találkozás este van, ekkor Jen-t ebben a pizsamában láthatod.

Este van és unatkozom. A lányok már javában alszanak. Nem értem, hogy lehet ilyenkor már hátast dobva az ágyban húzni a lóbőrt. De egye fene én is lefekszem, csak előbb elkészítem magam . Ezt mások fürdésnek és fogmosásnak hívják, míg én így: hogy szépet álmodjak legyek szép! Bekopogok a fürdőbe. Nem hallok semmit, így hát elfoglalom. Magam mögött kulcsra zárom az ajtót. Először belibbenek a tus alá. Langyos víz gördül végig bőrömön. A kedvenc tusfürdőmet használva, melynek rágógumi illata van lefürdök. Sietek, mert ha én benn ragadok akkor abból éneklés lesz és, ha énekelek nem fognak aludni a többiek. Egyszer volt már ilyen. A cipőjüket dobták az ajtóhoz arra eszméltem csak fel: Jenny! Szép hangod van de ne ilyenkor mutasd be tudásod.. Vigyor kúszik arcomra e emlékbe való visszagondolástól. Miután végzek törölköződ magam köré csavarom és kilépek a szőnyegre. Most jön a fogmosás. Apum mindig azt mondta ez a legfontosabb és úgy vigyázzak a fogaimra, mintha gyémántok lennének. Hát nem tudom eléggé vigyázok e rájuk az a sok lötty amit megiszok biztos nem tesz jót nekik de mivel fehérek így hát nem aggódom. Ezután megtörölközöm és felöltözöm. Ez az egyik számomra legkedvesebb pizsamám. Imádom! Tükörbe nézek, kicsit párás így hát törlök rajta majd megcsinálom az összegubancolódott hajam. És tádám! Jenny elkészült, hogy szép álmokat képzelegjen. De nem csöppet sem vagyok álmos. Elhagyom a fürdőt. Ágyam felé tartok mikor egy mély hang üti meg a fülem. Kiosonok halkan a szobából. Ajtót óvatosan becsukom, ügyelve, hogy senki ne ébredjen fel, de persze mikor az ember a leghalkabb akar lenni akkor nyikorog a padló az ajtó... Elindulok a fiúk szobája felé. Onnan jött a hang, lehet Fred az. Az ajtó elé érve először megtorpanok. Majd bekopogok és lenyomom a kilincset.
-Haliii- Köszönök be üdén és frissen, valamint lemoshatatlan mosolyommal arcomon. Körbepillantok nincs bent senki, majd beljebb lépek és megpillantok valakit hátulról. Közelebb megyek. Nem is lepődöm meg azon, hogy a többi fiú nincs itt. Nem sokan jöttek előbb, noh meg persze nem mindenki olyan, hogy már kilenckor ágyban van. Ahogy a fiúhoz lépek megpillantom arcát. Megörülök ismerős arc.
-Pascal!- Örülök meg neki és automatikusan meg is ölelem.

To Quentin

Meglepett, mikor Jake közölte, hogy kapunk egy új szobatársat, aki ráadásul egy évvel felettünk jár. Talán azt hiszik, hogy így majd tudnak minket fegyelmezni, vagy mi? Ha csak egy évvel idősebb nálunk a srác, akkor sok fegyelem nem lesz, csak még több nevetést, és csíny. Azután kiderült, hogy új srác, vagyis most iratkozott át ő is ebbe a suliba, és mivel a negyedikeseknél nincs hely, így hozzánk teszik be. Mondanám, hogy tegyék máshova, de mivel csak nálunk van hely, így ez lehetetlen. Elsőben kiüldöztünk mindenkit Jakekel, így csak ketten maradtunk a szobába, de most egy harmadik személyre is találtam itt bútorokat. Remélem, felkészítették arra, hogy velünk nem fog megmaradni egy nap után, főleg most, hogy a Bátyámmal még jobban marjuk egymást Nick miatt. Még mindig képtelen felfogni, hogy a legjobb barátom, és nem fogom az ő kedvéért lepattintani. Talán ezt az új srácot nem fogja zavarni, és még az is lehet, hogy tök jó fej lesz.

Kíváncsi vagyok, hogy miért is iratkozott át ide, vagy hogy eddig hol tanult. Annyi kérdés megfogalmazódik bennem, de visszafogom magamat, és nem zúdítom rá az összest egyszerre, mert a végén levegőt sem tud majd venni. Esetleg máris elüldözöm innen, ami nem lenne jó. Közben az ágyamon ücsörgök, és próbálok rájönni, hogy ezt a nagy kupit, ami itt van, hogyan is tüntessem el, ameddig meg nem érkezik. Azt persze nem mondták, hogy mikor jön, csak hogy valamikor betoppan, így lehet, hogy van még öt percem, de az is lehet, hogy több órám. Viszont nem akarom vesztegetni az időt, így jobb lesz, ha nekilátok a takarításnak. Azért mégis csak tisztaszobában kellene fogadni az új szobatársunkat. Vagy nem?

Elővettem a pálcámat, intettem egyet az ágyakra, mire beágyazták magukat. A földön lévő ruhákat sajnos kézzel kell kiválogatnom, mert ami szennyes azt külön kell tenni, bár szerintem mindet tehetem egy kupacba, úgy is kellemetlen szaguk van. A levitációs bűbáj segítségével gyűjtögettem egy helyre az összest, majd egyszerre emeltem fel, és küldtem ki a fürdőbe, a szennyes kosárba. Majd a manócskák kimossák nekünk. A könyveket bepakoltam a fiókokba, majd a saját polcomról levettem egy minden ízű drazsét, majd kiöntöttem a tálkámba, kiültem az ablakba, és miközben eszegettem, néztem a tájat, és vártam az új szobatársunkat.

To Scott

Átvertek! Nem hiszem el, hogy képesek voltak ezt tenni velem! Azt mondták, csak eljövünk megnézni, hogy még hazamehetek... Hiszen a ládámat sem hoztam el! Össze sem pakoltam, csak a naplómat raktam bele. A pálcámon kívül semmi nincs nálam. Nem ér! Igazságtalanság! Nem akarom!
Több mind két órája szenvedek, anyámék a kandalló előtt állnak. Apám hajtahatatlan, anyámat biztos meg tudnám győzni. Könyörgök neki, ölelem nem akarom elengedni, nem akarok itt maradni. Ez a kastély óriási, ijesztő! Főleg ez a törpe, aki állítólag a házam feje. Hová lesz a világ? Nem is tudom pontosan mi történik. Arra eszmélek, hogy a kezembe adnak egy poharat, hogy igyam meg ami benne van. Annyira zaklatott vagyok, hogy nem is gondolkodom, egyszerűen felhajtom. Egyébként is kiszáradt a torkom a sírástól, meg a kiabálástól. Aztán hirtelen megnyugszom, és rájövök, hogy ezek nyugtató főzetet adtak nekem. Persze ez teljesen kiakasztó, de annyira jól hat, hogy nem tudok tovább dühöngeni. Még egy utolsó ölelés, egy bucsú puszi, és egy ígéret, hogy mindennap írnak, és a szünetekre hazamehetek. Már csak szipogok, a szemem törölgetem. Tiszta égés, biztosan teljesen vörösek...

Kaptam néhány percet, hogy összeszedjem magam. Nem sokkal később megjelent a ládám is a helyiségben. Épp csak belepillantok. Benne vannak a ruháim, a könyveim, és a könyvek közt ott van az az ismerős sötétkék kötésű könyvecske is. Azt hiszem mindenem meg van, és már itt is áll, egy nálam pár évvel idősebb fiú. Valami prefektus... vagy ilyesmi. Állítólag ő kísér fel, és mutatja meg a szobámat. Menetközben magyaráz, jelszó, szobatársak, pontok, tanulás... Nem is igazán figyelek oda. Anya képes volt itt hagyni. Nyugodt vagyok, de ettől még nem lettem vidámabb, és ha elmúlik a főzet hatása tuti rosszabb lesz, mint volt.

Már vagy ezer lépcsőt megmásztunk. Ezek még nem hallottak felvonóról? Mindegy. A prefi magamra hagy egy ajtó előtt, azt mondja innentől már nem tévedhetek el, az ajtó mögött a szobám vár, meg a szobatársaim. Egy darabig értetlenül pislogok rá. Osztozni kell a szobákon? Vajon hányan vannak odabent, és mit fogok mondani, ők mit fognak mondani? Hol az anyukám?
Kérdeznék még valamit a prefektusomtól, de már nincs sehol. Veszek pár nagy levegőt. A biztonság kedvéért megtörlöm újra a szemem, de ha minden igaz, már nem szabadna látszódnia, hogy sírtam. Anya mondott valami varázsigét, aminek el kellett volna tüntetnie a nyomokat. Mégis biztosra megyek, aztán bekopogok. Így illik nem? Legalább tudják, hogy jövök. Kicsit bizonytalan vagyok, és az arcomon a mosoly is ezt tükrözi, ahogy belépek. Ne értse félre senki, nem lett hirtelen jobb kedvem. Ez valójában egy grimasz, amit mindenki mosolynak vél...
- Helló!
Hallom meg a saját hangomat, ahogy nagyon esetlenül köszönni próbálok. A helyiségben csak három ágy van, és csak egy másik fiút látok az ablakban ücsörögni. Fogalmam sincs mit kéne csinálnom ezért csak behúzom a ládámat, becsukom az ajtót.
- Én... Quentin Chamberlain vagyok. Melyik lesz az én ágyam?
Kicsit közelebb lépkedek és kinyújtom a kezem. Így illik, ha bemutakozunk, nem igaz? A kérdésem pedig, azt hiszem nem túl nagy hülyeség. Ez a fiú nyilván régebb óta itt van, biztos megvannak a saját dolgaik. Nem szeretném ha később baj lenne belőle, hogy rossz ágyat foglaltam el, vagy ilyesmi...

To Quentin

A szobában mondhatjuk, hogy rend van, legalábbis nincsenek össze-vissza a ruhák, meg a könyvek. Ketten vagyunk, mégis úgy néz ki ez a hely, mint egy csatamező. Igaz, néha tényleg az, amikor összeveszünk valamit, püfölni szoktuk egymást, de rendszerint kibékülünk… vagy nem. Szerencsére Jake nincs fent, valahol Maxyvel lehet szerintem, de nem baj. Este úgy is meg fognak ismerkedni, és azt a fejet, amit majd vágni fog az új szobatársunk, mikor megtudja, hogy ikrek vagyunk, egy életre meg fogom jegyezni. Bárki, aki találkozott velünk, vagy megdöbbent a csodálkozástól, vagy elájult tőle. Hát majd kiderül, hogy a srác, akivel meg kell osztanunk a szobánkat, miként fog reagálni rá.

Arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen személyiségű. Jó fej-e vagy sem, vagy visszahúzódó. Barátságos, vagy ellenséges természetű, szóval úgy minden érdekel. Remélem jól ki fogunk jönni, nem szeretnék háborút a szobában. Elég, ha Jakekel megy folyton a kakasviadal, még egy versenyző nem kell. Csak mert fogalmam sincs, hogy milyen erős lehet, és lehet egy ütéssel leterítene. De az is lehet, hogy gyengébb nálam, vagy ijedős, vagy nem tudom, csak toppanjon már be, mert megesz az unalom. Vagy inkább én falom fel az össze cukrot, amiben szerencsére nem találtam még olyan ízűt, amit utálok. Az nekem jó, de akit megkínálok annak nem, mert biztosan valami pocsék ízűt fog kifogni.

Kopognak az ajtón, automatikusan fordítom oda a fejemet, és mosolyogva szólók ki, hogy nyugodtan lépjen be. Annyira be vagyok zsongva, és kíváncsian várom, hogy megpillantsam a személyt, aki belép rajta. Egyik tanár sem az, sőt kopogott, tehát valami jó nevelt gyerek lehet. Amint belépett, alaposan végigmérem, na nem azért mert rögtön a nyakának akarok ugrani, hanem, hogy ne sétáljak el úgy a folyosón mellette, hogy nem ismerem meg. Kinézetről hamarabb megjegyzem az embereket, sajnos a nevekkel néha bajban vagyok, főleg az újaknál. És mivel ő, úgymond újoncnak számít, így az ő nevét is el fogom felejteni.
– Helló! –köszöntem ugyanazzal a lendülettel, miközben kifordultam az ablakból, és a lábaimat lógatva lefelé, úgy figyeltem rá. Majd mikor kezet nyújtott, barátságosan fogtam vele kezet. Aztán elgondolkodtam, hogy melyik nevemet is mondjam, már mint, adjam ki magam Jakenek? Nem, ahhoz én túl kedves vagyok, Ő pedig nem, és hamar lebuknánk. – Én meg Scott Tyriq, és ez lesz a te ágyad. –mosolyogva böktem, a tőlem jobbra eső ágyra. Az enyém, mag tőlem balra van, Jake pedig velünk szemben. Na igen, jobb, ha egymással szemben van az ágyam a tesómmal, kevesebb balhé van.

– Üdv a Roxfortban. Remélem jól fogod magad érezni a köreinkben. Van valami, amire kíváncsi vagy esetleg? Nem harapok, kérdezz bátran bármiről! –vigyorogtam rá barátságosan, közben nyújtottam felé a cukorkás tálat, hogy vegyen belőle, ha szeretne. Egyre jobban megtetszik ez a segítő szerep, már mint, ha tudok, akkor segítek az újaknak. Lehet Prefektus is lehet belőlem, bár őszintén szólva nem vágyok a kinevezésre. Sok baj van vele, ráadásul ötödikben az RBF-re kellene jobban koncentrálnom, és nem a szabályszegőkre. Ha ki is neveznek, akkor megkérem Jaket, hogy néha ugorjon majd be helyettem, de most felesleges is ezzel törődni, addig még van két évem. Most a figyelmemet Quentinre kell összpontosítanom, és válaszolgatni, ha kérdez.

To Scott

Az új szobám ajtaja előtt állva, úgy érzem át kell értékelnem az életemet. Először is, itt osztozni kell, nem lehet hazamenni, és nincs itt anya, hogy kiálljon mellettem. Tulajdonképpen rohadtul egyedül vagyok itt. Ez nekem új. Nem szeretem az új dolgokat. Semmit sem szeretek, ami nem úgy történik, ahogy én akarom. Nyugodtan higgye mindenki, hogy el vagyok kényeztetve, de ez nem igaz. Egyszerűen csak... a régi életemet akarom. Hágába akarok menni, és Annamijnnel, Martijnnel, és Reinnel akarok lógni. Még az sem zavar, ha Pim és Pam is jön.

Sóhajtok még egy nagyot, és megpróbálom szószerint kirázni a fejemből a többieket. Aztán erőt veszek magamon és bekopogtatok, felöltve azt a grimaszt, ami azoknak akik ismernek jelzi, hogy fogalmam sincs mit kéne csinálni, bárki másnak, egy szégyellős mosolyként hat. Nem merek bele gondolni, milyen fiúk várnak rám a túloldalon. Fiatlabbak? Idősebbek? Esetleg egy idősek? Meg kellett volna kérdezni a prefektust. De mostmár késő. Már rég késő. Bentről egy hang kiszól, hogy bemehetek. Ha nem szólt volna is megteszem, de így azért valamivel egyszerűbb. Reménykedem, hogy egy örökkévalóság lesz, amíg az ajtó kinyílik, de nem... Könnyedén siklik, és már nyitva is van.

A bentlevő fiúra pillantok, ő meg engem mér végig. Automatikusan magamra nézek. Fehér ing, sötétkék farmer, és világos kék nyakkendő. Szeretem a kéket, és gondoltam jó benyomást teszek. De most valahogy nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő öltözet. A cipőm fekete, bőr... Apám választotta, azt mondta, meg kell adni a módját. Nem értettem miért, de igyekeztem.
Rajtam minden rendben van, szóval megnyugszom - ezzel nem lehet baj - majd bemutatkozom. Kezet rázunk. Elsőre kedvesnek látszik. Megmutatja az ágyam. Bólintok. Aztán szét nézek. Még két ágy. Az egyik az övé... De kié a másik. Nincs itt rajtunk kívül senki?
- Csak te laksz ebben a szobában?
Lehet nem ezzel kéne kezdenem. De ez a szöveg, hogy érezzem jól magam, most valahogy nem jön be. Meg sokkal jobban érdekel, hogyha csak ketten vagyunk most itt, akkor miért van három ágy. Ő pedig biztos tudja, és ha már felajánlotta, hogy válaszol, akkor bizony kérdezek. Ki kell használni.
Közben a ládám a mondott ágyhoz húzom. Bepillantok az éjjeli szekrénybe. Szerencsére teljesen üres. Ki nyitom hát a bőröndöm, és rögtön a szekrény fiókjába csúsztatok két könyvet. Azt, amit éppen olvasok, és a naplómat. Utóbbit le kéne védeni egy bűbájjal, de ha itt csinálom... Az túl feltűnő, egyébként meg csak nem nyúlkálnak mások cuccaihoz.
Előveszem az órámat, a nadrágom zsebében van, kis láncon lóg... fél négy múlt.
- Mikor van a vacsora?
Teszem fel a második kérdést, mert azt hiszem illik beszélgetni, ha már ő ennyire próbálkozik. Pedig én nem akarok barátkozni. A régi barátaimat akarom.

