"Rosszkedvünk hosszú telére pillanatnyi tavasz jön csupán, egy eltévedt fecskefütty, ami végigrezeg minden kiégett szobán."
- Nem kell félned tőle, hisz a tűz nem éget, látod a lángokat, de nem lesz bajod, rendben? Engedelmesen bólintok és figyelek minden szóra. Nem olyan bonyolult ez. Bár félvér vagyok, még sosem utaztam ilyen módon, anyám miatt mindig inkább a mugli megoldásokhoz ragaszkodtunk, hogy ne kelljen elválnunk egymástól. Ironikus nem? A metró összetartott minket, és mégis egyedül hagytak. Nagyot nyelek, érzem, ahogy az emlékek a fűben fekvő testekről elöntenek, de nem lenne szabad. Nem akarok hálátlan lenni, aki - mint a nyár folyamán oly sokszor - félbehagy mindent, és elrohan, hogy a takarítószerek között, vagy éppen egy üres, de meglehetősen trollszagú szobában végigbőgje a fél napot. Erősnek kell lennem, és érthetőnek. Gondolataim és érzelmeim leküzdése közben azért figyelek Tomra is. Érthetően kell kiejteni az úti célt, rendben, ez menni fog. Édesanyám fekete gyöngyös nyakláncát piszkálva lépek közelebb a kandallóhoz, remélve, hogy nem szúrom el. Talán nem szoknyában kellene nekiindulnom a nagy kalandnak, amit a hopporral való utazás jelent, de mivel ezt a mellettem álló púpos férfi nem tette szóvá, így hát én sem teszem. - Hova menjek? Kérdezem bátortalanul, hiszen ötletem sincs, mégis kihez kéne mennem először. Rendben, számos név eszembe jut, Justin is és Susan is, de nem biztos, hogy örülnének egy hívatlan vendégnek, alig néhány nappal az iskola kezdése előtt. - Mondjuk Madam Malkinhoz, az Abszol útra. Feleli Tom, némi gondolkodás után. Nem is tudtam, hogy lehet ide is utazni, ez megkönnyítette volna az elmúlt évek bevásárló körútjait, melyekre többnyire apával jöttem. Nagy levegő, kifúj. Csak semmi pánik. Különben is kellene már egy új talár, talán észrevette Tom is, amikor beállítottam hozzá vörös szemekkel, iskolai egyenruhába, valamint az utóbbi időben a szoknyám is kicsit szűk lett. Azt hiszem kezdem összeszedni magam, ami jó, hiszen a szüleim sem akarják, hogy valami bajom legyen. Ruhámat ösztönösen megigazítva lépek végleg a kandallóhoz, egy jó nagy adag port kivéve. Kicsit ki is borítok a szőnyegre, de ahogy elnézem, már nem nagyon árt neki, mintha valaki minden nap remegő kézzel nyúlna bele. Belépve a kandallóba komoly és határozott arccal szembe fordulok Tommal és biccentek neki egyet. - Hamarosan jövök. Muszáj volt ezt is hozzátennem, hiszen így olyan stílusos voltam. Mint aki csak elmegy egy titkos találkára, elrendezi a család piszkos ügyeit és már itt is van. Csak, hogy most nem ez történik, most csak egy talárért megyek. Abban pedig nincs semmi piszkos. - Madam Malkin talárszabászata! Olyan határozott szeretnék lenni, és olyan hétköznapi, hogy még magam is meglepjem, talán ebben van a hiba. A próba nem tart sokáig. Hirtelen felcsapnak a smaragdzöld lángok, kandallók jelennek meg, tűntek el, majd egyszer csak vége. Bár Tom ajánlotta, hogy húzzam be a könyököm és csukjam be a szemem, elfelejtettem. Pontosabban annyira kíváncsi vagyok, hogy nem tudom csukott szemekkel végigcsinálni, a könyökömet viszont tényleg elfelejtem. A vége viszont nem olyan, mint amilyennek tervezem. A napfényes talárszabászat helyett, egy sötétebb, előkelőbb helyre tévedtem, ahol kormos-fekete orrommal és állammal, lehorzsolt, vérző könyökeimmel kívülálló vagyok teljesen. - Au. Csak egy pillanatra látom a szoba elém táruló szeletét, a szőke üstökkel, mielőtt érzem, hogy minden elsötétül, és a fejem koppan a padlón. Hát ez aztán a kínos kezdet.
