Megbeszéltük Nickkel, jó náluk töltöm a Karácsonyi szünetet, de előtte még rá kell, hogy vegyem a szüleimet. Szerencsére Jenny megengedte, hogy elküldjem az ő baglyát a levelemmel, mivel, hogy Jakey megint lefárasztotta Tempest. Szegény baglyot sajnálom, és ezt is beleírtam a levelembe, hogy vegyenek neki egy baglyot, hogy ne használja az enyémet. Ritkán küldök levelet, de amikor meg akarom tenni, akkor soha nem tudom, mert mindig fáradt szegény állat. Bár ezt az elejére írtam, mert nem ez a lényege a levelem tartalmának, hanem az, hogy elengedjenek Nickhez karácsonyozni. Elég hosszú pergament szorongatok a kezemben, és szinte mindenkit félresöpörve az utamból, igyekszek a bagolyházba, hogy még időben elküldhessem a levelemet. Remélem anyáék meg fogják nekem engedni, addig sem kell a nagyi csipkelődésétől szenvednem.
Soha nem értettem, hogy miért szokásuk az időseknek ezt csinálniuk. Mindig tűzpiros tőle az arcom, és vagy egy héten keresztül fáj. Ha meg elhúzódom, akkor is én járok rosszabbul, mert megkerget, és rendszerint lábbilincselő átokkal gazdagodok. Én meg még nem varázsolhatok otthon, és így ki sem szabadulhatok, csak akkor, ha elengedtek. Persze előtte alaposan összecsipkedik az arcomat, és én meg moroghatok, de hiába. Anyuék nem segítenek rajtam, csak azt hajtogatják, hogy évente egyszer ki lehet bírni. Nem, nem lehet kibírni, mert nagyon fáj, és vörös az arcom egész héten. Olyankor ki sem mozdulok a szobámból, mert nem akarom, hogy valaki elkezdjen nevetni rajtam.
Átcikáztam a hídon lévő diáktömegen, és mikor már senki nem állt az utamba, szaladni kezdtem, és a Bagolyház bejáratáig meg sem álltam. Mikor beléptem, Tempest már repült is oda hozzám, de most nem őt fogom elküldeni. – Most nem kell menned sehova kis baglyom. Pihenj csak. –mosolyogva simogattam meg a tollát, mire ő huhogott egyet, és visszarepült a helyére. Feljebb mentem, mert Jenny baglya valahol a felsőbb szinten van. A leírás alapján meg is találtam, mosolyogva adtam neki egy kis eleséget, rákötöttem a lábára a levelet, és útnak indítottam. Mikor megfordultam, megtorpantam. Nem is láttam, hogy van itt más is rajtam kívül, de mivel látásból már tudom ki is van itt, nem kezdek el fejvesztve menekülni. – Szia Astoria! Hogy vagy?
People say that the bad memories cause the most pain,
BUT ACTUALLY, IT'S THE GOOD ONES THAT DRIVE YOU INSADE
Még nyár van. Bár megkezdődött a tanév, s szeptembert írtunk, újra a hűvös, s nyirkos falak között voltam, ahol mindig jó pár fokkal kevesebb a hőmérséklet, mint kint, mégis még érezni lehetett, hogy nyár van. Nem csak az idő miatt lehetett érezni, hanem a levegő illatán. És most is, ahogy mélyen magamba szívtam a bagolyház ablakán keresztül a levegőt, kellemes érzés járt át. Kikönyökölve bámultam a hatalmas területet, a folyót, s a szélső tornyokat. Én sok helyen jártam, főleg, míg az édesapám élt, de kevés ennél gyönyörűbb látványban volt részem. Monstrum, s olyan otrombának tűnik, mégis a legszebb dolog, ami csak létezik. Maga a környezet, a légkör. Élveztem, hogy pálcámmal laza kontyba tűzött hajamba kapjon a szél, s még szemem is lehunytam, hogy teljesen átadjam magam az érzésnek. Eközben továbbra is kezemben szorongattam a levelet, amit órákkal ezelőtt megírtam a hálószobában. Minden héten írtam egyet, még mikor otthon voltam, a nyári szünet alatt