Tárgy: Re: Konyha és étkező Pént. Jún. 29, 2012 10:57 am
Hermione.
Belépünk mindketten a konyhába és Granger rögtön előre nyomakodik, mintha ő lenne itt a gőré… vagy legalább a háziasszony. Persze, ezzel nekem semmi gondom – elviekben – hiszen megszoktam, hogy kiszolgálnak és folyton elkényeztetnek. Ja… éppen ezért még azt sem tudom, hogy kell megkenni egy kenyeret. Oké, azért ennyire nem hordom le magam, de akkor sem vagyok egy konyhatündér, mióta itt vagyok az alatt tanulgattam ezt-azt. A legnehezebb például a mugli tárgyak megismerése volt, mint a kenyérpirító és egyebek. Szerencse, hogy nem volt ott senki, amikor először próbálgattam… Ha bárki láttam volna, hogy majd átbucskázom az asztalon annyira megijedtem, amikor kidobta a megpirított kenyereket a gép. Égett a pofám rendesen, de próbáltam minél rezzenéstelenebb arcot vágni a dologhoz és nem halálra átkozni azt a halálos masinát. Azóta majdnem minden nap pirítóssal tömöm magam – na, meg Molly főztjével… Próbálom nem feltűnés mentesen csinálni, de mindig felcsempészek valamennyit a szobámba, ha a főétkezések között akarok enni. Tegnap vacsora előtt meglepődve tapasztalták, hogy elfogyott a ragu, amit csináltak… Én persze úgy tettem, mintha nem érdekelne a dolog, csak enni jöttem le. Közben persze izzadt a tenyerem mint a fene. Nem akarnám senkinek az égvilágon elmondani mennyire szeretem azokat az ételeket, amik a Weasley-ék anyja csinál. De magamnak beismerhetem, hogy… nem semmi a nő. Maradjunk ennyiben. Arisztokrata neveltetésem arra biztatott, hogy ne segítsen Hermionénak pakolászni és behordani a dolgokat, de azt sem akartam, hogy valami nyámnyila szerencsétlennek nézzen… na meg marha éhes voltam. Majdnem ott helyben rávetettem magam a kajára. - Nem kell hősködni Granger – tettem a kezemet a fejére, megpaskolva, mint egy kutyát, majd elvettem tőle a fele cuccost, hogy normálisan készülődhessen. Lepakolgatta a konyhapultra a dolgokat, kibontottam a felvágottat kivettem a paradicsomot a zacskóból és egymás mellé helyeztem le őket. Majd elmélyülten alájuk raktam egy vonalba az uborkát és az egész mellé a felvágottat egy tálba. Majd miután előkerültek a kések, előszedtem Granger mellett elnyúlva egy vágódeszkát, majd ezt ezek másik oldalára tettem és ráhelyeztem függőlegesen a kést, amit majd használni fogok. A rend… Csak ekkor néztem fel és láttam Granger fura pillantását. - Mi van, banya? – kérdeztem gonosz vigyorral, majd megforgattam a szememet. – Jó lesz a pirítós. Nem kell nekem Weasley főztje. Főleg, hogy a raguból már nincs. Már éppen nyitnám a számat, hogy mit vágjak fel őfelségének először, de kiderül, hogy még nem tette túl magát fentebbieken. Jaj, Granger, te kis naiv... – gondolom magamban majdnem nevetve. Aztán megfordulok teljesen közömbös arccal és nekidőlök a konyhapultnak rászegezve a tekintetemet. - A szex? Dugás? Hogy jól megrakják? – segítettem ki végül úgy mintha ez általános téma lenne közöttünk, de a szemeim csillogtak. Szerettem Grangerrel az ilyen kis párharcokat. Na, meg még inkább fölényben lenne – ebben a témában pedig nem veszíthetek. – Azért örülök, hogy úgy gondolod milliók akarnak engem és mint kiderült te is közéjük tartozol – mondtam incselkedve és izgatottan várva a reakciót. Bár, ha jobban elgondolkozok, még ha engem akarna Granger, akkor is ez máshogy nyilvánulna meg. Nem csak szexet akarna, hanem sokkal többet… Mármint ő gondolom ilyen normális kapcsolatokhoz szokott. Ott volt Weasley… fogalmam sincs mit látott abban a szerencsétlenben, de ha ő bejött neki, akkor én főnyereménynek számítok. Márha… egy szemét, mardekáros görény, akinek ráadásul Malfoy a neve és, akinek a nagynénje megkínzott elég vonzó ajánlat lenne. A tekintetem rögtön komorrá vált erre a gondolatra és inkább visszafordultam, hogy szeletelni kezdjem a paradicsomot, sajtot és egyebeket. Mára már biztosan senkinek nem kell Draco Malfoy… Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy nagy reszketeg levegőt vegyek, de aztán felszisszentem. - A k*rva életbe! – szitkozódtam és elhúzódtam a pulttól nehogy véres legyen akármi is. Mert hát nem elvágtam az ujjam?
Tárgy: Re: Konyha és étkező Pént. Jún. 29, 2012 11:36 am
we are all illuminated...
