hatni fog a varázslat. Hjaj csak ne legyen túl késő. Drága Merlin add, hogy ne legyen túl késő! Mindketten tudjuk Jake mennyre utálatos egy varázsló fiú, ha Scott nem marad meg akkor még ennél is rosszabb lesz a közte és a köztem lévő nem létező baráti kapcsolat. Még most is azt állítom, hogy isteni szerencséje van azzal mennyire hasonlítanak egymásra. Különben én már régen agyon vertem volna, de mivel Jake és Scott arca megegyezik addig egyiket sem bánthatom vagy verhetem meg annyira, hogy az meglátszódjon a másikon. Jó megfogadtam, hogy Scottot már nem fogom megütni, de azt nem, hogy Jaket békén hagyom. Egy soha meg nem ígért ígéret azonban mindig visszatart, hogyha már ő nem tud engedni akkor legalább én legyek példamutató és engedjem őt szabadon tevékenykedni. Persze ha hozzám ér akkor mindig teszek valamit, hogy egy darabig ne merészeljen meg olyasmit tenni, amivel engem bánt. Öhm de a testvérét az én Scott barátomat semmiképpen sem szeretném kinyírni. Még akkor sem, ha van egy olyan sejtésem, hogy ő csakis akkor lesz gyenge, ha rájön a másik fele halott. Brr ilyesmire gondolni is rossz, mert Scott az egyetlen akit sosem látnék szívesen holtan. Ha ő nem lenne akkor minden örömöm elszállna és egy műanyag lelkű varázsló lennék, akit nem érdekelnek mások érzései. Engem azonban most igenis érdekel, hogy mi van vele, él-e még egyáltalán és legfőképpen hallja-e azt amit mondok neki. Egy hatalmas szikla esett le a szívemről amikor felnyitotta a szemeit és beszélni kezdett. Úgy vélem ennél többre nekem sem volt szükségem. Él és ez pont elég öröm nekem. – Nem, ha rólam lett volna szó, akkor te ugyanúgy engem is megmentettél volna. – legalábbis remélem, de ezt már csak gondolatban tetem oda hozzá. Azt azonban nehezen tudtam volna vázolni neki, hogy mi is történt. Hosszú történet, mondhatnám bátran, de nekem ehhez úgy vélem túl kevés erőm van most. A lényeg, hogy él és nem halt meg. Ha nem lenne így, azt hiszem mindezt nem tudnám megbocsátani magamnak. – Öhm azt hiszem túlontúl hosszú volna mindent egyszerre elmondani neked Scott. Gyere, visszaviszlek a Roxfortba és ki találom melyik bájitallal lehetne rendbe hozni téged. Tudom…muszáj léteznie a vérpótló bájitalnak, csak abban nem vagyok biztos, hogy el tudom-e egyedül készíteni. – segítségre lenne szükségem, de alapból nincs olyan hely ahol megfőzhetném és hozzávalók hiányába aligha menne. De reménykedem abban, hogy senkinek sem fog feltűnni Scott sántító lába. Akkor biztos felvinnék a gyengélkedőbe, megvizsgálnák a sebet és kikérdeznék, hogy hogyan szerezte. Én meg újfent bajba kerülnék amiért veszélyeztettem az egyik évfolyamtársam életét.
