BLAISE-nek (: → 441 szó → nem lett egy nagy szám, de talán a következő
Felvettem egy újabb levelet és kis galacsinná gyürködtem, mint az előzőt, majd becéloztam vele nyugalmasnak tűnő barátomat, aztán megdobtam vele, mint az előzővel. Meg az előttivel, meg az előtte lévővel. Eléggé jól elszórakoztattam magam, hogy céltáblának néztem Blaise-t, míg ő szerencsétlen próbált olvasni. Most, hogy így jobban belegondolok már kóros, hogy mennyire belebújik ezekbe a bájitaltan könyvekbe. Mi a fene akar lenni? Csak nem gyógyító? Nem mintha rákérdeznék… természetesen nem akarom zavarni, miközben ennyire elfoglalt! Felnevetek és még egy gombóccá gyúrt fűzfa levéllel dobom meg. Milyen jó is, ha az ember sok másikkal él együtt, így több mindent megtudhat a világról. Persze, ez nem egyenlő a hallgatózással. Én nem szoktam hallgatózni a Grimmauld téren, egyszerűen csak rendszerint levegőnek néznek, és úgy beszélgetnek, mesélnek. Így történt, hogy sikerült megtudnom, hogy lehet ezt a Grangerhez hasonló tomboló fúriá(fűz)t lenyugtatni egy egyszerű varázslattal. Így történhetett az is, hogy magányos perceimben végül úgy döntöttem, hogy egy teljesen semleges személyt hívok el magammal, hogy szórakoztasson szabadidőmben idekint. Szóval most Blaise-zel a fa hatalmas gyökerei közt ültünk… ami eszembe jutat valamit. - Minek hoztál magaddal könyvet, amikor elhívtalak? – kérdezem kissé csendesebben, majd bemérem és megdobom a következő „lövedékkel”. Igaz viszont, hogy mi nem sűrűn beszélgettünk. A semleges személy kifejezést is azért mondtam rá, mert ő kifejezetten nem volt a barátom, de nem is egy idegen. Egyszerűen egy kellemes ismerős, akivel néha el-elmentem iszogatni, illetve míg a Roxfort Expressen utaztunk, beszélgettem. Nem tudtunk olyan súlyos titkokat egymásról, de így legalább nem is idegesítettük egymást. Nagyon kedveltem Blaise-t igazából, mert bizonyos mértékben hasonlított rám, de több mindenben különböztünk. Hasonló dolgokat szerettünk, hasonló véleményünk volt, de más nézeteink és gondolkodásunk. Talán ez a tökéletes barátság receptje? Mindenestre úgy döntöttem, hogy most az egyszer – mivel nem volt jobb dolgom, és nem vágytam Pansy csacsogására, de az egyedüllétre sem – elhívom, hogy piamentesen és vonatmentesen eltöltsünk egy kis időt együtt és mondjuk… nos csevegjünk az iskoláról, szent triót pocskondiázzunk, viccelődjünk, szórakozzunk. Vagy tudja a fene, hogy ilyenkor mit szokás! Lehet mégsem volt olyan jó ötlet, mert nyilvánvalóan Blaise nem kér az én társaságomból, nagyon elmerült a könyvben. Néha-néha kiseper egy levelet a lapok közül, ha odadobom, de aztán újra magolni kezd. Szinte látom, ahogy néha megrándul az ajka olvasás közben. Talán neki is nagyon fontos milyen eredménnyel végez ebben az utolsó évben… esetleg ezzel akarja bizonyítani, hogy ő sem az a régi köcsög mardekáros, aki volt. Bár nagyon sok „köcsög mardekáros” nem igazán akarja feladni ezen nézeteit… Olyan, mintha nem is lett volna háború, kivéve, hogy itt ez az ostoba A-Protokoll… - Ne is törődj vele – értettem előbbi kérdésemre és tarkóm alá téve kezemet eldőltem a fűben, tekintetemet a végtelenül kék égre szegeztem.
A fúriafűz alatt ültünk. Draco meg én. Én a bájitaltan könyvembe meredtem, miközben a fűz fölöttünk teljesen nyugodtan, mozdulatlanul hagyta, hogy a gyökereit támasszuk. Ezt eddig soha nem engedte, ha a közelébe ment valaki eszeveszettül csapkodni kezdett, és mindenképp a halálát akarta az illetőnek. Szép kis fa! Eddig nem sokan merészkedtek a közelébe a veszélyessége miatt, de most valamilyen csodálatos módon mozdulatlanul áll a fa, csak a szél zörgeti meg néha-néha a leveleit… A fűzről jut eszembe, hogy ideje lenne elkezdenem Bimba professzornak a fúriafűzről szóló házi dolgozatomat. Hát igen ezen még én magam is meglepődtem. Az egyik gyógynövénytan után oda álltam elé, és szinte követeltem, hogy adjon valami külön feladatot. A tanárnő először azt hitte, hogy elment az eszem és Madam Pomfrey-hoz akart küldeni, de mikor meggyőztem, hogy az ég világon semmi bajom nincsen, és otthon sincsenek gondok, akkor végül is Bimba ferdeszemmel, de adott egy feladatot. Majd ma el is kezdem írni mikor Sophia-val a könyvtárban „tanulunk” . Igazából most Sophia az a csaj akit úgymond szédítek. Őt nem igazán akarom ágyba vinni, nem teljesen az estem, és ötödéves is ráadásul. Nem kezdenék ki egy ötödévessel, csak egy kicsit elcsavarom az eszét, hogy szépek legyenek az álmai. Na nem mintha Sophianak olyan sok esze lenne. Múltkor, nem is olyan régen amikor elkezdtük a tanulást, és beléptem, épp sírt, én pedig kedvesen megkérdeztem, hogy mi a baja. Kiderült, hogy született egy kisöccse, mire én megkérdeztem, hogy ezek akkor az öröm könnyei, ő pedig halál komolyan válaszolt:
-Buta vagy Blaise, ezek az én könnyeim! Nem is létezik öröm nevű lány!-
Persze én percekig csak némán bámultam rá, aztán kínosan elnevettem magam, és hozzátettem, hogy milyen „buta” vagyok! Azóta minden alkalommal fel kell készülnöm a Shopiaval való találkozásra..
Idegesen megráztam a fejemet egy kicsit, hogy elhessegessem a gondolatokat, és újra, teljes energiámmal a bájitaltanra tudjak koncentrálni. A Farkasölőfűről volt éppen szó, és vagy már húszadszorra próbálom felfogni az első bekezdést, de mindig elkalandoznak gondolataim, vagy Draco zavar meg éppen egy levél galacsin megdobásával.