kezdtem el, s azóta egészen rituálészerűen küldtem el Soleil-jel a levelet. Nekem ugyan nem volt baglyom, mert nem akartam, így az egyik iskolait használtam. Már elsős korom óta mindig ezzel a bagollyal küldtem el a levelet, s úgy a szívemhez nőtt, és a látszat szerint én is az övéhez, hogy nyáron is sokat volt nálam. Még apa nevezte el Soleil-nek, ami franciául Napsugarat jelent. Napságra tollai miatt keresztelte el így, a kedves kis állat pedig egy idő után már hallgatott is rá. Sóhajtva hajtottam le fejem, észre sem véve a mellém szálló madarat, aki kedveskedve csipkedte meg a pólóm ujját. Halvány mosollyal arcomon simítottam végig tollain, majd lábára kötöttem a levelet. Fogalmam sem volt hova viszi ezt a rengeteg pergament, amit a hónapok alatt megírtam, de mindig válasz nélkül jött vissza. Érthető. Hisz, ki válaszolt volna? Még utoljára megsimogattam, majd arrébb álltam, hogy kényelmesen kitárhassa szárnyait, s elrugaszkodva a padkától elrepüljön. Hirtelen fordultam meg a hang hallatára. Először nem tudtam honnan jön a hang, aztán feltűnt a kb 150 cm-es tökmag, ahogy épp belép a bagolyházba. Fogalmam sem volt honnan tudja a nevemet. Ugyan ismerősnek tűnt a kis srác, ha jól emlékszem kettő is volt belőle, ugyanis volt egy ikertestvére. A nevére, ha most itt pálcát szegeznek, rám sem fogom emlékezni. Felvont szemöldökkel könyököltem vissza az ablakba, immáron háttal a tájnak, hogy lássam őt. Elvégre nem vagyok neveletlen. - Szia, öhm… - Gondolkoztam kissé, de végül feladtam. – Nem tudom a neved. – vallottam be a legkisebb szégyenkezés nélkül. – De te honnan tudod az enyémet? Emlékeznék, ha megmondtam volna...– kérdeztem rá, rögtön kissé gyanakodva. Hetedéves mardekáros vagyok, láttam már ezt azt, és tudom, hogy mindig kell gyanakodni…
Igen, már most a Karácsonnyal zaklatom a szüleimet, de csak is azért, mert nem otthon szeretném tölteni, és minél előbb elkezdem őket puhítani, annál nagyobb az esélye annak, hogy el fognak engedni Nickhez, Jake nélkül. Az lesz még csak a jó kis ünnep. Mondjuk, ebben a levélben csak felvázolom az ötletet, hogy nem-e lehetne, hogy nem töltöm otthon a szünetet. Aztán elmondtam, hogy hol szeretnék lenni, meg érveltem, hogy miért. Egyenlőre ennyi elég is volt erről a témáról, majd levezünk rengeteget ez ügyben. Vagy megmondom, hogy mikor mehetünk le Roxmortsba, és majd eljönnek oda a szüleim, és akkor személyesen meg tudjuk beszélni.
A Bagolyházban más is jelen volt, már mint emberi lény, mert ugyebár tele volt baglyokkal. Látásból ismertem a lányt, sőt hallottam is, amikor a nevén szólították, innen emlékszem, hogy hogyan is hívják. Mikor nem tudta a nevemet, akaratlanul is elmosolyodtam, majd vártam még egy kicsit, hátha eszébe jut a nevem, de sajnos nem így volt. – Scott vagyok, és onnan tudom a neved, hogy sokszor hallottam, és láttam, hogy te fordulsz oda. Az arcmemóriám jobb, mint a név, de kivételes, hogy a tiédre emlékszem. –válaszoltam kicsit hosszan, és mosolyogva. Én már meg sem lepődök azon, hogy nem tudják, hogy ki is vagyok, elvégre kettő van belőlem, de csak a kinézetben hasonlítunk Jakekel. A tulajdonságaink teljesen különböznek, hála az égnek. Még csak az hiányozna, hogy teljesen egyformák legyünk. Így sem férünk meg egymás mellett, úgy meg aztán végképp nem. Legalábbis, szerintem többet veszekednénk, mint most.