To Quentin

Bár azt válaszolhatnám a kérdésére, hogy igen, egyedül vagyok ebben a szobában, de sajnos ez nem igaz. Mert ha beköltözik, akkor alapból nem vagyok egyedül, meg Jake is itt lakik, csak most nincs bent. Vettem egy mély levegőt, majd mosolyt varázsoltam az arcomra, és válaszra nyitottam a számat.
– Nem, az ikertesómmal vagyok összezárva, de ő most valahol el van a suliban. Amúgy ő szólt, hogy kapunk egy új szobatársat, csak nem nagyon hittem neki, mert mi elsőben elmartunk a szobából mindenkit. –vigyorogva válaszoltam, de utána kapcsoltam, hogy olyat mondtam, ami esetleg elriasztaná, szóval korrigálnom kell, mielőtt fejvesztve kirohanna a szobából. – De nyugi, téged nem fogunk. –legalábbis, ha rajtam múlik, akkor nem. Mostanra már mondhatjuk, hogy megkomolyodtunk Jakekel, de olykor kész rémálom kibírni minket. Nick is tanúsíthatja ezt.

Figyeltem, ahogyan elkezd kicsomagolni, de különösebben nem zavartattam magamat. Egyszer úgy is ki kell neki pakolnia, de bevallom, hogy először én sem akartam itt maradni. Féltem a nagyobbaktól, és jogosan is tettem, mert mindig fellógattak. De nem mehettem haza, ameddig nem jött el az első szünetnek az ideje, így Karácsonyig bujkáltam, ki sem mozdultam a szobából, ide meg ugye nem jöhetnek be. Legalábbis azok, akik nem Hollóhátasok, de aki ebbe a házba jár, az inkább megvéd minket, mintsem bántson. Igaz, minden házban védik egymást, én így gondolom, de hogy ebből mi az igazság, azt csak akkor tudnám meg, ha megkérdezném a többieket is. Nick nem nagyon beszél a nagyokkal, Maxy meg nem áll velem szóba. Lexyt meg nem találom, szóval veszve az ötlet.

– Hatkor, de ha nagyon éhes vagy, akkor a Nagyteremben tudsz enni. Ott mindig van valami étel. –válaszoltam ugyanolyan kedvességgel, mint az előző kérdésére. Lógattam a lábamat, és figyeltem, hátha kapok újabb kérdést. Nekem is akad egy-kettő, de először megvárom, még ő teszi fel őket. Vagy inkább mégsem várom meg, és felteszek neki én is a kérdéseimet. Csak nem harapja már le a fejemet érte.

– Amúgy honnan jöttél? –teszem fel barátságosan a kérdést. Nem tudom, hogy mennyire vevő a barátságomra, de én mindenesetre megpróbálok vele haverkodni. Meg még sem lehetek haragban a szobatársammal, jó Jake más téma, de Quentin teljesen más. Őt még nem ismerem annyira, mint az ikremet, nem tudom, hogy milyen a természete. Sajnálatosan az órák alatt sem fogom tudni kideríteni, így egyedül az esti csevegések maradnak majd meg. – Hogy szereted, hogy szólítanak? Mert kicsit hosszú a neved, és bár nekem eszembe jutott két becézés is, de nem tudom, hogy mennyire vagy vevő rá. Inkább mond meg te, mielőtt az első napon elásom magam nálad. –kíváncsiskodtam egy kicsit, azt még talán csak szabad. – Segítsek kipakolni? –közben leszálltam az ablakból, és leültem az ágyára, de ha kell a segítség, akkor elkezdtem a szekrénybe lebegtetni a ruháit, ha nem, akkor meg figyeltem, ahogyan pakol.

To Scott

Lehet nem jól tettem fel a kérdést, néha azért meggyűlik a bajom a nyelvvel, és nem pont úgy fejezem ki magam, ahogy kéne. Mégis csak többet voltam iskolába és a bartátaim társaságában, mint otthon. És otthon is volt, hogyha hirtelen valami nem jutott eszembe, akkor hollandul mondtam egy-egy szót.
Nem olyan régen jöttünk vissza, és itt mindenki angolul beszél. Kicsit furcsa is volt először, de egész biztos segít, és biztos nem lesz olyan nehéz, mint elsőre hittem. Ő is megérti a kérdésemet, és válaszol is rögtön, bár kicsit ijesztő, amit mondd. Elmartak maguk mellől mindenkit? És miért kéne hinnem, hogy velem nem ezt fogják tenni? Mondjuk most még rendes. Szeretnék neki hinni, de ne várja tőlem, hogy hű de nagyon jó barátok leszünk.
- Egy petéjűek vagytok? És őt hogy hívják?
Ezek legalább értelmes kérdésnek tűnnek, ráadásul fontosak is lehetnek. Ha teljesen egyformák, akkor bajban leszek. Bár idővel biztosan meg lehet majd őket különböztetni. Legalábbis remélem. Nem szeretnék konfliktust, mert teszem azt, rosszul mondom a nevüket, vagy valami hasonló.

Pakolni kezdek, ez olyan megnyugtató tevékenység, és egész biztosan nem haragszik meg érte. Ha már itt kell maradnom – márpedig úgy látszik, itt kell maradnom – akkor legyen egy kicsit otthonosabb a hely. Egyáltalán lehet ez a hely otthonos? Nem biztos, hogy tudni akarom. Ráadásul karácsonyig egész biztos itt kell maradnom. Már most hiányzik Anya, meg a londoni szobám.
Csak meredek a naplómra. Jó lenne bele írni, de most nem lehet, mert itt van Scott, és nem hagyhatom őt teljesen figyelmen kívül. Illetlenség lenne.
Nem vagyok éhes, de felteszek egy kérdést, ami nekem egészen jónak tűnik. Talán ha eszem, előbb elmúlik annak a francos nyugtatónak a hatása is. Igaz, ha ez megtörténik, csak újra zaklatott leszek, és arra most, hogy már nem lehetek egyedül nincs szükségem. Kell majd találnom egy csendes kis zugot, ahova el lehet menekülni a világ elől, ha éppen olyan kedvem támad.
- Igazából nem vagyok még éhes, csak nem szeretném lekésni.
Válaszolok épp csak felpillantva. Tényleg nem vagyok éhes, de hogy mennyire lenne rossz lekésni? Biztos nem kellemes több száz másik gyerekkel együtt étkezni. Nem vágyom rá. Tolongás, zsivaj, és rengeteg kérdés. Mindenki azt fogja kérdezgetni, hogy új vagyok-e meg hogy hívnak, és a többi.
Kiveszem a táskámból a pennáimat, kiválasztom a kedvencemet, és a naplómmal együtt beteszem az éjjeli szekrénybe. Közben Scott próbálkozik nagyon, hogy folyamatos legyen köztünk a beszéd. Pedig én szeretnék egy kis magányt, de nem akarom megbántani sem, meg mégis csak az ő szobájuk ez, és én vagyok a betolakodó, furán venné ki magát, ha elküldeném.
- Londonból… Vagyis… ’s-Gravenhage-ből – egy pillanatig gondolkozom, hogy mennyit mondhatok el, de végül is egyáltalán nem titok, hogy eddig hol éltem – Apám a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik, és tizenkét évig Hágában volt kiküldetésen. Szóval eddig ott laktam. Egy hónapja jöttünk vissza Angliába. És te?
Szerintem ez kielégítő válasz, örülnék, ha nem kérdezne többet róla. Inkább visszakérdezek, talán ha ő beszél, megfeledkezik arról, hogy engem kérdezgessen.
- Nem is hosszú! – fakadok ki talán egy kicsit hevesen, de aztán korrigálok – A barátaim Quennek hívtak.
Tulajdonképpen jó, hogy megkérdezte. Gondolom a másik megoldásként neki is a Tin jutott eszébe, és azt nagyon nem szeretem, szóval remélem, hogy most nem az jön, hogy akkor csakazértis máshogy hív.
- Melyik az én szekrényem? – kérdezem meg, ha már felajánlja, hogy segít, ez a legfontosabb. Van tippem, de nem akarok mellényúlni. Azt pedig, hogy segíteni hogyan tudna, nem tudom. Vannak elképzeléseim, hogy mit hova szeretnék, hogy rendszerben legyen minden. Elmagyarázni viszont sokáig tartana.

To Quentin

Kérdésére elvigyorodtam, de legalább ő rákérdezett, mielőtt találkozott volna velünk. Más csak akkor döbben rá, hogy egypetéjűek vagyunk, amikor összefut velünk a folyosón, és általában sokkolódva távozik a beszélgetésünk után.
– Igen, egypetéjű ikrek vagyunk, és aki nem ismer minket eléggé, az biztosan összekever minket. Szívesen elmondanám, hogyan tudsz minket megkülönböztetni, de akkor odalenne a titok. Jakenek hívják, de a legtöbben Jakeynek becézik. –vontam meg a vállamat. Igazából mindegy, hogyan szólítja, csak gondoltam közlöm vele, ezzel is csökkentve az esélyt, hogy a bátyám nekiugorjon. Mondjuk jó lenne, ha Quentin lekeverne neki egy isteneset, de még sem akarom, hogy már az első napon megverjék egymást, elvégre egy darabig szobatársak leszünk.

– Nem fogod, mert ha nem zavar a társaságom, akkor a mai napom rád szentelem. Úgy értve szívesen beszélgetek veled, meg ilyenek. –persze, ha azt akarja, hogy elmenjek, akkor megteszem. Megmutatom, mit hol talál a szobában, aztán le is lépek. Én nem akarok semminek az elrontója lenni, és az ellenségévé sem szeretnék válni, mert, mint azt már egyszer említettem, egy darabig szobatársak leszünk. Meg ideje lenne kicsit visszafogni a marakodást, és inkább szövetségeseket keresni egy-egy csíny véghezviteléhez. Jó, nekem ott van Nick, az örökös társ, de Ő nem jöhet(ne) be a klubhelyiségbe, és ha én épp itt akarok valami elkövetni, akkor jól jönne a segítség.

Mikor elmesélte, hogy honnan is jött, tátva maradt a szám. Az a város jó messze van innen, ráadásul 12 évet élt ott? Ez nem kicsit meglepett. – Biztosan szép hely lehet. Az én szüleimnek nem ilyen munkájuk van, kicsit veszélyesebb. Aurorok, és szerencsére mind a ketten megmaradtak nekünk a háború után is… –húztam halvány mosolyra a számat, aztán a padlóra meredtem. Megint eszembe jutott az a szörnyű emlék, aminek nem kellett volna, de most már nem tudom korrigálni. Újra, és újra lejátszódnak bennem az események, a hírek, a szavak, melyek közölték a rossz hírt. Vettem egy mély levegőt, és újra mosolyogva néztem Quentinre. – Én Londonból jöttem, és ez a harmadik évem, hogy itt vagyok. –válaszoltam a kérdésére, közben figyeltem, ahogyan pakolászni kezd.

Picit összerezzentem, amikor hevesebben reagált a kérdésemre. Nem akartam megbántani, de nekem akkor is hosszú egy kicsit a neve, ezért is kérdeztem rá, hogyan is becézhetném. – Ne haragudj, nem akartalak megsérteni, csak próbálok mindenkit becézni, már akit lehet, és téged is lehet. Viszont azt sem akartam, hogy rosszul szólítsalak meg, és azért haragudj meg. –sóhajtottam bocsánatkérően, és jobbnak láttam, ha inkább befogom a számat, és csak akkor nyitom ki, amikor válaszolnom kell a kérdésére. Az viszont megragadt, hogy Quennek szólították a barátai, de én nem vagyok a barátja, legalábbis egyenlőre. De, gondolom nem fogja bánni, ha én is úgy szólítom majd.

– Ami közvetlen az ágyad mellett van, az a te tulajdonod, mint szobai berendezés. Azt pakolsz oda, amit csak akarsz, és ne aggódj, nem fogunk turkálni. Még a leckédet, meg a könyveidet sem kell féltened, mert ahogyan hallottam, te negyedéves leszel, mi meg harmadévesek vagyunk. –fejtettem ki kicsit hosszan a válaszomat, majd átültem a saját ágyamra, és onnan figyeltem tovább. Közben eszembe jutott valami, de nem tudom, hogy elmerjem-e neki mondani, vagy sem. Mi van akkor, ha megbántom vele, vagy megint hevesebben reagál, mint az előbb? Vettem a bátorságom, meg egy mély levegőt, és lassan belekezdtem a kisebb mondókámban.

– Ahm… tudom mennyire furcsa megszokni egy új közeget, meg minden. Eleinte én sem akartam itt maradni fél éven keresztül, teljesen ki voltam akadva, hogy nem láthatom a szüleimet, csak leghamarabb a Karácsonyi szünetben. Bizonyára a Roxfort nem olyan, amilyen sulihoz te hozzá vagy szokva, de hidd el, pár nap alatt belerázódsz az itteni életben, és ha bármi dolog van, amiben segíthetek neked, csak szólj. Alaposan feltérképeztem már ezt a sulit, kevés olyan hely van, amit ne ismernék. –mosolyogtam rá őszintén, és kíváncsian vártam, hogy mit is mond minderre.

To Scott

Figyelmesen hallgatom, ahogy az ikertestvéréről beszél. Még jó, hogy rá kérdeztem, ha később tudom meg, lehet megijedek, hogy kettő látok belőle, így viszont már fel leszek készülve. Arra, hogy nem mondja el, hogyan lehet őket megkülönböztetni elmosolyodom - a nap folyamán talán először, őszintén.
- Scott és Jake... Ezek szerint el szoktátok játszani egymást?
Ismétlem a neveket, és közben rá is mutatok a jelen levő Scottra, Jake-et egyelőre az ágya szimbolizálja. A kérdésre kapott válasz pedig fontos, nem akarom, hogy így becsapjanak majd.
Ha tudnám mikre gondol, ki kéne ábrándítanom, nem szokásom verekedni. Inkább megbeszélem a dolgokat, vagy a pálcámat használom. Elvégre azért van, nem?

Kettős érzések bújkálnak bennem. Ha egyedül maradok, amit egyébként nagyon szeretnék, akkor egész biztosan elkezdem magam sajnálni, és szenvedni fogok, és rossz kedvem lesz. Ha Scottal maradok, akkor ő segíthet elterelni a figyelmem, viszont nincs meg a magány. Jó lenne eldönteni, hogy mit akarok.
Egyelőre csak bólintok neki. Igazán kedves tőle, hogy próbálkozik, talán ha nem érezném magam ennyire egyedül, akkor jobban tudnám értékelni, hogy barátkozik. Így egy kicsit nehezebb, főleg, hogy elég makacs is vagyok. Viszont kénytelen leszek alkalmazkodni, ha ki akarok bírni itt három évet. Apám ugyanis azt mondta, ő többet nem megy külföldre, Hollandiába sem megyünk vissza, max a nyári szünetre. De hol van még a következő nyár?

Igyekszem kimerítő választ adni a kérdésére, és szerencsére nem faggat tovább, helyette a saját szüleiről, meg a lakhelyéről beszél. A háború az rossz dolog, és én kifejezetten szerencsés vagyok, nem voltam itt közben. S bár enegem eléggé leköt a saját nyomorúságom, azért feltűnik, valamelyest a hangulat változás.
- Az tényleg jó...
Nem tudom mit szokás ilyenkor mondani, arról meg, hogy akkor mi nem jó, inkább nem faggatom. Távol áll tőlem a háború és annak minden szörnyűsége. Sokat hallottam róla, de mivel tőlem messze zajlottak az események, nem igazán fogtam fel a helyzet súlyosságát.
London. Nekem is az az új otthonom. Vagyis most már azt hiszem, ez a kastély. Bonyolult, nem akarok rá gondolni. Scott megint csak egy bólintást kap. Kicsit irigylem. ő már három éve itt van, biztos sok barátja van, és nem is érzi magát elveszettnek ebben a hatalmas kastélyban.