Természetesen nem várom el, hogy Malfoy segítsen bármiben is, hiszen nyilvaánvalóan nem ehhez van szokva - meg aztán ki tudja milyen károkat tehetne a konyhában, amin hosszú napokon át fáradhatatlanul dolgoztunk? Mostanában ha csak egy csepp szósz félrecsöppen Molly már őrjöng, amit meg is értek, mivel fél napon keresztül sikáltuk a kövezetet, amire már több megnevezhetetlen trutyi ragadt, mint túlélhető lenne. A házra mindannyian büszkék lehetünk, hiszen vált válnak vetve dolgozunk, fáradtságot és nyafogást nem ismerve. Persze akadnak kivételek, én például nem tudom elképzelni Draco Malfoyt, ahogy éppen nem nyafog mondjuk egyszer sem huszonnégy óra elforgása alatt - ebből a nyolc órás ajánlott alvásidő is kurtít némileg. De ki tudja? Talán rosszul ítélem meg. A felvágottakra támasztva az állam, hogy ne boruljanak le a torony tetejéről, az említett felé pillantok, aki már szinte lezser nyugalommal néz vissza rám. Nem, nem valószínű, hogy rosszul ítélném meg. Makacsul megrázom a fejem, mire az élelmiszer-rakomány vészesen meginog, majd... olyan történik, amire sosem számítanák más esetben! Sőt! Ha nem látom, ha nem vagyok ott, ha nem az én fejemet tapogatja meg úgy, mintha Bodri kutyáé lenne, el sem hinném! De a történtek hosszú másodpercekig ott lebegnek a szemem előtt, hiába próbálja makacsul szarkazmussal álcázni a hősködésemre utalva. Draco Malfoy segít.
Hirtelen nem is igazán tudok mit reagálni egy dühös szisszenésen kívül, amiért a fejem bánja az akcióját. Na nem baj, a sokkból viszonylag hamar sikerül észhez térnem és mire lepakolok a konyhapultra már szinte semmilyen megütközésre utaló jel nem játszik a vonásaimon. - Oh, azokat rakd a... - kezdenék rendezkedni - úgy, ahogy számítottam rá, hogy szükséges -, ám Draco rám se hederít, hanem művészien könnyed mozdulatokkal, mintha legalábbis tájképet festene elrendezi a szendvicsbe valókat a pulton. Ezúttal már meg sem bírom állni a szakadatlan bámulását, bár tudom, ez így nem valami illendő húzás a részemről. Nem teszem szóvá a döbbenetemet - Merlin ments, így is épp eléggé kiül a mimikámra, átmenetileg háttérbe szorítva a szokásos, vele szemben alkalmazott, "mindent-jobban-tudó" Hermionét, aki most tanácstalanul toporog valahol az elmém hátuljában. Végül Malfoy kérdésére sikerül csak összeszednem magam. Koncentrálj, Hermione, koncentrálj... - Azt hittem, főúri lakománál kevesebbel nem fogod beérni. - felelem közel sem olyan érzelemmentesen, mint szeretném. Nem, a hangom minden igyekezetem ellenére inkább hat végtelenül csodálkozónak, mint közönyösnek. Pedig ennek nem kéne így lennie. Talán Kingsley álláspontja az, hogy Malfoyék hirtelen átálltak a jó oldalra, de ez... lehetetlen, nem? Draco Malfoy nem lehet ilyen, nem vághat velem szinte már magabiztosan kenyeret, miközben úgy kóstolgatja a a hiúságom, mintha megtehetné! Én pedig nem vágok vissza. Nem is értem, miért. Talán jobb meggyőződésem ellenére hagyom, hadd érezze otthon magát - végül is a nyár hátralevő részében igen sokszor fogjuk látni egymást, illetve az iskola falai között is. Ideje berekesztenünk a háborút most, hogy az odakint is hivatalosan lezárult. Azt hiszem.
Azonban ezen butaságomat rögtön átértékelem Malfoy következő, ízléstelen megszólalásánál, aminek hallatára még a kenőkés is megremeg az ujjaim közt. Idegesen fordulok felé, bár igyekszem megőrizni a lélekjelenlétem. Az én társasági körömben senki nem szokta ilyen profán egyszerűséggel kiejteni az ilyen szavakat... Malfoy pedig szinte úgy köpi őket felém, ahogy más azt mondja: szia. - Hogy beszélhetsz így erről a témáról? Valaki nagyon nagy kárt tett benned, ha már nem is az eredeti nevén nevezed, ami - csak hogy tudd - a szeretkezés. Ez a szó sokkal bensőségesebb, intimebb és odaadóbb kapcsolatteremtésre utal, mint az, amiket Te felsoroltál. - jegyzem meg okoskodó felhanggal, és elégedetten elmosolyodom. Na, azért mégis én vagyok az, aki a végén csatát nyer ellen. Hiába minden. Mint általában mindenről, a testi kapcsolatok témájáról is olvastam könyveket, bár nem olyan lelkesen, inkább mint elméleti kutatás céljából. - Magamat nem sorolom a millió közé, Malfoy. Nélkülem is elegen vannak, minden ujjadra legalább száz. Én nem érném be azzal, hogy valaki - hogy is mondtad? - jól megrakjon. Az undorító szókapcsolatra kiráz a hideg, ám ezt elfojtva fordulok vissza a kenyerek felé. Aztán rémülten ugrok egyet, mikor meghallom Malfoy szitkozódását. Csak oda kell pillantanom, és már látom is az ujjából csordogáló vért. Hát persze. - Várj, segítek. - ugrok oda rögtön, vajkrémes kezemet egy konyharuhába törlöm és a kezét gondolkozás nélkül hideg víz alá vonom. - Ez lenyugtatja a sebet, míg megtalálom a ragtapaszt. - magyarázom, amjd pálcámat találomra a szoba egy pontjára szegezem. - Invito ragtapasz! - suttogom, és már ott is fityeg a markomban egy teljes, bontatlan doboz. Molly mindig, mindenre gondol. A dobozt Malfoy keze mellé helyezem, hátha azt még fel tudja egyedül ragasztani magának... nem nagy őrdöngősség. - Segítsek esetleg? - kérdezek rá, a hangomból pedig tisztán hallatszik, mennyire mulattat a helyzet.