Lökdösöm még kicsit ide-oda az ételt a tányéron, teljes önuralmat gyakorolva hallgatom apám szavait, és türelmesen várom, hogy befejezze a mondókáját. Aztán leteszem a villát, és egyenesen édesanyám szürke szemeibe nézek. - Bocsáss meg, anyám, de elment az étvágyam – és már állok is fel hátra tolva magam mögött a széket, az udvariasságra adva, amit szigorúan belém neveltek, apám felé is biccentek egy rövidet, de tekintetem leplezetlenül izzik a haragtól. Egyikünk sem szól többet, amíg el nem érem a hatalmas ebédlő kétszárnyú ajtaját.
- Később küldök fel neked valami uzsonnát, szívem – szól utánam anyám. Hangjában aggodalom, türelem, nyugalom. Az én haragom is kicsit alábbhagy tőle. Küldök felé egy mosolyt, aztán kilépek a folyosóra. Egyértelmű, hogy ő tartja gyengéd női kezeivel is szorosan egybe ezt a családot. Nélküle már széthullottunk volna darabjainkra. És nem… nem azzal, hogy gondoskodik róla, hogy eleget együnk, vagy hogy rendet tart a kastélyban, házimanókkal vagy anélkül. Ő a híd köztem és apám között. A biztos pont. Mintha mindig tudná, mit akarunk hallani, mire van szükségünk. Mivel szolgálhat a javunkra. És tudom, már nagyon jól tudom, hogy mindent, sőt, bármit megtenne értünk. Főképp értem. A biztonságomért. Így hát miatta, az iránta érzett szeretetből és tiszteletből vagyok képes némán és türelmesen végighallgatni apám újabb sületlenségeit. De sajnos mintha egyikük sem tudná végre egyszer és mindenkorra felfogni, hogy már nem egy tudatlan gyerek vagyok, akit mindentől és mindenkitől óvni kell, akinek fogni kell a kezét, és vezetni, irányítani minden lépését. Aki nem ismeri úgy apámat mint én, nem is gondolná, mennyi ravaszság lakozik benne. Nem hiába, Mardekáros volt maga is. Képes úgy tenni, mint aki elfogadja és tiszteletben tartja a döntéseimet, de valahogy mégis úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy a nap végére akkor is mindig az történik, amit ő akar. Megjárja a maga kerülőútjait, kiforgatja a szavaimat, és néha még azt is el tudja érni, hogy azt hiszem, tényleg azt akarom, amit ő.
Sóhajtok egyet, majd belököm a szobám ajtaját, és ledobom magam a fotelbe az ablak előtt. Épp azon morfondírozok, hogy előkeresem a tegnap beszerzett, legújabb kviddics magazinokat a fiókom mélyéről, hátha segítenek elterelni a figyelmem az ebédről, amikor valami nagy robajt hallok a hátam mögül. Azonnal felpattanok, mint akibe villám csapott, és egy éles kanyarral fordulok a kandallóm felé, melyen éppen beesik valaki. - Szent szalamandra! Mi a halál folyik itt? Mit keresel a szobámban?! – förmedek rá a kormos érkezőre, aki végül a lábaim előtt landol a padlón, furcsán kitekert pózban, nagy koppanással. Áucs, ez fájhatott! A feje szépen betalálta a deszkákat. – Ahogy jöttél, úgy szépen el is hopporozhatsz, mert nagyon kandallót tévesztettél, aranyom – morgok le a lányra minden kedvességet mellőzve, de mivel válasz még mindig nem nagyon érkezik, kezdem sejteni, hogy talán meg is sérült. Az az ütés lehet, komolyabb kárt is tett benne? Mivel még mindig nem tudom, kivel vagy mivel van dolgom, a pálcámat előre szegezve guggolok le az érkező mellé. - Hé! Egyben vagy? – magamban elmormogok valami illetlent, aztán kicsit beljebb húzva a lányt, segítek neki felülni. Enyhén kábának tűnik, kormos, gyűrött, a karja vérzik is, de mindezek ellenére is felismerem. – Te Hannah Abbott vagy – jelentem ki cseppet sem leplezve a megdöbbenésemet.