A nevem miatt kicsit hevesen reagálok, amit rögtön meg is bánok. Nem szoktam amúgy így viselkedni. Én legfeljebb kötekedni szoktam, és felvilágosítani az embereket. Olyan... "quenesen", ahogy Annamijn mondaná. Most viszont úgy érzem teljesen kifordultam önmagamból. Oké, a hiszti az az teljességgel én voltam, de... azt csak anyánál szoktam használni, mások előtt sosem csináltam még. Nagy vagyok én már ahhoz. Rossz hallagatni a magyarázkodását, meg is rázom a fejem. Nem sértődtem meg, csak... csak még mindig ki vagyok akadva, hogy itt hagytak, és talán kezd múlni a nyugtató főzet hatása.
- Semmi baj, te ne haragudj. Túl reagáltam. A Quen az jó lesz...
Nem nézek közben rá, a ládámba bámulok, hogy mit kéne következőnek kipakolnom. Jobb szeretem ha Quentinnek hívnak, főleg azok, akiket annyira nem ismerek még. Otthon - Hollandiában - nem szokás ez a rövidítősdi. Legalábbis a mi köreinkben nem volt az. Annamijnt egy páran hívták Annanak, meg engem Quennek, de tényleg csak a nagyon közeli barátok. Úgy látszik errefelé más szoksások vannak.
Időközben arra is választ kapok, hogy melyik az én szekrényem, ki is nyitom az ajtókat, és szépen elkezdek bepakolni.
- Köszönöm.
Pillantok rá, ha már válaszolt ennyi a minimum. Azt azonban jobb lett volna ha nem fűzi hozzá, hogy nem fognak semmit sem elvenni. Így olyan, mintha azt feltételezné, hogy én feltételezem, hogy megtennék. Ami végülis igaz, de nem akartam, hogy tudja. Azért ha valami értékesebb tárgyam lesz, azt levédem, biztos, ami biztos alapon.
- Az leszek. Negyedéves. Még mielőtt idejöttünk a szüleim átküldték a holland iskolámból a bizonyítványomat, de ma kellett tartanom egy kisebb bemutatót is, a biztonság kedvéért.
Ez is kiakasztott. Mintha nem hinnék el, hogy meg tudom csinálni azokat az egyszerű varázslatokat... Mondjuk választanom kell majd pár új tantárgyat, ami kicsit nehéz lesz, mert azt mondták, itt ez harmadiktól kötelező, szóval azokból lesz egy év lemaradásom. De az a törpe biztosított, hogy meg fogják oldani, amint megmondom mit szeretnék tanulni. Egyelőre fogamam sincs. Talán majd megkérdezem Scottot, talán tud segíteni. Most viszont, inkább pakolok. Alulra kerülnek a cipők. Felé a nadrágok, majd a fehérneműk. Azonban, ahogy ismét megszólal, megállok a mozdulat közben, úgy hallgatom.
Oh, ha tudná, hogy mennyire más, hogy mennyire nem akarom én ezt! De nem mondok erről semmit. Próbálok beletőrödni - vagy ha úgy tetszik, megszokni, Scott szavaival élve, belerázódni - az itteni életbe.
Beteszem az éppen kezemben tartott polókat, aztán nagy levegőt veszek, és Scott felé fordulok.
- Ez esetben körbevezethetnél... Pakolni takarodó után is tudok.
Nem vagyok túl lelkes, de legalább igyekszem azt csinálni, amit a szüleim kértek. Talán, ha jól viselkedem, akkor visszamehetünk Hollandiába...

To Quentin

Sikernek könyvelem el, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára. Eddig olyan búskomornak látszott, és mindig azt hittem, hogy valami rosszat mondok, amivel a lelkébe gázoltam, és mintha azt várná, hogy végre befogjam, és felszívódjak. Lehet, tényleg azt akarja, csak én nekem nem esik le a tantusz? Ha zavarom, akkor csak megmondja már, vagy nem? Fogalmam sincs, hogy milyen srác lehet Quentin, de idővel kiderülhet.
– Igen, elszoktuk, de én hamar bebukom, mert nem tudok hiteles Jake lenni. Legtöbbször az órákon csapjuk be a tanárokat, főleg azokat, akik elfelejtik, hogyan is tudnak megkülönböztetni minket. –válaszoltam sejtelmes vigyorral az arcomon. Azok a régi szép idők, amikor minden tanárt sikeresen átvágtunk, még elsőben. Csak azóta eltelt két év, mind kinézetileg, –jó, azért annyira nem– mind személyiségben megváltoztunk. Az utóbbiban sajnálatosan eléggé eltérünk, de kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy Jake egyáltalán nem tudja megemészteni, hogy én vagyok az okosabb.

A válaszát, egy bólintásként kaptam meg, melyből nem igazán tudtam eldönteni, hogy most maradjak, avagy húzzam el a csíkot, de egyenlőre nem mozdultam meg. Legfeljebb jelzi megint, hogy mit kellene csinálnom. Nehéz megszokni egy új közeget, ez tény és való, és tiszteletben is tartom, ha egyedül akar lenni, de sajnos még nem nagyon értem meg a mozdulataiból, hogy mikor mit akar közölni velem. Nick, és a Bátyám más, őket régóta ismerem, és tudom, hogy mit akarnak, egyetlen egy mozdulatból is, de Quentin más. Viszont, bízom abban, hogy idővel őt is meg fogom ismerni jobban, és megértem majd a mozdulataival közölt dolgokat is. Addig, viszont muszáj lesz kommunikálni, a félreértések elkerülése érdekében is.

Irigykedhetnék, mert ő nem élte át a tavalyi év borzalmait, de mégsem teszem meg. Ami volt, az elmúlt, és most egy teljesen új, Carrow tesók mentes év kezdődött el. Sajnáltatni sem akarom magamat, meg untatni sem a problémáimmal, ezért sem fejtem ki hosszabban a dolgokat. – Igen, örülök is neki. –részben ugyan, de örülök neki. Ha azt nézem, hogy milyen áron van életben az apám, akkor nem örülök neki, de ha kárörvendő lennék, akkor azt mondom, hogy inkább Jake bácsi, mint az én szülőm. Ilyenre, viszont még gondolni sem merek, mert nagyon is szerettem a nagybátyámat, és rettenetesen hiányzik is, amiről csak a család tud, meg Nick. Erről jut eszembe… vajon ő most merre lehet, és miben settenkedhet? Biztosan Cindyzik, mint múltkor. Sebaj, úgy sem tudok most vele foglalkozni, jelenleg az új szobatársammal akarok jobban megismerkedni. Talán, miután végeztünk a beszélgetéssel, akkor megkeresem.

– Nincs okom haragudni, mert természetesen reagáltál. Mond meg nyugodtan, ha valami nem tetszik, vagy esetleg idegesítőnek tartasz, meg ilyenek. Híd el, jobban díjazom, ha a szemembe mondják a véleményüket rólam, mint azt, hogy mástól halljam vissza. –és igen, már megint túl sokat beszélek, ráadásul felesleges dolgokról. Tényleg jobb lenne, ha lelőném magam, és nem szólalnék meg, ameddig nem kell. Csak az nem én lennék, s egy ember kedvéért sem változtatnék a dolgokon. Jó, talán, majd ha többen mondják, hogy jobb lenne visszafogni magam, akkor erősen elgondolkodnék rajta, hogy megváltozzak, de addig nem látom értelmét.
Figyeltem az ágyamról, ahogyan a szekrényéhez lép, és gondosan elrendezi a holmiját. Bár az én cuccaim is ilyen rendben lennének, de sajnos Jake miatt, mindig fel van túrva, mert egymás cuccait csórjuk. Erről is le kellene szoknunk, de mindig megy a vita, hogy most kinek is a pólója az, amit éppen fogunk. Na mindegy is, egyszer kinövünk majd az ilyesmikből… vagy nem, de ez még a jövő titka.

– Bemutató? Ilyenről sem hallottam még, de gondolom azért, mert a régi sulidban nem ilyen tanmenet volt, és lehet, hogy nem tudod azt, amit mi. Esetleg többet tudsz, mint az itteni negyedikesek. Amúgy nehéz volt? Miket kérdezett Piton Professzor? –kíváncsiskodtam egy kicsit, mert azt még szabad, remélem. Feltételezem az igazgató nem kegyelmezett neki, és valami nehezebbeket kérdezett, vagy nem tudom. Az sem biztos, hogy Piton kérdezte ki, hanem mondjuk Flitwick, vagy McGalagony. Esetleg az összes tanár rákérdezett valamire. Belegondolni is rossz lehet, nem hogy átélni azokat a perceket. Ennyivel vagyok én szerencsésebb helyzetben, hogy kezdettől fogva idejártam, de ettől én még nem fogom Őt kinézni. Ugyanolyan, egyenrangú háztársamként, és szobatársamként fogok rá tekinteni. Akinek meg nem tetszik, az ássa el magát.

– Én viszont azt javaslom, hogy előbb rendezkedj be, és majd utána körbevezetlek. Takarodó után, nem hiszem, hogy hagyni fogunk téged pakolni. –gonosz vigyorra húztam a számat, persze semmi kárt nem akarok tenni benne. Egy kis nassolás, majd egy hirtelen párna a fejéhez, és kezdődhet is a párnacsata, aztán a délig tartó alvás, vagy helyette a reggeli kapkodás. Valószínűleg az utóbbi lesz, ugyanis holnap tanítás van, legnagyobb pechünkre, és ezért sem maradhatunk ébren sokáig, de egy jó kis szobaavató bulit tarthatunk a kedvéért. Édességből nem szenvedünk hiányt, párnából sem, mert a Geminio segítségével tudunk másolni néhányat, ha kell.

To Scott

Nem vagyok ma a toppon, és igazán sajnálom, ha nem keltek éppen jó benyomást. Mondanám, hogy holnapra jobb lesz, de nem hiszem. Nem szoktam egy-két nap alatt megbékélni, sokáig fogok még haragudni a világra, amiért ezt tették velem. Nem csináltam semmi rosszat, nem értem miért száműztek ide. Erről persze sem Scott, sem a többi itt lévő diák nem tehet, de ez nem garantálja, hogy nem rajtuk fog csattani az a bizonyos ostor.
Ráadásul most még szerencséje is van, mert hat ez a nyugtató főzet, amit megitattak velem, és nem kiabálok, őrjöngök, vagy éppen nézem levegőnek. Fogalmam sincs, melyiket tenném, ha nem töltik belém azt a löttyöt, de nem is számít. Teljesen felesleges, hogy folyton olyasmin jár a fejem, hogy mi lett volna ha… ezért is próbálok – a főzetnek is köszönhetően – kicsit barátkozni. Igen ezt teszem, még ha nem is tűnik fel senkinek sem. Nálam ez már az.
- Értem, és Jake jól játszik téged?
Ez legalább egy olyan téma, ami valamennyire érdekes. Most kicsit sajnálom, hogy egy évvel felettük járok. Megnézném, ahogy megpróbálják átejteni valamelyik tanárt. Huh… Most komolyan arra gondoltam, hogy bemegyek itt egy órára? Jó persze, hogy bemegyek, mert tanulni fontos, de most nem ilyen értelemben gondoltam. Azt hiszem, jobb, ha pakolok tovább.

Közben kitárgyaljuk, hogy ki honnan valósi – ez inkább az én esetemben érdekes, a többség nyilván világ életében itt élt. Nekem meg most be kell illeszkednem. Kezdjük ott, hogy egy csomó dolgot tök hülyén csinálnak errefelé! Mindent hüvelykben meg ilyen lehetetlen mértékegységekben mérnek, az utakon is fordítva közlekednek… Áh! Őrület. Bajban leszek a bájitaltan órákon, amíg nem szokom meg ezeket a mértékegységeket. Remélem lesz valaki olyan az osztályomban, aki segít egy kicsit az elején. Bár nem szeretek másokra hagyatkozni. Akkor viszont egyedül kell majd kísérleteznem…
Aztán valahogy a háború is szóba kerül, amihez én egyáltalán nem tudok hozzászólni, és szerintem ez nem is baj. Tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy ezektől távol éltem eddig. Érdekelne, hogy mi az, ami miatt mégsem látszik olyan boldognak, mégsem kérdezek rá. Nem kell nagy észnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, ha a szüleit nem is vesztette el, nyilván a sok más áldozat között volt olyan, aki számára fontos volt. Én nem tudom, mit tennék hasonló helyzetben. Annyi viszont bizonyos, hogy nagyon kiakadnék, talán még a mainál is rosszabbul viselkednék. Erre itt egy nálam fiatalabb fiú, és mosolyogva beszélget velem, és barátkozni próbál. Egyszer majd értékelni fogom mindezt. Remélem nem lesz túl késő.

A nevem miatt is kiakadok. Nem hiszem, hogy két szótag olyan hosszú lenne. De úgy látszik, itt tényleg mindent szeretnek lerövidíteni az emberek, így a neveket is. Ha pedig már választani kell, akkor legyen Quen. A Tin az olyan, mintha valami kutya név lenne, egyáltalán nem tetszik. Aztán meg nem is tudom, mi történik. Valahogy úgy érzem, felre értettük egymást.
- Én mindig megmondom a véleményemet, és azt is, amit gondolok. Ott ahol én nőttem fel, ez teljesen természetes. Például a tanároknak is meg lehet mondani, ha valamiben tévednek, és nem veszik zokon. A szüleim viszont azt mondták, itt nem illik az ilyesmi, és a lelkemre kötötték, hogy visszafogom magam… - veszek egy nagy levegőt, és gondolkozom, mit is kéne mondanom, aztán folytatom – én sem szeretem, ha hátam mögött beszélnek rólam. De akkor most, hogy van ez?
Anyámék tévedtek, vagy Scott más ilyen szempontból? Jó lenne, ha elmondaná. Nem szeretnék semmit sem rosszul csinálni. Amíg válaszol, addig folytatom a pakolást. Tudom, hogy illik elfordulni, ha éppen hozzánk beszélnek, de jelen helyzetben nem gondolom, hogy sértő lenne, hogy a ruháim is kapnak némi figyelmet. Szeretem, ha rendben vannak a dolgaim, így könnyebben megtalálom őket, és persze azért sem kell aggódnom, hogy valaki megszól, mert nem megfelelően néz ki a szekrényem. Mondjuk, itt vannak függönyök…

- Nem volt nehéz. Gondolom csak olyat kérdeztek, amiről tudták, hogy tudnom kell… Elvégre megkapták előzetesen a jegyeimről a listát… Piton… az a hosszú, fekete hajú férfi? Bájital hozzávalókról kérdezett, de nem mondott semmit, hogy jól válaszoltam-e. – elgondolkodom. Most kéne rákérdeznem a többi tantárgyra. – Valóban más volt. Nekem például kezdettől fogva volt mugliismeret. De azt mondták az itt válaszható… - előhúzom a zsebemből a listát, amire a tantárgyakat írták fel nekem, nem akarok hülyeséget mondani. –Legendás lények gondozása egyáltalán nem volt. Bent a városban azt hiszem nem is lehetett volna megoldani. Te mire jársz ezek közül? Rúnaismeret, számmisztika, jóslástan, és a legendás lények… Nekem ezek újak. Hollandiában nem voltak ilyenek.
Remélem, tud valami használható információval rendelkezni. A jóslástan nem érdekel. Az egy nagyon bizonytalan mágiatudomány. A mugliismeretet is kihagynám, azt sosem szerettem, és egyébként sem tartom lényegesnek. Tudok eleget a mugli világról. A többi viszont elég érdekesen cseng. Ha más nem, ez kifejezetten előnye a Roxfortnak.