Már éppen befejeztem volna a második bekezdést is – igen végre sikerült eddig eljutnom- amikor egy újabb levélgömbölyög talál éppen fejbe. Felemeltem a fejem, egy pillanatig előre bámultan, aztán elgondolkodó fejet vágva Draco felé fordultam.
-Draco! Örömöd leled benne, hogy dobálsz? Miért nem mondod azt helyette, hogy –Hé haver, tedd le a könyvet, mert beszélgetni akarok veled, elmondanám mi a bajom!- Ráztam meg a fejemet halványan mosolyogva –Látom, hogy van valami bajod! Nem ül ott az arcodon a megszokott Malfoy féle : több-vagyok-mindenkinél mosoly!- Nevettem föl halkan, majd újra beletemetkeztem a könyvbe, vagyis bele akartam temetkezni, de bagolyhuhogás ütötte meg a fülemet, ezért fölemeltem a tekintetem és kerestem a hangforrását. Nem is kellett sokáig kémlelnem az eget, mert rögtön megpillantottam koromfekete baglyunkat Nalat. 7 éve megvan nekünk, eredetileg az enyém lett volna, de anyának annyira megtetszett a kis fekete szárnyas – akkor még kicsi volt-, hogy kapzsin megtartotta magának, így a család baglya lett.
-Gyere Nala! Most nem ártalmas!- Kiáltottam föl, mire a bagoly zuhanórepülésben közeledett, végül pedig kecsesen megállt fölöttem, és a szárnyait csapdosta. Milyen okos állatok a baglyok!
Felnyúltam, és óvatosan leoldoztam az elég nagy csomagot a lábáról, majd a zsebembe nyúltam, és kitapogattam a pogácsát.
–Csak pogácsám van, de tessék!- Nyújtottam neki, mire ő a csőrébe fogta és a vállamra szállt elégedetten.
A dobozt kezdtem bontogatni, és mikor sikerült egy vastag borítékot tapintottam ki. Ezt gyorsan félreraktam, majd később elolvasom. Inkább a kis két soros pergament fogtam a kezembe, és a szememmel végigszaladtam a sorokon. Nem is anyám lenne ha nem küldene Draconak is. Kivettem az egyik masnis dobozt a nagyobb csomagból, és Draco felé fordultam.
fcolor=chocolate] –Hé Draco, anyám küldi neked kapd el!- [/color] Dobtam felé a dobozt. Elméletben el tudja kapni, hiszen fogó volt, gyakorlatban meg hát majd meglátjuk… Az én saját dobozom kibontottam, és kivettem belőle egy fügés muffint, aztán Draco kérdésén kezdtem gondolkodni.
–Miért kérdezed, ha nem vagy kíváncsi a válaszomra?. Húztam föl a szemöldökömet, aztán inkább visszafordultam az édességeim felé és azokat kezdtem majszolgatni.
words:662 tagged: draco notes: borzalmas lett bocsi -.-”
BLAISE-nek (: → 686 szó → remélem, elnyeri a te tetszésedet is (:
Elmerengve néztem fel a kék égre, amin bolyhos bárányfelhők szökelltek keresztül és rájöttem, hogy ez már nem sokáig fog így tartani. Hamarosan véglegesen beköszönt az ősz és a borús idő hivatalossá teszi az iskolakezdést. Bár ahogy látom mások már buzgón belevetették magukat a tanulói kötelességeikbe. Blaise-re sandítottam, aki rendületlenül olvasott, majd visszanéztem az égre, aztán a fúriafűzt kezdtem tanulmányozni. Tulajdonképpen a nyugtatóbűbáj egészen barátságossá tette ezt az, amúgy gyilkos természetű növényt. Mindig is óvakodtam tőle, mert biztos voltam, hogy egy ütés az egyik hosszú, vastag, kérges ággal és lerepül a fejem. Nekem pedig elég volt Grangertől egy pofon, hogy rájöjjek: többre nem vágyom. Így elégedett voltam, hogy kihallgattam – igazából csak meghallottam! - ezt a jó kis varázsigét, mert most olyan volt, mintha az én hatalmam alá hajtanám be ezt a kétségtelenül is veszélyes lényt. Önelégült mosoly kúszott az ajkaimra, de ez régi árnyéka volt a korábbi ilyen mosolyaimnak. Már semminek nem tudtam úgy örülni, mint régebben… már teljesen másképp láttam a dolgokat. Persze, valami soha nem változik. - Még szép! – vigyorogtam telibe Blaise-re. – Legalább ez a szórakozásom legyen meg, ha már nem vagy hajlandó tudomást venni a jelenlétemről – róttam fel neki durcásan, majd felhúzott orral visszafeküdtem a fűbe a fa gyökereinek dőlve. Hangom nem nélkülözte a régi jellemvonásaimat, valami mégis hiányzott az egészből. Az igazi érzelmek… máskor teljesen komolyan gondoltam volna az egészet, amit nemrég mondtam, most meg tiszte színészkedésnek tűnt az egész. Mintha saját magam fakó képmása lennék… Ez pedig roppant bosszantó tudott lenni! Összeszorítottam a számat. Majd meglepődés rohamozott meg Blaise szavaira, de megálltam, hogy akár az ajkam megránduljon, és hogy ránézzek. Még, hogy valami gond van! Nincs semmi gondom… azon kívül, hogy én nem akartam ezt az egészet! Nem akartam megváltozni, nem akartam hirtelen gyengéd érzelmeket táplálni Granger iránt – és itt most nem arra gondolok! –, nem akartam én kinyitni a szemem. Miért nem maradtam az a gyáva, görény mardekáros, aki mindig is voltam? Úgy sokkal könnyebb is lenne minden. Nem… nem volt semmi gondom jelenleg, mint inkább a napok mindenegyes percében gondom volt. Pár perccel ezelőttig még egészen jól éreztem magam. Ez is jókor érez rá, mikor kell felhozni az érzelgős témát… Mormogtam valamit arról, hogy nem akarok vele csevegni, majd újonnan szerzett személyiségi tulajdonságaim megkövetelték, hogy a következőt hangosan is kimondjam: - Soha nem álltam senki felett sem… Most végképp nem. Elfordítottam a tekintetemet, ezzel próbálva jelezni, hogy nem kívánok erről a témáról többet diskurálni. Mostanában a körülöttem lévők azonban nem fogták ezeket a non-verbális jeleket. Nem is értem miért nem magányomban kerestem fel ezt az merlinverte helyet! Lemondóan sóhajtottam, majd belefúrtam ujjaimat a fejembe, aztán egyik zilált, lenőtt tincsemet húztam szemeim elé, és kissé bekancsalítva forgattam azt az ujjaim között. Annyira belemerültem ebbe és abba, hogy minden további gondolatomat bezárjam elmém legsötétebb zugába, hogy már csak későn figyeltem fel a hangra. Szerencsére a több éves kviddics gyakorlatok, a kényszeres edzések és a jó reflexeim segítettek abban, hogy a sütis doboz ne vágjon agyon. Elengedve hajtincsem elkaptam egy kézzel, két kezembe forgattam és felemeltem kicsit lábaimat, hogy lendületet vegyek felkeléshez. Hamarosan törökülésben kezdtem bontogatni a saját sütimet. Felemeltem egyet és megszaglásztam. - Anyád csinálta? – kérdeztem, de rögtön el is vetettem a gondolatot. Elvégre Blaise is aranyvérű családból származott, aztán jobban belegondolva rájöttem, hogy tulajdonképpen azt nem tudom mennyi vagyonnal rendelkeznek, vagy hogy egyáltalán van nekik házimanójuk. Őszintén szólva