"Rosszkedvünk hosszú telére pillanatnyi tavasz jön csupán, egy eltévedt fecskefütty, ami végigrezeg minden kiégett szobán."
A koppanás még megvan, a könnyem is kicsordul tőle. Azt hiszem maga az ijedelem nagyobb, mint a tény, hogy megsérültem. Egy kicsit el is felejtem, hogy hol vagyok, hogy kit láttam az előbb, pedig ez a fajta szőke hajszín már régen beleégett az emlékezetembe. Érzem, hogy megfog, ahogy felhúz, én pedig riad gyerekként, akit elvesztettek egy nagyáruházban kapaszkodom belé, melyet más körülmények között esküszöm, hogy sosem tettem volna. Ő mardekáros, én hugrabugos, azt hiszem erre mondják azt, hogy ég és föld. - Igen. Persze, végigfut az agyamon, hogy tagadom. Hannah Abbot? Ugyan, ki az? Bár ez se lenne olyan nagy hazugság. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Csak egy lány. Egy elveszett ember, aki próbálja kitalálni, hogy ugyan mégis ki ő, és mit tervez az életben. Tudom, hogy honnan jövök, hogy mi történt velem, de fogalmam sincs, hogy hova tartok. Elvesztettem mindent, amim volt. Van pénzem, vannak dolgaim, de nincs hova mennem, nincsenek terveim. Kicsit összegömbölyödök ültömben, szőke, koszos kis manóként, aki megpróbál láthatatlan lenni. - Nem ez volt a célom. Madam Malkinhoz kellett volna mennem, de most csináltam ezt először. Tom szerint elég, ha kimondom hova akarok menni, jól érthetően és oda kerülök. Igyekeztem jól csinálni. Szerencsére nem vagyok olyan maximalista, mint a Hollóhátasok, mert akkor most már biztos, hogy a fejemet verném a falba. Most viszont csak annyit tehetek, hogy a remegő kezemet felemelve letörlöm a könnyeimet, melyek lassan elhagyni készülnek a szememet. - Ne haragudj, hogy zavartalak, én csak, eltévedtem azt hiszem. Furcsa itt lenni. Tudom, hogy ide jött az apám, hogy beteljesítse a bosszúját. Azt mondta ide kell jönnie, hiszen a minisztériumban azt suttogják, itt van mindenki, aki számít. Ezt persze igyekszem nem megemlíteni, de nem tehetek róla, lopva az ajtó felé pillantok. Vonz is, hogy megtudjam, mi is történt valójában, és nem is. Azt hiszem, jobb lenne, ha nem akarnék egy perccel se tovább itt lenni. Erőt veszek magamon, igyekszem feltápászkodni anélkül, hogy levernék valamit. Nem lenne túl jó folytatás a szánalmas kezdet után, ha még takarítani is kellene utánam, miután hívatlanul betörtem ide. Kicsit hirtelen jött a felállás, meg is szédülök, az egyik szék támlájába megkapaszkodva kapok a fejemhez. Volt már ilyen, egyszer, amikor egy felsőbbéves alkohollal dúsította az italt az asztalnál. Finom volt a narancslé, de pár pohár után nagyon furcsán éreztem magam. Korán elaludtam, de reggel ugyanígy fájt a fejem. Csak pár nappal később derült ki, hogy mi okozta. A szüleimnek sosem mertem elmondani, hogy már ittam, hiszen én jó gyerek vagyok, aki nem csinál ilyesmit. - Találkozunk a suliban, gondolom. Elég ostobán érzem magam, ahogy ott állok könnytől csillogó szemekkel, koszos orral, kicsit megtépázottan, lehorzsolt könyökökkel. Szegény masnim menet közben kioldódott, és valahol ezen a rövid úton sikerült is elhagynom a szalagom. A szobában van, csak nem veszem észre, nem éppen a padlón heverő anyagdarab az elsődleges most. - Segítenél, hogy hogyan kéne ezt jól csinálnom? Szörnyen kellemetlen, de tényleg fogalmam sincs, hogy mit rontottam el, viszont nem szeretnék még egyszer rossz helyen kikötni. Kicsit el is pirulok a kéréstől, olyan furcsa a helyzet, határozottan hihetetlen és zavarba ejtő. Sosem magyarázom ki magam előtt sem.
