Friendship.

Éreztétek már úgy, hogy semmi másra nincs szükségetek, csak alvásra? Hogy napokig képesek lennétek aludni, hogy kipihenjétek lelketek fájdalmát és fáradtságát? Ilyenkor végre megáll a világ, lassít, fékez, addig, míg már nem is szédülsz annyira, s képes vagy levegőt venni. Pihenni. Mert semmi nem számít, ami oda kint zajlik. Pihenned kell, hogy meg tudd gyógyítani meghasadt lelkedet.
Én így éreztem magam. A tegnapi roxmortsi kirándulás után egyenesen a klubhelységbe jöttem, konkrétabban az ágyamba, s addig sírtam keservesen, míg egyszer csak álomba nem sikerült ringatnom magam egyenletes zokogásommal. De álmaim tovább gyötörtek, újra és újra játszódott le bennem Blaise-zel való beszélgetésem, s időről időre azon kaptam magam, hogy újra felzokogok álmomba, majd pár pillanat múlva újra elnyom a fáradtság.
Így ment ez, egész éjjel, majd egész nap. Nem is halottam, ahogy a többiek összekészülnek, majd reggelizni, később pedig ebédelni mennek. Mindkét étkezést kihagytam, nem akartam senkivel beszélni, legfőképp nem akartam Blaise meggyötört tekintetébe nézni. Inkább elhúzva hagytam baldachinomat, s csendben tovább aludtam.
Egészen addig, míg meg nem hallom saját nevem. Először csak fejemre húztam a párnámat,c csak hogy eltüntessem magam, hátha így láthatatlan leszek. Ám bárki is volt az, aki keresett, nagyon kitartó volt, mivel az ajtónyikordulás után újra nevemet kiáltotta. Dühösen vettem le a párnát a fejemről, s ültem fel nagy nehezen.
- Ne ordítsd, kérlek, szétmegy a fejem! – suttogom hangosabban, majd elhúzom a baldachint, s kissé kócos hajjal, de annál nyúzottabb arccal nézek rá a belépő Kyra-ra.
Hatalmas ásítás hagyja el számat, majd pár simítással eligazítom hajamat, s megigazítom magamon a macis pizsamámat. Igen, macis pizsamába alszom. Ettől egy kicsit úgy érzem, hogy nem felnőnöm, megint gyerek lehetek. No, persze azért mutatkozni nem szoktam ebben, de miután Kyra nagyjából az összes ruhámat ismeri, beleértve az összes ilyen pizsamámat – mert hát nem egy van -, így nem is fáradtam azzal, hogy eltakarjam magam. Igazából nem is érdekelt jelenleg, hogy mit gondol a kinézetemről, hisz ez volt a legkisebb problémám.
- Mi van már Kyra, ég a kastély? – nézek rá meggyötört, fáradt arccal, miközben próbálom szemem hozzászoktatni a fényhez, de még mindig csak hunyorogni tudok.
Elképzelésem sincs, hogy mennyire nézhetek ki szarul…

Friendship.

Beletelt pár percbe, mire egy nagy fehér volton kívül mást is láttam Kyrából. Nem tudom, hány órát alhattam, de a szemem olyannyira hozzászokott a sötéthez, hogy mikor kinyitottam, jóformán semmit nem láttam.
Halkan sóhajtottam kérdésére. Mostanában mindenki ezt kérdezte tőlem, s habár szívem szerint azt válaszoltam volna, hogy nem, nem vagyok jól, sőt kifejezetten pocsékul vagyok, mégis mindig azt feleltem, hogy: Igen, jól vagyok. Ám úgy döntöttem nem válaszolok erre a kérdésre, csupán megengedek magamnak még egy sóhajt, majd egy apró, hálás mosolyt, mikor elsimítja szőke tincsemen arcomból.
Habár Dracoval való szakításunk után Kyra és Malfoy együtt voltak, mégsem haragudtam rá. Tudtam, nem az Ő hibája a szakítás, és még ha volt is bennem egy ideig némi tüske, hamar elmúlt. A Roxfortba érkezésem első napjától kezdve barátok voltunk, és egy ilyen dolgon nem akartam hepciáskodni. És egyébként is elkerülhetetlen volt, hogy Draco Malfoy végigmenjen az egész Mardekár női csapatán.
- Bizonyára. – feleltem neki apró mosollyal, de nem igazán voltam viccelődős kedvembe, és nevetni sem tudtam, az égő kastély látványán. Főleg mert kezdtem úgy érezni, hogy lassan én is porig égetem magamat.
Ahogy Kyra őszinte, aggódó tekintetébe néztem, legszívesebben mindent elmondtam volna neki. A legnyomasztóbb az egész helyzetben az volt, hogy Daphnen kívül senkivel nem tudtam megbeszélni, és sokszor egyedül éreztem magamat a titkommal. pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha legalább a barátaimnak elmondhatom. Nem éreztem volna azt, hogy ez a titok ólomsúlyként nehezedik vállamra. Nem is csoda, hogy erős késztetést éreztem arra, hogy most és itt végre színt valljak.
Mikor megéreztem kezét sajátomon újra rápillantottam. Semmi más vágyam nem volt ebben a percben, mint kitálalni. Csak attól féltem, Kyra mégiscsak elszólja magát valakinek, és akkor a pletyka futótűzként terjed majd végig az iskolán, amíg bele nem jut egy tanár fülébe. És ez volt az, ami igazán visszatartott.
- Olyan helyzet állt elő, amiből nem tudok kimászni… - szólaltam meg végül halkan, s rekedten, valószínűleg a sok alvástól. – Azt hiszem nagy hibát követtem el…
Sóhajtva temettem bele arcomat tenyerembe, s próbáltam összeszedni magamat. Nem az volt az igazán nagy hiba, hogy összejöttem egy estére Blaise-zel, hanem azt hittem, képes vagyok mindent megúszni, s nem történhet baj. A figyelmetlenségem és a nemtörődömségem okozta a vesztemet.
- Lefeküdtem Blaise Zambinivel… - hadartam egy szuszra, majd félve Kyra pillantottam.
És a probléma lényegesebb részét még nem is érintettem.