majdhogynem semmi komolyabbat nem tudtam sötéthajú barátomról. - Esküszöl, hogy nem most akarsz eltenni láb alól? – próbáltam viccelődni, de hangomba inkább önirónia vegyült, ami csak az én füleimnek szólt. Felvont szemöldökkel néztem fel rá, majd bizakodóan beleharaptam a sütébe és hirtelen megmerevedtem. Az istenit – ahogy muglik mondanák! Ez… ez nagyon finom. Meglepetten pislogtam a sütire. Igaz, hogy nem ért fel Molly remek főztjeihez, amikhez mostanában szerencsém volt a Grimmauld téren, de… ez tényleg nagyon jóízű. Így végül mégis sikerült teljesen minden gondolatot kiverni a fejemből és elégedetten tömtem a számba még egy sütit, majd bokáimon keresztbetéve lábamat cimborám ölébe tettem és megkocogtattam cipőmmel a borítót. - Inkább mesélj te… - utaltam előbbi felkérésére, amit visszautasítottam, most mégis rávigyorogtam. – Mire ez a nagy hajsza? Komolyan mondom már rosszabb vagy, mint az a tudálékos Granger.
A lábammal idegesen belerúgtam egy fűcsomóba, majd azt kezdtem el piszkálni a kezemmel is. Először óvatosan letépkedtem a fűszálak tetejét, és magam mellé dobáltam, majd a kezemet mélyen a fűcsomó aljához nyomtam, és egy határozott rántással kihúztam a földből. Hallottam ahogy a gyökerek elszakadnak, és erre egy apró mosoly kúszott az arcomra. Ez pont olyan mintha erővel elszakítanák a csecsemőt és az édesanyját. Kegyetlen dolog lenne, de azt hiszem az, hogy a fűt kitéptem a fekete földből nem olyan nagy kegyetlenség. Maximum a fűz fog megtámadni, hogy tönkre teszem a gyepet, meg talán Friccs is megtalál ha most figyel, és esetleg Bimba is szólni fog, hogy ne bántsam a fűzfáját, és akkor minden bizonnyal Piton professzor megkér, hogy ne rongáljam a Roxfortot. Jobban belegondolva nem is volt olyan jó ötlet kitépni ezt a fűcsomót. Gyorsan körbenéztem, hogy nincs-e véletlenül a közelben Friccs, de amikor nem pillantottam meg sehol őt, se azt az idióta Mrs. Norrist –aki nem mellesleg úgy néz ki, mint akit most téptek egy ördöghurokból- megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Szinte észre sem vettem, hogy bent tartottam, és el sem hiszem, hogy ennyi mindent összekombináltam. Ez jár avval, hogy a varázsló lányokat hallgat panaszkodni, és cselt szőni. Hát igen tuti, hogy rossz hatással van rám, hogy ennyire körül rajonganak. Na jó mostanában igazából mindig elhajtom őket, olyan ürügyekkel, hogy : kövessétek Pottert!; keressétek meg Monstrot, és idegesítsétek halálra! Meg hasonló hülyeségeket találtam ki, aztán mikor eltűntek, én elbújtam a könyvtárba vagy a klubhelységbe. Leráztam a fű gyökereiről a földet, és a szemem elé emeltem fejjel lefelé. Végigfutattam a tekintetem a gyökérzeten, majd mikor eleget bámultam, fogtam és visszatettem a helyére, nehogy véletlenül rájöjjön Friccs, és akkor.. Előhúztam a talárom zsebéből a varázspálcám, és bal kezembe vettem. Nem ez a pálcás kezem, de miután betöltöttem a tizenhetet, apa a nyár minden napján varázsolni tanított, hogy esetleg majd a csata idején, ha lehet, hogy elvesztem a jobb karomat, tudjak a ballal is harcolni. Mondjuk az nem lett volna szerencsés, mert bal kézzel sokkal lassabb vagyok, de azért valamennyire tudom normálisan használni. ~Suvickus!- Tartottam a koszos kezem felé a pálcát, majd magamban elmondtam a varázslatot. A kezem abban a percben tiszta is lett, mire én elmosolyodtam. Felnéztem Dracora mikor hozzám szólt, a durcázásán pedig csak elmosolyodtam. -Hát akkor dobálj ha jól esik!- Vontam meg a vállam szórakozottan és a távolba meredtem. A tekintetem megállapodott a kastélyon, és félredöntött fejjel pásztáztam. Milyen furcsa lesz, hogy jövőre nem térünk vissza az ódon kastélyfalak közé, hogy jövőre, már máshol fogunk tanulni, hogy mást nevezünk az otthonunknak. - Így gondolod Draco? Lehet, hogy igazad van, de attól, hogy kicsit mások felett állsz, attól még nem vagy rossz..- Fordítottam kicsit a fejemet felé, de a szememet még mindig a 100 tornyú Roxforton tartottam., végül pedig felnéztem a baglyunkra Nalara, aki Draconak és nekem hozott finomságokat otthonról. Nagyon kedves anya, Liliannak nem is küld, vagy lehet, hogy, sőt biztos, hogy neki a nagyi küldött mindenfélét. Természetesen ő nekem rég nem küld semmit, ezért anyu úgy gondolta bepótolja ezt. Odahajítottam Draco felé a dobozt, majd a sajátomat kezdtem majszolgatni. -Szerintem ő csinálta! – Haraptam bele a fügés sütibe.- Unatkozik egyedül otthon, így ő szokott sütni- Tettem hozzá mellékesen. Na nem mintha ez őt érdekelné. Sőt egészen biztos vagyok benne, hogy kicsit sem kiváncsi rá, de valamit mondanom kell, mert ez a kínos csend túlzottan idegesít. -Nem, ha el akarlak tenni láb alól, az nem így történne!- Nevettem föl túl hangosan, még Nala is idegesen huhogott, hogy megzavartam a számára szép csendet. Roppant okos bagoly, mindenféle hülyeséget tud amit anya tanított neki. Például ha huhogsz neki vissza huhog, de ezt inkább nem próbálnám ki, mert még azt hiszi Draco, hogy elment a maradék eszem is! Emellett Nala meg tud etetni egy személyt. Szegény manók akiken be lett mutatva! Persze aztán én következtem, de eleinte rettegtem, hogy a szemet fogja kikaparni. Akárhogyan is akartam menekülni, nem ment, mert anya „fogva tartott” és kierőszakolta belőlem, hogy had etethessen meg a bagoly. Végül semmi bajom nem lett, de azért ez beteges nem? Egy bagoly etet! Újra beletemetkeztem a könyvembe, vagyis próbáltam, de Draco lába megakadályozott benne. Hangosan felsóhajtottam, majd becsuktam a könyvet és magam mellé helyeztem. - Tudod, azért tanulok, mert.. én.. gyógyító szeretnék lenni.. – Fújtam ki hangosan a levegőt, legyen így, mesélek én ha ő nem akar. -A tudás hatalom Draco, de nem mindegy, hogy mire használod!- Tettem hozzá. Nahát, hogy én milyen bölcs lettem mostanában! Lehunytam a szememet, élveztem a halvány napsütést ami a leveleken átszivárgott, aztán feltérdeltem, és mielőtt Draco bármit tehetett volna fölé másztam, visszahozva régi önmagam. Belenéztem a szemeibe, és megnyaltam az alsó ajkam egy perverz mosoly kíséretében. –Unom a fancsali fejed!- Röhögni kezdtem, és cuppogni. - Adj egy csókot Draco, csak nem mézes szájfény csillog az ajkaidon?? – Vékonyítottam el a hangomat, próbálva lányos hangot megütni, de nem nagyon ment.