Granger furcsálkodó pillantását nem tudtam pontosan meghatározni, mert nem voltam biztos benne, hogy ez csak a rendmániámra vonatkozik. Úgy nézett rám, mintha most látna először, mintha nem is ismerne és egy idegen kíváncsi tekintete szegeződne rám. Olyan, mintha valaki másnak látna… Erre a gondolatra egy pillanatra meg dermedek és jégpáncélom mögé rejtve minden érzésemet, arcomon a vonásokat merev tartásba kényszerítve visszanézek a csokoládébarna, csillogó szemekbe. A szemei… még soha nem gondolkoztam el rajtuk, mert… Mert miért is tettem volna? Soha nem érdekelt Granger úgy különösebben. Első ránézésre Granger teljesen átlagosnak volt mondható, még a régebbi szénaboglya hajával is – amit mostanában úgy tűnt göndör lokniba sikerült csillapítania –, ami csak egy egyszerű barna volt, ahogy a szemei is. Azonban így közelről nézve rá kellett jönnöm, hogy ez nem egyszerű barna. Az sötét pupillától kiindulva egészen világos mézbarna szín szikraszerűen terjedt kifelé, amit az a csodálatos csokoládébarna váltott fel, majd a legszélén a legsötétebb barna húzódott körben. Nem volt átlagos… majdhogynem lenyűgöző volt. De mi a fenéről is beszélek? Elkaptam a tekintetemet, és csak mormogtam a megjegyzésére azzal kapcsolatban, milyen ételeket vagyok hajlandó fogyasztani. Jelen pillanatban bármilyet, szóval ez nem volt téma. Neki pedig nem kellett erről tudnia… Bár éreztem, hogy hamarosan meg fog kordulni a gyomrom megint, főleg, hogy ott volt előttem az étel. Mi lenne, ha inkább felmarkolnék mindenből egyet és betömném a számba? Ekkor jövök rá, hogy Granger még mindig el van az előbbiekkel, ezért mérgesen rámordulok, hogy menjen a dolgára már és ne engem bámuljon. Szerencsére hamarosan szót fogad és már munkához is lát. Ehhez lehetne egy jó kis megjegyzésem, de nem voltam olyan kedvemben, hogy ezt meg is osszam vele. Ő viszont kedélyesen utaztatott a megfelelő terepre és hamarosan visszazökkentünk az előbbi felálláshoz. Ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy ő érzi okosabbnak magát. - Hidd el, Hercegnő, hogy a millióknak a fele, sőt a háromnegyede se akarna velem szeretkezni. Mind csak azt akarja, hogy húzzam meg – toldom még meg egy önelégült mosollyal a dolgot. Természetes, hogy ő úgy gondolja a lányok inkább azt a virágnyelven nevezett formáját választanák, viszont én voltam a fiú, aki átélte azokat az obszcén kijelentéseket és kéréseket. Ők voltak, akik megkérdezték, hogy „Nem akarsz dugni?” nem pedig én, mert általában nem érdekelt a téma. Volt olyan is, hogy azt mondtam nekik, „Nem, nem akarok. Baszasd meg magad mással.”, mire persze rögtön nekik állt feljebb, hogy én milyen bunkó vagyok. Igazán nem tudott érdekelni a véleményük. Sőt, az övéké legkevésbé, mert én még mindig úgy voltam vele, ha akarok magamnak valaki, akkor megszerzem – de nem így, csábítással. Mi abban az érdekes, ha csak úgy ledobom a ruhát, bedugom, majd két perc múlva már öltözhetek is? Az ilyen ajánlatokat akkor fogadtam el, ha éppen már egy jó ideje nem dugtam meg senkit. Általánosságban viszont vadászó típus voltam. Mondjuk az én csábításom sem tartott olyan sokáig… De legalább volt. Mindegy, már régóta nem érdekelt az ilyesmi. Tudom, vicces, szánalmas és satöbbi, de a Mardekár Hercege vagy már több hónapja nem feküdt le senkivel. A háború óta… képtelen voltam, hogy egy nő szemébe nézzek és megpróbáljak bájos mosolyt varázsolni az arcomra. Főleg, ha az a szempár barna volt… Na, és van még egy nagyon érdekes dolog is ezzel kapcsolatban: - Én még soha nem szeretkeztem – jelentettem ki horkantva, mintha az valami undorító dolog lenne. – Azt sem tudom mi az a szeretkezés szó. Ilyen nincs a