Sajgott a fejem, és a lábam is. Egyik sem volt kellemes érzés, de ha az ember nem vigyáz, akkor ilyen is megtörténhet vele. Márpedig egy kákalaggal 'verekedni' nem éppen fájdalommentes időtöltés. De ha azt veszem, akkor nem én kezdtem az egészet, hanem ő. Én csendben –fogjuk rá, hogy csendben– játszottam Nickkel a vízben, amikor megragadta a lábamat, és eszeveszett gyorsasággal kezdett el befele húzni. Még szerencse, hogy ott volt az a kő, és meg tudtam benne kapaszkodni, ameddig Nick kitalált valamit, és sikeresen kimentett. Szavaira, csak mosolyogni tudok, miközben fejemet a fának döntöm. – Így van. Ha te kerültél volna ilyen helyzetbe, én is segítettem volna rajtad. Jövök neked egyel. –halványan mosolyogtam, de ez nagyon úgy festett, mintha egy citromba haraptam volna. Elmondhatatlanul sajgott a lábam, de szerencsére annyira tudom még tartani magamat, hogy ne ájuljak el megint. Szerintem Nick rögvest itt hagyna, vagy nem. Mondjuk, ha elsőnek sem hagyott itt, akkor másodszorra sem tenné meg. – Majd segítek megfőzni, vagyis előkészíteni a hozzávalókat. A barlangban megfőzhetnénk majd, vagy nem tudom. Az is lehet, hogy megkérem Jaket, hogy cseréljünk, és megyek én büntetőmunkára. Akkor tudok szerezni a gyengélkedőről. –vontam aprón vállat, majd ismét megtöltöttem a poharamat, és kortyoltam a vízből. Sajnos vajsör varázslatot nem ismerek, pedig most nagyon is az kellene nekem, de be kell, hogy érjem a tiszta vízzel is. – Vissza kellene mennünk, de nem tudom, hogy rá tudok-e állni a lábamra, és nem akarok teher lenni. Az már biztos, hogy a tót egy ideig kerülni fogom, legalábbis nem megyek bele. Nem akarok megint ilyen bajba kerülni. Akkor biztosan nem úsznám meg ennyivel. Szerintem hagyjuk a vérpótlót, inkább egy erős Altatóitalt készítsünk, hogy tudjak aludni. A vérem úgy is regenerálódik, de ha egész éjjel forgolódok, akkor nem megyek vele sokra. Már pedig biztos fogok, most is szétreped a lábam, meg a fejem a fájdalomtól. –sóhajtva elmélkedtem hangosan, közben néha a tóra, néha pedig Nickre néztem, hogy tudja, neki beszélek, és nem zakkantam meg, hogy magammal kommunikálok. Bár, mikor Jakekel beszélek, néha elfog az-az érzés, hogy a tükörbe nézek, és magammal beszélek, csak nem úgy mozog a tükörképem szája, ahogyan az enyém. Lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a levegőt. Elmondhatatlanul jól esett ez most nekem, valahogyan össze kell szednem magamat, hogy visszajussak a suliba. Remélhetőleg nem fogunk senkivel sem, –már mint tanárral nem– összefutni a folyosókon. Felfele tudok néhány titkos folyosót, azzal nem lesz gond, csak addig észrevétlenül kell eljutnunk. Ránéztem a víz felszínére, és azon nyomban összeszorult a gyomrom. Még mindig az járt a fejemben, hogy majdnem odavesztem. El is kaptam onnan a pillantásomat, megtámaszkodtam magam mellett, és szép lassan felkeltem. Összeszorított fogakkal álltam a lábamon. Sokáig nem is bírtam, ezért is egyensúlyoztam inkább fél lábon, és a sérült lábamat néhány centire feljebb emelve tartom. A bicegésbe még nem fogok belehalni, remélhetőleg. – Mehetünk? Szeretnék lefeküdni… Fájdalmas egy nap volt. –húztam halvány mosolyra a számat, és ha Nick jelzett, akkor elindultam vissza a barlanghoz. Arra legalább tudom az utat, és bízom benne, hogy a másik oldalon nem fog senki sem várni minket. Ösztönösen világítani kezdtem a pálcámmal, amikor beértünk, és zavartalanul át is jutottunk a barlangon. Senkibe nem botlottunk bele, mikor beléptünk az iskola területére. Kicsit furcsálltam is a dolgot, de legalább így biztos, hogy nem bukunk le. Lekísértem Nicket az alagsorba, s a falnak támaszkodva fordultam felé. – Köszönök mindent Nick. Órákon találkozunk, aludj jól. Szia! –mosolyogva köszöntem el tőle, és pacsira nyújtottam a kezem. Ezután már csak fel kellett érnem a szobámba, ami kész örökké valóság volt a fájós lábammal. Szerencsém volt, hogy Jake sem tartózkodott a szobában. Gyorsan átcseréltem a kötést, és bebújtam az ágyamban. Az altatóital, amit előtte megittam, már rögtön az álomba is nyomott…
//Köszönöm a játékot ^^ //
Játék vége!
A hozzászólást Scott Tyriq összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 09, 2012 9:31 am-kor.