words:802 tagged: draco notes: csak ez jutott eszembe ><
- Persze, hogy igazam van! – csattantam, majd végül már nem tudtam megállni meglepetten pislogtam rá. – Mégis miről beszélsz? Én vagyok a legrosszabb… ebben a nyavalyás iskolában! Én vagyok… - hirtelen elharapom a mondatot. Idióta! Idegességben majdnem olyan dolgot kotyogtam ki Blaise-nek, amit még soha senkinek. Ami minden egyes nap kísértett az álmaimban… a rémálmaimban. Elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam megsérteni Blaise-t… Ez nem róla szólt. Ez egy olyan dolog volt, amit még eddig senkinek nem mondtam el. Egy olyan dolog, amiről nem egy sétagalopp beszélni és még nem éreztem magam elég erősnek hozzá magam, hogy egyáltalán szembenézzek a gondolattal. Amúgy sem voltam biztos benne, hogy elég közel állunk egymáshoz Blaise-zel, hogy ilyesmiről csevegjek vele. Nem azért, mert nem bíztam meg benne… hanem mert nem voltam biztos benne, hogy eléggé ismer ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. Hiszen még én sem tudom mi a fene folyik a fejemben! Szerettem volna kicsit biztosabban állni a lábamon, mielőtt még bárki másnak mesélek a legbensőbb gondolataimról. Bár olyan érzésem volt, mintha ez soha nem következne be… Szerencsére a gondolatokat elterelte egy bagoly jötte, ami nem is kis ajándékkal kecsegtetett. Meglepődötten – vagy talán annyira nem is – fogadtam, hogy én is kaptam egy csomagot. Aztán ismét a meglepetésen volt a sor, amikor Blaise elmondta, hogy az anyukája csinálta a sütit. Persze, csak nálunk fura, hogy egy anyuka beteszi a lábát a konyhába… - Rendes tőle – bukik ki belőlem egy félmosollyal, de aztán inkább gyorsan betömök a számba egy darabkát az ízletes finomságból. – Nem dolgozik? – tettem fel még egy hülye kérdést, így inkább másra tereltem a szót. A legkézenfekvőbb pedig a sütemény volt. - Ó, szóval már egy egész tervet eszeltél ki a megölésemre? – kérdeztem, de nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Nem aggódtam. Blaise soha nem volt azaz igazán gonosz srác, nem volt halálfaló a családja. Nem is volt olyan sötét humora, hogy ilyen burkolt megjegyzéseket tegyen aztán még végre hajtja őket… Egyrészt pedig jól kijöttünk, nem volt oka rá különösebben, hogy eltegyen az útból. Ez persze még nem jelent semmit, bármikor beüthet a gebasz a számításaimba és nekem annyi. Valahogy ezen sem aggódtam. Ez a hangulat pedig sokkal jobban tetszett nekem. Sütkéreztem a napfényben, miközben elégedetten tömtem a számat süteménnyel, elvégre azaz egész doboz az enyém, nem igaz? Bár mostanában mintha felszedtem volna egy-két kilót. Persze, a kényszeres edzésem segített abban, hogy ennek legtöbbje izom legyen, ne felesleg. Mégis… az álmatlan éjszakák rákényszerítik az embert, hogy többet egyen, mint ami megszokott lenne. Na, meg a depresszió. Azonban rögtön elfelejtkeztem ezekről a dolgokról, amikor kijelentette, hogy mégis mire tanul ennyire. Meglepetten pislogtam egyet, majd kettőt. - Értem… - kezdtem elgondolkodva és rájöttem, hogy ez engem kifejezetten érdekelt. Nem tudtam volna megmondani pontosan miért, de éreztem, hogy ez egy mélyebb, erősebb érzés és muszáj kielégítenem. – Mióta… döntötted ezt el? És miért? Zavarodottan pillantottam fel rá a „bölcs” prédikációját hallva. - Nos igen… gyógyítani… Az egy jó dolog – motyogtam, bár igazából nem tudtam sok mindent a témáról. Pedig amúgy nem voltam egy sötét elme, a kedvenc tantárgyam – bájitaltan – is kapcsolódik a gyógyszerekhez, elég erősen. Mégsem gondoltam arra soha, hogy esetleg másik számára gyártsak valami kotyvalékot. Sőt, tulajdonképpen soha nem is gondoltam bele, hogy miért is szeretem egy párolgó üst fölé görnyedni és vagdalni a hozzávalókat. Erre viszont még időm sem jutott, mert merengésemből Blaise zökkentett ki… És meg kell hagynom a gazfickó még a levegőt is kiszorította belőlem, hirtelen mozdulatával. Elakadt a lélegzetem és kitágult pupillákkal meredtem. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy „mi a f*sz?!”, de ő csak rám vetettem szívtipró mosolyát, majd csábítón megszólalt. Na, most már végképp üvöltött a fejemben az előbbi kérdésem, bár meg kellet állapítanom, hogy meg tudom érteni a kis ostoba libákat, akik utána rohangálnak, mert még férfi szemmel és egyértelmű volt Blaise vonzereje. Amitől majdnem menten elhánytam magam, szerencsére ő még időben megfékezte a folyamatot, amikor átment viccelődésbe. A szívem örülten dörömbölt a mellkasomban a megkönnyebbüléstől. Aztán pajkosan elmosolyodtam én is és csillogó szürke íriszeimet kihívóan az övébe fúrtam, majd végig simítottam a karját és ujjaim megálltak a tarkóján. - Miért nem bizonyosodj meg róla te? – mosolyogtam, és elkezdtem lefelé húzta a fejét magamhoz, közben végig fenn tartottam a szemkontaktust. Aztán felemeltem az állam, mintha csak arra készülnék, hogy összeérjen az ajkunk, de aztán hirtelen előre rántottam a fejem és keményen megfejeltem az ő homlokát. - Te bunkó! – rivalltam rá, majd felhúztam egyik lábam és hasába mélyesztettem, hogy le tudjam rúgni magamról, amit erősen meg is tettem. – Azt a k*rva, de kemény a fejed! Tökkelütött idióta! – ziháltam, amikor sikerült kimásznom alóla és a fájó, kóválygó fejemet fogtam. Majd elnevettem magam a képét látva. – Kölcsön kenyér… - kezdtem, de megint elfogott a nevetés.