szótáramban – jelentettem ki és igyekeztem elnyomni hűvösséggel a keserűséget a hangomból. Majd inkább elfordultam. Erről már biztos nem fogok többet beszélni ennek a nőszemélynek, még ha kényszerítene is. Éljen csak a maga kis rózsaszín világában és várjon a szőke hercegre, fehér lovon. - Ó, hát persze, hogy nem – vetettem hátra a vállam felett, gúnyosan. – Szerintem te még azt se akarnád, hogy egyáltalán hozzád érjenek ott. Te már próbáltad? Fogadok, hogy nem – hajtottam tovább és ez már mosolygásra késztetett. Granger meg a maszturbáció. Erre fel kellett röhögnöm, nem bírtam ki. Reméltem, hogy Granger ki lesz ettől készülve. Elképzeltem magam elé a képet, de megrökönyödve tapasztaltam mégis mit csinálok. Grangert elképzelni meztelenül? Merlinre, megőrültem! Gyorsan valaki öljön meg! Meglepődve kaptam a fejem az említett személyre, amikor hirtelen felpattant. Segít? Mi a fenének? Már éppen kifakadtam volna, amikor a számon inkább tovább szitokszók szakadt ki és egyben Grangerre. - Merlin verjen meg, Granger! – mondtam sziszegve, ahogy a víz a sebhez ért és „nyugtatta”. Amint ott hagyott rögtön ki is vettem alóla és az ujjamat kezdtem dédelget, míg ő ott hókusz-pókuszolt. Ez a nő nem normális – gondoltam felbőszülten, és már éppen azon voltam, hogy ezt meg is mondjam neki, de aztán odatette mellém a ragtapaszt és még gúnyolódni is volt képe. Felnéztem rá és legszívesebben ketté átkoztam volna. Aztán mégis csak felvettem a dobozt és arrébb toltam a közelemből. Nem akartam őt ott… nem akartam a vér közelében látni. A rémálmaim betörtek a fejembe, nem tudtam meggátolni őket, miközben kapkodó kézzel előszedtem egy tapaszt, és ügyetlenkedve leszedtem róla a papírokat. - Fogd be!
Nem nagyon tudom, mit művelek. Barátkozni próbálok Draco Malfoyjal? Vagy egyáltalán csak segítenék neki? Biztosan elmentek nekem otthonról, valamikor míg odafönt beágyaztam abban a mocskos szobában, amiből csak úgy süt, hogy szinte elénk löki beszélgetésünk mostani témáját. A gondolat, hogy Sirius és Regulus, az öccse is talán ott foganhattak, ahol az imént mi port töröltünk egyenesen visszataszít. Nem azért, mert a tevékenység undorít – hanem a helyszín, és a szereplők. Valaki, aki legnagyobb szórakozásában kénye-kedve szerint manófejeket metél le, majd kiakasztja őket a lépcsőfordulókba, miképp részesülhetett a gyermek ajándékában? Vannak szülők – a mugli világban talán többen is, mint a varázslók közt – akik egész életükben vágynak kisbabára, valamiért mégsem teljesedhet be az álmuk. Ezeknek a mocskos, sötét lelkű, hidegvérű gyilkosoknak pedig kétszer is sikerült… hol igazságos ez? Nem is tudom, miért, talán a saját családom miatt is érzékenyen érint az eset. Nem vagyok késői gyerek,a szüleim viszont utánam hiába próbálkoztak, így maradtam egyke. Ha nincs a Roxfort talán sosem érzem meg, milyen, ha az embernek tűzön-vízen át fogják a hátát. Milyen, ha vannak testvérei. Az én testvéreim Harry és Ron, valamint olykor Ginny is, akit egyetlen lánytestvéremként, egyszersmind húgomként tartok számon és becsülök meg. Itt lett hatalmas családom, aminek minden tagjáért az életemet adnám. A Rend lett az otthonom. Ezt a visszataszító házat is megszeretem lassan… nem is tudom, miért. Ahogy tisztogatjuk, ahogy rendbe tesszük, a szívemhez nő. Sejtelmem sincs, miért és azt sem tudom, hogyan, de… megtörténik. Szépen, a maga kényelmes tempójában minden amit ismertem kibővül, átalakul. Malfoyra nézek. Nem tudom, miért, de most valahogyan őt is másnak látom. Talán a háború mégsem olyan szörnyű, ha életeket változtathat meg, terelhet jobb irányba embereket? Na nem baj. Ezt nem fogom az orrára kötni. Csak azért sem!