Megerősíti a szavaimat, bár nem is igen van rá szükségem. Hisz csak felismerek valakit, akivel már több mint hét éve koptatom együtt a Roxfort egyébként is kopott padjait. Persze az már más kérdés, hogy ennél azért kedvezőbb körülmények között szoktam vele találkozni, emberibb kinézettel, mármint ami őt illeti. És semmiképpen nem itt, a saját otthonomban. A háztársaimat kivéve nem is nagyon járt még nálunk más. Persze Pottert meg a csürhéjét leszámítva, bár ők sem vendégeskedni néztek be, csak Grayback cibálta őket el hozzánk abban a reményben, hogy igazi kincseket talált a személyükben. Előbb a homlokomat ráncolom tekintetemben egy nagy adag értetlenséggel, aztán lassan sikerül felfognom a lány szavainak értelmét, és szemöldökeim a magasba szöknek.
- Várj csak… jól értem, hogy most utaztál hopp-porral először? – A nevetés kerülget, de jól nevelt fiatalemberként egyelőre egész ügyesen vissza tudom fojtani. – Ugye csak viccelsz? Akkor mégis hogy közlekedtél, mielőtt megtanítottak bennünket hopponálni? – értetlenkedek, mert Merlinre, ez elég furcsa. Egy harmadik lehetőség a seprű, de az időigényes, fárasztó. Csak ritka körülmények között utazik úgy egy varázsló. Bár nyilván éppen ez lesz a kulcs. "Egy varázsló." Ha jól tudom, Abbott félvér, egyik szülője nem mágus, vagy legalábbis nem varázslócsaládból származik. Igazából sosem értettem, a muglik hogy tudnak olyan szegényes, puritán körülmények között boldogulni a teljesen mágiamentes világukban. Nem… nem arról van szó, hogy még mindig annyira ellenszenveznék a varázstalan emberekkel, hisz elég sok minden megváltozott bennem az elmúlt két évben. De attól ezeket a dolgokat még nem sikerült jobban megértenem, és az is biztos, hogy soha nem akarnék olyan nyomorult helyzetbe kerülni, amilyenbe azok születnek. És ha nem muszáj, keveredni sem akarok velük, semmilyen formában. Felállok, amikor látom, hogy kezdi összeszedni magát. Maga is talpra állt, ezért hagyva neki egy kis teret, hátrálok pár lépést, és végül leülök a fotelom karfájára, így továbbra is szemmel tarthatom a lányt. - Igen, az első számú szabály az, hogy tisztán és érthetően kiejted az úti célt, ahová készülsz. De ez magában édeskevés, ha közben teljesen máshol jársz fejben, vagy nem vagy elég higgadt. Ha egy pillanatra is eszedbe jutottam, amíg beléptél a tűzbe, akkor nem is meglepő, hogy ide kerültél – billentem kicsit oldalra a fejem, és úgy méregetem érdeklődve Hannaht. Aztán ismét csak a szemöldökömet ráncolom. Indulni akar? Így? Ilyen állapotban?
- Nem mintha épp nagyon vendégszerető kedvemben lennék, de… én a helyedben egy kicsit leülnék, mielőtt újabb útra indulok. – Mutatok a tőlünk másfél méterre levő másik, szabad fotelra. Ezt veheti is úgy, mint egy burkolt parancsot, mert bizony nem fogom elengedni, amíg rendesen össze nem szedi magát. Kösz, de nem kérnék a nyakamba még egy adag lelkiismeret furdalást arra az esetre, ha innen elporozva kitörné a nyakát. Nem is várom meg, hogy engedelmeskedjen, inkább magam terelem a helyére, és ültetem le. - Azt hiszem, célszerűbb lesz innen egyenest a Szent Mungóba menned tovább – fogom meg egy pillanatra a karját. Vérzik. És láttam azt is korábban, hogy megszédült, amikor felállt. Átsétálok a szoba másik felébe, és lekapok a polcról egy kisebb tégelyt, majd visszatérve Abbott ölébe gurítom azt. - Elég egy kevés ebből a krémből, és hamar elállítja a vérzést – kommentálom csak ennyivel a dolgot, aztán ismét letelepszem a korábbi helyemre, immár teljesen a lány felé fordítva a fotelt. - Valamilyen Tomot említettél, aki hopp-porral utazni tanít… Csak nem arról a fogatlan tökfilkóról beszélsz a Foltozott Üstből? – érdeklődök látszólag kicsit szórakozottan, bár tényleg kíváncsivá tett, hogy egyáltalán mi közük lehet nekik egymáshoz. Még soha nem hallottam, hogy az öreg kocsmárosnak rokonai lennének, azt meg főleg nem, hogy az évfolyamomból.