Próbáltam egyedül mosolyogni a jegyzet füzetem előtt és arra gondolni, hogy milyen sokat jelent nekem az, ha legalább ebben az egy dologban tehetséges vagyok. Sose akartam kviddics játékos lenni, talán az apám pont ezért nézi rossz szemmel ha én éppenséggel a művészeteknek hódolok be. Teszek rá mit mond, nem érdekel, ha ő egy kviddics bajnok fiúgyereket akar, ott van mondjuk Mark vagy Rey, előttük rengeteg lehetőség van. Miért nem erőszakolja rájuk a sportot? Talán ő előre látó? Sejti, hogy ebből nem fogok megélni és valami normális munka után kell néznem? De akkor is! Biztos találok magamnak valami munkát, nem kell féltenie engem! Ő azonban félt, hiszen az apám és bármennyire próbálok magyarázkodni neki, úgy érzem úgysem fog megérteni, mert azon kritikusok táborát erősíti akik kevésnek tartják a zenét. Gondterhelten felsóhajtottam, nem jegyzeteltem tovább. A helyszín egyszerűen nem engedte és el kellett sétálnom valahová, hogy némi ihletet szerezzek. Bármelyik pillanatban rám törhet az írhatnék, ha egyedül vagyok és éppen unatkozom. Csak három dolog volt nálam, a pálcám, a jegyzet füzetem és a ceruza amivel ittam. Tollat és tintát csak akkor használok amikor ténylegesen készen vagyok a szöveggel és át írhatom a naplóba, mert nincsenek kihúzások. Lehet ostobaság az egész, de amikor unatkozom és nincs mit tennem, mert nem vágyom a társaim közelségére, nos akkor ezzel foglalkozom. Unott arcot vágok, felnézek az égre, tökéletesnek találom az időt az íráshoz és elsétálok a Fekete tóhoz. Most is azt tettem, hiszen éppen alkalmas volt az idő, sütött a nap nekem meg nem kellett tartanom attól, hogy meg fogok ázni amiért úgy döntöttem sétálok egyet és ha minden szép és jó írok valamit. Rájöttem arra, hogy csak egyetlen egy személyre kell gondolnom és máris boldog leszek, ha meg boldog leszek akkor működik a fejem, ha működik a fejem akkor van eszem, ha van eszem akkor már ihletem is van és ha van ihletem akkor már tudok írni. Mindig mosolyogva gondoltam rá, a Hollóhátasok vérvörös tagjára, Aurorára, aki egyetlen mosolyával képes volt belopni magát a szívembe. Erről eszembe is jutott, hogy milyen jó lenne mindezt leírni, bizonyára pont ezért ültem le a fűbe a tó partja elé. De ahogy leültem minden kimászott a fejemből. Remek, most gondolkodhatok újra! Elhúztam a számat, folyton természeti képekkel én sem kezdhetem az időközben kitalált soraimat, valami más kell. Nem is tudom, valaki vagy valami amiről írhatok. Szükségem lenne a múzsámra, ami minden költőnek van, nekem perpillanat nehéz felidéznem az arcát. Mert hiába látom őt nap mint nap, túl kevés bizonyára pont ezért voltam komisz és csempésztem Amortentiát a kapcsolatunkba. Már ha azelőtt lett volna köztünk valamilyen kapcsolat. Bevallom egy picikét bánt, hogy nem mondtam még el neki mit tettem abba a csokis sütibe amit voltam olyan kedves és odaadtam neki. Már nem tudom mit mondtam milyen céllal adom, de azt tudom, hogy a mosoly le sem tűnt az arcomról. Semmi sem tudta lemosni, még a szomorúság sem, amit utána kezdtem el érezni. Senki sem nevezett gyávának, hiszen azt tettem amit a legjobbnak véltem, egészen addig amíg a lelkiismeretem meg nem szólalt a fejemben. Az a pillanat igazán kellemetlen volt, csak órákon is ültem és szó szerint egy szót sem értettem abból amit éppen az egyik tanárom mondott. Nem beszélt kínaiul, vagy oroszul, pusztán nem voltam képes odafigyelni a szavaira. Bizonyára jobban örültem volna ha bájital nélkül kedvel meg és akár szeret belém. Most mindent sikerült elrontanom! Remek! Hozzam rendbe a dolgokat ha tudom! Elj én és az a nagy probléma megoldó készségem. Rákönyököltem a jegyzetfüzetemre, mivel nem tudtam egyelőre mit írni előre néztem és hagytam, hogy a szemeim elvesszenek a táj gyönyörűségében. Tudom, hogy hiányzott valami vagyis valaki, de nem tarthatok mindenhová vele. Az mindenkinek feltűnne, én meg csendben, titokban, nyugodtan szeretek valakit szeretni. Ha az egész világ tudja mit érzek Aurora iránt az… nos egyfelől jó, de ott vannak a kis gonoszok, akiknek sosem tetszik semmi és nem képesek elfogadni, hogy egy Mardekáros igenis szerethet egy Hollóhátas lányt.
Ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok egy egész regényt tudnék elmesélni. Mintha, Cupido nyilai sokaságát küldte volna rám. A szerelem úgy hasított belém, mint egy villám. Beégett a tudatomba, s nem képes kioltani tüzét. Figyelmemet mindig eltereli valami, mintha nem is itt járnék. Mintha én és az agyam külön életvitelt folytatnánk. Míg én figyelni, tanulni szeretnék addig ő egy másik világban jár. Egy olyan mesebeli helyen, ahol nem létezik bánat,csalódás és öröm. Egy hely, ahol csak két ember tartózkodik. Egy lány, s egy fiú. Ők ketten nem akármilyen emberek, ők szerelmetesek. De a mesének nincs vége, hisz ők ketten ellenségek. Ha nem is ők, akkor házaik. A zöld-szürke mindig összetűzésbe került a kék-bronzzal. A lány testvére se nézte jó szemmel a titkos fiú kilétét. De nem lehet őt, engem, hibáztatni, mert belestem a rossz fiúba. Nem az én hibám, hogy Merlin vagy éppenséggel Cupido kihez rendel. Adná Merlin, hogy kevesebb előítélettel legyek körülvéve. Mindenki a fejemhez vágja, hogy én mint a Hollóhát büszke tagja, hogy tudtam pont őt kinézni magamnak? De, miért ne? Hisz mit tudnak ők rólam? Semmit nem tudnak, azon kívül amit én elmondok nekik. Még a testvérem se tud mindent rólam, pedig ő az egyik legjobb barátnőm is. Példának okáért vegyünk a Iasonnal való pancsolásom. Arról is csak én meg ő tudunk, senki és semmi más. S ez így van jól. De mégis mit képzelnek? Engem nem tudnak bele tenni egy skatulyába. Elmondhatom magamról, hogy nem vagyok épp átlagos személy. Mindegyik ház tulajdonságából van bennem egy kevés. Nem is értem, hogy tudta eldönteni a Teszlek Süveg, hogy hová tesz. Lehet azért elemezte az agyam kemény 10 percig? Mardekáros énem olyan mint a bomba, sosem tudni mikor robban. Olyankor a gonoszság csak úgy előtör belőlem. Hugrabugos énem olyan, mint egy védtelen,elveszett, 5 esztendős kislány. Bátorságban sem szenvedek hiányt, bármikor bármi veszélyest kitalálhatok. S még is az okosak közé tett engem a jó öreg Süveg. Nem is tévedett, mert a tanulás, az olvasás az egyik erősségem! Ezen álmélkodva, véget ér az utolsó órám is. Szerencsére mára vége, s holnapra már mindent megcsináltam. Lehet sétálnom kéne egy keveset, kiszellőztetni a fejemet. Vagy kedvenc könyvemmel a hónom alatt, leülnék a fák alatt. Kedvenc helyem és kedvenc könyvem társaságában 1000 évig eltudnék lenni. Olyan se akadna aki megzavarni, hisz ki olyan bugyuta, hogy ősszel a Tónál üldögéljen? Hát persze, hogy csak én, és ez így is van jól. Lebotorkálok a kastély öreg lépcsőin, majd a klubhelyiségbe veszem az irányt. Beérve a hálókörletembe leteszem a könyveimet. Előkeresem téli kék-bronz sálam s melegebb talárom egyikét. Elveszem kedvenc könyvemet a polcról, s elindulok a tóhoz. Útközben ismerősöket szalutálok boldogan és mosolyogva. Majd futásnak eredek s pikk pakk a Tölgyfa ajtót is elhagytam. A köves úton a tóhoz kanyarodtam, amint odaértem eltöltött a melegség. Ez a hely a kedvenc helyem, egyszerűen mese szép! De pechemre elfoglalták a kedvenc ülőhelyem.- Remek!- mondtam ki félhangosan, mogorván. Közelebb menve észrevettem, hogy egy mardekáros tesped a helyemen. Micsoda jó dolog, hogy így elfoglalták a kedvenc helyem! Közelebb mentem és észrevettem, hogy Xavier ül a kedvencemen. Szívem elkezdett hevesebben dobbanni, pulzusom felszökött az egekbe. Tündérek sokasága röpködött a gyomromban. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, úgy mentem hozzá közelebb.- Szia! Te, hogy hogy itt vagy?- kérdeztem mosolyogva, majd leültem mellé.