– Nem baj, ha maradok, és beszélgetek veled? –kérdeztem mosolyogva, miközben odasétáltam mellé. Persze, ha zavarom, akkor már itt sem vagyok, ezért is kérdeztem meg. A Mardekárosok legtöbbje inkább megkerget, mintsem, hogy beszéljen velem, de nem hiszem, hogy ő is azt tenné. Elvégre, akkor már megtette volna, vagy nem? Nem tudom, de ameddig biztonságban érzem magamat, addig maradok. Amint fenyegetést észlelek, azon nyomban szaladni kezdek.
People say that the bad memories cause the most pain,
BUT ACTUALLY, IT'S THE GOOD ONES THAT DRIVE YOU INSADE
Olyan kicsi volt. Mármint a srác. És olyan… aranyos. Szerettem a gyerekeket, s egy tizenhárom éves, százötven mély – mert azt nem mondjuk magasságnak, még ami százhatvan centiméter alatti – kisfiú még gyereknek számított. És ha nem lett volna elég, hogy kicsi, olyan szép kis arca volt, hogy jól esett ránézni. Na persze kívülről nem mutattam ki, mennyire aranyosnak találom, hiszen mardekáros voltam, megtanultam az évek során, hogy ne üljön ki az arcomra akaratlanul, amit gondolok, csak is akkor, ha én is úgy döntöttem. Ez most sem volt másképp. Mikor a bemutatkozásra tereltük a szót, s elkezdte ecsetelni, miért is tudja a nevem, felvontam szemöldököm. Elég sokan ismertek, s tudták a nevemet, de inkább a felsőbb évesek körébe voltam híresebb, mint a kicsik számára. De legalább ezt is megtudtam, hogy vannak ilyen kis szemfülese is a falak között, például Scott – mint azt most már megtudtam. - Értem. – válaszoltam egy nagy hümmögés közepette. – Hát akkor, szia, Scott.– eresztettem meg végül egy mosolyt felé. Miután az új magas sarkú, ami eddig még nem volt rajtam, kezdte igencsak törni a lábamat, a párkányt szorítva kicsit ugorva felültem a párkányra, a padka szélébe kapaszkodva. Kissé oldalra billentett fejjel néztem Scottra. Apa mindig akart egy fiút, egyszer elmesélte nekem, hogy először fiúgyermeket szeretett volna, de mikor Daphne megszületett, utána már újra csak egy kislányra vágyott. Az emlékre elmosolyodtam, s talán tekintetem is elfátyolosodott egy pillanatra. Ennyit engedtem meg magamnak, ezt a fél másodpercnyi búslakodást, legalábbis mások előtt. Rögtön rendeztem vonásaimat. Sosem volt rá példa, hogy sírtam mások előtt, persze gyerekkoromban előfordult, de akkor sem sokszor. Mindig inkább lenyeltem a könnyeimet, és fapofát vágtam mindenhez. Kérdésére meglepetten vontam fel szemöldökömet, majd követtem tekintetemmel, ahogy mellém sétál. Nemet akartam mondani. Nem akartam barátkozni, továbbra is fent akartam tartani fagyosságom látszatát. De nem ment. - Persze, maradj csak. Bár nem tudom, mi olyan tudok mondani neked, ami érdekel.– válaszoltam akaratom ellenére. – Kinek írtál levelet? – Kérdeztem kíváncsiskodva rám nem jellemző módon.
Semmi bajom nincs a Mardekárosokkal, csak néhány személyt nem csípek annyira, de azok szerencsére elkerülnek, és én is elkerülöm őket. Így békében megélünk egymás mellett. Astoriával sincs semmi problémám, hogyan is lehetne, ha alig beszéltünk? Furcsa is lenne, ha haragudnánk egymásra, bár a legtöbb háztársa, szó nélkül pálcát rántana rám. De szerencsére nem a háztársai vannak itt, hanem ő, és most beszélgethetünk is. – Szerintem fogsz tudni olyat mondani. –mosolyogtam rá, mert már meg van mit szeretnék tőle kérdezni, csak össze kell raknom magamban a mondatot. Kicsit kényes téma, meg minden, de Astoria biztosan ismeri azt a személyt, akiről majd kérdezni akarok. Elvégre mind a ketten Mardekárosok, talán még évfolyamtársaik is. Bár a kérdés után, lehet, hogy furcsán fog rám nézni, ezért már a magyarázaton is gondolkodnom kell, ami valljuk be, fogalmam sincs, mi lesz.