-Azért meg ne átkozz!- Szóltam vissza, bár sokkal kedvesebben, mint ahogy ő tette. Úgy érzem érzékeny téma ha ilyen vadul reagál rá, és talán nem kéne feszegetnem a dolgot, de felettébb érdekel ez az egész. Mégis nagyot nyelve, visszafojtottam magamba a feltörni készülő kérdést. Nem akartam a dilidokit játszani, az oké, hogy orvos szeretnék lenni de rég nem ezen a szakágon. Igen bevallom, volt idő amikor úgy gondoltam, hogy ez egy tökéletes munka. Csak ülsz és hallgatsz, a végén pedig tanácsot adsz. Mára már nem így vélekedek, mára kicsit sem tetszik, hogy őrült varázslókkal kell cseverészni az Azkabanban.. Csak fölhúztam a szemöldököm. -A legrosszabb? Nyamvadt iskola? Draco az iskolában a legrosszabb Potter!- A Potter szót úgy ejtetem ki a számon, minta valami betegség lenne, esetleg parazita. Soha nem szerettem Pottert, se a csapat többi tagját. Fényezik magukat, mintha ők lennének az iskola sztárjai. Főleg az a mazochista Potter! Úgy tesz mintha egyedül csak ő mentette volna meg a varázsvilágot, pedig nem! Hol marad a többi ember aki egy emberként harcolt, védte az iskolát és az életét is föláldozta volna? Potterért állítanak szobrot, pedig a halottakért kéne akik nemes célért adták életüket.. A nyelvemre haraptam, mielőtt tovább gondolkodtam volna ezen az egészen. Csak felidegesítem magam rajta. -Akármennyire is szeretnéd, nem vagy olyan rossz, mint amilyennek hiszed! Egy Malfoy sosem beszél így saját magáról!- Nevettem föl halkan. Ezt még én is tudom, pedig én nem vagyok Malfoy, bár egyszer kipróbálnám milyen lehet az ő élete. Anyám biztosan bele egyezne, hogy Dracoval helyet cseréljek, mert ő a kedvence. Mondjuk az én életem szerintem remek. A szüleim nem igazán fognak vissza, pedig mindketten tudják, hogy hány nő járt a szobámba, sőt volt olyan, hogy lerészegedve édesanyám kísért haza, de még csak meg sem szidott. A láncai ott csörögtek, és még nevetett is, hogy ennyire lerészegedtem. Azért másnap amikor egésznap a mosdót támogattam, hozzá tette, hogy tanuljak ebből, és tudjam hol a mérték. Az igazság, hogy anyám sosem szeretett fegyelmezni, és rá sem lett nagyobb figyelem irányítva a bátyja miatt, apám meg ő az apám. Nem szól csak támad. Kegyetlenül hátba támad, olyan átkokat tud amitől bárki lehidalna, nekem meg alig van időm védekezni. Mindig összekapunk valamit, az pedig a fél kúriába kerül. Apám nagy szerencséjére anyámra nem mer pálcát rántani, de még a húgomra sem. Az lenne apám utolsó mozdulata az is biztos. -Rendes tőle?-Kérdeztem vissza. -Draco anyám nagyon kedvel téged! Mindig arról kérdez, hogy mikor jössz már el hozzánk, és egyszer még azt is mondja, hogy áldja édesanyád amiért megszült téged!- Tettem hozzá kínosan, és inkább elfordultam. Nem szoktam zavarba jönni, de ez azért mégis okot ad rá. Nem is tudom, hogy ezt miért mondtam el neki, de azt hiszem erre magától is rájött. Eddig minden évben vettünk Draconak karácsonyi ajándékot, csak anya nem merte elküldeni neki, mert félt, hogy a Malfoy szülők megijednének, és eltiltanák a fiúkat tőlem. -Nem igazából nem dolgozik, sosem dolgozott! Apám dolgozik.. anya nem..- Anya nevét olyan tisztelettel mondtam ki, mint senki másét. A világon őt tisztelem a legjobban, és ő az aki feltétel nélkül szeret. Az aranyvérű családoknál általában nem szokás kimutatni a szeretet, de anyám evvel nem is törődve, máshogy nevelt föl engem és Lil-t. Mondjuk nekünk a kúriánk is más mint a többi. Nagy és nagyon giccses. Látszik, hogy anya tervezése. Meg amúgy is az egész tele van fura dolgokkal. Például perzsa szőnyegekkel, meg leopárd mintás falakkal… -Persze, egy egész abc-nyi tervet találtam ki!-Röhögtem föl hangosan. Ha nem jön be az A-terv akkor jön a B-terv, ha ez sem sikerül akkor a C-terv, és ha ez sem akkor a D-terv, és így egészen addig amíg nem sikerül. Viccet félretéve, nem lennék képes megölni Dracot. Sosem tudnám a pálcámat rászegezni és kimondani a gyilkos átkot, sőt arra sem lennék képes, hogy mérget keverjek az ételébe vagy italába, aztán végignézi, hogy meghal. Nem valószínűleg kirántanám a kezéből és én enném/innám meg helyette. Újabb sütit vettem ki a dobozkából, éppen egy duplacsokis muffint és jóízűen beleharaptam. -Azt hiszem másod évben döntöttem el végérvényesen, hogy gyógyító leszek, bár akkor dilidoki akartam lenni. És miért? Azért mert sajnáltam azokat akiket a Baziliszkusz megtámadott, és rettegtem, hogy engem is megtámadhat. Akkor úgy gondoltam, hogy ezt megemészteni, hogy egy kígyó meg akart ölni, nem lehet saját magadtól. De már nem akarok ilyesfajta gyógyító lenni, inkább másra szakosodnék..- Feleltem mosolyogva. -És te??... Neked mi a nagy célod?- Húztam föl a szemöldököm mosolyogva, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, leraktam a sütis dobozt, és határozottan Draco fölé másztam, csábosan mosolyogtam felé, és még a szemöldököm is húzogattam. Félre értés ne essék, sosem lennék képes megcsókolni őt, nem vagyok homár, sosem vonzódtam a férfiakhoz, és ezen nem a szőkeség fog változtatni. -Szóval kostóljam meg?- Húztam fel elgondolkodva a tekintetemet, ami hirtelen rémülté változott, ahogy Draco közeledett felém ajkaival. Mire már röhögve fordultam volna le róla, a fejét az enyémhez ütötte, mire én rögtön oda kaptam. Aztán a térde a gyomromba mélyedt, és mellé terültem. Magzatpózba húztam magamat, és jajjgattam. -Idióta, barom állat!- Nyögtem. Magam sem tudtam, hogy a fejemhez, vagy a gyomromhoz nyúljak. -Hülye, fáj miattad a fejem!- Kezdtem el nevetni amikor belegondoltam, mit is láthattak azok akik távolból figyeltek. Azt hiszem röhögőgörcsöt kaptam, mert nem tudtam abbahagyni a nevetést, csak fetrengtem a földön percekig. -Draco ezt visszakapod!- Ugrottam hozzá, és érett felnőtt emberhez méltóan csiklandozni kezdtem. Igazából azt sem tudom, hogy csikis-e annyira nem ismerem, de olyan jó kicsit elfelejteni mindent, és ezt szeretem Dracoban. Kirángat, még ha nem is igazán tud róla!
