Ha valahol én előbb bukkanok fel tanulni, mint Hermione Granger, akkor szerintem már mindenki tudja, hogy baj van. Ó, és én bajban vagyok…igen, máris, pedig még alig kezdődött el a tanév. Fogalmazzunk úgy, hogy a tavalyi évben…kissé hiányosak maradtak a mágiatörténeti ismereteim, és valahogy sehogy sem akarnak eszembe jutni. A semmire viszont ugyebár nem lehet építeni. Az sem ígérkezett túl csábító lehetőségnek, hogy átrágjam magam az egész tavalyi anyagon, már ami a koboldlázadásokat illeti. Öhm, helló? Hogy két nap múlva kell leadnom a dolgozatomat? Igen. Frenetikus.
Segítséget kérni (vagy esetemben, inkább segítségért esedezni) nem szégyen. Én nem is szégyellem magam. Azt szégyellném, ha rögtön a béke feneke alól kezdeném a hatodévet, amihez nagyon is közel álltam, és ne tennék semmit a helyzet szépítgetése érdekében…valljuk be: én jobban hallgatok Hermionéra, mint bármelyik másik könyvre. Kevésbé unalmas, és még ha el is ereszti egy-egy kínkeserves viccemet a füle mellett, akkor sem adja fel előbb, mint én. És sanszosan még akkor is fel tud kaparni a padlóról, amikor én azt hiszem, harmadszorra az már nem fog menni.
Egyébként sem vagyok ostoba…csak egy kicsit lusta. Mindig minden jobban érdekel, mint a tanulás. Ami pedig különösen igaz az abszolút elméleti tárgyakra. Még igazabb, ha valami írni kell. Szívesen lengetem a pálcámat, hogy varázsigéket gyakoroljak, kevergetem a kanalat az üstben a bájitalokért, de hogy írjak? Az a legnehezebb feladat számomra, főleg mert megkívánná, hogy sokáig, egy helyben üljek. Lehetőleg csendes helyen. Lehetőleg a könyvtárban. Ezek közül mindent utálok.
Igazság szerint mondjuk nem meglepő, hogy én vagyok itt előbb, tekintetbe véve, hogy kimenekültem a bűbájtan utolsó tíz percéről, hogy felszökhessek a szobámba. Nem csak a könyveimért, hanem hogy elmajszoljak egy dugi-csokibékát. Hátha attól színesebben látom a világot. Lehet, hogy egy varázslattal teli világban élünk, de ez most valahogy mégsem jött össze.
Kirángattam a ládámat az ágyam alól, elvégre a könyveim nagy részének ott a helye…és igyekeztem felidézni, hogy mire is lesz majd ma szükségem. Már a gondolattól is émelyegnem kellett. A nap hátralevő részében csak a koboldokkal foglalkozhatok..! És még nem tudom, hogyan fogom kárpótolni mindezért Hermionét. De még mindig ez tűnt a kevésbé nehéz feladatnak.
Végül halálraítélt arckifejezéssel slattyogok le a lépcsőn a klubhelyiségbe, magam előtt lebegtetve a kis kupacnyi könyvet, pennát, pergament, tintát. Ez utóbbi hát persze, hogy egy kicsit az egyik könyv sarkára loccsantja tartalmát a nem éppen finomkodó leeresztés folyamata során. A disznó. Nyeglén huppanok le a fotelra – ami nem mellesleg szerintem sokkal inkább alkalmas mályvacukor zabálásra, és vajsörivásra, meg alvásra, mintsem tanulásra. De még mindig jobb, mint a könyvtár, ahol mintha mindenki a pokol kínjait élné át, vagy már egyenesen hallott lenne. Meglazítom az arany-vörös nyakkendőmet; legszívesebben lerángatnám, és a homlokomra kötözném, mint valami boszorkány-felkelő. Lázadás a…izé, koboldlázadások ellen. Na jó, ez nem valami menő szlogen, majd kitalálok valami mást. De végül marad a nyakkendő a helyén, a nyakamban, majd úgyis azt szeretném, hogy azzal akasszanak.