Már-már azt hiszem, egészen jól menne nekem ez a barátkozósdi. Ezért is vetem fel, hogy most menjünk szét nézni, de Scott leszavaz, és nem igazán értem miért. Mi az, hogy nem fognak hagyni pakolni. Felé fordulok teljesen, és úgy kérdezek rá.
- Miért nem?
Megvárom a válaszát, ezt tényleg tudnom kell. Nem szeretem a váratlan eseményeket. Ha tervez valamit, akkor most szóljon, különben egész biztos ki fogok akadni. Vagyis, akkor megismerheti, milyen ha megmondom az őszinte véleményemet…

To Quentin

Elvigyorodtam a kérdésén. Hát igen, Jake jobban elő tudja adni, hogy nem ő, hanem én vagyok. – Valamivel hitelesebb, mert ő is annyira tud okos lenni, mint én. Neki valahogy könnyebb eljátszani a szerény, visszahúzódó és csendes Scottot, mint nekem a vagány Jaket. Persze ő is be tud bukni, ha nem figyel oda, de kisebb az esélye, hogy lebukik. Ha tudsz személyiségből különbséget tenni, akkor máris van egy ütőkártya a tarsolyodban. Kinézetről kicsit, jobban mondva szinte lehetetlen rájönni a különbségre. –fejtettem ki hosszabban a válaszomat, bár a végét már elmondtam neki egyszer, csak nem ezekkel a szavakkal. Vagy nem mondtam volna? De, határozottam emlékszem, hogy megemlítettem neki, hogy nem mondom meg a különbséget. Ha szemfüles, akkor minden bizonnyal rá fog jönni a hegekre, amik közül is az enyém a „láthatóbb”. Elvégre nekem a tenyeremben van, Jakenek meg a füle mögé sikeredett ajándékoznom. Éppen, hogy nem nyisszantottam le a fülét, amit megérdemelt volna.

A következő két témát már felesleges firtatni. Nem egy helyen nőttünk fel, mások a szokásaink, és ezt el kell fogadni. Legalábbis én elfogadom, hogy Quentin nem Londonból, hanem Hágából jött, hogy kimaradt a rengeteg áldozatot követelő háborúból. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mennyit tud róla, de én nem akarok beszélni a történtekről, ha véletlenül rá is kérdezne. Sokat én sem tudnék róla beszélni, hiszen kimenekítettek minket, még mielőtt bekövetkezett volna a csata. Viszont az előtti időkről többet tudnék mondani, de nem hiszem, hogy őt érdekelné az, hogy mennyire kínoztak minket Carrowék. Sajnos nem érdekelte őket, hogy nincs semmi bajom a Mardekárosokkal, vagy a hasonló dolgaim. Nekik elég volt az, hogy Hollóhátas vagyok, és hogy kettő van belőlem.

Az emlékek hadából, Quentin szavai ébresztenek fel. Gyorsan elhessegetem a maradék emlékeket, amiket jó lenne elfelejteni, de nem lehet. Bármennyire is fájó emlékek, mégis a részem. – Itt is megmondhatod a véleményedet, de a nagyobbaknak inkább ne tedd, ha nem akarod, hogy bajod essen. A Mardekárosok, –akik zöld-ezüst nyakkendőt hordanak– szeretik piszkálni a kicsiket. Némelyik tanár meg pontot von le a házadtól, vagy büntetőmunkára zavar. –húztam el a számat, majd homlok ráncolva néztem rá, és hallgattam meg a kérdését. – Néha jobb magadban tartani a véleményed. Nekem megmondhatod, én nem fogok neked esni miatta, de mint mondtam, a többiekkel jobb vigyázni. –nem akartam vészjósló lenni, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz valami könnyű neki, így az első napokban. Ha egyidős lenne velem, tudnék neki segíteni, meg megvédeni az órákon, ha valaki bántaná, vagy szekálná, de így, hogy negyedéves lesz, képtelenség megoldani. Nem ismerek senkit sem olyan jól az egyel felettünk lévő évfolyamból, hogy megkérjem arra, hogy tartsa Quentinen a szemét, és segítsen neki az első néhány napban, vagy ameddig nem boldogul egyedül.

– Biztosan jól szerepeltél. Igen, ilyen feltűnően görbe orral lévő személy, csak Piton lehet a suliban. Ő az igazgató… Ne vedd magadra, nála nehéz eldönteni, hogy mikor mit akar kifejezni. Ha Mardekáros lettél volna, akkor biztosan mondott volna valamit, de így örülj neki, hogy nem szólalt meg. Bájitaltan órákon fogsz még vele találkozni. –mondjuk, erre rájöhetett abból, hogy ilyeneket kérdezett tőle. Lehet, hogy már a többi tanárját is tudja, ha meg nem, akkor úgy is rá fog kérdezni. Ahogyan most, a választható tantárgyakra. – Itt kezdettől csak Bűbájtan, Átváltoztatástan, Sötét Varázslatok Kivédése, Mágiatörténet, Gyógynövénytan, Bájitaltan és az Asztronómia, ami kötelező. Harmadévtől kell felvenni plusz két órát, de ezeket sajna nem lehet leadni, pedig szívesen megtenném néhánnyal. A rúnaismeretet, és a számmisztikát vettem fel. –mosolyogva válaszoltam a kérdésére, és ugyebár a kíváncsiságom nem lankadt, ezért is fogok most kérdezni. – Neked milyen óráid voltak alapból, és miket vennél fel? –lehet, hogy a mugliismereten kívül még volt másfajta órája is, ami nekünk nem. Az, hogy miket vesz fel, abban meg nem akarom befolyásolni, csak kíváncsi vagyok rá. Ha netalántán valamelyiket azok közül, amelyiket én is választottam, az nagyon jó lenne, mert így betekinthetek az jövő anyagába is. Már, ha Quentin megengedi, hogy belenézzek a tankönyvébe.

Közben csipogott az óra, már négyet ütött, és nekem meg ideje lenne lecserélnem a kötést a lábamon, amit még a kedvenc kis döglött kákalag miatt van rajta. Ha elmentem volna a gyengélkedőre, akkor hamarabb begyógyult volna, de akkor meg magyarázkodni kellene, hogy mikor, s hogyan szereztem a sebemet, amihez nekem nem fülledt a fogam. Feltűrtem a jobb lábamon a nadrágomat a térdem fölé, közben elővettem egy kis tégelyt, az éjjeli szekrényemből, amiben a gyógykenőcs van. Még jó, hogy ezt el tudtuk készíteni Nickkel. Leveszem a kötést a lábamról, közben elmosolyodom Quentin szavain is.
– Az legyen meglepetés, de ha nagyon kíváncsi vagy rá, akkor játszani fogunk valamit, de az már tényleg titok. –vigyorogtam rá, közben bekentem a kis sebeket a lábamon, majd a ládámra szegeztem a pálcámat, és kilebegtettem belőle a gézt, és gondosan elkezdtem bekötni a lábamat. Még szerencse, hogy nem a kezemet kell kötözni, mert ahhoz meg kellene kérnem Quentint, hogy segítsen, ugyanis egy kézzel lehetetlen lenne. Mondjuk a pálcám segítségével sikerülhetne, de olyan bűbájt még nem ismerek, amivel meg lehetne ejteni az ilyesmit.

To Scott

Figyelem, ahogy mosolyogva ecseteli, hogyan is tévesztenek meg másokat az ikertestvérével. Magamnak pedig megjegyzem, hogy nagyon oda kell majd figyelnem, nehogy összetévesszem őket. Egyelőre reménykedem, hogy ha reggel korábban felkelek, akkor látni fogom melyikük mit vesz fel, és ha csak nem teljesen ugyanúgy öltöznek fel, akkor lesz esélyem, hogy meg tudom őket különböztetni. Legalább addig, amíg rá nem jövök mi az a titkos megkülönböztető jel, vagy meg nem ismerem őket annyira, hogy a személyiségük alapján megállapítsam melyik, melyik.
Nem igazán tudom, mit mondhatnék neki erre a hosszú beszámolóra, inkább csak bólintok egyet. Ezzel jelezve, értettem és igyekszem észben tartani, amit mondott. Elvégre nem lehet olyan nehéz megkülönböztetni, egy szerényebb, visszahúzódó – hozzám hasonló – fiút egy vagánykodótól. Habár ki tudja. Nekem egyelőre Scott sem tűnik annyira visszahúzódónak vagy csendesnek. Vajon akkor milyen lehet a testvére? Talán gondolkozhatnék rajta, de nem sok értelmét látom. Legkésőbb a vacsoránál vagy takarodó után úgyis megismerem. Addig meg, őszintén szólva, nem is hiányzik nekem még egy ember ide.

A háborúról nem sokat tudok, nem is hiszem, hogy akarom tudni mi történt pontosan. Ha elmondanák sem érteném meg jobban, mint eddig. Abban pedig teljességgel biztos vagyok, hogy nekem így a jobb. Valószínűleg, mindenki másnak is az lett volna a jó, ha nincs itt, amikor kitör a háború. Akkor mondjuk háború sem lett volna, de mindegy. Látom Scotton, hogy valami nincs rendben, de nem vagyok tapintatlan, és nem kezdem el faggatni olyasmiről, ami nyilvánvalóan fájdalmas emlék lehet a számára.

Arról kérdezem inkább, hogy mikor lehet véleményt nyilvánítani. Mert az ő szavai, kicsit ellentétben állnak azzal, amit a szüleim otthon mondtak. Ez, számomra, pedig még fontos is, hiszen nem akarok a szókimondó természetem miatt bajba kerülni.
- Büntetőmunkára? Azért mert igazam van? – ez enyhén szólva is felháborító, de igyekszem nem kiakadni. Az sem izgat, ha egy mardekárosnak nem fog tetszeni a véleményem, de a nagyobbakkal azért igyekszem majd visszafogottabb lenni. – Nem hangzik túl jól… De azért jó tudni ezeket.
Folytatom a pakolást, és próbálom feldolgozni, hogy csak egy személy van, akivel mindig teljesen őszinte lehetek majd. Pontosabban, ha jól értettem, Scott, el is várja ezt. Helyes. Én is ezt várom majd tőle, ez pedig jó alap lehet egy… barátsághoz? Nem akarok ennyire messzire rohanni. Nekem vannak barátaim. Otthon Hágában… Egyszer pedig úgyis visszamegyek hozzájuk.

Aztán az iskoláról kezdünk beszélgetni. Beszámolok a vizsgáról, amit alig pár órája tettem, és arról is, hogy Piton professzor – mert ezek szerint így hívják – nem volt túl barátságos.
- Ő az igazgató? – ez kicsit ledöbbentett. Az előző iskolámban nagyon kedves igazgatónk volt. Nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen mogorva ember is betöltheti ezt a pozíciót. – Akkor az, hogy nem mondott semmit, tulajdonképpen jót jelent. Nem?
Állapítom meg kicsit vidámabban. Bár nem volt bennem semmi kétség, mégis jobb biztosan tudni, hogy nem hibáztam, csak a férfi természetéből adódóan nem képes elismerni, hogy jó voltam.

A tantárgyakat hozom fel, mert nekem most ezek a fontosak. Vacsoráig döntenem kell, hogy mit veszek fel, hogy reggel megkaphassam az órarendemet. Scott pedig tényleg válaszol, és szerencsére nem is tűnik úgy, hogy baja lenne a témával. Kifejti a választ, és még érdeklődve kérdez is.
- Nagyjából ezek voltak. Mondjuk a gyógynövénytan meg a bájitaltan az nálunk összevont óra volt. Nagyobb részt azokról a növényekről tanultunk, amiket a különböző bájitalokban felhasználunk. Volt egy kis üvegház, ahol minden osztálynak van egy saját kis része, és ott termesztettük az év folyamán szükséges növényeket. Pluszban volt még kezdettől mugliismeret, mivel a közvetlen közelükben éltünk. Kívülről az iskola sem különbözött semmiben sem, egy mugli iskolától.
Valójában belülről sem sokban, csak a tantermek felszerelése volt más, meg ugye volt egy üvegház mellé a belső udvaron, amit a muglik nem láthattak.
- Asztronómiánk nem volt. Csak évi egy-két alkalommal, meg táborokkor. De olyankor az egész éjszakát kint töltöttük és az eget kémleltük. Azokat az alkalmakat nagyon szerettem.
A miket szeretnék, az már nehezebb kérdés. Azt tudom, hogy mit nem szeretnék.
- Még nem tudom. A jóslástan nem érdekel, és a mugliismeretet sem szerettem soha. Szóval ezt a kettőt biztosan kihagyom. A többi viszont érdekesen hangzik. A rúnaismeret meg a számmisztika milyen?
Meghallgatom a véleményét, és majd aztán eldöntöm, hogy felveszem-e mind a három tárgyat, vagy csak kettőt választok ki. Többet lehet, csak kevesebbet nem. Nekem legalábbis ezt magyarázták. A Legendás Lények meg olyan érdekesnek hangzik, és az állatokat amúgy is szeretem. Mondjuk… a mágikus állatok nem biztos, hogy olyan aranyosak, mint mondjuk a háziállatok, de ettől még lehet érdekes.

Amíg beszélek, valami csipogni kezd, Scott pedig leül az ágyára, és csak most látom meg, hogy be van kötözve a lába. Érdeklődve megyek közelebb, és nézem meg, mi is történhetett a fiú lábával. Nem szép látvány, de rögtön felismerem, mi okozhatta a sérülést.
- Itt is vannak kákalagok?
Kérdezem, és csak nézem a kenőcsöt, amivel bekeni a lábát. Szerintem van erre jobb megoldás is, és ha a gyengélkedőre ment volna, akkor már nyoma sem lenne az egésznek, de nyilván nem ezt tette. Faggatózhatnék, hogy miért nem, de valószínűleg nem mondaná el.
- A gyengélkedőre kellett volna menned vele. Így meg fog látszódni a nyoma.
Mondom meg a véleményem, de aztán nem foglalkozom vele annyira. Láthatóan meg tudja oldani egyedül is, és egyébként sincs semmi közöm hozzá. Csupán megjegyeztem, hogy én mit csináltam volna. Nem szeretnék magamon semmiféle sebhelyet sem látni. Épp elég volt nekem egy baleset is.
Vissza is térek a pakoláshoz. Már egész jól haladok, az ingjeimet meg a talárjaimat rakosgatom be a szekrénybe, ahogy a körbevezetésre térünk át. Vagyis én térnék, de Scott nem megy bele. Én mondjuk a lábára gyanakodnék elsőre, és már-már el is szégyellném magam, amiért egyáltalán felvetettem, de a válasza meglep, és kicsit talán meg is ijeszt. Szerencsére jobban kifejti, még ha nem is eléggé.
- Utálom, ha nem tudok valamiről.
Jelnetem ki kicsit talán durcásan, miközben visszafordulok a szekrényhez, és tüntetőleg folytatom a pakolást. Lehet most ástam el magam nála, de nem kifejezetten érdekel. Tényleg nem szeretem a meglepetéseket, meg az ehhez hasonló dolgokat. Főleg az utóbbi időben nem. A költözést és az idejövetelt is úgy jelentették be a szüleim, hogy időm sem volt feldolgozni a tényeket. Nem akarok több hasonló helyzetet.

To Quentin

A bólintásából már arra következtetek, hogy ezt a témát is lezártnak tekinthetjük. Már haladok a megismerésével, hiszen ha nem reagál szavakkal a dolgokra, akkor vehetem úgy, hogy témát váltunk. Biztosan rá fog jönni, hogyan is különböztethet meg minket, mert szerint nem véletlenül lett ő is Hollóhátas. Tuti, hogy megvan az esze a dolgokhoz, és ha jól forgatja az észrevételeit, akkor rekordidő alatt rájöhet a titok nyitjára. Az biztos, hogy nem fogunk neki segíteni, de az is lehet, hogy néhányszor megpróbáljuk átvágni, sőt! Ha Jaken múlik, akkor egy párszor át lesz vágva, bár Quentin jó fejnek tűnik, és nem érdemli meg, hogy ilyesmivel átvágjuk. Legalábbis az én véleményem ez, de sajnos a bátyám nem ezen lesz. Talán sikerül majd rávenni Jaket, hogy ne nagyon űzzön tréfát Quentinnel, de őt ismerve, biztosan nem lesz egyszerű. Viszont, ha nem próbálom meg, akkor alapból veszve van a dolog.