words:908 tagged: draco notes: csak ez jutott eszembe ><
BLAISE-nek (: → 1102 szó → kicsit elragadtattam magam :$ avagy fuss Z, fuss
- Na, igen – szólaltam meg a Malfoyos mondatára. Mi van akkor, ha én rossz családba születtem? Mi van, ha én mégsem Malfoy vagyok. Mi van, ha én inkább a Black vért vittem magammal és olyan kis kívülálló vagyok ebből az arisztokrata életből, mint Potter keresztapja. Mert ha jól tudom – anyám elmondása szerint és a Grimmauld téren hallottak alapján – ő is hasonló helyzetbe került. Anyám azt mondta, hogy ő mindig is kedvelte Black-et, bár azt is mondta, hogy Lucius régen nem volt ilyen… nos, amilyen mostanában. Én pedig ezt elég nehezen tudom elképzelni, mert mindig is olyannak láttam, ahogy most viselkedik. Bár néha-néha feldereng pár régi emlék homályosan nagy, erős kezekről, amik a magasba dobálnak… és mintha nevetést is hallanék ilyenkor. Amint lehunyom a szemem, hogy közelebb ragadhassam magamhoz az emléket már nem is látok semmit, nem is hallok semmit, nem is érzek semmit… Legalábbis a mostanában mindig megszálló érzéseimen kívül. Ezekből pedig egyik sem jó… ez az emlék az egyetlen jó, ami visszamaradt nekem a múltból, illetve még azok, amik anyámmal kapcsolatosak. Viszont ezeket is egy kezemen tudom megszámolni. Esetleg akad még pár az iskolás éveimből, amikor jól elszórakoztam egyik háztársammal, vagy Blaise-zel elvoltam. Esetleg Pansy-vel… talán Pansy-vel volt eddig a legtöbb nem igazán jó, de kedves, nyugodt emlékem. Ő mindig ott volt nekem, ha kellett és mindig úgy viselkedett velem, hogy nem a Mardekár Hercegével, hanem mint egy sráccal, akiért odáig van. Csak egy srác voltam… nem pedig… a bűnös, az áruló, a köcsög mardekáros… a vérmániás, halálfaló… - Igazad van! – mondom gyorsan inkább Blaise-nek, bár furcsa fojtogató érzés tör rám, hogy neki is meg kell játsszam magam. Malfoyos, fensőbbséges mosolyt kényszerítek magamra. – Visszavonom az egészet. ÉN vagyok a legjobb dolog, ami történhet ezzel a nyamvadt sulival – kacsintok, és elégedetten bólintok. Belül pedig reménykedem, hogy elterelődik a szó valami másra irdatlan gyorsan. Megérkezik a madár, akit Blaise csak úgy nevez, hogy Nala… nyilvánvalóan, mert ez a neve, bár még soha nem hallottam, hogy említette volna. Elmerengve nézek a bagolyra. - Ez a tied? Nem láttam, hogy ezzel küldöz…getted volna a leveleidet. – Egy pillanatra megakadok, mert rájövök, hogy levelet küldeni vagy egyáltalán írni sem láttam már… Bár mintha derengene valami, hogy írt egyet az ágyán egyszer a hálókörletünkben, de úgy tűnt nem szeret ott írni, főleg miután Monstro akkor pont kiöntötte a tintáját. Ami nem kímélte magát a levelet sem és az ágytakarót sem. Meghökkenve pillantok fel gondolataim közül. Pislogok egyet a mesélése hallatán, majd elfintorodom. Inkább átkozná, gondolom morcosan a sütimet nézve, én is azt teszem… Malfoy vagy nem mondhatsz ilyet! – szól a vészcsengő én meg inkább jóízűen harapok a süteményemből. - Tényleg nagyon aranyos anyukád… - pajkos mosolyt vetek rá. – Hány éves is? Azt hiszem tényleg hamar meg kell látogatnom. Természetesen csak viccelek, semmi pénzért nem kezdenék ki az anyjával. Nem jönnek be az idősebb nők vagy lányok. Azonban az feltűnik, hogy Blaise-nek ez kényes téma, vagy legalábbis zavarban van. Talán komolyan vette, amit mondtam? Pedig igyekeztem nem úgy mondani. Mindesetre nem akarok én határokat feszegetni, könnyen veszem a témaváltást és magamhoz ragadom a szót saját tapasztalataimmal. - Narcissa sem dolgozott, szerintem soha életében. Apám csak azért tartotta őt természetesen, hogy szép legyen – mondtam egy fanyar mosollyal, de a szám széle megremegett az elfojtott haragtól. Aztán felnevettem, ahogy felidéztem anyám kétségbeesett arcát, amikor egy halom pergamennel a kezében – amik beadandók voltak – jött felém és kérte, hogy segítsek a javításban. – De majd most megtudja – somolyogtam, ahogy rájöttem, hogy az volt a legmeghitebb közös délután, amit Narcissával töltöttem. Majd visszaemlékezek Blaise hangnemére, ahogy az anyjáról beszélt. Kíváncsi voltam az enyém hogyan hangzik… - Ti szoros kapcsolatban vagytok? – bukott ki belőlem, pedig ennyire személyes kérdést nem akartam feltenni. Azonban a család nálam mindig is kényes téma volt és most talán még inkább az lett, főleg, hogy jóformán nálunk ez hiányzott. Érdekelt, hogy náluk mi a helyzet, mert ők is hasonló közegben élnek