- Ne már, szivi, tényleg...
De azt sem engedi hogy végigmondjam, és meg kell hagyni, ezért szerettem mindig a kis tüzes démont. Oh, anyám... Nem gondoltam, hogy ennyire ki fog akadni, hogy rajtakap, hogy ennyire fájni fog... Pofon csapni nem tudott volna? Nem is tudja, miben tett kárt, tiszta flúgos. Még hogy a nők nem reagálnak túl semmit...
Nagyot sóhajt, mintha csak mérlegelne, majd megrázza a fejét. - Így is túl sok időt pazaroltam rád, szivi - gúnyosan megnyomja az utolsó szót, mire vágok egy fintort. Gyűlölöm a hisztis nőket. Gyűlölöm.
- Nem mondom, hogy örülök, hogy megismertelek, vagy hogy viszlát... - sajnálkozva megvonja a vállát, talán egy kicsit megbánta az előbbit, bár igazán nem is vártam tőle mást. Egy csaj sem köszön el - és erre is számíthattam volna. Nem mintha nekem szokásom lenne a hosszas búcsú...
Hátat fordít és elviharzik, és miután már nem hallom a léptei kopogását, elengedem magam. Pontosabban a fájdalmas részre szorítom a kezem, ami bár nem segít, szinte reflex-szerű, eddig is csak a büszkeség tartott vissza. Én és az a fene nagy büszkeség, hát persze. De ha tényleg nem akarok maradandó károkat (kemény térde volt a kiscsajnak, szó se róla), akkor jobb lesz elbotorkálni az ügyeletre. Valami kis fájdalomcsillapító lötty az öreglánytól, akinél már megfordultam párszor rövid ittlétem alatt, és csodásan leszek. Csak jussak el addig. Ezzel a nagypapa tempóval pedig nem két perc lesz felmászni az elsőre... Ha meg jön valaki, kihúzni magam, ne is sejtse. És persze, ilyenkor nincs nálam napszemüveg vagy símaszk vagy valami... Argh. Tonkin, ezentúl mindig legyen nálad, mindig!
Végül csak felérek, a kedves kis ápolónőm előtt meg nem szégyellem magam, nyögve rogyok le egy székre. Az egyik nő a kastélyban, akivel sosem akartam kikezdeni, és soha nem is ment volna bele - bár ez utóbbiban csak mostanában vagyok biztos, hogy rendszeresen járok hozzá jégért és panaszkodni. Mennyire bizarr? De legalább megszid, anyámra emlékeztet... Lehet, hogy direkt el kéne veretnem magam valakivel, hogy be is feküdhessek? Hm. Azért mazo még nem vagyok. Nem így.
- Valami gyorsan regenerálót nem tudsz adni? - azt bezzeg nem engedi, hogy tegezzem, de kit izgat? Márpedig, ez most tényleg fáj, és bár a jégnek örülök, nem hiszem, hogy elég lesz. És nem tetszik az a sunyi mosolya sem. Ne már. Hisztizni fogok. - Naaa - boci szemekkel nézek rá, de ez mit sem ér, ha hátat fordít. Gonosz. Pedig azt hittem, már kedvel. hah. Inkább nem veretem el magam, mert még hagyna megdögleni is.
- Tökön térdeltek, ez nem vicces! - háborodok fel. Nem gondolhatja, hogy megérdemlem vagy ilyesmi, mert ilyet egy férfi sem érdemel! De persze, nőből van, nem érti. Argh. Nem tudom, mire fel ez a nagy hallgatagság, de inkább csak magyarázok magam elé és nyöszörgök, úgyis tudom, hogy hallja, érti, meg minden egyéb, és ha előbb megyek az agyára, mint hogy megszánna, nekem az is megfelel.

Utálom ezt a nyüzsgést. Egyszer akarok trécselni, és olyankor is csak magammal lehet, mert az öreglánynak már nem vagyok elég szórakoztató. Kit érdekelnek a kis ugrabugráló taknyosok? Utálom a gyerekeket, és erre beköpné anyám - vagy a gyógyító néni -, hogy hát még én is az vagyok. Francokat. Többet láttam én már a kis mitugrászoknál, szóval senki se hasonlítson hozzájuk, rendben?
Ott tartottam, hogy magamban motyogok, kicsit sem beteges, de hát itt már senki sem normális. A Madam meg ahelyett, hogy az újabb sikersztorim hallgatná össze-vissza szaladgál, néhányan kiskutyaként loholnak utána... Na, itt jön a képbe, hogy én nem tudok, legalábbis nem szívesen mozdulok. Főleg, hogy így lógva lettem hagyva, semmi fájdalomcsillapító, pedig én már nagyon begyakorolt trutyi-ivónak számítok. De még egy mugli bogyó is megtenné, csakhogy, minő meglepetés, olyat nem tartok magamnál. Ha lemegyünk Roxmortsba, beszerzek valahonnan, nem érdekel, nem tetszik ez a figyelmetlenség. Kit érdekel, hogy az ott eltörte a karját? Majd legközelebb jobban vigyáz. Nekem súlyosabb problémáim vannak, miért nem látja be senki?
Mikor a vörös tornádó felkiált, hátranézek, mert engem csak ne keressen McGalagony. Nem örülök, hogy nem áll mögöttem egy szerencsétlen a sok közül, biztosan én vagyok az... És ha itt maradok? Le vagyok sérülve, nem tudok menni, nagyon sajnálom, blablabla. Valamilyen belső hang azt súgja, hogy most a vénlány is örül, hogy megszabadul tőlem, pedig ez a mai micsoda egy sztori lett volna! Lehet, hogy este visszajövök elmesélni neki az egészet... Kéne már valaki, aki nem ő, és rendesen meghallgat, de naplót írni túl csajos, és egyébként is, az nem tud válaszolni. A végén még skizofrén leszek...
A csaj lecsap, nemhiába gondoltam rá eddig is tornádóként, úgy rohangál, mintha felhúzták volna az örökmozgóját. Mozoghatna rajtam is, csak ne most, miért most? Időzítés, babám, hallottál már erről a fogalomról? Nagyon rosszul csinálod.
- Nemakarokmenni - nyöszörgöm. - Igenis sú... - stop. Kezeskedik? Kezeskedik? Na jó, van, amire nem tudok nemet mondani.
Meglep, hogy kézen fog, de nem tiltakozok olyan nagyon... csak egy kicsit. Azután már próbálok rendesen menni, ahogy felrángat, és örülök, hogy már nem látta, hogy hogy szorongattam magamhoz azt a csomag jeget. Szánalmas vagyok, tudom én... És még annyira szívesen sajnáltattam volna ott magam, de hát, ha McGalagony keres... Miért hazudozik itt mindenki?
- James Tonkin - rázok vele kezet, kis határozott csitri, tetszik. - Hívjon, ahogy akar, Miss Bones... Miért Annie? És szabad megtudnom, miért kellett olyan sietősen távoznunk? Tönkretette a délutáni programomat... - persze, igazából nem, de kit érdekel? Simán megtehette volna. Mellesleg, még mindig nem értem, honnan tudta ránézésre megállapítani, hogy semmi bajom, mikor igenis van. Olyasmi, amit nem fogok az orrára kötni, és örülnék, ha nem szaladna el, mert nem szívesen rohannék utána.