– Némelyik tanár nem szereti, ha feleslegesen okoskodnak az óráján. Van, aki elnézi, mert tényleg igazat mondasz, és kijavítod, de akad olyan is, aki egyszerűen gyűlöli. Én megszoktam, hogy csak akkor beszélek az órákon, ha kérdeznek, és beletörődöm abba, hogy rosszul tanítja a tanár. De természetesen, utána megyek a könyvtárba, és utána nézek a dolgoknak. –vontam meg a vállamat, és bólintottam a kijelentésére. Szerencse, hogy elsőnek a szobába jött fel, és még időben fel tudom „készíteni” arra, ami a kastély falai között fogja várni. Nem szeretném, ha már a következő héten büntetőmunkát kapjon, vagy éppenséggel a gyengélkedőn kell meglátogatni, mert valaki bántotta a véleménye miatt. Én mindig őszinte vagyok, legalábbis azokkal, akik megérdemlik, és mivel Quentint megkértem, hogy ha valami baja lenne velem, azt a szemembe mondja, így vele is őszinte leszek. Eddig semmi bajom nincs vele, és azt is megértem, hogy miért ilyen. Hiszen nem könnyű elszakadni egy jó megszokott közegből, és hirtelen belecsöppenni egy új életbe. Mert igenis, a Roxfort teljesen más, mint ahonnan ő jött, mint ahogyan azt megtudtam, és én igyekszem segíteni neki a beilleszkedésbe. Sőt, még azt sem bánom, hogy nem egy idős velem, –oké, egy kicsit kiakasztó, de majd megemésztem– mert a klubhelyiségben, és itt a szobánkban tudunk beszélgetni, meg tanítás után is szívesen lógok vele. Legfeljebb rángatom magammal, és összeismerkedhet Nickkel, ha van hozzá kedve.

– Igen, tavaly óta ő dirigál a suliban, de ha nem baj, inkább nem beszélnék a tavalyi évről. –húztam el a számat, de persze, ha kíváncsi valamire, akkor szívesen mesélek róla. Csak önszántamból nem szeretek. – De, jót jelent. Viszont néha rosszat is, de nálad biztosan jót, ha tudtad minden kérdésére a választ. Piton kész rémálom. Nehéz kiismerni, és ez bosszantó, mert nem tudod, hogy most félj tőle, vagy ne. –én kifejezetten nem nagyon csípem, de ameddig nem piszkál, addig tökéletesen megvagyok az óráján is. Szerencsére, egyre kevesebbszer kell összefutnom vele az igazgatóiban, és ez csak jó a számomra. Idén, úgy is rengeteg csínyt akarok véghezvinni, lebukás nélkül. Ha elterelődik rólam a gyanú, akkor csökken az esélye, hogy rajtakapnak. És ez csak az én malmomra hajtja a vizet.

Mosolyogva, és kíváncsian hallgatom végig, amit mond. Elég érdekes egy iskola lehetett, ha sikerült úgy beilleszkedni a muglik közé, hogy azok ne gyanakodjanak. Bezzeg, mi el vagyunk határolva mindenhonnan, a legközelebbi falu Roxmorts. Azt a helyet viszont imádom, és nincs vele semmi bajom. Egyetlen egy mugli sem ismeri azt a helyet, főleg azért, mert az erre tévedők, csak egy hülye táblát látnak, ami jelzi, hogy veszélyes hely, forduljanak vissza… – Üvegház itt is van, és rengeteg gyógynövénye van az iskolának. Bimba Professzor tartja, ő a Hugrabugosok házvezetője is. Itt a mugliismeretet választhatod, mivel teljesen el vagyunk határolva tőlük. A legközelebbi faluban is csak varázslók, és boszorkányok élnek. De az a suli, ahova te jártál, máris érdekesebb számomra. Nem féltetek, hogy betéved oda egy mugli? –kérdeztem vigyorogva, és őszintén megmondom, hogy kíváncsi lettem volna egy ilyen szituációra. Egy mit sem sejtő muglik besétál, és megpillantja, ahogyan tizenéves gyerekek különböző fényeket lődözni egymásra. Szerintem, ott helyben elájulna.

– Nálatok volt tábor? –hatalmas, csodálkozó szemeket meresztettem rá. Itt miért nincs ilyen? Ez nem igazság! Kíváncsi vagyok, milyen lehet egy ilyen varázstábor. – Érdekesek. A rúnaismereten ősi rúnákkal és holt mágikus nyelvekkel foglalkozunk. Héber, és latin nyelv alapokat tanulnunk melléjük, én nagyon szeretem, ezért is választottam. Számmisztikán meg a számokkal foglalkozunk, azok mágikus tulajdonságaival is megismerkedünk majd. Legalábbis a tanár ezt mondta. –na igen, eddig csak elszámoltunk sok százig, és különböző egyenleteket oldottunk meg. Hasonlít a mugli számolásra is, csak ez valahogy érdekesebb. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet egy szám mágikus tulajdonsága. Mondjuk a 666 az az ördög száma, vagy mit mondott a tanár, de nem nagyon riaszt vissza, amikor leírom.

Az órám csörrent, automatikusan kezdtem el kicserélni a kötést a lábamon. Quentin közben idejött hozzám, amire elmosolyodtam, de a kérdésére sóhajtottam egyet.
– Igen vannak, és elő szeretettel bántják a békésen játszani kívánó gyerekeket. Egy jó tanács, ne menj bele a Fekete tóba, legfeljebb csak egy-két lépést tegyél meg. Különben berántanak azok a kis dögök. –visszaemlékezni is rossz arra a pillanatra, amikor majdnem belefulladtam a vízbe, mert nem eresztett el a kákalag. De sebaj, most már nem bánthat, mert porrá zúztam, és csak Nick tud erről. – Köszi, hogy aggódsz, de még várok vele. Meg azért sem mentem oda, mert akkor magyarázkodnom kellett volna, hogy mi is történt, és mivel a vízbe nem szabad belemenni, így biztosan büntetést kaptam volna. Azt meg nem nagyon szeretném. –mondtam halványan mosolyogva, miközben befejeztem a fáslizást. Jó szorosan megkötöttem, picit fel is szisszentem. Még fáj, hiszen alig pár napja történt az eset, de eddig kibírtam, most már nem okozhat gondot az a pár nap, még meg nem gyógyul egy kicsit.

Muszáj volt elmondanom, hogy mire is készülünk este, legalábbis egy részét megemlítettem, de konkrétumot akkor sem fogok mondani. A kijelentésére meglepődtem, de mosolyra húztam a számat, és eszembe jutott valami, amit most meg is kérdezek tőle.
– Szóval, ha veszek neked karácsonyi ajándékot, akkor azt is mondjam meg idő előtt, hogy mit kapsz? Mert akkor az tényleg nem meglepetés már. –vigyorogtam rá. Talán nem kellene ilyesmivel bosszantanom, de kíváncsi vagyok rá, mert így nem lehetne neki semmilyen ajándékot venni.

To Scott

Nagyon furcsa, amit mond. Felfoghatatlan a számomra, hogy bárki is okoskodásnak tartaná, ha kijavítjuk a hibáját, de bölcs leszek, és azt fogom tenni, amit Scott is. Befogom, és csak akkor szólalok meg, ha engem kérdeznek. Egyébként is, biztosra veszem, hogy az első hetekben mindenki engem fog faggatni, csak hogy felmérje a tudásomat. Vajon mennyire lenne nehéz, láthatatlanná varázsolni magam?
- A könyvtár milyen?
Kapok a lehetőségen, ha már szóba került beszéljünk róla. A mi sulinkban csak egy kicsi könyvtár volt – még ha tértágító bűbájjal nagyítottak is rajta – elenyésző mennyiségű olvasmánnyal. Jó persze, nekünk elég volt, de ez az iskola sokkal nagyobb, a könyvtár is biztos óriási. Ha van valami, amit várok, az az, hogy oda beszabaduljak. Ki sem lehet majd rángatni. Nem azért mert stréber vagyok vagy ilyesmi, egyszerűen csak szeretek olvasni, és ha egyszer kinyitok egy könyvet, ritka, hogy leteszem, mielőtt a végére érnék. Ha érdekes is, akkor ráadásul teljesen megszűnik számomra a külvilág. Akkor talán arról is meg tudnék feledkezni, hogy mennyire nem akarok itt lenni. Bár be kell valljam, pillanatnyilag nem is olyan rossz. Scott egész jó fej, de azt is tudom – ismerve magamat –, hogy még ha most jól is érzem magam, ez hamar meg fog változni, elvégre hiányozni fognak a szüleim, meg a régi barátaim, Jeremy, meg minden…
Kicsit zavar az is, hogy nem egy évfolyamba járunk. Mármint… ez olyan, mintha direkt meg akarnák nehezíteni a dolgom. Egyébként sem hiszem, hogy olyan jól menne nekem ez a barátkozósdi, de így meg aztán pláne nehéz lesz. Legalábbis a velem egyidősekkel. Nem mintha egy év olyan sokat számítana, de mégis! Nem akarok erre gondolni. Holnap úgyis minden kiderül. Mármint elkezdődnek az órák, és megismerem a többieket is. Ha máshogy nem, látásból.

Mint mondtam, fura az igazgató, de nyilván ahány iskola, annyi igazgató. Vagy valami ilyesmi. Az az érzésem, hogy a nyugtató főzettől gondolkodni sem tudok rendesen. Ettől függetlenül nagyon figyelek Scott szavaira, és igyekszem nem hülyeségeket mondani. Abszolút megértem, hogy nem akar beszélni a háborúról, szóval csak megrázom a fejem. Nem baj. Dehogy baj. Nem is biztos, hogy hallani akarom. Vajon mi lett az előző igazgatóval? Anyáék meséltek róla, említették, hogy idős volt és meghalt, de szerintem nem mondtak igazat. Mindegy. Majd egyszer kiderítem. Talán valaki elmondja majd.
- Nem tűnt olyan félelmetesnek. Inkább csak… mint aki citromba harapott… vagy nem is tudom. Mindegy. Tényleg nem kérdezett nehezeket.
Ennyit Piton professzorról. Majd ha vele is lesz órám, akkor nyilván többet tudok meg. Addig meg, mivel ez viszonylag semleges téma, a saját iskolámról beszélek, és igyekszem közben nem gondolni semmi másra sem, ami még eszembe jutna. Mint mondjuk a játék a szünetekben, a levelezések Annamijnnel vagy Reinnel… Ezekre nem jó gondolni, mert elszomorítnak, és én most nagyon nem akarok szomorú lenni. Nem akarom, hogy bárki is sírni lásson.

- Nem kellett tőle félni. Természetesen az iskola körül védő bűbájok voltak, és az arra járó muglik, mindig úgy érezték, hogy ez az iskola, túl jó/rossz nekik. Szóval elkerülték. Meg szerintem az is taszította őket, hogy mi egyenruhában jártunk. Arra felé ez nem szokás. Ha valaki még is betévedt, akkor az igazgatónk mindig kedvesen elmagyarázta, hogy miért is nem felel meg a gyerekük az iskolai követelményeknek…
Pletykák szerint az is előfordult egyszer, hogy valakit megátkozott, és az illető többet nem is emlékezett arra, hogy létezik az iskola. Én mondjuk kétlem. Muglik ellen az ilyesmi nem etikus.
- Persze. Minden nyáron. Felmentünk északra az egyik kis szigetre, amiről a muglik azt hiszik teljesen lakatlan. Szinte sosem jönnek oda, és a tábor idejére le is védik mágikusan, szóval teljesen biztonságos. Nagyon jó buli volt.
Elhúzom a számat. Kár volt szóba hozni. Így már nem tudok nem a barátaimra gondolni. Vagy két percig igazítok egy talárt a szekrényben. Nem azért, mert olyan nehéz, hanem mert próbálok nem emlékezni. Ha már most nem bírom, mi lesz holnap, meg holnapután? Megrázom a fejem, remélve, hogy kirázhatom őket is a fejemből. Nem örökre, csak egy kicsit. Amíg egyedül lehetek. Igaz abban sem vagyok biztos, hogy egyedül akarok lenni. Utálom ezt!

Az órákról kérdezek, ez sokkal jobban segít. Scott, pedig egészen jól összefoglalja, a lényeget. Nekem végül is erre van szükségem. Ráadásul pont olyan tárgyakat vett fel, amik engem is érdekeltek már.
- A Legendás Lények Gondozásáról tudsz valamit?
Ha az is érdekes, akkor felveszem azt is. Három az ötből. Szerintem belefér. Igaz, be kell hoznom a tavalyi lemaradást, de szerintem nem lesz olyan nehéz. Meg ha kettőt Scott is tanul, akkor talán tanulhatunk együtt is. Vagyis… nekem nem lesz annyi időm… de ez a Hollóhát. Biztos nem bánná, ha kicsit előrébb haladhatna az anyagban. Majd kiderül.

Ahogy megfordulok, észreveszem, hogy nincs rendben a lába. Vicces hallgatni, ahogy a kákalagról mesél. Mifelénk az ilyesmi semmiségnek számít. De azért nem kezdek el nevetni.
- Ha jöttél volna velünk táborba, nem lett volna bajod. Megpróbáltad lerázni magadról, nem? Aztán csak jobban rászorított a lábadra. Ha nyugton maradsz elég nekik egy stupor, vagy egy relaxo…
Na igen, a ruhában úszás mellett a mágus gyereknek ebből is van vizsga. Nem volt túl kellemes, de mivel szinte minden tóban előfordulnak, igen hasznos tudni. Főleg mert, előfordulhat, hogy nincs veled senki, és akkor csak magadra számíthatsz.
- Ahogy gondolod… De… - nem illik az ilyesmire rákérdezni, de kíváncsi lettem – ha tilos arra menni, akkor te mit csináltál ott?
Én nem szeretnék tilosban mászkálni. Ha valami rosszat csinálnék, anyáék egész biztosan nem engednének vissza Hágába. Az pedig… nos arra nem akarok gondolni, hogy az mennyire szörnyűséges lenne. Jobb is ha folytatom a pakolást, és hallgatom Scott válaszát.

- Viszont nem áll fent az a kínos helyzet sem, hogy nem örülök az ajándéknak.
Na igen… Előfordult már, és természetesen meg is mondtam, aztán jöttek a szabadkozások, magyarázatok, meg a többi. Azóta velem együtt vesznek ajándékot. Illetőleg, írok egy listát, hogy minek örülnék, és mindenki abból válogat. Hogy egymás közt, hogy oldják meg, hogy semmiből se legyen kettő, az már nem az én problémám. Talán nem normális az ilyesmi, de azt sem szeretem, ha valakit megbántok, mert nem tudok örülni az ajándékának. Akkor elveszem tőle az adás adta örömöt is, nem? Az egyetlen kivétel anya. Ő mindig tud nekem olyasmit venni, aminek örülök…

To Quentin

A kérdésére elmosolyodom. A könyvtár az egyik olyan hely, amit szeretek a suliban, persze nem azért mert máshol nem tudnék ellenni, de ott mindig mindent meg lehet találni, még azt is amit nem szabadna. A Zárolt részleg a legjobb, hiszen ott akadtam rá egy olyan könyvre, ami megfogott, és azóta is imádom. Ez nem más, mint az animágiával kapcsolatos dolog, de ezt csak Jake, McGalagony és sajnos Piton is tudja, hogy tanuljuk. Senki másnak nem szabad megtudnia, ugyanis lesz nekünk ne mulass. Bár azért csodálkozok, hogy az igazgató ezt hagyja nekünk, elvégre nagyon nagy odafigyelés, és akaraterő szükséges hozzá. Sebaj, ameddig nem származik belőle bajunk, addig tanulhatjuk.
– A könyvtár jó nagy, rengeteg izgalmas olvasmány található ott, mind szórakozásként, mint pedig tanulás szempontjából is. Madam Irma Cvikker, a könyvtáros nő, viszont nagyon ügyel a rendre, a könyveket pedig ereklyének nézi, és mindenféle bűbájjal levédte, hogy ne lehessen elszakítani, vagy foltot ejteni rajta. A hangoskodókat kizavarja, akik megpróbálják tönkretenni a könyveket, azoknak lesz ne mulass. Azonban van egy olyan része a könyvtárnak, amit úgy hívnak, hogy Zárolt részleg. Onnan csak egy tanár engedélyével lehet könyvet kivenni, mert annyi fura könyvek vannak ott. Akad olyan, hogy Madam Cvikker téged küld be oda, de az nagyon ritka. Olyankor viszont lehet kutakodni. –vigyorogtam sejtelmesen, remélem sikerült ezzel felkeltem a kalandvágyát, bár nem tudom. Nekem örökös bejárásom van oda, hála McGalagonynak, és a segítségének. Persze, mindig leírja, hogy milyen könyvet kell keresnem, és a könyvtáros néni mindig megmondja, hogy hol is keressem, de valahogy mindig elkalandozik a figyelmem, és időbe beletelik, még megtalálom. Vagyis elsőre tudom hol van, de olykor-olykor szeretek „szaglászni” néhány veszélyesebb varázslat után. Csak az a baj, hogy nem lehet lemásolni, mert másolás védelemmel van ellátva, ezért kell megjegyeznem minden egyes részletet, amit valljuk be… nem igazán megy. Némelyik tényleg túl bonyolult, ezért sem megy a megjegyzése.