"Rosszkedvünk hosszú telére pillanatnyi tavasz jön csupán, egy eltévedt fecskefütty, ami végigrezeg minden kiégett szobán."
- Nem viccelek. Ez a nem viccelek egy kicsit durcásabbra sikerült, mint szerettem volna, nem így terveztem, nagyon nem, és ez riadt őzike tekintetemen is látszik, hiszen nem célom az, hogy Draco a szemtelenségem miatt agyonátkozzon. Viszont ha szeretnék véget vetni valamikor az életemnek, akkor azt hiszem már remek referenciákat mutathatok be a halálnak. Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Komolyan mondom, ez már művészet. - Busszal, vonattal, metróval. Mugli közlekedési eszközökkel. Kicsit zavarban vagyok, ruhám szélét piszkálva zavartan nézek a fiúra. Nekem ezek az utazási módok egész életemben annyira hétköznapiak voltak, az egyik lánynak még meséltem is róluk, amikor mugliismeretből készítettem fel, mert aranyvérű létére szeretett volna jobban megismerkedni a muglik világával. A seprűtől félek, azóta, hogy Neville olyan szerencsétlenül járt, és amikor láttam a meccseken is, hogy mi történik. Azóta ki se jártam egy meccsre se. Egyszer láttam, hogy gyomorszájon vág valaki egy gurkó, onnantól ténylegesen beteg lettem, valahányszor arra a jelenetre gondoltam. Úgy hánytam, mintha én magam éltem volna át, így a meccsek idejét a gyengélkedőn töltöttem, majd mikor elkezdték szállítani a sérülteket jobban lettem vagy megszöktem. Tudom, tudom gyáva gyomrú lányka. - A hoppanálás meg épp hogy csak megy, a vizsgán majdnem megbuktam, és régóta nem próbáltam. De abba fejlődtem! Na nem mintha ez sokat segítene a dolgon. Ilyenkor mindig olyan életképtelennek és túl mugliasnak képzelem magam, ami nem túl jó érzés. Mármint nem úgy, szeretem én az anyukámat, miért ne szeretném, azt is szeretem, hogy nem varázsló, mert így jobban megismerhettem a muglik világát, mint mások. Csak az bánt, hogy a varázslók dolgaira nem tanítottak meg, mert akkor most biztos nem itt szerencsétlenkednék a földön és fárasztanám Draco Malfoyt. Bár az is lehet, hogy a sorsnak éppen az volt a célja, hogy mi ketten semleges területen találkozzunk, és felfedezzem azt a kis szelet emberséget, amit kimutat felém. Eddig féltem, de most, most valahogy már nem remegek, mint az a fura, de finom gyümölcskocsonya vagy mi. - Hát, eléggé izgultam. A feltételezésre, hogy az eszembe jutott, olyan vörös lesz az arcom, mint a főtt rák, így a pillantásomat elkapva nézek le a szőnyegre. Milyen szép szőnyeg, biztos sok manó keze munkája. Az egyik dédnagymamám is készített ilyen szőnyegeket, mert akkor még nagyobb volt erre az igény. Egyet én is megtartottam, amolyan emlékfélének, bár sosem találkoztunk, hiszen jóval előttem meghalt, a többit viszont eladtam, vagy a nagynéném elvitte. - Ezt jó észben tartani. Ez amolyan ki nem mondott, igen, eszembe jutottál-ra sikerült, de azért remélem nem sikerült olyan jól érthetőre mondanom, hogy abból Draco bármit is leszűrjön. Ha itt nem is, hát majd az iskolában ez még visszaüthet, amikor ott lesznek a testőrei is. Vagyis az egyik, de biztos ötvenen jelentkeztek a megüresedett posztra. - Óó, ugyan, jó vagyok. Óóó, dehogy vagyok jól, de lehet, hogy a következő helyen annyira nem élveznék a jelenlétemet, mint itt. Kicsit habozok, és ezt ő is látja, így segít megtalálni