A legutóbb, mikor az utam a rengetegbe vitt volna, nem jött össze, hála azoknak az idióta lépcsőknek, és a szenilitásomnak. Nem probléma, úgy döntöttem, most pótlom azt a kis kiruccanást. Biztos van, aki azt hiszi, hogy egy tökkel ütött fajankó vagyok, amiért kiakarok menni oda egyedül, de késő délután van, ilyenkor nem eshet semmi baja az embernek, még ha egyedül van sem. Csak kerülje el az unikornisokat, a kentaurokat, és a többi erdei lényt. Amúgy nem lesz semmi baja. Mivel lusta voltam átöltözni, egyenruhában indultam el a nagy túrára, figyelve arra, hogy ne vegyenek észre. Bár most már korántsem kell tartani annyira a büntetésektől, mint régebben, azért nem örülnék neki, ha mondjuk Parkinsonba futnék. Elég elviselnem a kajálásoknál, a klubhelyiségben. Most viszont nincs kedvem a rikácsolásához, meg a hisztizéséhez, hogy ugyan mi a francot keresek itt. Visszatérve, csak kisétáltam a bejárati csarnokon, elindultam Hagrid kunyhója felé, majd félúton befordultam, és az erdő felé vettem az irányt. Nem akartam én lemenni ahhoz a behemóthoz, jobb lesz nekem most egyedül. Amint elértem a széléhez, vidáman haladtam előre, minden közben ügyelve arra, hogy csendben haladjak tovább. Az egyik fa tövében aztán megálltam, és elővettem a pálcámat. Ennek egy nagyon egyszerű, és egyben ésszerű oka volt; valami futott a földön, és bár csak egy másodpercre láttam, de... akkor is láttam. Megbújtam annak a hatalmas fának a törzse mögött, amely mellett megálltam, én onnan lestem ki, hogy jobban szemügyre tudjam venni, mi jár erre. A következő pillanatban megpillantottam azt az ismerős kis szőrgombócot. Bármely közül felismertem volna háztársam dögét, hisz csak az ilyen eleven, hogy a tiltott rengetegbe rohangáljon. Na meg annak a gazdája olyan elvetemült, hogy lehozza ide. Csendesen továbblopództam, fáról-fára, abba az irányba, amelyből a macska jött, majd amikor megpillantottam a kisállathoz tartozó gazdit, elmosolyodtam. Aki bújt, aki nem, most rajtam a sor. Elmentem egészen a mellette lévő fáig, majd egy megfelelőnek vélt pillanatban kiugrottam onnan, és futva ugrottam Aldwyn hátára.
- Óvatosabban kéne az erdőben császkálnod... vagy jobban figyelned a macskádra. - mondtam, miközben elengedtem a nyakát, és talpra érkeztem, mögé. Előrébb léptem kettőt, hogy mellette kössek ki, majd felpillantottam a szemébe. - Ennyire unod már a sulit, hogy a tiltott rengetegbe járkálj? Nem egy bölcs dolog... - annak ellenére, hogy úgy indultam útnak, jobb lenne egyedül lennem, így átgondolva lehet, hogy mégiscsak jobb,ha van egy kis társaságom. Félreértés ne essék, ettől még nem lettem én a világ közepe, akinek mindig kell egy beszélgetőpartner, de ha már az ember társas lény, használja ki a lehetőségeit, nem? Még szép. Főleg, ha egy egyébként hátborzongató erdő közepén jár.

Kifejezetten jól szórakoztam azon, amilyen fejet vágott. De komolyan, végig mosolyogtam, bár nem akarok belegondolni, mi lett volna, ha helyettem valami csúúúnya lény, esetleg egy csúnya diáktárs támad rá. Mondjuk Parkinson. Bár ő elvakultan szereti Malfoyt, de azért biztos Aldwynra is rárepülne. Vagy Millicent, az a dagadék. Sok mindenki utálja már maga a stílusa miatt, nemhogy még a külseje.. szóval igen, van kitől félni szerencsétlennek, de most még sem olyan szerencsétlen, hiszen én találtam meg.
- Igen, bármikor? Most is? – vigyorogtam fel rá, immár mellette állva. Időközben követtem a szememmel a néha-néha fel-fel bukkanó macskát, aki azzal szórakozott, hogy az egyik madarat elkapta, majd elengedte. Aztán megint el. Miért szeretik ennyire a macskák, ha szenved az áldozatuk? Olyanok, mint mi, annyi különbséggel, hogy szőrösek, aranyosak, és ölnek. Bár az ölést azt inkább vegyük külön kategóriába, mert elég sok ember képes ilyesmire.