A számomra eleddig ismeretlen becenév hallatán kérdő, vesébe látó pillantást vetek rá. Hercegnő. Vároma szarkazmust, és nem is késik soká a Malfoytól megszokott, önbizalom dús stílus, már a mondat második felében legszívesebben elégedetten, kissé talán csalódottan konstatálom: a háború nem változtat meg senkit egyik napról a másikra. Azonban a szavaiból valamiért süt egy számomra felfoghatatlan, megérinthetetlen él, és sokáig nem is igen jövök rá, miért. Hiába ez az önelégült, idegesítő mosoly. Végül mikor megszólalok próbálok valamivel kedvesebb hangot megütni – nem tudom, miért, de hirtelen úgy érzem, mintha üvegcserepek közt sétálnék, amelyek bármikor felmetszhetik a talpamat. – Ez olyan, mintha kihasználnának Téged. – jegyzem meg fellobbanó igazságérzettel, és szinte azonnal legszívesebben kupán vágnám magam egy serpenyővel. Mi jut eszembe? Draco Malfoyt megsajnálnám? Kihasználják? Oh, valaki fojtson mosogatólébe, de rögtön! Valamiért azonban mégis rosszul érzem magam, még akkor is, mikor arra terelődik a szó, hogy még sosem szeretkezett. Más esetben nem hiszem, hogy kíváncsi lennék erre a részletekbe menő elemzésre a szerelmi élete alakulásáról, de úgy érzem, nem árt, ha az undok, gőgös stílusában kifejti a dolgot. – Ez szomorú dolog, hiába teszel úgy, mintha nem érdekelne! – oktatom ki szinte azonnal, miközben lekvárt kenek az egyik kenyérre, szinte már idegesítő aprólékossággal. – Szánalomra méltóan hiányos lehet a szótárad.
Azonban nem üthetem tovább a vasat – legnagyobb sajnálatomra, hiszen egyenesen büszkeséggel tölt el vele szemben szópárbajt nyerni -, a témánál kicsit másfelé kormányoz, és ettől ismét megremeg a kenőkés az ujjaim közt. Gyorsan le is teszem a deszka mellé. Még mielőtt a konyhapult vagy az ujjam látná kárát a bénázásomnak, majd igyekezvén nyugalmat erőltetni a vonásaimra ismét felé fordulok. Azonban már érzem is, miképp szaladnak fel a zavar vörös rózsái az arcomon, ezzel orvul elárulva engem. Remek, mondhatom! – Nem számít, próbáltam-e már vagy nem, mivel mindent tudok a testi kapcsolatokról. Eleget olvastam róluk. – vetem oda, ám még én is érzem, hogy a replikám nem állja meg a helyét. És még fáj is, mintha saját magamat arcon ütöttem volna az imént! A továbbiakban kissé csökkenne a témát illető aktivitásom, ha nem metélné el az ujját rendkívül ügyesen, akkor azonban kénytelen vagyok átmenetileg a segítségére sietni. El bírom képzelni, mennyire kínosan érintheti a jókedvű reakcióm, azonban az arcának furcsa elváltozást mikor közelebb lépek hozzá, már nem tudom mire vélni. Összevont szemöldökkel húzódóm hátra, figyelve, ahogy elég ügyetlenül bajlódik a tapasszal. Nem bírom tovább! – Na jó, add ide! – zárom le végül a vitát, majd további kérdések nélkül hozzá lépek és a ragtapasz két szélét nagyon finoman, vigyázva a sebre az ujjára simítom, majd elégedett arccal pillantok fel rá. – Ugye, nem is olyan nehéz. – teszem hozzá mintegy elégtételként, majd egy pálcaintéssel felitatom a vért, és a megkent kenyérhez lépve harapok a lekvárosabbik feléből egy nagyot. Molly almalekvárja egyszerűen páratlan. Semmihez sem fogható az íze. Egy pillanatra még Malfoy jelenlétéről is elfelejtkezem, miközben valószínűleg látható élvezettel újabbat harapok, röviddel az első után. - Most kérj, mert két perc múlva már nem lesz. - tanácsolom hirtelen észbe kapva.