a helyem, ahova zavartan leülök, minél kisebb helyet foglalva, hiszen kicsit kormos vagyok, nem kellene, hogy összekoszoljam a fél szobáját, amit csak most van lehetőségem alaposabban megnézni. Jó, erről nyílván senkinek se fogok beszélni, de mekkora király vagyok már? Jártam Draco Malfoy szobájában, sőt ültem a fotelében. Ez azért nagy szó, hiszen ők tényleg, igazán, de nagyon varázslók. Nekem csak az apukám az, az ő családfája is legalább olyan messzire nyúlik vissza, mint Dracoéké, csak akad benne egy mugli, méghozzá az anyukám, ami sok teljesen mágus ember szemében szálka, egyszer egy srác, egy olyan, aki nálam legalább három évvel fiatalabb be is szólt nekem, ötödév elején, rögtön a vonaton, mintha csak azt várta volna, hogy ne elsős legyen, és tehessen megjegyzéseket. Az egy kicsit rosszul esett, de persze otthon ezt nem mondtam el sosem. Elvégre mi lett volna, ha apa annak idején nem anyát szereti és nem őt veszi el? Lehet ma én is olyan lennék, mint Millicent, és ez nagyon, de nagyon nem hiányzik. - Ugyan, ez semmiség, sokszor estem már el, csoda, hogy van még bőr a térdeimen, meg a könyökeimen. Furcsa, de egyáltalán nem ijedtem meg, vagy riadtam meg meg semmi, amikor hozzám ért, olyan volt, mint egy teljesen normális emberi érintkezés. Felfogni is a dolgot szerintem csak akkor fogom, amikor újra összefutunk majd. A tégelyt felemelve hálásan pillantok a fiúra, és nem is habozok cselekedni. Kiveszek egy keveset és a könyökeimre kenem, szinte jó érzéssel tölt el a krém. - De, most ott lakom nála. A nagynénémnek sikerült eladni a házunkat, vele sosem találkoztam, és egyikünk sem akarta ezt a helyzetet megváltoztatni. Az első hely, ami eszembe jutott a kocsma volt, és hogy vannak fölötte szobák, így ez a második nyár, amit ott töltök. A szobáért nem kell fizetnem, cserébe viszont dolgozok az Üstbe, ha ismerős jön akkor azt mondom nyári munka…vagy elbújok, mert nem akarom, hogy félreértsék a dolgot. Majd ha vége a sulinak, és lesz munkám is, akkor szeretnék venni egy házat, ahol új életet kezdek. Még időben leállítom magam, nem kezdek el lelkesedni, hogy ott sok állat lesz, akiket befogadok és megmentek és mindig friss pite illat lesz, ezek olyan kislányos álmok csupán. - Mi a terved az iskola után?
Halványan elmosolyodom, amikor Hannah úgy felhúzza az orrát. Úgy néz ki, kicsit érzékeny a szentem. Busz, vonat, oké... Vonattal én is szoktam közlekedni, persze csak a Roxfortba. És azt is tudom, hogy egyes varázslók előszeretettel veszik igénybe a Kóbor Grimbusz szolgáltatásait is. Bár Merlin őrizz, hogy egyszer nekem is azzal kelljen utaznom. A vonat az más, állandó, mondhatni kitaposott útvonal, meg már meg is szoktam. De annak a busznak elég rossz híre van a hibbant dolgozóival együtt. A harmadikat viszont nem tudom mi... csak sejtem. - Metró? - kérdezek is rá kicsit tűnődve. - Az a vonatféle, ami a föld alatt közlekedik? - próbálok nem nagyon fintorogni, de nem vagyok biztos benne, hogy elég jól megy. A muglik tényleg annyira szánalmasak. Hát nem sokkal egyszerűbb, gyorsabb, kíméletesebb és eleve praktikusabb a hopponálás, vagy akár a hopp-porozás is, mint odalenn utazni? Hmm... nyilván nem mindenkinek - fut végig agyamon a gondolat, és kicsit lesajnálón pillantok a potyavendégemre.