- Fenevad? Ő? Nézd már, most is épp engem szeretget. – mosolyogtam, majd lehajoltam hozzá, és megvakartam a fejét. Ez a macska azt hiszem mindig is kedvelt, pontosabban kölcsönösen kedveltük egymást. Maugli inkább bent járkált a házon belül, az lusta egy jószág, főleg mostanában. Nem tudom mi baja van, de legközelebb kihozom ide magammal őt is, mert már kezd elhízni, nekem pedig akár hiszitek, akár nem, nem kell dagadt macska. Nem szeretem a dagadt, és lusta cicákat, az a kettő együtt a legrosszabb. – Hééé, az nem is így történt! – nevettem fel, miközben felálltam a macska mellől, és ismét a gazdájával foglalkoztam. – Csak véletlenül betévedtem a területükre, de már majdnem hazataláltam, amikor észrevettek. Te meg csak arra jártál. Most mondjam, hogy „óóó, én hősöm”, és aléljak el a szexi külsődtől? Neeeem, ez nem így működik. – félmosolyom meglehetősen jól mutathatott most, főleg, mert a szememben gúny csillogott mellé. Igencsak jól éreztem magam, bár ez sosem volt másként, ha Aldwynnal ütöttük el az időnket. Sokat jártunk ki ide együtt is, mert másban nincs elég kurázsi ahhoz, hogy ide kijöjjön, meg amúgy is élveztük egymás társaságát. Minek elrontani, ha egyszer olyan jó?
- Óóó.. – itt eltűnt a mosoly az arcomról. Örültem neki, hogy reggel óta nem láttam Eleinát, mert szinte biztos voltam benne, hogy megint valamelyik exemmel kavar. Persze, szeretem őt, és már az is kezdett egy kicsit hiányozni, hogy nem dörgölhettem az orra alá, hogy hehehee, én vagyok az idősebb, de ettől függetlenül ezt nem szeretem benne. Az egyetlen dolog. – Ma az órák után nem láttam, merre ment. De ő amúgy sem nagyon szeret itt időzni.. – mosolyodtam el, kissé kelletlenül, bár tény, ahogy tovább gondolkoztam. Nincsen nekem semmi bajom a tesómmal, csak ugyanolyan ribi, mint én. Kölcsönös. Ráadásul cserélgetjük is partnereinket, aki nekem meg volt, azt utána megkaphatja ő is, vagy fordítva. Sokszor. Bár van olyan, akit nem adnék a kezére, de ki tudja, lehet csak nem tudok róla. Nem, az lehetetlen, merthogy én mindent tudok. Mindent.
- Maugli, óóó, az a lusta dög. Gondolom az ágyamban döglődik, ahogy azt már napok óta teszi. Nem hajlandó kijönni ide, pedig most is hívtam. Kezdem feladni. Lehet, hogy kint össze kéne futnunk valahol, és beszélned annak a macskának a fejével, mert mostanság rám nem igazán hallgat. – néztem a messziségbe, azon gondolkozva, hogy igazából ez nem is olyan rossz ötlet. Először csak viccnek szántam, de most, belegondolva mégis… lenne értelme. Lehet, hogy csak az a baja, hogy velem sosem jön ki, Mystrio-ék meg nem jöhetnek oda be. Szeszélyes kastély.
- Na, de most te mesélj inkább. Mi újság a csajokkal? Még mindig vándor életet élsz, vagy leálltál már, mert rájöttél, hogy csak engem szeretsz? – piszkálódtam vele, persze viccből, de egyelőre bírtam, és nem nevettem el magam, csak mosolyogtam, szélesen. Most már nem a messziséget bámultam, hanem háztársamat kémleltem, a reakcióit vártam. Most jön az, hogy szeretem.. Boldog április elsejét… előre?

Habár Aldwyn csak egy barátnak tartottam mindig is, be kell vallanom, jó móka vele játszadozni. Kifejezetten élvezem, hogy lehetek két értelmű, és mindig a rosszabbik értelmezést választja a kettő közül. Épp ezért vicces. Bár be kell vallani, van amikor nem is kifejezetten értelmes a másik fele. Mint például most is.
- Félre húz? - néztem fel rá, kissé értetlenül. Csak hiszem, azaz sejtem, hogy mire céloz, de korántsem vagyok biztos benne. Márpedig utálom, ha nem tudom pontosan mire céloznak körülöttem. Vagy mit értenek alatta. Lehet, hogy a fáradtság hibája. A kérdésére félig felvont szemöldökkel mértem végig, hogy ugyan ezt most komolyan gondolja e. Azonban akárhogy is nézem, túlságosan is komolynak tűnt. Hajjaj. - Most tényleg? - néztem mélyen a szemébe, kíváncsian. Igazából simán képes lennék megtenni, tekintve, hogy.. nem tudom mit tekintve. A lényeg, hogy simán beleugrok még egyszer a nyakába, mert egy, jól esne, kettő amúgy is. Szóóóóóval ennyi.