Friendship.

Bólintottam, s halvány mosoly jelent meg szám szélén. Tudtam, hogy bízhatok benne, éreztem a zsigereimben, ösztönösen tudtam, hogy Ő nem árul el engem.
- Tudom drága! – szóltam halkan, majd kezem kezére helyeztem. Aztán csak figyelemmel követtem, ahogy szavaim milyen reagciót váltanak ki barátnőmből.
Figyelem, ahogy elsápad Kyra, s furcsa kifejezés jelenik meg arcán. Kissé összevonom szemöldököm, hisz nem tudom hova tenni a dolgot. Tudtam, hogy nem tettem miatt botránkozik el ennyire. Talán még mindig szerette Blaiset? Tudtam, hogy együtt voltak, hogy gyermekkoruk óta barátok, de miután Kyra szakított Blaise-zel, és semmi bonyodalom nem volt köztük ezután, gondoltam ebből nem származhat probléma. Elvégre Ő is összejött Dracoval a szakításunk után, tudván, hogy én még nem léptem túl rajta. Nem akartam Őt bántani ezzel, de úgy gondoltam, ebből nem lesz köztünk probléma.
Követtem tekintetemmel mozdulatait, ahogy feláll, majd tölt magának egy pohár vizet. Nem igazán értettem furcsa viselkedését, de jelen helyzetben inkább nem is törődtem vele. próbáltam összeszedni gondolataimat, hiszen nem egy hétköznapi dolgot akarok neki elárulni, hanem a jelenlegi legféltettebb titkomat.
Kérdésére elmosolyodtam. Micsoda abszurd kérdés.
- Persze, hogy nem! – csattantam fel, leginkább csak azért, mert ez is bosszúságot okozott volna. Legalább lett volna rossz, de még ezt sem mondhattam el.
Blaise értette dolgát, nem véletlen volt ilyen nagy rajongótábora, s nem csak a mardekáros lányok körében. Hiába is próbáltam volna tagadni, Blaise számomra a tökéletes férfi volt. Kivéve a stílusát, a gondolkodás módját… Nem, a testi összhang tökéletes volt köztünk, csak a kommunikáció okozott problémát számunkra.
- Nem az a baj, hogy lefeküdtem vele. Az magában… nem lenne probléma. – húztam el számat kelletlenül.
Aztán csönd. Nem mertem kimondani azt a két szót, ami hetek óta ólomsúlyként nehezedik rá a lelkemre. Pedig tudtam, hogy ez lenne a legjobb, hogy végre kiürítsem magam, s mindent elmeséljek Kyrának. Tudtam, hogy megértő fülekre lelek, vigasztalásra, megértésre. Hogy nem fog ítélkezni felettem, s nem azért, mert tettem olyan patyolat lenne, hanem mert Ő ilyen. Barát, aki nem nézi le, nem ítéli el a másikat egy rossz lépésért. Igaz, az enyém már nem is lépés volt, inkább elefántugrás, de a történet szempontjából lényegtelen.
- Terhes vagyok, Kyra… - nyögtem ki végül, s hangom megremegett. Nem néztem rá, újra kezembe temettem arcomat, s éreztem, hogy tenyeremet elkezdik áztatni sós könnyeim. – Uramisten! – nyögtem fuldokolva, talán éppen pánikrohamot készültem kapni. Azzal, hogy Blaisen kívül másnak is kiejtettem ezt a szót, egy olyan személynek, mint Kyra, mindent lavinaként indított meg bennem.