Hálásan elmosolyodtam, hogy nem kérdezett a tavalyi évről, és a háborúról. Nem szeretek, –vagyis önszántamból biztosan nem– beszélni róla, de ha kérdeznek, akkor szívesen elmesélek néhány dolgot. Viszont Quentin nem kérdezett, lehet nem akarja magát traktálni a dolgokkal, ha már szerencsére nem kellett átélnie a dolgokat. Nem vagyok irigy, vagy féltékeny, szó sincs ilyesmiről. Felesleges lenne ezen agyalnom, hiszen ami történt, megtörtént. Ami volt, az elmúlt, Tudjuk ki meghalt, most már békésen élhetünk. Quentin jellemzése Pitonról, nevetést váltott ki belőlem. Miután abbahagytam egy kicsit, vigyorogva szólaltam meg. – Jó savanyú citrom lehetett, hiszen mindig ilyen képe van. De nem ítéld el, hiába nem tűnik félelmetesnek, szerintem az a személy, aki szemrebbenés nélkül képes gyilkolni, az eléggé félelmetes. –bár nem tudom, hogy tényleg igaz-e, amit Harry mondott Dumbledore haláláról, de nem láttam, nem voltam ott, így alaptalan lenne megcáfolnom. Viszont sajnálom azt az embert, hiszen egyike volt a hatalmas Mágusok közül, mégis az végzett vele, akiben a legjobban megbízott. Olyat is hallani, hogy amúgy is meghalt volna, ez csak a kegyelemdöfés volt, nem tudom. Meg is rázom a fejem, kihessegetve ezeket a fura gondolatokat belőle, és koncentrálok inkább Quentinre.

Érdekesnek találtam a beszámolóját a sulijáról, és annyira felcsigázott, hogy észre sem vettem, hogy talán nem lenne jó kérdezni róla. Elvégre, –sőt biztos vagyok benne– hogy hiányzik neki. Nekem is hiányozna egy olyan klassz hely, mint az. Viszont, én ide járok, a szüleimnek nem olyan munkájuk van, ami miatt áthelyezték volna őket ide vagy oda. Remélem, azért Quentin megszereti ezt a helyet is.
– Védőbűbájok itt is vannak. Hogy mennyi arra nem nagyon emlékszem, de olyanok biztos vannak, amik elrejtenek minket a muglik elől. Meg van hoppanálás, dehoppanálás ellen is, csak a hopp-poros változat működik. Aztán van ilyen zuhanás gátló, vagy mi a fene. Az arra szolgál, hogyha véletlenül leesnél a magasból, vagy kiesnél az ablakból, akkor sokkal lassabban zuhansz, vagy valami ilyesmi. Szerencsére még nem kellett átélnem. Jobban mondva, egyszer zúgtam le kviddics edzés közben, de akkor is csak 10 vagy 15 méterről. Tényleg, te szereted a kviddicst? –kérdeztem mosolyogva, bár lehet előbb kellett volna, mert ezzel a kis beszámolóval, hogy lezúgtam, lehet elvettem tőle a kedvét. Jó, akkor sem magamtól zúgtam le, hanem nem sikerült kikerülnöm rendesen a gurkót, és letaszított a seprűről. Kivételesen nem is Jake volt a hibás, mert ő a közelben sem volt. Csak én manővereztem rosszul, és hát, meglett a nem éppen kellemes emlék róla.

– Tényleg nagyon jó buli lehetett. Itt sajnos nincs ilyen. –sóhajtottam, aztán észrevettem, hogy elhúzza a száját. – Figyelj, nem akartam felhozni… sajnálom. –lehet, hogy ezért megint hevesebben fog reagálni, de én nem szeretek megbántani senkit sem. Nem bírom elviselni, ha valaki szomorú a társaságomban, de persze nem várhatom el, hogy Quentin tökre boldog legyen mellettem, főleg nem a legelső napján. Ráadásul, ha ilyeneket kérdezek, amik számára nagyon jók voltak a régi iskolájában, akkor sokkal jobban megnehezítem a dolgát, és ahelyett, hogy felvidítanám, még nagyobb szomorúságot varázsolok az arcára. Tovább nem is firtattam ezt a témát, látva, hogy csak rosszat teszek vele.

– Arról nem sokat, azt a tesóm tanulja. Gondolom, mindenféle mágikus képességgel rendelkező lényekkel foglalkoznak. Jaket kellene majd este megkérdezned róla. –sajnos én sem vagyok annyira okos, hogy mindenről tudjak pontos választ adni, de még nincs veszve a dolog, hiszen Jake biztosan elmagyarázza majd Quentinnek, hogy mit is tanulnak. Legfeljebb, egy vízsugárral rásegítek, hogy beszéljen csak, és legalább elmondhatja majd magáról, hogy jobban tud valamit, mint az okoskodó Kisöccse.
– Igen, megpróbáltam, és még jobban szorított. Nem volt nálam a pálcám, meg nagyon kellett kapaszkodnom a kőben, hogy ne rántson beljebb. Ha elengedtem volna akár egyik kézzel is, biztosan elragad. Stuport azt kapott… ~meg mást is!~ –persze ezt már nem mondtam meg neki, erről jobb, ha nem tud senki sem. Elég, ha Nick és én tudjuk a teljes igazságot. Kérdésére elvigyorodtam, ezt azért még nem tilos neki megmondanom, szóval boldogan válaszolok rá.
– A legjobb barátommal kicsit megtréfáltuk a nagyokat, és hát menekülnünk kellett. Ott kötöttünk ki, és ha már ott voltunk, akkor gondoltuk bemegyünk úgy néhány lépésnyit. Körülbelül boka föléig mentünk, de mikor ő fröcskölt, léptem egyet hátra, és megtörtént a baj. –meg is mutattam, hogy meddig mentünk be. A cipőm száráig mutattam, mivel ilyen magasabb szárú cipő volt rajtam, hiszen most mugli ruhában voltam. Az meg éppen hogy a bokám fölé ért.

– Ez egy jó hozzáállás. Akkor azt hiszem, majd rá kell, hogy kérdezzek, minek is örülnél szívesen. –mosolyogtam rá, bár volt egy olyan sejtésem, hogy jelen pillanatban mit is szeretne: visszamenni a régi otthonába, a sulijába, és a barátait, akiket muszáj volt otthagynia Hollandiában. Ezt sajnos nem tudom megadni neki, mert nem én vagyok az apukája, akit kineveztek oda. Talán valami aprósággal is tudnék mosolyt csalni az arcára az ünnepekkor. Biztosan van még valami, aminek örülne, legfeljebb valami édességnek tuti. Elvégre, ki nem szeretné a csokit, vagy a gumicukrot?

To Scott

A könyvtár kerül szóba. Vagyis én kérdezek rá, mert a könyvtárakat szeretem. Na jó, nem a könyvátrakat, hanem a könyveket. De a legegyszerűbben mégis csak a könyvtárbaj lehet könyvhöz jutni. Logikus. Ahogy azok a adolgok is, amiket Scott mond. Például, hogy a könyvek védve vannak szakadás, meg tinta pacák ellen. Ráadásul ezek praktikusak is. Én mondjuk nagyon vigyáznék, nehogy ilyesmi történjen, de tudom, hogy sokan nagyon felelőtlenek, és nem tisztelik a könyvekben rejlő értéket. Bólogatok is rendesen, ahogy magamnak fejben jegyzetelem az infókat, meg persze, azért is, mert a legtöbb dologgal egyet értek. Én sem szeretem ha hangoskodnak, amikor olvasni próbálok. De sebaj. Igazából a zárolt részleg az, ami érdekesnek hangzik.
- Ez elég felelőtlennek tűnik. Mármint, ha csak tanári engedéllyel lehet könyvet kivenni, akkor fura, hogy nem felügyeli, hogy tényleg csak az a könyv kerüljön a kezedbe.
Még ha csak ritkán is, de az. Persze, biztos én is szétnéznék, ha lehetőség adódna rá, megértem, hogy Scott is kihasználja az alkalmat, ha úgy adódik. Fogalmam sincs milyen könyvek vannak ott, de egyszer (kétszer) szívesen elnézelődnék ott.
- És hogy lehet engedélyt szerezni?
Teszem fel a logikusnak tűnő következő kérdést, és remélem, hogy kapok is egy használható választ. Nem sürgős persze, előbb be kell hoznom a lemaradásomat – már amiból van – aztán nem ártana kicsit előre is készülni... Az itteni vizsgák álltólag szigorúbbak, mint azok, amik otthon... khm... Hollandiában voltak.

Valahogy a háborúra terelődik a szó, de látom rajta, hogy ez nem a szíve csücske és persze meg is értem. Nem faggatom, én sem örülnék neki, ha olyasmiről kérdeznének, amire nem szívesen emlékszem vissza. Sokkal jobb, hogy ugorjuk a témát. Nem mintha az én érkezésem olyan sokkal izgisebb lenne. Bár az a Piton... szerintem vicces egy figura. Bár Scott szavai alapján lehet mégsem az.
- Nem tudom. Nem látszott gonosznak... – megvonom a vállam, ugyan mit mondhatnék? Öt percet ha láttam. Aztán engem kiküldtek, tanácskoztak, majd szóltak, hogy menjek vissza, mert a fejemre kell rakni azt a süveget. Elsőre tök nevetségesnek tűnt az is. Olvastam róla a Roxfort történetében, de valahogy máshogy képzeltem el. Mindenestre örülök, hogy abba a házba kerültem, amibe édesanyám is járt. Meg eddig Scott is jó fejnek tűnik, csak én vagyok kicsit makacs még, és teszek úgy, mintha csak egy hétre jöttem volna, pedig fél évig itt fogok rostolkolni. Sőt még tovább is...

Talán jó, hogy egy kicsit beszélhetek az eddigi életemről. Fel kell fognom, hogy az a volt, és már nincs... és el kell fogadnom. Anyáék szerint könnyebb nekem, ha beszélek róla.
- Igen. Olvastam róla a Roxfort történetében, hogy mennyire védve van. Furcsa is volt. De valahol érthető. – bólintok, aztán meg a kviddicsről kérdez – És nem lett semmi bajod? Amúgy... nézni szoktam, de sosem játszottam még.
Vallom be, és nem is tudom miért érzem magam ettől furán. Apa mondta, hogy ő annak idején hajtó volt, és milyen jó volt, meg minden, de engem valahogy nem hoz lázba a seprűn lovaglás. Jobban szeretem a biciklimet. Az sokkal megbízhatóbb. Megjegyzem, az nem küldték utánam anyáék. Kár.

Mesélek még a táborról, és ahogy felelelvenednek az emlékek egészen lelkes leszek. Végülis anyáéknak részben igazuk volt. Amíg beszélek róla, addig minden szuper. Még vidám is vagyok, és akár órákig tudnék áradozni a sok átélt eseményről... De ahogy befejezem, rögtön eszembe jut az is, hogy azoknak a kalandoknak nem lesz folytatása. Nem találkozom többet barátaimmal, max egy év múlva! Az pedig... rengeteg idő...
- Semmi baj. – mondom és igyekszem egy mosolyt erőltetni az arcomra. Ez végülis tényleg nem olyasmi, amiről Scott tehet. – Nyáron visszamegyek majd. Az osztályfőnök azt mondta, hogyha anyáék beleegyeznek, a táborba elmehetük velük jövőre.
Igen. Ez fog éltetni egész évben. Most legalábbis így gondolom, és ez némi erőt ad, és ha csak egy nagyon-de-nagyon kicsit is, feldobja a hangulatomat. Aztán nem tudom miért, talán mert én nem hiszek benne, elmondom Scottnak, mint mondtak anyámék.
- A szüleim szerint jót tesz, ha beszélek erről... jó téma, ami segít beilleszkedni.
A másik részét, az elfogadósat – mármint, hogy nekem el kell fogadnom ezt az új helyzetet – , inkább megtartom magamnak . Bár hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érdekel Scott véleménye a dologról. Mégiscsak ő az első, aki próbál velem barátkozni. Én pedig... hát nem is tudom. Ha nyaralni jöttem volna, egy hétre, akkor gondolom nyitottabb lennék rá. Most viszont egy kis hang, belül, veszettül tiltakozik, és kiabálja, hogy nekem vannak barátaim, Annamijn, Martijn, Rein... de még Pim és Pam is.
A taláron már nincs mit hajtogatni, és hiába is rázom a fejem, és hiába is mondom, hogy nincs semmi baj. Van. Honvágyam van, már most. Pedig alig pár órája vagyok itt.

Jobb, hogy békésebb vízekre evezünk. A tantárgyak, az valamelyest semleges téma, és kevésbé kötöm őket a barátaimhoz. Max a tanáraimhoz, de itt olyan órák is lesznek, ami Hágában egyáltalán nem voltak, ezekről pedig tényleg nem jut eszembe semmilyen boldog vagy éppen szomorú emlék.
- Rendben, akkor majd megkérdezem őt. Azt mondták holnap reggelig, de legkésőbb a hét végéig válasszak.
A lába elég csúnya, de láthatóan javul már, és persze tudom, hogy kákalag volt. Egyértelmű, ahogy az is, hogy elsőre nem megfelelően próbált védekezni. Mondjuk, az, hogy nem volt nála pálca, elég fura. Nekem legalábbis. Az első és legfontosabb szabály volt, amit megtanultunk: mindig legyen nálad a pálcád. Vajon itt ezt nem tanítják?
- Hogy hogy nem volt nálad pálca? – kérdezek is rá, mert ez tényleg fontos – Ha kapott stuport akkor oké. Néha előfordul, hogy az átoktól jobban rászorítanak, de legtöbbször jó esélyed van rá, hogy elengedi a lábad, vagy a kezed...
Gondolom, nekem azért könnyebb. Hollandiában szinte mindenhol vannak, elég sok mugli gyerek esik áldozatul, és ha nincs a közelben varázsló, akkor sajnos elég rossz vége is lehet a dolognak. Nekünk pedig nagyon korán megtanítják, hogyan védekezzünk, így elkerüljük az olyan baleseteket, mint amilyenben Scottnak volt része. Az én lábam is kapta már el kákalag, nem is egyszer, de sosem lett ilyen vészes a helyzet, mert mindig tudtam mit csináljak.
A csínyek viccesek, én meg azt hiszem kíváncsi vagyok. Mosolyt csal az arcomra, pedig még nem is tudom mit csináltak. Csak az ahogy beszél róla... Olyan mulatságosnak tűnik az egész, még ha rossz vége is lett.
- Sajnálom, hogy rossz vége lett... de... – kicsit bátortalanul kezdek bele, de végül kérdések egész hadát zúdítom rá. – ...mivel tréfáltátok meg őket? Meg aztán... Kik számítanak nagynak? És a legjobb barátod? Ő is hollóhátas?
Nem is tudom melyik érdekel jobban, és azt sem tudom miért érdekel mindez. A vége úgy is csak az lesz, hogy én érzem magam rosszul, mert az én legjobb barátom nincs itt. Nem is lesz. Annamijn nem fog soha Angliába jönni, hacsak nem azért, hogy engem meglátogasson, de az nem ugyanaz.

Ami pedig az ajándékokat illeti... Lehet nem így kéne gondolkodnom, de ez már így van pár éve, és egyelőre nem tervezem, hogy változtatok rajta.
- Majd írok egy listát. Mindig így csinálom. Egy lista a családomnak, egy a barátaimnak, egy a többi ismerősnek... így van miből választani, és a végén mégis csak van meglepetés, mert azt nem tudom, hogy a listán szereplő dolgok közül pontosan melyiket is kapom meg.
Nekem ez tökéletesen megfelel. Ha valakinek nem tetszik, akkor még mindig vehet olyasmit, ami nincs rajta a listán, de akkor nem panaszkodhat, ha esetleg nem örülök az ajándékának.
Arra, hogy most mi lenne a legjobb inkább nem gondolok.

Egy utolsó fordulással kiteszem az utolsó ruhadarabot – egy farmer nadrágot – is a ládából és a szekrénybe teszem.
- Már csak a könyvek vannak hátra... – szét nézek, hogy hova is rakhatnám őket, de egyelőre fogalmam sincs. Így csak kiveszem őket, és elolvasom a címüket, hogy aztán majd holnap, könnyebben megtaláljam, azokat, amikre szükségem lehet – Átváltoztatástan haladóknak..., Varázslástan alapfokon IV... Kíváncsi vagyok az órarendemre... A tied milyen? Meg egyáltalán... hogy vannak itt az órák?
Nem túl izgis kérdés, de a könyveket nézegetve semmi más nem jut az eszembe. Szépen elrendezgetem őket a ládában, aztán Scottra pillantok.
- Kész vagyok. Most már körbevezetsz?