és… mégis másmilyenben. Persze, ha nem akar rá válaszolni, akkor sem bántódtam volna meg. - Ó, igazán? – nevettem fel, majd rávillantottam egy vigyort direkt úgy, hogy látszódjon a közte ragadt csokoládé darab. – Halljam az A tervet! Erre aztán nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis hogyan próbálkozna. Talán még meg is vitatom vele, és ötleteket adok. Ez a gondolat megnevetett, főleg az utána lévő: Lehet még reménykedni is kezdek. - Uhh… nos, igen, az nem volt egy kellemes év. Nem félek a csúszómászóktól, de… azért egy olyan bazi nagy valamit elképzelni, ahogy egyben bekap. – Megborzongtam, majd le is tettem a kezemben tartott süteményt. – Ez viszont nagyon érdekes hangzik. Nem gondoltam volna Blaise, hogy ilyen nemes célok hajtanak téged. Jó, hogy nem jelented be, hogy mostantól Potterrel lógsz – cukkoltam szemöldök húzogatva. Majd meghökkenve néztem rá, ahogy törökülésbe helyezkedtem teljesen felé fordulva. – Nos… - kezdtem elgondolkodtam. – Erre még soha nem gondoltam – vallottam be végül egyszerűen vállat vonva. – Igazából először még szeretném meglátni, hogy egyáltalán túl élem-e ezt az évet. Néha úgy érzem, hogy képesek lennének a folyosón szétátkozni akár – mormogtam, megtámasztva államat öklömön. Aztán hirtelen elvetjük a komoly témákat és minden a feje tetejére fordul. Elgondolkodva vajon mit gondolhattak azok, akik esetleg lefelé tartottak Hagridhoz, vagy a fekete tóhoz egy sétára, vagy esetleg ez óratoronyhoz, és megláttak minket… Nos, holnap megtudom úgy is, mert itt úgy terjed a pletyka, mint a futótűz. Már magam előtt látom, ahogy a hugrás vagy hollós srácokat azzal riogatom, hogy hadd csókoljam meg őket. Ezen még jobban kellett nevetnem, nem csak Blaise meglepődött képén, amikor még azt hitte, hogy tényleg meg is teszem, vagy hogy most hogy fetreng a földön. - Szánalmas vagy – röhögtem rajta én is kétrét görnyedve. – Most megkaptad. Többet ne kezdj ki egy Malfoy-jal! – fenyegettem meg mutató ujjammal, majd ismét a földre estem és le sem tudtam vakarni a vigyort az arcomról. Gyanútlanul heverésztem a fűben. Élveztem a kellemes fuvallatot, ami simogatta a bőröm, hallgattam a fű enyhe suttogását, és sütkéreztem a nap meleg sugaraiban, amikor hírtelen egy szörnyeteg ugrott rám. A támadás váratlanul ért és még váratlanabb volt, hogy olyan fegyvert használt ellenem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. - Te seggfej! – kiáltottam rá, de vinnyogásba ment át a hangom és izegni-mozogni kezdtem kezeitől remélhetőleg távolabb akartam kerülni. – Szállj… már le… rólam! – próbáltam arrébb tolni a fejét, de közben újra és újra röhögő görcs tört rám, ahogy nem hagyta abba a csikizést. – Blaise! Meg fogsz ölni! – Nyilván ez nem volt olyan rémisztő gondolat, miközben már fájt a hasam a nevetéstől. Hmm… érdekes lenne, ha nevetésbe halnék bele. De, neeem. Egyelőre nem adom meg neki ezt az örömöt. Így hát pálcát rántottam és elkiáltottam magam: - Finite Incantatem! – Ezzel pedig megszüntettem azt a bűbájt, ami elvarázsolta a mi kis drága fűzfánkat. Szürke íriszeim Blaise-re villantak. – Szedd a lábad!
Odanyúltam, és vigyorogva megveregettem a vállát. Ezeken az egoista beszólásain mindig annyit mosolyogtam. Még emlékszem arra is amikor az első vonat út elé, csak úgy odaállt hozzám, és a családomhoz, és olyan magabiztos tökéletességgel kijelentette, hogy ő Draco Malfoy, és hátul lesz a többi mardekárossal, mert biztos benne, hogy oda fog járni, és azt is tudja, hogy én is oda fogok kerülni, ezért mindenképpen keressem majd meg. Anya ezen remekül szórakozott, és ez az énje, amit Draco most produkált, kicsit hasonlított gyerekkori önmagára, mert természetesen már nem lehet ugyan az. Mindenki változik, nincs olyan, hogy ugyan az az ember marad, még ha szeretne is valójában az maradni aki volt. Eleinte én sem voltam ilyen, el sem hiszem, hogy az én voltam aki csendben meghúzódott inkább, és csendben vizslatta az eseményeket. Anyám azt mondta, hogy pedig higgyem csak el. Gyerekként csendes és szófogadó voltam, ha nem voltunk otthon. De ott az a nagy HA, mert elég rossz voltam otthon, összetörtem a dolgokat, és kergettem a nagy fehér macskánkat, majd anya ruhájába öltöztettem. Szegény Mr. Cat, nyugodjon békében. Nem élt olyan sokáig, összesen hét évig, valószínűleg kimerítette az előlem bujkálás, mert amiikor meglátott mindig eliszkolt, én pedig szaladtam is utána.. Azok a régi szépidők, amikor még nem volt semmi gond, amikor gyerek voltál. A gyerekkor viszont nem egy bizonyos korig tart. Nem határozható be, hogy gyerek vagy 14 éves korig! Ezt nem lehet meghatározni, bár én szívesen utaznék vissza a múltba, újra átélni azt, mert vannak olyan pillanatok amiket valószínűleg máshogy csinálnék, és vannak olyanok amiket újra átélnék. -Ez megfelel Draco, de mondjuk mondhattad volna hangosabban, hogy azok a csajok is hallják- Böktem a fejemmel a tőlünk jó pár méterre álló lányok felé akik vihogva néha-néha idelestek. - Biztosan értékelték volna Draco, és rád vetették volna magukat.