Kérdésére elmosolyodtam. Végül is semmi bajom nem származhat abból, ha megmondom. – A szüleimnek írtam haza a Karácsonyi szünettel kapcsolatban. Igen, tudom még messze van, de most nem otthon szeretném tölteni, és időben el kell kezdenem puhítani őket. –vigyorogva válaszoltam a kérdésére. – És te, kinek írtál? –kérdeztem vissza kedvesen, bár ha nem akarja elmondani, akkor sem fogok megsértődni, elvégre semmi oka nem lenne rá, hogy elmondja. Lehet, hogy inkább elhajt innen, mint sem, hogy beszélgessen velem, mondjuk ha eddig nem tette meg, akkor ezután miért tenné?
– Amúgy, te mennyire ismered Blaise Zambinit? –kérdeztem kicsit zavartan, bár nem tudom, hogy miért is vagyok zavarban, hiszen csak egy egyszerű kérdést tettem fel neki. De most nem is ezért kell aggódnom, hanem a magyarázatot kellene összeraknom a fejemben, amit azért szükséges, mert Astoria biztosan rá fog kérdezni, hogy miért is akarom ezt tudni. Az igazság az, hogy még én sem nagyon tudom, hogy hogyan is akarom majd Blaisenek beadni, azt a dolgot, hogy tanács kellene. Sok mindent hallani róla, és talán ő segíthetne nekem egy-két dologban, csak előtte informálódok róla, hogy érdemes-e megkérdezni a dolgot.
People say that the bad memories cause the most pain,
BUT ACTUALLY, IT'S THE GOOD ONES THAT DRIVE YOU INSADE
Karácsonyi szünet. De rég is volt már, hogy érdekeltek az ilyen dolgok. Hogy vágytam haza, az otthon melegébe, együtt tölteni a szünetet édesapámmal. Hisz csak miatta vártam mindig a szünetet, hogy vele lehessek. Most már semmi értelme a szünetnek, az otthon töltött időnek. Rég volt már, s az a pillanat már sosem jön vissza többet. - Értem, hát akkor sok szerencsét. De azért róluk se feledkezz meg karácsonykor. – Mosolyodtam el halványan. Nem is tudom mi ütött belém, hisz általában nem vagyok ennyire barátságos idegenekkel. Mégis, ez a kisfiú, csillogó, kedves tekintetével arra késztetett, legyek kedves. Hisz miért ne? Úgy látszik, van még ezen a bolygón olyan hímnemű lény, aki nem azért barátkozna velem, mert szép vagyok, csinos, s mert ágyba akar vinni. Nem ki kell használni az ilyen lehetőségeket is, még ha az egy tizenhárom éves fiú is. Talán ő, gyermeki lelkével és szemeiben lát bennem valami olyat, ami miatt érdemesség váltam a figyelmére, a kedvességére. Valami olyat, amit a velem egykorú srácok nem látnak, vagy nem akarnak, mert egyszerűen nem ez érdekli őket. Kérdésére megfeszültem karomban az inak, ahogy kapaszkodtam párkányban. Tekintetemet mereven cipőm orrára szögeztem. Rögtön éreztem azt a szúró fájdalmat a szívemben, azt az elviselhetetlen gyötrelmet, amit mindig, mikor rágondoltam. Miközben megírtam neki a leveleket, vagy mikor rápillantottam a közös fotónkra. Egy pillanatra azt éreztem könny gyűlik a szemembe, majd mikor erősen összezártam egy kis időre, elmúlt az érzés, de arcvonásaimat nem tudtam rendbe szedni, úgy tekintettem Scottra. - Az apukámnak. – szólaltam meg végül, és bár arcomon még mindig látszódtak lelkem gyötrelmei, hangon szilárd volt, csak talán kicsit halkabb a megszokottnál. Úgy éreztem ki kell mondanom, senkivel nem beszéltem erről, a barátnőimnek sem mondtam el, a családomon kívül senki nem tudta, hogy mi történt a nyáron, míg a háború folyt. Hogy miért nem voltam itt, s harcoltam, vagy menekültem. - Tudod… - mély levegőt vettem. Még sosem mondtam ki