Meg akartam csókolni őt, hiszen olyan gyönyörű volt az ajka hívogatott magához én meg képtelen voltam nem rá nézni és őt figyelni. Már régóta vágytam rá és olyan hihetetlen, hogy végre csak vele vagyok. Gondolatban már előre elterveztem, hogy mosolyogni fogok rá, ha a mai nap során találkozok vele. És lám tessék! Csak nagyon kell akarni valamit és teljesül. Bár lehet, az én kívánságom csekély ahhoz, amit mások általában kívánnának. Nekem nem kell pénz, az semmit sem ér, ha nincs béke és nyugalom. Számomra csak ez a kettő kell, hogy legyen elég erőm Rá nézni, azt mondani neki milyen jól áll a haja és megsimogatni az arcát egyfajta bókként. Kezdetben nem hittem el, hogy leült mellém, beszélni kezdett és tényleg itt van. Mosolyogva néztem rá, majd az első négy perc után sikerült megbizonyosodnom mindaz amit látok valóság. Tehát nem képzelődöm, ez azt jelenti megszólalhatok és nem kell tovább gondolkodnom, hogy vajon megörültem a szerelemtől attól látom őt itt vagy valóban mellettem van. Boldogan válaszolhattam neki, mást úgyse tehettem volna, hisz egy jó darabig hallgattam. – Szia Aurora! – köszöntem vissza. – Erre jártam. Vagyis szükségem volt egy kis nyugalomra, gondolkodni akartam, hogy mit írhatnék le a …- elhallgattam, csak mert úgy gondoltam biztos nem érdekli őt, hogy csak egy buta vers miatt vagyok itt. Nem is tudom mit vártam magamtól. Sőt igazából azt sem tudom, hogy Aurora előtt beszélhetek-e ilyesmiről, elhiszem meghallgat ha éppen nálam van a gitárom is, de most nem volt. Meg amúgy sem tudom, hogy igazából mit gondol a zenéről. Talán egyszer meg kellene kérdeznem tőle, csak úgy kíváncsiságból. Érdekel a véleménye, hiszen elvileg szeretem és akit szeretünk azért bármit megtennénk. Nos én is érte. Nem érdekel a társaim beszéde, azok akik nem értenek meg a véleményük sem számít. Mert mégis mit látnak ők rajtam? Csak azt amit el szeretnék hitetni velük, de ha Aurorával vagyok minden olyan más, mellette úgy érzem önmagam lehetek és nem kell megjátszanom magam. Ha vele vagyok akkor senkinek sem akarok megfelelni, mert tudom ő biztos így szeret… az Amortentiának hála száz százalékig biztos lehetek benne. – Na és te? Mi járatban erre felé? – újfent mosolyra húztam a számat, mintha ezen az egy dolgon kívül semmit sem tudnék tenni, pedig rengeteg dologra voltam képes, mindezt azonban senki sem vette észre. Talán mert sosem mutattam meg senkinek, vagy voltam olyan okos és senkit sem engedtem túl közel magamhoz. A tesóimon kívül azt hiszem úgy igazán senki épsége, lelki állapota sem érdekelt, mert senkit sem akartam biztonságban tudni egészen mostanáig. Elképzelni sem tudom mi lett volna, ha sosem látom meg Aurorát a folyóson és azután nem figyelem őt folyton a Nagy teremben… bizonyára még mindig keresném az igazit. Csak ok nélkül írnék, nem lenne egy személy sem akiről minden egyes aprócska veresem, dalom, szövegem szólna. Bizonyára még ennyire sem lenne értelmük, mint amennyi most van. – Oh. Mutatnom kell valamit. – megfogtam a kezét, meg sem vártam, hogy ellenkezzen vagy visszakérdezzen mi az amit neki megakarok mutatni. Szerettem volna ha meglepetés lenne, bár igazából csónakázni akartam, pont ezért húztam őt magam után egészen a csónakházig.
