× 652 SZÓ × VISELET × AZÉRT NEM ÍRTAM OLYAN KÉSŐN... ×

- Szóval ma kell menned a...
- Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Igen, ma - bólintok rá, miközben egy sóhajtással nyugtázom, hogy Alexis megint mosolyog az orra alatt. Természetesen az iskola nevét illetően. - Tizenkettőkor indulok. - Így az ebédlőből visszainduló tömeget is éppen elkerülöm, és még csak nem is érkezek túl későn. Tökéletes. Egy-két lépcső után már el is rejtőzhetek a szobámban, hogy véletlenül se közelítsen meg senki. Mármint ha lesz egyáltalán külön szobám. Perpillanat viszont mást sem tudok tenni, minthogy ebben reménykedek. Illetve a készülődésen kívül mást sem tudok tenni, de már alig-alig maradt összepakolni való, épp az utolsó pár felsőmet rakosgatom be a bőröndömbe. Ezek után az egyetlen dolgom, hogy átöltözzek - ami ugye anya előtt nem fog megtörténni. Még mindig ott van pár heg a hátamon ami szintén a tűzesetnek köszönhető, és amit jó pár évig nem leszek hajlandó megmutatni neki. Nem szeretem ha ilyen kis semmiségek miatt aggódik, értem végképp. Márpedig ha látná, abból más nehezen sülne ki. Inkább megvárom, míg kimegy és magamra hagy, mindkettőnknek jobb lesz úgy. Mostanában úgy sem szokása sokáig cseverészni velem, maximum akkor vetemedik ilyesmire, ha Greg épp nincs itthon.
- Nagyon szűkszavú vagy. Félsz az új sulitól?
Halványan elmosolyodom, majd miután az utolsó ruhával is végzek és összecipzározom a bőröndömet, viszonylag sikeresen tettetve a jókedvemet rápillantok.
- Az, hogy szűkszavú vagyok, egyáltalán nem újdonság - javítom ki. - Mindig is így volt, és így is lesz. Ettől még semmi gondom a Roxfortot illetően. - Csak tényleg félek, csak majd kiesik a szívem a helyéről, úgy izgulok. Végül is ki mondta, hogy ennek feltétlenül gondnak kell lennie? Jó, elismerem, az. Viszont inkább hazudok, mintsem ezzel ketten legyünk így. Majd lenyugszom egyedül. Végül is nem lehet nagy gond, gyorsan beletanulok a boszorkány életbe. Úgy is lesz időm olvasni.
- Rachel, háromnegyed van! Segítsek valamiben? Nehogy elkéss nekem!
Nem lehet nagy gond, csak mindjárt szívinfarktust kapok. Villámgyorsan megrázom a fejem, majd a gondosan kikészített ruháim felé intek, jelezve, hogy lehetőleg öltöznék. Alexis rögtön el is tűnik az ajtóból, én pedig miután felrángatok magamra a mindent és kezembe kapom a csomagom, már követem is a példáját.

Az út körülbelül három óra volt helikopterrel. Mivel ezelőtt még egyszer sem utaztam ilyesmin, nem mondhatnám, hogy ez az idő unalmasan telt - azonban azt sem, hogy jól éreztem magam. Már az első pár órában képes lettem volna megfagyni, ráadásul az az aprócska tény is ott motoszkált a fejemben, hogy nincs sok hátra az érkezéstől. Bármilyen csodálatos is volt a kilátás, bármilyen kedves is volt a pilóta, ezt egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Alexis nem tudott róla, de már egy hete el kellett volna indulnom ide, ennek ellenére az évnyitótól kezdve a házbeosztásig mindenről lemaradtam. Bár kaptam még egy levelet, miszerint a Griffendélbe kerültem és még mindig sok szeretettel várnak, erre egy sornyi választ sem küldtem. Nagy valószínűség szerint senki sem tudja, hogy jövök - akkor legalább is száz százalékig biztos voltam ebben -, és ezt utólag nagyon megbántam. Az, hogy mint mágusok már biztosan értesültek a célomról, csak akkor fordult meg a fejemben, mikor olvasgatni kezdtem az órák listáját, és ráleltem a Jóslástanra is. Hát még mikor a kastély kapujánál állva felfogtam, hogy nem vagyok egyedül! Mondanom sem kell, egyből hatalmas kő esett le a szívemről - és, hogy megint két példát mondjak, ugyan úgy most is, amint egy pár perces megbeszélés után végigsietek a félig-meddig kihalt, csendes folyosókon. Végül is csak megvolnék ezzel. Úgy néz ki, tényleg nem kellett volna annyit aggódni, de hát arra mindig van valami ürügy. Most például a lépcsők, de ez igazán olyan dolog, amit könnyedén ki tudok kerülni. Egyenlőre úgy is felfedezősdit játszok, avagy minden egyes kihalt terembe benyitok és körbejárom. A pálcám úgy is nálam van, többnyire már használni is tudom, tehát akkora gond nem lehet. Főleg egy... párbaj teremben? Elkerekedett szemekkel megtorpanok a küszöb előtt, majd pár pillanatnyi habozás után végül rászánom magam és belépek. Azt hiszem, megvan a kedvenc helyem.