hangosan, hogy… - ő meghalt, a nyáron, mikor lezavarta Potter és Voldemort a nagy csatát. És én… én írok neki. – vallottam be, s most, hogy így hangosan kimondtam, elég nagy butaságnak éreztem valaki olyannak címezni és írni a leveleimet, aki már nem él. Akármilyen marhaságnak tűnt, rajtam még is segített. – Nem is tudom miért. – ráztam meg fejemet kissé, mire kiomlott kontyomból egy szőke tincs. – Azt hiszem, segít. – végül rápillantottam Scottra, majd szomorkás mosollyal vállat vontam. - Talán beszéljünk inkább másról…
A témaváltás megtette hatását, mert amint meghallottam Blaise Zambini nevét, felnyögtem és összeszorítottam a szememet. Ha nem pár nappal ezelőtt tettem volna olyat, amit egy részem azóta is bánik, akkor lehet egyszerűen válaszok a kérdésre, minden reakció nélkül. De így, hogy végül csak megtörtem a nyomás alatt, amit az évek alatt rajtam gyakorolt, így elég kellemetlenül éreztem magam, s zavartan kezdtem feszengeni azon a nyúlfarknyi helyen, ahova bepasszíroztam magamat. -Hm… - feleltem végig, miközben idegesen nyúltam tarkómhoz, s nyomkodtam meg, hogy végezzek valami pózcselekvést a válaszadás helyett. De végül csak ki nyögtem. – Ha lány lennél, azt mondanám, óvakodj tőle, menekülj, mert egy nap csak azon ébredsz, hogy ő lett életed megrontója. Így, hogy srác vagy, csak annyit mondom, nem a legjobb, ha a te korodban egy olyan fajtával barátkozol, mint Blaise Zambini. Biztos meg tudná tanítani neked a csajozás csínját bínyját, de egyebet nem tudsz tőle tanulni, ami a hasznodra lehet. Sóhajtottam, mikor a mondat végére értem. Tudtam, hogy meg fogom bánni, ami aznap este történt. De akkor… nem tűnt olyan rossz ötletnek.
– Nem fogok. Majd küldök haza ajándékot. –mosolyogtam rá Toriera. Vagy az is lehet, hogy majd még előtte megveszem, és mikor hazamegyünk, akkor fogom átadni az állomáson. Igen, szerintem ez lesz a tökéletes megoldás, és így biztosan nem fogok megfeledkezni az átadásáról. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mit vetessek anyuékkal, Nick szüleinek. Mert a legjobb barátom egy hatalmas kosár csokit, meg gumicukrot fog kapni, amit szerintem egy hónap alatt elpusztít majd. Vagy kihúzza kettőig, nem tudom. Ahogyan én ismerem, nem sokáig fogja kibírni az a kosár, de legalább nem mondhatja rá, hogy nem tökéletes az ajándék.
Kíváncsian pislogtam rá, mikor megkérdeztem, hogy kinek is, aztán szomorú mosolyra húztam a számat. – Részvétem. –sóhajtottam, majd lehajtottam a fejemet, és a földet kezdtem el nézni. A tavalyi év nem igazán mondható átlagosnak. A csata előtt is kész szenvedés volt a suliban lenni, mert Carrowék állandóan „fegyelmeztek”. Szinte remegek egész testemben, mikor felelevenedik előttem a képek, hogy miket is kellett átélnem. Aztán sikerült kimenekülni, és várni, hogy mi is lesz a kimenetele ennek a hatalmas civakodásnak. És meg is lett. – Én is elvesztettem valakit a háborúban. A nagybátyámat, de csak azért, mert… mert megmentette az én apumat. –vettem egy mély levegőt, és összeszorítottam a szemeimet, hogy ne kezdjek el sírni az emlékek miatt. Halványan elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy segít rajta az, ha ír neki. Lehet, javasolni fogom Maxynek is, talán segít rajta is egy kicsit. – Rendben… –egyeztem bele a témaváltásba, mert én sem szeretem háborgatni az emlékeket, főleg nem az e fajtákat.