Friendship.

Vártam a reagkciót, hát… azt hiszem meg is történt.
A pohár hangos csörömpöléssel esik ki Kyra kezéből, s habár nem néz rám, szinte látom, hogy egész arcából kifut a vér. Nem néz rám. Miért nem fordul felém, s néz végre a szemembe? Elég olyan ember van az életemben, aki folyamatosan hátat fordít nekem, nem kell, hogy ezt a tábort Kyra még gazdagítsa is. De nem teszi. Csak bámul ki az ablakon. Lehet, hogy sokkot kapott a nem várt hírtől? Hát én is sokkot kaptam, mikor megtudtam.
Kérdésére vágtam egy pofát, amit szerencsére nem látott, mert még mindig nem méltóztatott felém fordítani a képét. Úgy látszik, Kyraból ma csak a hülyeség árad, mert egy értelmes kérdést sem tud feltenni nekem, ami egyszerre zavar és idegesíti is, főleg, mert egyáltalán nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy elviseljem az emberi hülyeséget.
Sóhajtottam, miközben próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, s nagyon meg kellett erőszakolnom magam, hogy véletlenül se kapjak fel egy párnát, majd vágjam hozzá barátnőmhöz. Sikerült, így néhány apró levegővétel után sikerült legyűrnöm magamban a késztetést, hogy bárkiben is kárt tegyek. Kyra hátára bámultam, tekintetem nagyjából lyukat égetett a felsőjébe.
- Tényleg azt akarod, hogy még egyszer kimondjam? – kérdeztem kicsit nyersebben, mint ahogy akartam.
Nem értettem, hogy miért ilyen furcsa. Nem volt elég, hogy a saját bajom miatt aggódhattam, most még agyalhattam azon is, hogy miért ilyen a barátnőm. Egy dologban voltam csak biztos, hogy Blaise szerepe igencsak közrejátszik a dologban. Nem tudtam mit tenni, hisz Kyra sosem beszélt úgy róla, mintha Ő lenne élete nagy szerelme, s tekintve, hogy képes volt összejönni az én volt barátommal úgy gondoltam egy rossz szava sem lehet. Mert azt viszont mindenki tudta, hogy állok Dracohoz, s milyen érzéseim voltak, esetleg vannak vele kapcsolatban. Kár lett volna titkolni, én pedig nem is próbáltam.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet, hiszen mindenre felvoltam készülve, de arra nem, hogy Kyra így reagál.
- Egy hónapja hurcibálom ezt a terhet a hátamon, és te nem szólsz egy árva büdös szót sem. – csattantam fel kissé elkeseredetten. – Legalább nézz rám, az istenért! – fakadtam ki, s dühömben könnyek gyűltek a szemembe.

Friendship.