- A nőőőies aurám.. aaahm. - nevettem fel, kissé talán hangosabban, mint azt a tiltott rengeteg egyébként megengedte volna. Mindkét kezemet a számra tapasztottam, és úgy somolyogtam tovább, visszafogva a feltörni készülő nevetőgörcsöket. Nem is tudom, most úgy jól esett egy kicsit szívből nevetni. Mardekárost így látni legfeljebb egy mardekárosnak sikerülhet, itt az élő példa rá. A némilegtöbbetérzekirántamintbarátság barátom, akit amúgy rettentően bírok, mert mindent meglehet vele beszélni, ha úgy adja.
- Egy kócos kisfiú a világ legaranyosabb lénye. Olyan kis ártatlan, aranyos.. olyan kis szent. Cukisáááág!! - emeltem fel kezeimet, amolyan "ez van" stílusban, széles mosollyal felnézve ismerősömre, majd mindezt abbahagyva figyelve az össze-vissza rohangól Mystrio-t. Kedveltem ezt a kisállatot, bárki mond bármit, a cicák a világ legjobb háziállatai. Jó, nem mondom, egy kutyát is szívesen elfogadnék, de ettől függetlenül még macskamániás vagyok és kész. Ez már úgy sem fog változni, hiszen 16 év múltán sem változott. Szerintem már az anyaméhben is mániákus macskaimádó voltam, nem tudom, hogy bírta ki anyám, és Eleina ezt a terrorizálást, amit én ott művelhettem.
- Ú.. tényleg, a múltkori eset. Nem tudom, hogy mi baja van, biztos összejött valami Crak kaliberű pasassal. Überciki. - persze, bár külsőre nem hasonlítunk a tesómmal, azért belsőre mégiscsak meg van az a nem kis hasonlóság köztünk. Például elég sokszor bejön nekünk ugyanaz a srác, vagy éppenséggel ugyanaz a ruha. Ez nem bűn, természetesen. Mégis, tudom, hogy nem állna le egy Crak, vagy Monstro féle alakkal. Mondjuk Aldwynnal, vagy Blaise-zel biztos vagyok benne, hogy összeszűrné a levet. Vagy Malfoy-jal. Hm. Egyik sem rossz parti.
- Jól van, akkor holnap fussunk össze aaaaaa, nem tudom hol. Felmegyek hozzád. - jelentettem ki, mondhatni ellentmondást nem tűrve, miközben egyik kezemet zsebre vágtam, tekintve, hogy ez így sokkal kényelmesebbnek bizonyult, mint szimplán ácsorogni. Türelmesen vártam a választ a kérdésemre, magabiztos félmosoly kíséretében. Amint meghallottam azt a bölcs hangsúlyt, elkapott a röhögőgörcs. Konkrétan alig bírtam visszafogni magam, de mivel érdekelt a mondandója vége, így nagy nehezen sikerült. - Hűűűű. Ez aztán komoly szerelmi vallomás volt. - úgy mosolyogtam, mint egy kislányt, miközben a hajamba túrt, majd úgy döntöttem folytatom a játékot. Merthát ez az, nemde? Az egyik pillanatban elkaptam a mellkasán a felsőt, jól megmarkoltam, és a mértemhez képest erősen magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam. Tény, hogy régóta ismerjük egymást, és mindketten elég "rossz" hírben állunk az iskola falai között, de egymásra még valahogy sosem találtunk így rá. Nem volt se csók, se egy kósza éjszaka, semmi. Hát, most legalább az elsőn már túl vagyunk, és szép fokozatosan egyszer eljuthatunk ahhoz a véletlen éjszakához is. Így elgondolkodva rajta, igen, képes lennék rá. Hopp, na de elkalandoztam. Nagyjából fél perc után elhúzódtam egy kicsit, elengedtem a pólóját, és beharaptam a számat.
- Ilyen jelhez mit szólsz? - mosolyogtam rá ártatlanul, egyik kezemmel még mindig a karjába kapaszkodva, a másikat pedig magam mellett lógatva. Meg kell hagyni, jól csókol. Érti a dolgát. Bejött. Lehet, hogy egy kicsit sokáig vártam vele... dehát jobb később, mint soha, nemde?