Szerencsére, nekem akadt olyan kérdésem, amire ő tud válaszolni, miszerint, mennyire ismeri Blaiset. Bár igazából nem is tudom, hogy miért akarom ennyire megismerni. Talán mert néhányszor hallottam, hogy mennyire csúsznak utána a csajok, vagy hasonló, és én erre a titokra kíváncsi vagyok. Torie szavaira elvigyorodtam. Igen, határozottan jobb, hogy srác vagyok, és nem csaj, mert így nem ronthat meg. – És tényleg annyira ért a csajozáshoz, mint azt mondják? –bukott ki belőlem a kérdés, és egy kicsit zavartan is pislogtam a lányra. Talán nem ilyen közvetlen kellett volna feltennem a kérdést, hanem szép lassan rávezetni, de ezen már kár rágódni. Megkérdeztem, kész! Vagy hülyének néz most, vagy nem tudom. Talán elneveti magát, de szerintem egy vigyorgást úgy is megereszt. Elvégre milyen az, hogy egy harmadéves, ráadásul Hollós kis srác kérne szívességet egy olyan Mardekárostól, akit nem nagyon csípnek a suliban? Legalábbis én így tudom, hogy Blaise nem sokak szívéhez áll közel. Mindenesetre, kicsit félve ugyan, de kíváncsi vagyok a lány válaszára.
People say that the bad memories cause the most pain,
BUT ACTUALLY, IT'S THE GOOD ONES THAT DRIVE YOU INSADE
Talán tényleg kissé hevesen fejeztem ki magamat Zambinivel kapcsolatban. Legalábbis ezt gondoltam, mikor megláttam Scott mosolyát. Lehet, hogy több volt bennem az elmúlt pár napban a düh Blaise-zel szemben, mint eddig bármikor. Hogy is ne lett volna, mikor én hülye, barom állat belementem a játékaiba, s hagytam magam rossz útra csábítani. Mert bármilyen út is az, amin Zambini jár, csak rossz lehet. És átkoztam magam emiatt, olyannyira, hogy azóta nem is találkoztam vele, igyekeztem elkerülni őt, még a klubhelyiségbe is előbb bekukkantottam, nem a fetreng ott valamilyen barátnőjével vagy épp haverjával. Reménykedni nem is mertem abban, hogy esetlek, a dolog kettőnk között maradhat, de egyelőre nem kaptam visszajelzéseket. Scott kérdésére felvontam szemöldököm, majd pár másodperc múlva összehúztam szemem. Gyanús volt, hogy egy tizenhárom éves hollohátas fiú érdeklődik a Nagy Zambini tehetségéről. Lehet tévedtem azzal kapcsolatban, amit nem rég gondoltam, hogy vége van egy srác, ha fiatal is, de nem gondol a szexre, a csajozásra, az állandó bulizásra? Úgy látszik, még sincs már olyan emberi lény ezek között a falak között, aki csak barátkoznia akarna egy nőneművel. Bár abban nem voltam teljesen biztos, hogy Zambini módszerei mennyire válnának be mondjuk a tizenhárom éves lányok körében… még a gondolattól is megfájdult a fejem. Meg a gyomrom. - Hát… - kezdtem bele, de mit mondhattam volna neki? Blaise eszméletlen jó az ágyban és úgy veszi le a csajokat a lábukról, ahogy senki? Szerintem maga a kijelentés megrontásnak minősülne. –Mondjuk úgy, hogy tudja, hogy és hol csavarja meg a dolgokat ahhoz, hogy neki jó legyen. Nem akartam többet beszélni erről. Nem voltam hajlandó isteníteni Zambinit, s mint egy jó szóvivő, híresztelni a technikáit. Sokkal jobb ennek a világnak, a társadalomnak, ha nem kapnak szárnyra Blaise csajozási módszerei. Még a végén ellepik a Roxofortot a kicsi, felkapaszkodó Zambinik. Az kéne még csak. - Kérlek, áruld el, mert egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy miért is érdekel ez téged?– kérdeztem oldalra billentett fejjel, felvont szemöldökkel nézve rá. – Nem tudom megérteni, egyáltalán miért érdeklődsz a téma iránt. Igazán nem kéne még csajoznod, s ha csajoznál is, akkor sem Zambini technikáival. Hidd el, amit ő csinál az csak… átmenetileg nyújt örömöt a lányoknak. Blaise rengeteg összetört szívet hagyott maga után a Roxfortban… Igazam volt. Valóban rengeteg lány lett szerelmes belé, és áldott az eget, hogy én nem álltam be a sorba. Nekem úgy látszik nem volt elég az ő csábereje.