- Úgy van – adok neki igazat, nem foglalkozva a bűntudattal az arcán, hogy az én oldalamra állt egy pillanatra. – Kihasználtak. De ki nem? Az apám is, ők is, a „barátaim” is – mondom gúnyosan és próbálok nemtörődömséget erőltetni magamra. Igazából ez nem is volt olyan egyszerű. Amikor először kezdtem másképp gondolkozni, mint amilyen eszméket belém sulykoltak háborogtam és ideges voltam. Azt hittem mindenki fejét szétátkozom magam körül, aki csak rám mert vigyorogni. Mennyire utáltam mindenkit… Azokról, akikről azt hittem mellettem vannak kiderült, hogy vagy különböző hátsószándékból tették ezt csupán. Egyedül éreztem magam. Roppantul egyedül. Még akkor is, ha Narcissa pont ebben a cipőben járt. A különbség, hogy ezt ő már évtizedek óta átéli – nekem még teljesen új volt. Ennek ellenére elég könnyen sikerült hozzászoknom. Nem mondom, hogy nem vagyok most már dühös, nem utálok mindenkit, aki csak rám néz és nem menekülnék el messzire, de… már nem volt olyan erős ez az érzés mint akkor. Most az egyszer úgy döntöttem, hogy – egyelőre – nem futamodom meg és megpróbálok egy kicsit együtt élni ezzel. Meglátjuk, hogy megy. Úgy, hogy több éves gyakorlatom volt az érzelmeim elfojtásában, tökéletesen. Mégsem éreztem magam jól. Úgy éreztem, mintha megcsalnám a saját lelkemet, mert mindenkivel elhitettem, hogy én ugyanaz a szemét mardekáros vagyok, aki régen még az apjának és ezáltal Voldemortnak akart megfelelni. Pedig már nem sok közöm volt ahhoz a személyhez. Illetve..! Nem tudom… Egyszerűen azt sem tudom ki is vagyok valójában. Azt viszont tudom, hogy nem kérek Granger sajnálatából. - Legalább a sárvérű szó benne van – mondom visszavágva, haragos éllel. Hogy sokszor nem tudja be fogni azt az okoskodó száját! Talán meg kéne átkoznom megint, csak nem a fogait megnöveszteni, hanem a száját valahogy lelakatolni. Olyan nagy csend és nyugalom ereszkedne a világra! Éppen magamban ötletelgettem hogyan is fogom megátkozni, amikor előkúszott egy emlékkép, ahogy maga tehetetlenül fekszik a koszos padlón, a kínzás miatt megviselten. Rögtön elszorult a torkom és minden gondolatot kiűztem a fejemből. Valami mást kellett találnom, amivel elfoglalom magam. Nem akartam újra hallani a sikolyokat, aztán a gyenge suttogást. Nem akartam, hogy az én hibám legyen… Nem akartam újra ott lenni és érezni a karjaimban a haldokló Hermionét. A mellkasomat satu szorította el erre a gondolatra, akaratlanul is felidéztem a dolgot. Nem akartam, hogy Granger meglássa mennyire remeg a kezem, nem akartam én se látni őt, így elfordultam. Szerencsére akadt valami, amivel lefoglalhattam magam és ez nem más volt, mint az ő kigúnyolása. Reményeimet beváltva válaszolt a kérdésre. Ezt bebuktad, édes drága Granger. - Könyvek! Mit lehet abból megtudni? Ezt meg kell tapasztalni. Fogalmad sincs semmiről. Ha ott csinálnák előtted se jönnél rá mi az – cukkoltam tovább kissé indulatosabban, mint szerettem volna. Aztán bekövetkezett a katasztrófa: elvágtam az ujjam. Teljesen bepánikoltam, amikor odajött hozzám és megfogta a kezemet. Akaratlanul is elgondolkoztam, hogy mennyire puha a keze, a bőre… olyan törékeny. Aztán megráztam a fejem. Ezzel most nem törődhetek. Minél hamarabb el kell küldenem a közelemből. Éreztem, hogy a rémálmaim már a falat döngetik, hogy kiszabadulhassanak. Sikerült valahogy arrébb tuszkolni, de ahogy azzal a szaros ragtapasszal szenvedtem mégis visszajött, mintha csak kísérteni akarna. - Azt mondtam hagyj békén! – förmedtem rá, majd ledermedtem, amikor megint hozzámért. – A fenébe is, Granger! Nem értesz a szép szóból? Bár ezt koránt sem lehetett szépnek nevezni, mindesetre jobb volt, mintha máshogy küldtem volna el, de azt semmiképp nem tudtam volna megtenni. Nem tudnék rá kezetemelni többé soha. Ha meg is fordult ezelőtt a fejemben… Az csak elméleti síkon futott. Soha nem tudnám a valóságba átvinni. Ezért gyűlöltem Grangert. Miért? Miért kell gyengévé tennie? Olyan volt, mintha akarattal feszegette volna a határaimat. Mintha egy csákánnyal ostromolta volna a jégpáncélomat… Egy mély lélegzetet véve, arrébb tolom a kezét, amilyen hamar csak lehet, amint befejezte, aztán visszafordulok a konyhapulthoz. Több időt nem tölthetek vele! Olyan gyorsan szedtem ki a pirítóst a gépből és kentem meg, rápakoltam mindent, megraktam egy tálat vagy három, négy kenyérrel, mint a villám. - Nem kell olyan – morogtam, majd felemeltem a tálat, hogy felmenjek a szobámba. Mégis megálltam egy pillanatra. Ma már így is sok hülyeséget csináltam. – Maradt még valami amit restaurálni kell? Kell még segítség? – kérdeztem, majd hogy azért a látszat megmaradjon malfoyosan hozzátettem: - Remélem, nem.