Igen, biztos. – feleltem kelletlenül.
Zavart, hogy még mindig nem nézett rám, hogy nem szenteli nekem teljes figyelmét. Végül, kis idő elteltével felém fordult, én pedig meglepetten vonta fel a szemöldökömet, mikor eljutott agyamig, hogy Kyra sír. Hatalmas krokodilkönnyek csorogtak le arcán. Ha lehetséges, még jobban összezavarodtam. Oké, hogy nem volt felkészülve a hírre, na de miért sírt? Ennyit jelentett volna neki Blaise? Volt egy gyanúm, hogy igen, de azért nem számítottam erre.
- Kyra? – kérdeztem halk suttogással.
Szőke barátnőm könnyező látványa kicsit megrémített. Nem sűrűn láttam Őt ilyen állapotban, ahogy Ő sem engem, ezért megdöbbentett a látvány. Éreztem a fájdalmát, kezdtem kissé rosszul érezni magamat, hogy én vagyok ezért a hibás, habár nem tudtam a háttérben meghúzódó tényekről. Persze, lelkiismeret furdalásom hamar elillant.
Összezavarodva tekintettem rá, s még fejem is kissé megráztam, utalva rá, nem értem milyen bosszúról beszél. Nem volt olyan barátnőm? Éreztem, ahogy pulzusom az egekbe szökik, úgy dörömbölt a szívem bordáim alatt, hogy féltem el is töri őket. Elárultalak. Lefeküdtem Dracoval mikor még együtt voltatok – visszhangoztak szavai a fülemben. Nem hittem el, amit mond…
Minden vér kifutott az arcomból, éreztem, ahogy a hideg, sós könnycseppek végigfutnak arcomon. Nem tudom, mikor kezdtem el sírni, talán dühöm annyira elfátyolozta bánatomat és gyűlöletemet, hogy észre sem vettem. Szám egy vékony vonallá préselődött, fogaim hangosan csattantak össze, ahogy összeszorítottam őket. Kék szemeimmel valószínűleg ezekben a percekben ölni lettem volna képes. Ölni akartam.
Egyre nehezebben kaptam levegőt. Az elmúlt évek fájdalma hirtelen rám rontott, és éreztem, hogy mindent el akar pusztítani. Vidáman rohant végig lelkemen, démoni kacajjal tépkedte le a sebekről a heget, melyek az utóbbi időben úgy tűnt begyógyulni látszanak. Most újra vízesésként kezdett folyni belőlük a vér, s éreztem, abban a percben, ott, a baldachinos ágyamon ülve, legjobb barátnőmre meredve valami újra meghalt bennem.
Utolsó mondatát ugyan halottam, de nem fogtam fel. Nem jutott el semmi más az agyamig, csak egy dolog járt a fejemben. Kyra volt az, akivel Draco megcsalt. A legjobb barátnőm, aki tudta, mennyire szerettem őt akkor és még utána nagyon sokáig. Ő vígasztalt, mikor sírtam, virrasztott velem álmatlan éjszakáimon, s próbált kirángatni abból a mély gödörből, amibe Draco könyörtelenül belelökött. És most kiderül, hogy Kyra volt a hibás. Mert Malfoy, bárhogy is nézzük, pasi, mindig is előrébb lesznek neki testi vágyai, mint az irántam érzett szerelme. De Kyra… ő a barátom, a nővérem, a lelki társam. Volt.
Mégis ezt tette velem.
Gyűlölettel, vegyes undorral néztem, ahogy odalép az ágyhoz. Nem is gondolkodtam, egyszerűen testem uralma alá vette az agyamat, és irányítás nélkül cselekedett. Erőtlenségemnek nyoma sem volt, úgy ugrottam fel az ágyról, mint egy puma, mikor kiszemeli a zsákmányát. Olyan dühvel rontottam neki Kyrának, és vágtam arcon, hogy belesajdult a kezem. Ám mielőtt drágalátos barátnőm akárcsak egy pillanatra is feleszmélhetett volna az előbbi pofonból, újra csattant egy, az arca másik oldalán.
Egész testemben remegtem, kezem ökölbe szorítottam, úgy néztem Kyrára… mint egy ellenségre. Mint egy igazi árulóra. Mert az volt. Elárult engem és a barátságunkat, a belé vetett hitemet, bizalmamat és szeretetemet. Nem volt mentség arra, amit tett. Az, hogy mi történt köztem és Blaise között… Ugyan olyan, mint ami Draco és Ő közte történt, miután szakítottunk. Azt képes voltam elnézni. Többet ért a barátsága, minthogy egy ilyen dolgon ne legyek képes túltenni magamat. De ez… megbocsájthatatlan. Ezt már képtelen voltam lenyelni. Keserű lett tőle a szám íze.
- Hogy tehetted? – suttogtam jéghideg hangon, még mindig elképedve. – Hogy voltál képes ezt tenni velem? – kérdeztem újra, ám most már éreztem, ahogy hangom visszaverődik a falakról. – Szerettem őt! Szerettem, Ő pedig megcsalt. Gyűlölködtél, utálkoztál, amiért ezt tette velem. VELEM! a legjobb barátnőddel! Vigasztaltál, velem sírtál! – könnyeim újra folyni kezdtem, dühös hangom el-elcsuklott a mondat közben. Éreztem, ahogy felemészt. – Mindvégig te voltál az! – ordítottam magamon kívül. – Te voltál az, akit mindketten gyűlöltünk!
Mint aki megtébolyult. Mert meg is tébolyultam a fájdalomtól. Nem voltam képes elviselni.

Friendship.