- Nem megy a hopponálás se? - szöknek magasba szemöldökeim ismét, de hangomból némi aggodalom is kicsendül, amit magam sem értek. Nem ismerem eléggé Abbotot, hogy aggódjak érte, bár azt hiszem, tényleg kezdem kicsit megsajnálni, főleg amilyen nyomorulságosan fest apróra összekuporodva, kormosan, kócosan a fotelomban. Nem igazán értem, hogy lehet egy boszorkány ennyire gyámoltalan. - Öhm... gondolom csak gyakorlás kérdése... - vonok vállat végül, mintha azt mondanám, jól van na, nem olyan vészes a helyzet, majd belejössz. És hát nyilván úgy is lesz, nem igaz? Bár sejtem, hogy talán jobb tanárt kellene keresnie magának Tomnál. Egy pillanatra eltűnődöm, vajon miért éppen én jártam az eszében, amikor belépett a kandallóba korábban, de aztán nem tulajdonítok túl sok jelentőséget a dolognak, hisz elég ha csak látott, vagy hallott valamit, ami rám emlékeztette. Gondolatban hamar vissza is találok a korábbi témához, és rövid merengés után rákérdezek. - Nincs esetleg valaki a barátnőid közül az évfolyamból, aki... korrepetálna? - kérdezem már-már csevegő hangon, kényelmesen hátra dőlve a fotelomban. De hát miért ne beszélgethetnék el vele, ha már egyszer így beesett a szobámba? Kicsit kiengedem a nyakamnál az ingemet is. A zakómtól még a délelőtt folyamán sikeresen megszabadultam. Anyám bizony nem fogja rám erőltetni egy ilyen meleg, nyári napon, akármennyire ragaszkodik is az állandó illedelmes megjelenéshez. Legalább a saját otthonomban, egy ilyen tikkasztó délutánon ne kelljen már minden apróságra figyelnem. Még az ingujjaimat is szépen felhajtom a karjaimon, amíg Hannah bekenegeti a sebeit. Aztán a vendégem meglepő módon teljesen felélénkül, és beleéléssel fecsegni kezd magáról. Először elkerekednek a szemeim, végül lassan elmosolyodom, és csak hallgatom őt. Vicces elképzelni is, ahogy folyton beiszkol valahova, hogy elbújjon az ismerősei elől, akik betérnek a Foltozott Üstbe.
- A tervem? - Váratlanul ér a nekem szegezett kérdés, és igazából nem sokan szoktak engem erről kérdezgetni. Hisz akik már ismernek, tudják, hogy milyen sorsot szánt nekem apám, és hogy mennyire nincs beleszólásom. Másokkal pedig nem nagyon társalgok erről. - Apám azt szeretné, hogy részt vegyek a Gringotts egy továbbképzésén, hogy aztán nekik dolgozhassak. - Igazából azt hiszem, azért ragaszkodik ehhez a verzióhoz ilyen görcsösen az öregem, mert így nagyobb befolyása lenne általam a bankba, és jót tenne a család nevének is hosszútávon. - Egy másik lehetőség a Minisztérium... - Valamivel jobb opció lenne, de erre is megvannak apám elképzelései, melyek keményen ütköznek az enyémekkel. Nem éppen hálás téma, nem is dob fel túlzottan, ezért inkább váltok. - Kérsz valamit enni vagy inni? - Hiába, az udvariasságról nem feledkezhetek meg. Mire felteszem a kérdést, egy pálcasuhintással már magunkhoz is intem lentről az egyik manónkat. Hatalmas, lekonyult füleivel, rongyos ruhájában pillanatokon belül meg is jelenik előttünk. - Mit parancsol, fiatal gazdám? - kérdezi lelkesen, mintha tényleg minden vágya az lenne, hogy engem kiszolgáljon. - Hozz fel egy nagy tálca süteményt, szendvicset is lehet, meg vajsört... esetleg sütőtöklevet? - a vége inkább kérdésbe konyul, és Abbottra pillantok érdeklődve. Nem tudom, megfelel-e neki, amit felsoroltam, vagy esetleg lenne még valami. Megadom a lehetőséget, hogy hozzátegye, amit még szeretne, így a manóval együtt várakozva figyeljük a lányt.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Malfoy kúria | Draco&Hannah 