Szerelmem szerelmesen szeretne szeretni! Milyen jó, hogy az ember képes ezt a különleges dolgot érezni. Merlini érzés szeretni, és szeretve lenni, még akkor is ha egy olyan személy által, akire sose néztél volna rá. De, hogy a szerelem mirt ilyen becsapós? Azt senki se tudja, csak ez van, ezt kell szeretni és kész. Mikor leültem mellé elfogott a biztonság és az öröm. Mintha hazatérnék, az otthoni melegbe, örömbe. Mintha újra kisgyerek lennék akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kis teknős mai epizódjáról lemaradt. Nem akarom, hogy véget érjen ez a perc amit itt töltök vele. Bárcsak megállna az idő, és mi itt maradnánk örökkön örökké. Tökéletes arcára tévedt tekintetem, és mint gyenge mágnes úgy vonzotta oda. Megfigyeltem az arcát, a vonásait és a szemeit. Majd lejjebb néztem, egyenesen a szájára. Olyan hívogató, olyan nem is tudom milyen. Érzem a késztetést arra, hogy megcsókoljam, de nem tehetem mert a fiú kell az első lépést tennie. - Az jó.- mondtam mosolyogva, majd a messziségbe néztem. Olyan szép volt, ahogy a nap sugarai megtörnek a víz tükrén, egy részük visszaverődik, a másik pedig belehatol a víz közegébe. Ha elmondom, miért jöttem erre kinevetsz. Azt hinné az ember, hogy pénteken nincs olyan őrült aki olvasni akar. Na itt az élő példa, olvasni jöttem ki.- mondtam mosolyogva, majd a kevenc könyvemre mutattam. Igaz, hogy mugli író által írt regényről volt szó, de nem tehettem róla. Egyszerűen magával ragadt a történet, és az sem zavart, hogy muglikról szól. Odaakartam bújni hozzá, érezni teste melegét, szívverésének minden dobbanását, lehelettét. Megpuszilnám ha lehetne, de nem szeretnék tolakodni. Majd egy pillanat alatt megfogta a kezem és húzott maga után. Ellenkezni nem akartam, kíváncsi voltam mit szeretne nekem mutatni. Kis idő múlva megérkeztünk a Csónakházba. Ez őrült, ilyenkor akar csónakázni?!?! Mondjuk annyira nem is rossz ötlet, csónakázni még nem csónakáztam és remek alkalom lenne Xavierhez bújni ha fázom. - Elmegyünk csónakázni? Az remek lenne!- kérdeztem mosolyogva, majd választ se várva puszit adtam az arcára. Amitől zavarba is jöttem. Sosem pusziltam meg így fiút, na jó egyet, de ő az uncsim volt.
Szeresd őt és vigyázz rá. Mindig ezt az aprócska szabályt próbáltam betartani, hogy a szeretetem ne legyen se túl tolakodó se túl birtokló. Nem akarok megnyomorítani valakit a szeretettemmel, ezalatt természetesen a féltékenységet értem, mely méregként elvegyül a szervezetünkben. Nem vesszük észre, csak azt látjuk miként válunk sárga irigységgel teli lényekké. Nem szeretem a sárga szint, a Hugrabugosok színéről, mindig az irigység jut az eszembe, ahogy minden sárga színű tárgytól. Pont ezért sosem álltam szóba eddig a Hugrabugos társaimmal, maximum csak akkor amikor nem hordták a sárga színű öltözéküket. Mondjuk most én sem vagyok talpig zöldben, mert a lényemet körülölelő különleges szürkeség, valaminek a hiány érzete nem engedi meg nekem, hogy vidám, megnyugtató szint öltsek magamra. Igen hiányzott valami, talán az őszinteség és az igazság, amit Aurorának is tudnia kellett volna. De nem akartam elmondani, hogy miért van ilyen különleges érzése, ha mellettem van, beszél hozzám és némely pillanatokban azt mondom neki, mennyire szeretem. Természetesen szeretem, különben nem adtam volna oda neki az Amortenitával 'mérgezett’ csokis muffint. Míg a kezét fogtam és húztam magam után, úgy éreztem a világ megszűnik, csak ő létezik, a lénye tesz boldoggá, nincs szükségem semmi másra, mert itt van nekem s, foghatom a kezét ezzel is némi biztonságot sugallva neki… na