Néztem, ahogy zokog, és én magam is sírtam. Nem Draco miatt, nem Blaise vagy a baba miatt. Hanem mert ezekben a percekben vesztettem el a legjobb barátnőmet. Gyűlöltem azért, amit tett, de még jobban gyűlölet azért, hogy elmondta. Nem akartam tudni róla, nem akarok tudni róla! Bár kitörölhetném a fejemből, hogy újra szeretni és bízni tudjak Kyrában. De nem lehet. Csak az a kép lebegett a szemem előtt, hogy ez a kettő képes volt a szemembe nézni, eljátszani, hogy szeret engem, hogy fontos vagyok, miközben egymással hetyegtek egy üres terembe. És ez a kép megőrjített a szó szoros értelmében.
Elárultam? Én? Majd megütött ott nyomban a guta. Esküszöm, nem sokk hiányzott ahhoz, hogy agyvérzést kapjak. A nagy sápadtságból fejem átváltott a pipacspirosra. Mintha meggyújtották volna a képemet, úgy kezdett el égni. Nem hittem a fülemnek?
- Én árultalak el téged? – mennydörögtem, akár egy sárkány.
Azt hittem hülyéskedik. Tényleg azt gondolta, hogy nekem ez áldás? Hogy az volt minden álmom, hogy terherbe essek a Roxfort csajozó gépétől mindössze 17 évesen? Mintha egyáltalán nem is lenne eszénél, fel sem tudtam fogni épp ésszel, hogy képes összehasonlítani a kettőt.
Hisztérikus nevetésbe törtem ki, mint aki valóban megőrült. Kezdtem azt érezni, hogy tényleg idegösszeroppanást kapok. Hogy nincs már visszaút ennek a szakadéknak a szélétől. Mintha az egész univerzum ellenem játszana.
- Te normális vagy egyáltalán? – förmedtem rá, és felé léptem egyet. – Hogy van képes összehasonlítani a kettőt? TE szakítottál Blaisezel. És én nem árultalak el, évek óta nem vagytok együtt, és honnan a fenéből kéne tudnom, mennyire szerelmes vagy belé, amikor Dracoval is összejöttél, ja, ne felejtsük el, hogy a HÁTAM MÖGÖTT?
Istenemre esküszöm, nem sok tartott vissza, hogy neki essek. Az összes szál fogát ki akartam verni, de puszta tiszteletből nem ütöm meg. Többet nem. Az a kettő kijárt neki, de nem akartam neki több fájdalmat okozni, még annak ellenére is, amit tett. Ő Kyra volt. Barátnőm első óta. Volt. És annyira tiszteltem őt, hogy nem emeltem többet rá kezet, bár ha szemmel lehetett volna ölni, tuti, hogy már egy rakás hulla lett volna belőle.
- Esküszöm elment az a maradék eszed is! Tizenhét éves vagyok! És terhes vagyok a fiútól, aki mindent megfektet, ami él és mozog! Szerinted ez a jövőképem? Szerinted nem vágytam szerelemre, családra? De, igen, de nem így! Én nem akartam ezt!
Idegesen túrtam bele hajamba. kellett valami pótcselekvés, hogy lefoglaljam végtagjaimat, mielőtt gondolkodás nélkül cselekednének. Olyan düh uralkodott el rajtam, amilyen még soha nem éreztem. Ami elvette a maradék józan eszemet is. Már nem tudtam máshogy tekinteni Kyrára, mint árulóra, csalóra, ellenségre.
- Te vagy az áruló, Geller! – sziszegtem közelebb hajolva hozzá, talán megismerkedésünk óta először szólítottam a vezetéknevén. De most túl barátságosnak tűnt volna, ha Kyrának hívom. Egyszerűen nem jött a számra. – TE! Te voltál az, aki lefeküdt a legjobb barátnője barátjával, a szerelmével! Nem pedig én! Blaise-zel egyetlen egyszer voltam együtt, te hányszor Dracoval? leszámítva azt, amit persze a hátam mögött csináltatok! – észre sem vettem, mikor kezdtem el újra ordítani, csak azt hallottam, hogy újra tőlem visszhangzik a szoba. – Annyira undorodom tőletek, hogy mindjárt elhányom magam! – kiabáltam újra, immáron megállíthatatlanul folytak a könnyeim.
Megállíthatatlanul tört rám a zokogás. Rongybabaként rogytam le az ágy szélére, s temettem bele arcomat tenyerembe. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, a képeket, melyek megjelentek lelki szemeim előtt. Ahogy Draco megcsókol, majd elmegy, hogy találkozzon valahol Kyrával. Majd visszajön hozzám, megölel, és a fülembe súgja, hogy szeret. Hogy Kyra úgy tesz, mintha a barátom lenne, mintha nem döfött volna tőrt a szívembe, amit most újra és újra megforgat benne.
Úgy éreztem, az életem egy megállíthatatlan könnyzuhatag. Már úgy éreztem kiszáradtam, nem maradt több könnyeim, mégis újra és újra rám tört a sírás. Mintha ez lenne a sorsom, a végzetem. Egy életen át tartó szenvedés.