To Quentin

Szóval sikerült felkeltenem az érdeklődését, legalábbis az engedélykéréses dologból erre következtetek. Szuper, lesz kit magammal cipelni a könyvtárba, mert Nick nem nagyon akarja oda betenni a lábát, és egyedül meg nagyon unalmas tud lenni. De tulajdonképpen nem értem, mivel a Zárolt Részlegben elég sok olyan könyv van, ami Nicket is érdekelné, de mégsem jön velem oda, amikor én megyek. Bár jobban belegondolva, nem is baj, hogy nem jön, mert a legtöbbször animágiával kapcsolatos könyveket keresek, és erről még Ő sem tud, szóval nem lenne célszerű, ha lebuknék előtte. Képtelen lennék hazudni neki, elvégre a legjobb barátok ilyesmit nem is tesznek, és titkolózni sem titkolóznak, de az utóbbit muszáj megtennem, ha nem akarok bajt. Biztos vagyok benne, hogy neki is van olyan titka, amiről én nem tudok. Na, de visszatérve a könyvtáras részhez.
– Csak azt a könyvet hozom el, amihez engedélyem van. A többibe csak bele szoktam lesni, és vagy sikerül megjegyeznem, amit olvasok, vagy nem. Ha pennát, meg pergament vinnék, az meg ugyebár feltűnő lenne, és nem szeretném elveszíteni azt a bizalmat, hogy egyedül beengedjenek. –fűztem hozzá mosolyogva a mondataihoz, aztán a kérdése elgondolkodtatott. Igazából fogalmam sincs, hogyan is szerezhetne engedélyt, elvégre nekem McGalagony adta minden zokszó nélkül az animágiás könyvekre. Ajjaj, most megfogott a kérdésével, de valamit mondanom kell.
– Nem akarok hazudni, de fogalmam sincs róla. Nekem McGalagony adta az an… –haraptam el a szó végét, és csak reménykedtem abban, hogy nem fog pontosan rákérdezni a befejezetlen szóra. Akkor, muszáj lesz neki hazudnom, annak ellenére, hogy azt mondtam őszinte leszek vele. A titkomat nem fogom elárulni senkinek sem, és bár bízok Quentinben, még sem mondanám meg. Ha valakinek meg is említeném, az Nick lenne, elvégre ő a legjobb barátom, neki kell a legtöbbet tudnia rólam. Viszont mondanom kell valami használható információt.
– De megvan, eszembe jutott. Kapsz egy papírt a könyvtárból, keresel egy tanárt, és aláíratod vele. Persze megkérdi, hogy minek kell, mondjuk, nem találtál semmilyen információt az adott témáról, amiben kutakodsz, és szeretnéd megnézni, nem e van egy könyv a Zárolt Részlegben, ami segíthet a problémán. –hogyan is felejthettem el én ezt? Egyszer hallottam, amikor az egyik diák kérdezte, csak nem jutott az eszembe fél perccel ezelőtt. Szerencsére orvosolni tudtam a problémát.

Nem igazán szívlelem Pitont, de ameddig támogat, és teret hagy nekem a tanulásban, addig nincs vele semmi baj. A kedvenc tanárom ugyan nem lesz, de azt hiszem meg tudok maradni mellette, ameddig ide fogok járni. Vagyis muszáj lesz, ha addig esetleg meg nem hal, de azt nem kívánom neki. Senki halálát nem kívánom, bármennyire is ki nem állhatom az illetőt. Mégis csak egy ember életéről van szó, amit nem lehet csak úgy kioltani. –jó kilehet, de akkor sem helyes cselekedet–
– Nézőpont kérdése. De nagyon Mardekár párti, hiszen ő is az volt, plusz ő volt a házvezetőjük is, ameddig nem lett igazgató. Ennek következtében ki nem állhatja a Griffendéles diákokat. Viszont én azt mondom, hogy ameddig azt tesszük az óráján, amit kér, nem fog piszkálni minket, és talán még jó minősítést is ad, esetleg házpontot. –bár az utóbbiban nem vagyok biztos, elvégre jobban szereti vonogatni, mint osztogatni. Kivéve persze a drága Mardekárosokat, nekik csak adogatni szokott, de azt jobb nem megszólni, mert még büntető munkát ad. Ezért is próbálok nem fintorogni az óráin, amikor egy Mardekáros évfolyamtársam rosszabb főzetet készít, és több pontot kap. Sebaj, kibírom.

Ezek után a sulira került a sor, hogy milyen bűbájok is védik ezt a helyet, majd a kviddics is szóba került, amit én nagyon is imádok. Már a jövőmet is látom benne, de ahhoz még nagyon sokat kell fejlődnöm, na meg kitartóan edzeni.
– A javasasszony azt mondta, hogy eltört a karom, meg néhány bordám, és vagy két hétig kómában voltam. Majd jössz szurkolni, ugye? –mindig jól jön egy hangos biztatás a háztársaidtól. Valaminek mindig ösztönöznie kell, hogy megnyerjük a mérkőzést, és ha a Hollóhát nyeri a kviddicskupát, akkor a társain büszkék lehetnek ránk. Remélem, ameddig itt tanulok, addig csapattag maradhatok, és sokszor lesznek rám büszkék a társaim, bár nem nagyon vágyok rá, mert nem azért űzöm, hogy szeressenek miatta, hanem mert élvezem a játékot.
Halványan mosolyogtam, mikor azt mondta nincs baj azzal, ha kérdezek. Eddig azt hittem gond, ha olyasmiről kérdez az ember, amiről nem szeretnek beszélni. Igaz, én sem szeretem, de azért örülök, hogy Quentin nem reagált hevesebben, de attól még hanyagolni fogom ezt a témát. Hatalmasakat pislogtam arra, hogy nyáron mehet majd velük táborba. Ilyen is van? Hogy külsősök is mehetnek? Tiszta szerencse, legalább jól fogja magát érezni.
– Én nem tudom hol leszek a nyáron, de valószínűleg otthon imádkozom, hogy a szüleim élve érjenek haza. –na igen, mint minden egyes szünetben. Egyedül, vagy a szomszéd nénivel kell lennünk, ameddig anyáék valami veszélyes helyen vannak. Minden nap remegek legbelül, hogy érkezik a hír, hogy valamelyikük elhunyt. Belegondolni is szörnyű, szóval ki is verem gyorsan a fejemből a gondolatot, és csak arra koncentrálni, hogy új barátra leljek Quentin személyében. Azt nem tudom, hogy ő vevő e a barátságomra, de idővel ki fog derülni.
– Ha valami bánt, én szívesen meghallgatlak. –jó hallgatóság vagyok, és talán még tanácsot is tudok neki adni, ha olyasmiről van szó, amiben még személyes élményeim is voltak. Na, akkor biztosan tudok segítséget nyújtani.

– Neked viszonylag kevesebb időd van dönteni. Nekünk tavaly kellett leadnunk az utolsó estén, amit a kastélyban töltöttünk, és volt rá egy hónapunk. De dönts helyesen, és ne vállald túl magad, mert van egy olyan érzésem, hogy sok pótolni valód lesz. –ecsetelem a lényeget, közben kiveszem a rúnaismeret, és a számmisztika könyvet, amik elég vaskosak. Quentinnek sok pótolni valója lesz, ha ezeket veszi fel, és ráadásul a többiek haladnak, még azokat is be kell hozni. Nem lenne jó, ha már az első napja után hulla lenne, és alig bírná nyitva tartani a szemeit.
– Kint hagytam, hogyha elesnék a vízben, akkor ne veszítsem el. Meg, amúgy sem tudtam volna használni… teljesen be voltam parázva, hogy elragad. –vallottam be őszintén, mert minek ferdíteni az igazságot? Quentin szerencsére még nem ismer senkit, nem tudná kinek elmondani, csak a Holland barátainak, ők meg engem nem ismernek, így nem lenne miért aggódni. Jobban belegondolva, az sem zavarna, ha kinevetnének, elvégre ki ne félne attól, hogy örökre a tengerbe veszik? Talán azok, akik tudják mit kell kezdeni egy kákalaggal, de én nem vagyok ilyen. Szerencsém volt, hogy Nick kimentett.
– Megdobáltuk őket almával. Az én szememben, aki idősebb nálam, szóval te is. De úgy a hatod és heted évesek. Nem, Nick Mardekáros… –válaszolgattam a kérdésére, de az utolsónál kicsit sóhajtottam. Jobban szeretném, ha ő is háztárs lenne, mert többet beszélgethetnék. Mintha nem töltenénk minden szabadidőnket együtt, de az nem ugyanaz. Nem tudunk párna csatázni, meg hasonló dolgok.

– Tiszta jó ötleteid vannak, de azért gondolom ügyelsz arra, hogy amit a családi listára írsz, azt nem írod a barátira még egyszer. Na igen, így tényleg van meglepetés, szóval majd átfutok rajta, ha meglesz. –csak találok olyat a listán, amire nem fogom sajnálni a pénzt. Mondjuk az ajándékra soha nem sajnáltam semmit sem, főleg nem akkor, ha magam készítem el, de nem tudom, hogy Quentin mennyire szereti a két kézzel készült ajándékokat. Szeretném, ha örülne annak, amit kap tőlem, és nem csak azért, mert azt akarom, hogy örüljön, hanem tényleg szeresse.
Közben kipakolt, és már csak a könyvei voltak hátra, de ahogyan látom azok visszakerülnek a ládába. Egyedül az Átváltoztatás könyvre kaptam fel a fejemet, mert csak az érdekelt, a többi nem igazán. Na meg a kérdésére. – Egészen tűrhető. Kedden van dupla bájitaltan, de a többi nem vészes. Ahm délelőtt van 2 órád 10 perc szünettel, meg ebéd után is van 2 órád. –válaszoltam mosolyogva. Ez viszont nagyon jó, hogy nem napi 6 vagy 7 órán át untatnak minket, igaz nincs is annyi óránk, hogy ilyen gond legyen vele. Kérésére, csak bólintottam egyet, majd felkeltem, eltettem a pálcámat és az ajtóhoz léptem.

Nem tudom, hogy hol is kezdhetném a vezetést, de azt hiszem, hogy előbb az udvart mutatom meg neki, majd a Kastély többi részét, az alagsorból, egészen a tornyokig. Így nem kell össze-vissza szaladgálnunk majd. Szóval kilépve, előbb az erdőt mutatom meg, persze nem megyünk be, csak azt magyarázom neki, hogy merre kell majd mennie az LLG órára. Aztán megmutatom Hagrid házát, és megjegyzem, hogy bármikor kérhet tőle segítséget.
Következő megálló a Bagolyház volt, majd a csónakház, a kviddicspálya, a Fekete tó, az Üvegházak, és még a többi említésre méltó hely a Kastély falain kívül.
Hmm… A Kastélyon belül a Nagytermet mutattam meg, a tantermeket, a könyvtárat, meg a többi érdekes helyet, és néhány titkos folyosót, amik segítenek egyik helyről, a másikra minél hamarabb eljutni. Kicsit elfáradtam, noha nem azért mert ilyen vagyok, hanem mert a lábam nem nagyon bírta a hosszú sétát, de mégsem mondtam nemet a kérésre, elvégre valakinek meg kellett tennie azt, hogy körbevezeti. Mivel csak engem ismer eddig, így én voltam az, és boldogan tettem meg.
A szobánkba visszaérve, leültem az ágyamra, és mosolyogva néztem rá.
– Na, hogy tetszik?