meg leginkább a lelkemnek. A lelkemnek, mert leginkább az nem fogadta még el, hogy Mardekáros vagyok és Aurora Hollóhátas. A tesóim Griffendélesek, közülük az egyedüli azt hiszem Mark, akit nem igazán érdekel, hogy a bátyja melyik házba tartozik. Néha sajnálom, hogy nem lehetek mellette, nem védhetem meg, de vannak olyan pillanataim amikor jobb tudni ő nem ront rám írás közben és kis lelki társként nem csüng a nyakamon. Neki minden titkomat elmondom, de nem tud arról, hogy mit tettem Aurorával. Hogy is mondhatnám el neki? Ő túl kicsi a szerelemhez, nem értene meg és én ezt tudom. Ha egy kicsivel nagyobb lenne és mindig számíthatnék rá, mert ő szintén Mardekáros akkor… akkor talán nem kellene naplót írnom. – Tudom butaság ilyenkor de…- csak veled akarok lenni, folytathattam volna, de mivel kaptam tőle egy puszit, már nem volt elég kedvem megzavarni ezt az idillikus környezetet. Én már csak tudom milyen megnyugtató azzal a személlyel leni akit szeretünk, hát akkor elvinni őt csónakázni? – Veled szeretnék lenni, mára úgysincs semmi tervem és azt gondoltam… ha már mindketten erre jártunk csónakázhatnánk egyet. – egy pillanatra elhallgattam és mélyen a szemeibe néztem. Azokba a szemekbe, amikor a legelső alkalomkor rabul ejtettek és azóta sem engednek. Ha lehunyom a szemem, mindig az ő arcát látom, a szemeit ahogy rám néz és mosolyogni kezd. Szeretem és merje azt mondani valaki, hogy ez nem annak a jele, mert annak velem gyűlik meg a baja. – Mondd, hogy eljössz velem. – kérleltem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem fog menni a nagy bociszemekkel való nézés a kérleléssel együtt. Ha teszek valamit akkor azt külön tudom tenni, egyszerre kérlelő tekintettel nézni rá és még beszélni is közben… eh ez nehéz. Kisfiúként ment, de most… nos megnőttem, ilyen egyszerű az egész.
Érezni a szelet, ahogy a hajamban futkározik. Érezni bőrömön hűvös fuvallatát, érezni, érezni, érezni. Roxfort területe ki volt halva, sehol egy árva lélek. De hát ki is jönne erre? Senki. Senki sincs olyan hülye, hogy a péntek délutánját kint a hidegben töltse. Akkor én mégis miért vagyok itt? Vajon a tudatalattim miatt? Vagy, mert a szívem érezte egy különleges személy szívverését és kirángatott csigaházamból ide? Ki tudja, de örülök, hogy végre valahára megint együtt vagyok vele. A keddi beszélgetésünk óta nem láttam őt, és már nagyon hiányzott. Ez a csónakázás megfelelő hely lenne arra, hogy komolyabban beszélgessek vele. Ki nem hagyhatom, hisz minden vele töltött idő értékes. Elővettem a pálcámat és varázsoltam egy vastagabb talárt. Felöltöttem magamra és mosolyogva néztem az előttem álló fiúra. - Ki nem hagynám!- válaszoltam mosolyogva majd figyeltem ahogy kiszedi pálcája segítségével a csónakot. Oda siettem hozzá és Xavier kinyújtotta a kezét. Átsegített, így úszás nélkül megúsztam a beszállást. De vajon a kiszállás is ilyen könnyen fog menni? Kétlem. Beültem és vártam, hogy elinduljunk. Előre hátra, előre hátra, ez volt a ritmus aminek köszönhetően haladtunk a tó közepére. Néha néha a víz tükrére néztem, olyankor különböző állatokat pillantottam meg. Sellőket, kákalagokat és más fajtákat. A nap is egyre jobban süllyedt a messzi mély homályba, csillogó fekete anyagot hagyva maga után. Besötétedett. Mi ketten pedig ott csónakáztunk a tó közepén. Mosolyogtam rá és ő meg rám. Éreztem azt, hogy szeretem és, hogy ő is. Közelebb mentem hozzá és megöleltem. -Köszönöm, hogy elhoztál csónakázni!- mondtam mosolyogva, majd egy puszival fejeztem ki hálámat.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Fekete tó 