- Kuncogtam föl, és intettem a lányoknak, akik zavartan vihogva elsiettek, amikor rájöttek, hogy észrevettük őket. Buta kis harmad, esetleg negyedévesek lehettek a vihogásukból megállapítva, meg hát nem is a mi évfolyamunkba játak, szóval biztos fiatalabbak, meg nem is elég fejlettek. Nala elégedetten huhogott párat, és nyugodtan rám telepedett. -Nem, Nala nem az én baglyom. Anyáé, de igazából szinte mindenki őt használja, mert gyors és a család kedvence. Persze nagyihoz direkt mindig valami én csipkelődős baglyot küldök, hogy jól megcsipkedje!- Nevetek föl gonoszkodva. Imádok borsot törni Zambini nagymama orra alá. Igazából mi ketten utáljuk egymást, már egy jó pár éve, azóta a bizonyos eset óta amikor ráüvöltöttem, hogy kussoljon. Bevallom tényleg nem volt szép így beszélnem a saját nagymamámmal, de megérdemelte! Hajnalban ott hápogott a fülembe, vagy milliószor ismételve a nevem, én pedig nem bírtam tovább. Na persze neki meg a fránya büszkesége meg nem bocsátott meg nekem! Pedig én hülye apám parancsára még szerenádot is adtam. A saját nagyanyámnak! Na de azóta mi hadilábon állunk egymással, ott rondítunk a másik életébe ahol tudunk. Kész csatatér a kúria ha hozzánk jönnek látogatóba. Komolyan anya és apa mindig lopakodik, nem tudhatni épp mikor repül feléd egy tejszínes pite! -Nem igazán szoktam levelezni. Mégis miről írjak? A szerelmi életemről? Anya úgy is tudja, hogy minden nap más csaj fekszik az ágyamba, és nem igazán hatja meg a dolog..- Vontam meg a vállamat. Igaz ami igaz, nem szeretek annyira levelezni. Mégis kinek írjak? Apámmal örülünk, hogy csak nyáron látjuk egymást, anya meg minden hónapban ír egy kimerítően hosszú levelet, amire én mindig az évszak végén válaszolok, több oldalas hosszú levéllel. -Hát ha tényleg aranyosnak gondolod, eljöhetsz hozzánk a szünetben!- Mosolyodtam el halványan. Igazából lányokon kívül eddig egy barátom sem volt nálunk. Én sosem hívtam senkit, mert nem nagyon voltak barátaim. Őszintén? Régen úgy gondoltam, hogy nincs rájuk szükségem, a csajok úgy is kitöltötték a napom háromnegyed részét, most viszont ha kilépünk majd a Roxfortból, immáron utoljára, senki nem lesz ott mellettem akihez fordulhatok majd. -Nemrég múlt 28 éves!- Kacsintottam Dracora. Persze ez nem igaz, de a hölgyek korát sosem illik kiadni, sem megkérdezni tőlük. Természetesen tudom mikor született az édesanyám, de otthon sosem beszélünk róla ki hány éves, csak nagymamának szeretem felemlíteni, hogy milyen ráncos ahhoz képest, hogy még csak 65 éves. -Kérdezhetek valamit Draco?- Fordultam felé komoly arccal, majd meg sem várva a válaszát, gyorsan feltettem a kérdést. -Édesanyád miért a keresztnevén szólítod?- Tettem fel a kérdést teljesen komolyan, és elgondolkozva. Ez számomra nagyon furcsa, mivel én sosem szólítottam a szüleim a keresztnevükön, mindig anya és apu voltak számomra. Persze Draco úgy sem fog erre a kérdésemre válaszolni, ha nem szeretne, de azért én kíváncsi vagyok rá . -Igen elég szorosa kapcsolatom anyával. Igazából ő teljesen más, mint a többi aranyvérű.. teljesen máshogy nevelt minket, és sokkal több mindent megenged!- Vontam vállat. Hát igen anya sosem volt a fegyelmezés híve, és szerintem sosem lesz az. -Kérlek szépen az A-terv a következő: Mindenképpen iskola időben kell megvalósítani, mert fontos hozzá, hogy be tudjak csalni a Tiltott Rengetegbe. Egészen mélyen, hogy a sikításod se hallják. Aztán ráveszlek, hogy ússzunk a folyóban! Minden bizonnyal mindketten alsógatyára vetkőzünk, én kikötözlek egy fához, a pálcádat eltöröm, otthagylak, egy hét múlva pedig eltemetlek!- Nevettem föl hangosan. Persze, ez sosem sikerülhetne. Na nem mintha megpróbálkoznék valaha vele, de akkor is abszurd ötlet, de ezt most rögtönöztem, ennél jobb nem ment. -A folyosón szétátkozni? A gorilláid mellett? - Bámultam rá meglepődve. -Ezt te meg ne így fogd fel Draco, mert szétverlek!- Emeltem föl fenyegetően a mutató ujjamat, és a szemébe néztem, a hatás kedvéért még össze is szűkítettem a szememet, aztán hirtelen elvigyorodtam és perverz fejjel ráugrottam, mire ő hasba rúgással, és lefejeléssel jutalmazott. A földön fetrengtem, és jajgattam. -Eszement!- Üvöltöttem majd rávetettem magamat, és csiklandozni kezdtem. Én azon röhögtem, hogy ő röhögött, ő meg azon, mert kínoztam. Tök vicces volt.. -Hiányzott a Z terv! Ez lesz az!- Kiáltottam föl elégedetten, és tovább csikiztem volna, ha ő nem kapta volna elő a pálcáját, és a fára nem szegezte volna. Lemerevedtem, és lassan a fa felé fordultam. Annyira éreztem, hogy ez lesz! A fa lassan megmozdította az egyik ágát, aztán csapkodni kezdett. -Idióta!- Üvöltöttem és arább vetettem magam, hogy a könyvem és a süteményem fölkapjam. -Hogy máshogy oldanád meg, minthogy megölsz minket evvel a rohadt fával?- Ordítottam, és a könyvemet a kezem közé szorítottam, a sütis dobozra meg idegesen rányomtam a tetejét, és fölálltam volna.. ha az egyik ág bele nem csapódott volna a mellkasomba. -Azt a rohadt.. Malfoy ezt még megkeserülöd!- Tapogattam meg a mellkasomat, és szaladni kezdtem Draco felé. A gondolataimba bekúszott a fa recsegő hangja, ahogy csapkodott mögöttem. Mindig is utáltam ezt a rohadt fát.
words:1071 tagged: draco notes: nagyon béna lett bocsi |: ><
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Fúriafűz 