To Scott

Fogalmam sincs, hogy valóban fogok-e élni a lehetőséggel, de ha már létezik ilyen, akkor nem árt tudni, hogyan juthatok be oda. Egyébként elképzelésem sincs, miért van olyan, hogy zárolt részleg, bár Scott elbeszélése alapján ott a veszélyesebb, és ritkábban használt írásokat tartják. Egyelőre biztos, hogy semmi ilyesmire nem lesz szükségem, elvégre több tantárgyból is lemaradásom van, és nem tartom valószínűnek, hogy lesz időm plusz olvasmányokra. Ugyanakkor az is meglehet, hogy pont a hiányosságaim miatt kell majd oda benéznem. Viszont ha bemegyek, ha nem, ez akkor is érdekel. És… hazudnék, ha azt mondanám, nem izgatja a fantáziámat, hogy tiltva van. Nem szoktam megszegni a szabályokat, de ha gondolok rá, az talán még nem baj.
- Az valóban feltűnő lenne. És mennyi információt tudsz megjegyezni?
Nem vagyok biztos benne, hogy ezt így kell megkérdezni. Arra próbálok rájönni, hogy abból, amit az olyan kivételes alkalmakkor olvas, amikor beengedik egyedül, mennyi haszna származik. Remélem, azért érti, ha meg nem akkor majd megpróbálom máshogy megfogalmazni a kérdést. Azt hiszem lesz még problémám a nyelvvel, még akkor is ha ez az anyanyelvem. Kevesebbet használtam, mint a hollandot. Olvasni sokat olvastam, de beszélni csak anyuval beszéltem, meg néha apámmal, ha esetleg otthon volt.
Az engedélyszerzésről is belekezd valamibe, de azt a mondatot félbehagyja. Majd egy másikba kezd, és így válaszolja meg a kérdésemet. Fogalmam sincs mit akart mondani először, de nem is kérdezem róla, mert sokkal jobban foglalkoztat, a válasz.
- Értem, szóval, ha egy tanár engedélyezi, akkor bemehetsz egy bizonyos témában szétnézni?
Próbálom összefoglalni, hogy tudjam, jól értettem, amit mondott. Ha meg mégis rosszul értettem valamit, akkor legalább ki tud javítani. Vagy elmagyarázza újra. Egyébként meg gondolom az a legegyszerűbb, ha én magam kérdezem meg a könyvtárost, hogy mi, hogyan működik a könyvtárban. Szerintem, ha elmondom, hogy új vagyok, akkor biztosan segítőkész lesz velem szemben. Elvégre a hőn szeretett könyveiről lenne szó.
Piton professzor kerül szóba, akiről én nem sokat tudok, de azt megmondom őszintén, hogy elsőre nem tűnt rossznak, még ha volt is benne valami ijesztő. Viszont én annyira magammal voltam elfoglalva akkor már, hogy nem is igazán hallottam, miről beszél. Utána meg hisztizni kezdtem – amire továbbra sem vagyok büszke, de az utolsó reményem volt –, ami nyilván nem érdekelte már, és gyorsan le is lépett. Ezért is hallgatom most Scott beszámolóját. Érdekes, amit mond, hogy Mardekáros volt, majd a ház feje. Szerintem érthető, ha kicsit részrehajló. Nem mintha én egyetértenék az ilyesmivel. De ez olyan hiba, amibe úgy vettem észre, minden tanár beleesik.
- Nekem ez a ház dolog, meg a pontok, és a versengés annyira feleslegesnek tűnik…
Tényleg nem látom értelmét. Évvégén egy kupa, amit utána valahova elraknak. Talán egyszer-kétszer megcsodálják, de utána úgyis kezdődik az új tanév, és mindenki megfeledkezik róla. Legalábbis én ilyennek képzelem el. Lehet tévedek, egyelőre nem érzem úgy, hogy valami szörnyűség történne, ha nem a Hollóhát nyerné meg azt a serleget. A kviddicsben szerzett győzelmek is számítanak, meg a tanulók teljesítménye és egy csomó másik tényező… Olvastam, de mivel értelmetlennek tartom, nem igazán merültem el benne. Lehet ezt még meg fogom bánni, egyelőre vannak fontosabb kérdéseim is.
A kviddics az mondjuk pont nem az, de ha már szóba került, akkor nem térek ki a válasz elől. Őszintén bevallom, hogy én sosem játszottam. Egy kicsit rosszul érzem magam emiatt, de nem nevet ki, és nem is faggat, hogy az hogy lehet – pedig már készültem rá – talán csak elmosolyodik rajta, de nem is biztos, hogy eljutottak hozzá a szavaim. Az viszont, hogy milyen könnyedén beszél a sérüléseiről eléggé ijesztő, és határozottan nem hozza meg a kedvem a seprűkhöz.
- Megyek, de csak ha megígéred, hogy nem esel le többet.
Nézek rá komolyan, de közben azért próbálkozom egy mosollyal. Nem igazán akar sikerülni, elvégre én még emlékszem, mennyire fájt a karom, amikor eltörtem, és a csontforrasztás hiába rutin művelet, amíg odáig jutottunk… Pedig én csak biciklivel estem el. Szóval pont azért, mert el tudom képzelni mennyire rossz lehet, nem szívesen nézném végig, ahogy Scottal, vagy bárki mással hasonló történik.
Egyébként tudom, hogy ez nem azon múlik, hogy megígéri-e vagy sem. A kviddics veszélyes, ezért nem is akartam sosem játszani, és ezért nem is néztem. De persze itt, ez nagyon népszerű sport, és gondolom, furán néznének rám, ha kihagynám. Meg most már Scottnak is megígértem, szóval menni fogok. Legfeljebb becsukom a szemem, ha valami olyan történik.
Elégedett vagyok magammal. Nem akadtam ki, pedig szerintem már nem hat az a nyugtató. Vagy nem tudom. Mindegy. Ma jól leszek, holnaptól meg leköt majd a tanulás, és nem lesz időm másra gondolni. – Nyugtatgatom magam, mert más úgysem fogja megtenni. Addig pedig álmodozom olyan dolgokról, mint a tábor, még akkor is, ha rettentően messze van még. Nekem a nyár lesz a megváltás, de úgy látszik Scottnak nem…
- Majd gondolok rátok.
Mondom, jobb ötlet híján. Fogalmam sincs milyen lehet, ha az ember szülei aurorok, de mivel az nem éppen veszélytelen szakma, megértem ha aggódik. Bár azért én azt gondolnám, hogy így a háború végével, már nem kell tartani nagyobb támadásoktól. Ha nem lenne biztonságos itt lenni, akkor apa egész biztos nem hozott volna ide minket anyával. Nem. Egyszerűen nem kockáztatna. Én legalábbis nem tenném.
- Ha elkezdeném sorolni, mennyi minden bánt jelenleg, akkor öt perc múlva sikítva rohannál kifelé az ajtón. – válaszolok, és ma talán először nevetek őszintén. Sok minden bánt, de ez egyik sem olyasmi, amit meg akarok osztani, egyébként is csak magamat húznám fel, pedig már épp lenyugodtam – De azért köszönöm. Lehet élni fogok vele.
Mosolygok továbbra is, és közben pakolászok. Közben pedig máris szükségem van a segítségére. A tantárgyválasztás nem éppen könnyű, de azt hiszem, ha a Nemzetközi kapcsolatok főosztályán akarok majd elhelyezkedni, mint apám, akkor az LLG, a rúnaismeret meg a számmisztika fontos lehet. Na jó, lehet a számmisztika annyira nem, de az meg érdekesen hangzik. Meg kellett volna kérdezni apát ő mit tanult, de erről már lekéstem.
- Lehet, igazad van. De van, amiből meg előrébb voltunk, úgyhogy reménykedem.
Mellesleg tanulni szeretek, de ezt már csak magamnak jegyzem meg gondolatban, ahogy azt is, hogy amíg van mit tanulni, addig lesz, ami eltereli a figyelmem. Igen. Jó lesz. Nem vállalom túl magam, csak lekötöm magam.
Megértően bólintok. Érthető, ha félt, ha nem tanították volna meg, hogyan védekezzek, akkor én is biztos nagyon megijedtem volna. Mondjuk pálcát akkor is vittem volna. Ha beleejtem a vízbe, még mindig meg lehet kérni valakit, hogy begyűjtő bűbájjal szedje ki. Nem túl bonyolult. Bár gondolom, akkor és ott, nem ez volt az első gondolatuk. Utólag meg könnyű okosnak lenni. Nem is akarom tovább ezzel húzni az időt, inkább arról faggatom, hogy mit rosszalkodtak. Felállok, szerintem köbö egy magasak vagyunk.
- Nem is vagyok nagy – nézek rá vigyorogva, majd elhúzom a számat. Szeretnék magasabb lenni, de egyelőre ekkora vagyok. Remélem, azért idővel megnövök. Meg azt is remélem, hogy az angol gyerekek alacsonyabbak. Hágában én voltam az egyik legkisebb. Ezt az egyet utáltam ott… a többire bólogatok, mardekáros. Végül is logikus, ha hollós lenne, akkor itt lenne. – Inkább ettétek volna meg azt az almát.
Mondom végül, de vigyorgok tovább. Én szeretem az almát, nem dobálnék meg vele senkit sem. Rákérdeznék még arra, is hogy miért, de inkább nem teszem. Lesz még időnk máskor is beszélni erről, meg, ha akarja, úgyis elmondja majd.
- Természetesen.
Igen, én nagyon körültekintő vagyok. Annamijn mindig így mondta. Meg azt is hozzáfűzte, hogy nincs még egy olyan őrült, aki listát ír ennyi idősen. Mert, hogy a kisgyerekek írnak a Mikulásnak az egy dolog, de a mi korunkban! Mintha öregek lennénk. Megrázom a fejem az emlékre. Nekem akkor is jó így. Azon a listán, amit a szüleimnek adok, szerepelnek a nagyobb és valamivel drágább dolgok. A másikon, a baráti listán, olyasmik vannak, amiket saját kezűleg is el lehet készíteni, meg az édességek, és egyéb apróságok.
Közben befejezem a pakolást, és az órákról, az órarendről érdeklődöm. Ezek praktikus dolgok, és tényleg érdekelnek. Ismét csak bólogatok. 4 óra egy nap. Nem is vészes. Otthon több volt. De ez így tűrhető, és ha jól számolom, akkor marad majd időm utána pótolni. Jó lesz. És ha már ezt is kitárgyaltuk, akkor tényleg nincs semmi más, mint hogy körbejárjuk a kastélyt. Nekem legalábbis nincs más dolgom, és mivel Scott volt olyan kedves és felajánlotta, akkor már kihasználom ezt az alkalmat.
Az udvaron kezdjük, és kiérve, nagy levegőt veszek. Kellett ez már nekem nagyon. Egészen kitisztul tőle a fejem. A sok sírástól, meg a hisztitől – amit Scott, szerencsére nem látott – egészen nehéznek éreztem, de most sokkal jobb. Követem mindenhova, és közben próbálok mindent megjegyezni, de azt hiszem, ez egy lehetetlen vállalkozás. Az udvar, az még oké. De a kastély, olyan számomra, mint egy labirintus. Térképet kéne róla rajzolnom, bár a mozgó lépcsők mellett, nem hiszem, hogy sokra mennék vele. Időnként azért Scottra pillantok, hogy jól van-e. A lábán az a seb elég csúnya volt még, nem lenne jó, ha nagyon megterhelné, de nem látom rajta, hogy fájdalmai lennének. Lelkesen magyaráz, én meg csak követem mindenhova. Ha bárki megkérdezné, hogy jutunk fel a hetedikre, a klubhelyiségbe, akkor viszont meg lennék lőve. Fogalmam sincs. Holnap – de szerintem mindig – el fogok tévedni. Még jó, hogy Scott itt van, és visszavisz a szobánkba.
- El fogok veszni. – állapítom meg, sokadjára, ahogy leülök az ágyamra – Jól vagy? – nézek rá kérdőn, mert most valahogy ő is fáradtnak látszik. Remélem, nem én fárasztottam le.

To Quentin

Hát igen, ha egy halom pergament, meg pennát és tintát vinnék magammal a Zárolt Részlegbe, a kedvesnek nem mondható könyvtáros néni, abban a pillanatban ki is penderítene onnan, és attól a pillanattól kezdve el is veszíteném az engedélyemet. Lehet McGalagony vissza tudná szerezni, de tőle is kapnék egy alapos fejmosást. Vagy nem tudom, de nem is akarok belegondolni, hogy mi lenne, ha… Quentin kérdésére elmosolyodom, és erre nem is kell hazudnom, –nem is tenném, hiszen nem is olyan rég megígértem neki valamit–.
– Fogalmam sincs, még nem nagyon teszteltem, hogy mennyit tudok megjegyezni egy olvasás alkalmával. Ha érdekes a könyv, akkor egy fejezetet elolvasva belőle, tisztán emlékszem minden fontosabb információra. Te? –kérdeztem vissza kíváncsisággal a szememben, ha már Quentin is tudja, akkor én miért ne tudhatnám!? Persze, ha nem szeretne rá válaszolni, akkor nem fogom erőltetni, saját döntése, hogy elmondja-e, vagy sem. Soha, senkinél nem erőltettem az ilyesmit, egyedül a tesómnál kell, mert Jake mindig is hajlamos volt elfelejteni mindent. Mint a legelső gyakorlásunknál… és még akkor is neki állt feljebb, és pattogott.

Szerencsére sikerült elharapnom a mondat végét, és Quentin nem is kérdezett rá. Tuti, hogy nem tudtam volna magam kimagyarázni, mert elnézve őt, elég értelmesnek tűnik, –főleg, hogy Hollóhátas– és szerintem, eléggé nehéz lenne átejteni valami hazugsággal. Meg mondta is, hogy nem szereti az ilyesmit, én meg már nem akarom a legelső napján elveszíteni a bizalmát. Már ha egyáltalán megbízik-e bennem ennyi idő után. Azt hiszem, az nagyon rekord idő lenne, hogy valaki, alig pár óra alatt feltétel nélkül megbízzon a másikban. Én csak azt akarom nála elérni egyelőre, hogy, mint szobatárs, ne veszekedjünk, hanem legyünk beszélő viszonyban. Vagy esetleg barátok, bár nem tudom, hogyan viszonyulna Nickhez. Mindenesetre az ellenséges viszonyulást el akarom kerülni vele.
– Lényegében igen, ha szerencséd van. Ha nem, akkor a könyvtáros néni hozza ki neked a könyvet, vagy veled megy, és ellenőriz. Egyik sem valami szívmelengető. –hát igen… Senki nem szereti, legalábbis én tuti nem, hogy valaki ott van a nyakamban, és azt lesi, hogy mit olvasok éppen a Zárolt Részlegen. Madam Cvikker meg nagyon félti a könyvecskéit, és irgalmatlanul ki tud akadni, még akkor is, ha éppen csak behajtod a sarkát az egyik oldalnak, vagy picit meggyűrőd. Tud ám kiabálni, nekem meg szükségem van a hallásomra. Bár kinek nem?

– Én is annak tartom, hiszen minden ház ugyanazt tanulja. A versengés meg inkább azért megy, hogy a házvezetők egymás orra alá tudják dörgölni, hogy milyen ügyesek az Ő házába járó diákok… De van olyan diák is, aki megszállott pontszerző. Én inkább az az átlagos vagyok, aki el is veszti, de vissza is szerzi őket. –vontam vállat mosolyogva. Már én is kezdem feleslegesnek hinni, hogy miattunk van a pontozás, igaz ezzel elismerik a munkánkat, meg hasonló, viszont a házvezetők sokkal jobban örülnek, mint a diákok. Nem is értem, hogy miért, bár sokat gondolkodtam rajta, hogy ez valami fogadás lehet közöttük, vagy micsoda. Szívesen kihallgatnám az egyik ilyen beszélgetést, és akkor talán sikerülne jobban felvilágosodnom, hogy miért is annyira fontos ez a házak közötti verseny. A kviddicst még megértem, mert én azt élvezem, és abban látom a jövőmet. Ha bénán játszom, akkor soha nem fognak felfedezni, és az meg nagyon elszomorítana. De mindegy is, most nem ezzel foglalkozok.
Quentin szavai eljutottak hozzám, de nem vontam kérdőre, hogy miért nem játszott még. Amit mesélt az iskolájáról, meg is értem, hogy miért, hiszen ott elég nehéz lehetett volna. Meg nem mindenki szereti kockáztatni az életét, hiszen ez eléggé veszélyes egy sport, de én akkor is élvezem valamiért. Talán mert az aranycikesz annyi fényes, és van benne valami, ami arra ösztönöz, hogy fogjam meg. Fura egy elmélet, de én magamat is furcsának tartom ezen a téren. Szavaira megint elvigyorodom, mintha ez olyan könnyű lenne.
– Ezt nem tudom biztosra mondani, de azt megígérhetem, hogy igyekezni fogok. Nem csak rajtam múlik, hogy ne essek le… Két terelő van, akiknek négy embert kellene védeni. A három hajtót, meg engem, és ez eléggé nehéz. –húztam el a számat a végén. Soha nem lennék terelő, nincs is meg hozzá a fizikumom. Most így, ahogyan beszéltem róla, elgondolkodtató, hogy Jakenek mennyi dolga is lehet, de akkor sem érdekel, hiszen folyton nyavalyog, hogy engem kell védenie. Senki nem mondta neki.

– Küldj helyzetjelentést majd. –mosolyogtam rá, és hangom kicsit kérlelő is volt, mert ha írni fog, akkor legalább eltereli a gondolataimat a szüleimről, és arról, hogy valami történne velük. Igaz, a háborúnak vége, de még állítólag vannak olyan halálfalók, akik nincsenek az Azkabanban, és szeretnék minél előbb a rácsok mögé juttatni őket. Ami persze eléggé nehéz, főleg, hogy rájuk kell találni, meg hasonló dolgok.
Ebből a szempontból mindenkire irigy vagyok, akinek a szülei nem aurorok. Veszélyes munka, de valakinek ezt is vállalnia kell… és a szüleim ezt teszik, hogy megvédjenek minket a gonosztól. Én soha nem lennék auror, hiszen az átkozódás egyáltalán nem megy, és tuti, hogy meg is buknék a legelső pillanatban…
– Ha ilyeneket mondasz, akkor nem kételkedem, de szólj nyugodtan, ha valakinek panaszkodni akarsz. –jó látni, hogy nevet. Eddig olyan volt, mint akit egy börtönbe zártak volna be. Bár elhiszem, hogy így fogja fel, hiszen nem ide járt, nem ehhez van hozzászokva, meg hasonló. Valószínűleg én is így reagálnék, ha el kellene mennem egy másik suliba.

Szavaira bólogatok, majd úgy is ki fog derülni az első héten, hogy mennyire lesz elhalmozva a könyvekkel, és a pergamenekkel. Remélem, azért majd a hatalmas kupacok között őt is megtalálom majd, bár azt azért sejtem, hogy nem fogom tudni elszakítani onnan, ameddig be nem pótolja a dolgokat. Vagy kitudja, lehet, hogy azt fogja majd várni, hogy elszakítsam. De mint mondtam, az első héten úgyis minden ki fog derülni. Homlok ráncolva néztem, hogy miért is állt fel, aztán szavain elmosolyodtam.
– De, egy picivel magasabb vagy, szóval nagy. –nevettem el magam, persze ezen nem fogok fennakadni, hiszen alig látható, hogy magasabb nálam. Talán akkor, ha egymás mellé állunk, és jobban megnéznek minket, de erre úgysem fog, sor kerülni. Én meg tökéletesen elégedett vagyok a magasságommal, még egy picikét szeretnék nőni, és elég is. Úgy 170 cm magasság bőven jó nekem, nem akarok valami égimeszelő lenni. – Alma mindig van a suliban, és Mardekárosból is. Mi csak összehoztuk őket. –nevetve terültem el az ágyon, most, hogy így visszagondoltam rá. Valamikor majd meg kellene ismételnünk, csak akkor tuti, hogy nem az erdőbe fogunk menekülni. Vagyis, én biztosan nem.

Azután körbevezettem a suli körül, de ahogyan láttam rajta, biztos az járhat a fejében, hogy hányszor fog eltévedni. Meg persze néhányszor ezt meg is jegyezte nekem, amire csak mosolyogtam, és annyit mondtam, hogy nem fog, mert lesz aki segítsen.
Visszaértünk a szobánkba, kicsit fáradtan ültem le, de szinte azonnal elterültem az ágyon, és úgy figyeltem Quentinre. – Nem fogsz elveszni, majd segítek eljutni a termekhez, vagy megkéred a Prefektust, hogy segítsen. –mosolyogtam rá, miközben az órámra pillantottam. Lassan vacsora, de nagyon álmos vagyok, kicsit lefáradtam, vagyis csak a lábam fájt, de megérte. – Igen, csak régen jártam már körbe a kastélyt. Néha féltem, hogy eltévedünk… Amúgy lassan vacsora. –közöltem még mindig az órámat nézve, de a következő pillanatban már azon kaptam magamat, hogy bealudtam.

//Köszönöm a játékot ^^ //