A tény, miszerint kihasználják Draco Malfoyt sosem töltene el elégedettséggel, mivel az, aki ilyet tesz nem jobb annál a söpredéknél, akikkel Voldemort annak idején körülbástyázta magát. Nem tesz boldoggá a tudat, nem is bírnék örülni, kárörvendeni Malfoy szomorú sorsa felett – hiszen itt a kulcsszó, hiába is próbálja tagadni. Szomorú. Egy pillanatra szinte fejbe vág vajon hányan szerethették őszintén az előttem álló mardekáros diákot? Vajon az apja több volt számára, mint példakép? És az anyja? Narcissa vajon kiállt a fia érdekei mellett valaha is, ha a túl oldalon a férje haragja vagy megvetése tombolt? El sem bírom képzelni, miken mehetett keresztül. Mi is megtapasztaltuk a töredékét Lucius Malfoy a sötét oldal felé tanúsított törhetetlen hűségének akkor este, a minisztériumban, amikor hat gyerekre többed magával rátámadva próbálta kitépni Harry szorításából a jóslatot. Máig emlékszem, milyen elképesztő pánik uralkodott rajtunk… azt hittük, Siriust találjuk ott, ám kelepcébe sétáltunk és bár megmondtam Harrynak, hogy csapda is lehet, utólag nem hibáztattam őt. A keresztapján kívül nem maradt élő rokona, természetes hát a megmentési kényszerének felülkerekedése. De akárhányszor gondoltam vissza arra az éjszakára, Lucius Malfoy magatartása sosem érdekelt. Túlságosan lefoglalt a többi, elkínzó, elapadhatatlanul feltörő részlet, mint például a lépcsőn ájultan lehanyatló Tonks, Sirius, amint utolsó nevetésének emlékével a vonásain a boltív alá zuhan… Sosem gondoltam át a sóvár csillogás miértjeit, amit Mr. Malfoy íriszén láttam akkor. Sosem tűnt igazán fontosnak. Most mégis kényszerítem magam, hogy ismét végigpörgessem annak a kora júniusi napnak minden átkozott részletét a fejemben. Szinte érzem a félelmet, amint végigbucskázik a torkomon, egy pillanatra összeszorítja a gyomrom, még az evéstől is elmegy a kedvem – ami nálam nem túl nagy ritkaság. Az eredmény, amit néma elemzésem megad mégis több, mint elkeserítő. Mindig is tudtam, Lucius Malfoy nagyon elhívatott halálfaló, hiszen már másodév előtt, a Czikornyai és Patzában is tanújelét adta ennek, mikor Ginny üstjébe becsempészte Tom Denem naplóját. Ez a momentum egész évben hiányzott a titokzatos támadások mögött álló rejtélyből, s végül Harry illesztette össze bennem is a kirakós darabkáit, mikor a kővé dermesztett álomból felocsúdva elmesélték Ronnal az egész nyomozás történetét. De akármilyen ember is az idősebbik Malfoy azt hittem, a fia megfelelési vágyból mindig követni fogja. Épp, mint a barátai, akikkel Malfoy mindig olyan kiválóan szórakozott rajtunk a nagyteremben. Megejtő most ennyi gúnyt hallani a hangjában. Mintha nem is érdekelné a dolog. Viszont van egy nagy hírem a Malfoy család számára: Draco Malfoy sosem lesz jó színész, amíg ilyen átlátszóan a szemembe hazudik. Mintha engem meg érdekelnie kellene a sorsának…
Szaporán pislogva próbálok rendet raknia gondolataim közt, mikor a periférián élesen meghallom a gyűlölt, rettegett és tűzre kívánt jelzőt. Sárvérű. Ösztönösen rezzenek össze erre a mérhetetlenül gúnyos, „majd én megmutatom neked” stílusra, amivel a fent említett melléknevet elpattintja a szoba levegőjében. A fejemben mintegy végszóra, dühös tornádóként csap fel Bellatrix élénk rikoltása… Nem, nem akarom, hogy Malfoy lássa, milyen hatással van rám ez a szó. Rögtön eszébe jutna kihasználni. Az önbecsülésemet habozás nélkül porba tiporná, egész évben azt híresztelné, egyetlen szavától berezeltem. Nem, nem rezeltem be. De nem fogom az orrára kötni. Hiszen annyira nem tőlem függ… nem tudatosan szorítom a konyhapult szélét, nem előre megfontolt szándékkal harapok az ajkamba, és egészen biztosan nem tervezem el azt a kapkodó, példátlanul ügyetlen mozdulatot sem, amivel lejjebb ráncigálom a blúzom ujját a bal alkaromon. Madam Pomfrey mindnet megtett, hálával is adózom neki ezért, mégsem bírta eltüntetni Bellatrix fogainak nyomát. A harapások azóta ott vöröslenek, hol jobban kitűnnek, hol kevésbé, én pedig nem szoktam mutogatni őket. Éppen Draco Malfoynak semmi köze ahhoz, hányszor vannak rémálmaim arról az éjszakáról a Malfoy-kúria padlóján, mocsokban fetrengve, miközben csak elképzelni tudom, mit csinálhatnak Ronnal és Harryvel a pincében. És hányszor látom ébren is elsuhanni a sötét, kecses árnyékot, aminek bogárszemeiben mindig ott ül az elégedettség, akárhányszor az ágyam fölé hajol, akárhányszor összerándul a gyomrom. Mert megkapta a magáét az a mocskos sárvérű fruska… Hát igen, megkaptam. Draco Malfoy végignézte. És most mégis úgy ejti ki ezt a szót, mintha nem is emlékezne. Felnézek rá. Nem akarom, hogy lássa a szememben a szemrehányást – mintha érdekelne a véleménye – mégsem bírom elrejteni. A tekintetemben szavak tombolnak, melyeket képtelen vagyok kiejteni hangosan is. Szóval Te már elfelejtetted azt az estét? Szerencsés vagy. És ezután ki hinné el, hogy valaha is megváltozol?