Határozottan örültem annak, hogy hanyagoljuk a tavalyi háború eseményeit. Valószínűleg, ha többet beszéltem volna a dolgokról, elsírom magam, és azt meg nem akarom. Senki szemében se szeretnék gyengének látszani, ezért is türtőztettem magam, mikor Nicknek elmeséltem a dolgokat. Ő lenne az utolsó, akit akarok, hogy könnyeket lásson a szememben, és nem azért, mert nem merem kimutatni előtte az érzéseimet, hanem mert vele inkább nevetni szeretek. A sírás meg rendszerint elnyomja a jókedvet, és pocsék hangulatot teremt, amit úgyszintén nem szeretnék, hiszen Nickkel nem lehet nem nevetni valamin.
Azután jött a témaváltás, és Blaise lett a beszélgetésünk témája. Torie nézésétől kicsit megriadtam, vajon mire járhat most a fejében, és mit gondolhat rólam? Ritka, hogy egy ilyen fiatal srác, mint én, egy ilyen kényes témában kér segítséget a suli „szívtiprójától”. Na de mindegy is, már nem tudom megváltoztatni azt, amit kérdeztem, mert a választ is megkaptam. Szóval tényleg ért a dolgokhoz, mégis csak kaphatok majd néhány hasznosabb tanácsot, ha minden igaz. Viszont Torie kérdésére teljesen zavarba jöttem. Na igen, most jön az a nagy magyarázkodás, amit egyáltalán nem tudtam még rendesen összerakni a fejemben, és jobbnak láttam volna, ha megfordulok, és elszaladok. De sajnos a lábam nem mozdult meg, teljesen elöntött a zavartság, és arcom is vörösen izzott a pirulás miatt. Pedig semmi olyat nem mondott Torie, ami kiválthatná ezt a reakciót, sőt! Magam sem tudom, hogy miért viselkedek így. Valami ésszerű magyarázat kellene, de szavak nem buknak ki a számon, csak dadogok összevissza. Vagy öt percbe telik, mire összeszedem magam, és ésszerű magyarázatot tudjak adni, az előbb feltett kérdésre. Bár nem hiszem, hogy hihető lesz, de egy próbát megér.
– Nem, még nem csajozok, csak tudod Blaisnek ez az utolsó éve, és ha elmegy, akkor nem tudom már megkérdezni. Eszem ágában sincs még a szerelemre gondolni, nincs is olyan személy még, akit szerethetnék. Mármint szerelemből. Pusztán kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan szokott csajozni, az korántsem biztos, hogy meg is fogadom a tanácsait. –még zavarban voltam eléggé, de talán sikerül kicsit oldani a feszültségemet. Nagy levegőt vettem, már nem voltam annyira vörös, mint a kisebb „beszédem” elején. Mondjuk az csak részben igaz, hogy nem vagyok szerelmes, elvégre Lexyvel egész jól elvagyok, de mivel még nem tudom igazán mit is takar az a szó, hogy „szerelem”, ezért nem is mondom biztosra. Ha majd tudom, hogy miét érez olyankor az ember, és ha én is azt érzem, akkor majd mondom, hogy szerelmes vagyok Lexybe, addig csak barátként tekintek rá. Olyan barátként, akit nem akarok elveszíteni soha, mint Nicket. Bár belé tuti nem lennék szerelmes, furcsa is lenne.
/–/Megjegyzés: kár, hogy nem mondhatom azt, hogy azért érdeklődök ennyire, mert le Umbrige-olt xDDD /–/
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Bagolyház 