Ám némajátékon kívül nem fűzök hozzá semmi egyebet, hanem rezignált arccal ismét a kenyerek felé fordulok, és most már őszintén remélem, lezártnak tekinthetjük a beszélgetést. Csak menjen minél messzebb, vigye el innen annak a rémálomnak minden emlékét, csak vigye minél távolabb tőlem.. Mikor ismét megszólal beletelik néhány pillanatba, míg ráébredek, miről beszél. Aztán mikor sikerül rájönnöm az arcomat ismét elönti a pír – ezúttal azonban a neheztelés miatt. – Nagyon alábecsülsz engem, és a könyveket, Malfoy. És egyébként meg, semmi közöd a témában alkotott véleményemhez. – ideges vagyok? Igen. Dühös vagyok rá? Határozottan. Ne várja tőlem, hogy olyan irgalmas szamaritánus legyek, mint eddig, amíg segíteni próbáltam, de mindannyiszor ellökött. Egy egyszerű segítségből sem kért. Bár ki tudja… egy sárvérűtől már egy pillantás is fertőző, nem? Amikor a ragtapasz felrakására tett kísérletemet ismét indulatosan ellöki magától, mintha halálos méreg lennék, nálam is betelik a pohár. – Rendben, jó! Megértettem. Csak tudod van akibe még szorult némi emberség és ahol tud, segít, akárki is szorul segítségre! – vetem felé dühösen, őszintén reménykedve benne, hogy kemény szavaim minimum egy púpot okoznak a fején. Csak a pirító kattanásából, mega mozdulatai által keltette hangokból tudom megjósolni, mit csinálhat épp, mivel semmi nem vesz rá arra, hogy ráemeljem a tekintetem. Menjen csak! Segíteni akartam, megpróbáltam kedves lenni, ahogy Kingsley kérte. De Kingsley nyilván nem számítja bele, hogy Draco Malfoy sosem fog jóhiszeműen közeledni hozzánk. A szemében mi mindig söpredék leszünk. Legalábbis én a mocskos véremmel egészen biztosan. Remek tanára volt – valószínűleg az apja is ezt a vesszőparipát hajtotta éveken át! Hogy nem sül le a képről a… A gondolataim mindent elsöprő árjának mégis gátat szab, mikor ismét megszólal. Ezúttal valahogy másképp cseng a hangja, és csak ez, csak és kizárólag ez vehet rá arra, hogy újra a szemébe nézzek. A figyelmessége meglep, ezzel együtt nem fogok pálfordulást sejteni mögötte. Az előbbiek után nem. – Még hátra van a könyvtár. Több, mint háromezer könyvről van szó, szóval holnap jó korán nekiállok, hátha végzek majd délutánra… ha épp nincsen jobb dolgod, segíthetnél is. – teszem hozzá, de már előre úgy érzem, meddő próbálkozás. Segíteni? Ő? Ugyan, miket beszélek.
Tárgy: Re: Konyha és étkező Hétf. Júl. 09, 2012 9:34 am
Hermione.
Ostoba, ostoba, Granger… Persze, hogy félreérti. De miért is ne értené félre? Hiszen én csak egy görény Mardekáros vagyok. Én vagyok a főellenség, még annak ellenére is, hogy soha nem bántottam őket úgy, mint Voldemort, csak csúfondáros szavakkal illettem őket és soha nem akartam a barátjuk lenni. Hogy egy olyan családba születtem, ahol nem volt elfogadható az a viselkedés, amit például most is csinálok. Erről viszont neki fogalma sincsen. Soha nem tudná elképzelni milyen volt az én életem. Neki mindig ott voltak a szülei, akik szerették, a barátai, akik kiálltak mellette és persze a legnagyobb varázsló védte a hátát, akit mindenki tisztelt és szeretett. Ugyan, nekem miért lenne gondom a saját életemmel? Hiszen pontosan az ellenkezője volt ennek. Mindenesetre ezt nem fogom felfedni előtte… Nem osztom meg vele a kis titkaimat. Egyáltalán nem is értem, hogy miért akart nekem reggelit csinálni, hogy miért tartózkodik velem egy légtérben, amikor annyira gyűlöl. Nem? - Nem ez a bajom Granger – visszakoztam végül mégis. Hülye voltam, annyira hülye, hiszen mit érdekel engem, hogy a szívére veszi, hogy így ellenállok a segítségének? Nem, egyáltalán nem érdekel… Csak tisztázom az ügyet. – Ha logikusan gondolkoznál te is, akkor rájönnél, hogy nem is kéne ezt csinálnod. Elvileg utálsz… én is utállak. Szóval minek is beszélünk a kelleténél többet? Függőben maradt a kérdésem, mert nyilvánvalóan ő nem akart többet rám sem nézni. Ennyire megsértődni! Jellemző, ilyet csakis Granger csinálna… Mindegy is. Inkább elhúzok gyorsan mielőtt még megfordul a fejemben megvigasztalni. A fenébe, hiszen már meg is fordult! Morgolódva nézem a tálamat, amiben a szendvicseim vannak, és nem akarok a szemébe nézni. Nem akarom látni azokat a… Vettem egy mély levegőt és kivertem a csillogó barna szemek képét a fejemből. - Rendben van – mondtam végül egyszerűen és otthagytam a döbbenetével együtt.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Konyha és étkező 
