HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Viviana & Marcus | Grosvenor birtok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Pént. Szept. 20, 2013 11:39 pm



viviana & marcus

The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve


- Ülj vissza azonnal!
- Nem!
- Viviana! – apám hozzám hasonlóan felemelkedett székéből. Az eddig kezében tartott tollat az asztallapra csapta, majd áthajolva a magas stócokba rendezett papírokon, fölém magasodott. Az eddig összegyűjtött bátorságom egyszeriben inába szállt. A félelem felülkerekedett testemen, s bárhogy próbáltam is állva maradni, vonzott magához a kényelmes karosszék.
Rá kellett jönnöm, hogy vele szemben én csak alul maradhatok. Bárhogy is vágyom a szabadságomra, bárhogy szeretném tudtára adni saját gondolataimat, mámorosan áhított vágyaimat, nem lesz meg bennem soha az az erő, amivel végre elérhetném álmaimat.
Még a tekintetétől is összerezzentem. A múltkori eset óta még kevesebbet feleseltem vissza, ha lehet azt mondani, ez volt a pofon óta az első alkalom, hogy nemet mertem neki valamiben mondani. De már most megbántam, hogy nem hallgattam végig, hiszen azonnal tudta, mivel tartson itt, mivel érje el teljes figyelmemet.
Megvárta, amíg visszaereszkedtem a kényelmes párnák közé, s csak az után foglalt helyet ő is ismételten. Nem dőlt hátra, ahogy szokott, s most ujjai közé sem a pennát vette, hogy azzal szórakozzon beszéd közben. Előre csúszott székén, átnyúlt az asztal fölött, s megragadta erőtlenül lógó vállaimat. Nem láthattam, hogy mire készül, hiszen fejem magatehetetlenül lógott, mióta vissza kellett rogynom az ülőalkalmatosságra.
Nem kellett volna megráznia, vasmarok erősségű szorítása is épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, fel kell rá pillantanom. Megszámolni sem tudtam volna a bőrömet tarkító lila nyomokat, amiket az itthon töltött másfél hét alatt szereztem Apámtól. Nem beszéltem vissza, de épp elég volt, hogy testem nem úgy mozdult, ahogy az ő szájukból szólt a füttyszó.  
- Felejtsd el Marcust… nem fogod semmilyen lányos regényben olvasott esettel keresztbehúzni az esküvődet. Ez nem egy romantikus sztori, Viviana! Te nem egy dráma hősnő vagy! Törődj bele a sorsodba. Én is olvastam tucatnyi könyvet a kényszer házasságokról. A szenvedő aráról és a pénz- és hatalomhajhász férjjelöltről. Itt nincs fehér lovon érkező herceg. Az aranyvérűek nem lépnek jegyességre sárvérűekkel. Ez nem a mesék világa! Értsd meg! – rivallt rám, mintha csak magának is bizonygatni akarná saját szavai igazát.
- Megértettem – préseltem ki erőtlen tüdőmből ezt az egyetlen szót, majd le is hajtottam fejem. Marcust akartam. Marcusszal akartam lenni. Csak vele…
- Ha ez máshogy történne. Ha megtörténne, hogy keresztbehúzod a beiktatott esküvőd bármelyik dátumát. Akárcsak betegségre is hivatkozva nem jelensz meg egy fontos vacsorán, kiszöksz éjjel, hogy beszélj azzal a fiúval. Leveleket írogatsz neki, ajándékot küldözgetsz, vagy bármi… én esküszöm, hogy megölöm. Nem csak őt… téged is, Viviana! Nem hozol még egyszer szégyent a családunkra, mert ezt nem viseli már el a nevünk.
Tudtam, hogy mennyire fontos apámnak a családnevünkre ragasztott nívós jelző. Hogy szeret az aranyvérű társadalom krémjében tartózkodni, bókokat kapni és elismerést. Számára nincs szebb, ha vendégül láthatja a minisztérium dolgozóit. Ez volt ő. És ennek kellett lennie az én álmomnak is…
- Holnap Declan itt vacsorázik nálunk. Nem lesz semmilyen más programod. Sőt, nem csak az étkezés folyamán teszed magad szabaddá. Egészen másnap reggelig vendégként meginvitálod a hálószobádba. Megértettük egymást? – nyúlt álam alá ujjával, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy már nincs erőm ellenkezni. – Most pedig elmehetsz. Legyen további szép napod!
Levette rólam kezét, én pedig krumpliszsákként omlottam bele a székbe.
- Viviana… nem érintkezhetsz vele. Semmilyen módon – szólt utánam fél hangosan, de addigra már nem engem figyelt, papírjait bújta.
Biccentettem egyet, elköszönés jeléül, majd ismét összetörve, megalázottan kirohantam a dolgozószobából. Nem bírtam tovább szívni a nehéz levegőt, kint zihálva, kapkodtam oxigén után. Már épp azon voltam, hogy lecsúszok a fal tövébe, s megvárom, míg valamelyik szolgáló lány erre jön, hogy felkísérjen a szobámba, de még azelőtt, hogy elhagytam volna magam Mariette közeledett felém.
- Jól van, Viviana?
- Felkísérne? Nem érzem jól magam… - néztem kérlelően a középkorú nőre, s vártam, hogy közelebb lépjen hozzám, hogy belékarolhassak.
- Azonnal, csak értesítem az édesapját, hogy Mr. Donell van itt – biccentett engedelmesen, s épp tovább lépett volna, mikor belekapaszkodtam karjába.
- Nem, Mariette. Erről nem szólhat az apámnak… menjen a dolgára és tegyen úgy, mintha senkit nem látott volna az ajtóban. Rendben?
- Ahogy akarja, kisasszony – hajtotta meg kérésem előtt fejét, s engedelmemmel azonnal a konyha irányába indult el.
Nekem sem kellett több idő, hogy átgondoljam, mit teszek. Apám fenyegetését elfeledve, gyerekes izgalommal rohantam el az ajtóig, hogy feltépve azt Marcus nyakába ugorjak. Csak aztán megtorpantam. Bármennyire is vártam, hogy újraláthassam a srácot, eszembe jutott, hogy mit tett velem, ráadásul ha azt az árulást meg is tudtam volna neki bocsájtani, Christoph kíváncsi szemei azonnal elvették a kedvem a sietségtől. Azonnal köpött volna apámnak, ha meglátja, hogy akárcsak átölelem Marcust.
- Mit nézel? – förmedtem rá izgatottan bátyámra, aki várakozóan dőlt neki hátam mögött a falnak.
- Kíváncsi vagyok, kinek örülsz ennyire…
- Menj a saját dolgodra.
- Viviana. Apa mindent hall és mindent tud ebben a házban. Ne játssz az idegeivel.
- Nem érdekel… - makacskodtam, s ha nem kapja el karom, hogy megértesse velem, mennyire fontos, hogy távolságtartóan viselkedjek, valószínűleg azonnal halálba sodrom magamat és Marcust is.
- Hallottam, amit mondott neked az előbb. Nem viccel. Nem fogja nézni, hogy a lánya vagy. Ne légy ostoba és gyerekes. Nőj fel! Megölnéd Marcust? Gondolkozz el ezen…
Azzal el is engedte csuklómat, kitárta az ajtót, s megtorpant egy pillanatig Marcusszal szemben.
- Donell. Merlin Veled! – paskolta meg diadalmasan az érkező srác vállát, majd egy jelentőségteljes pillantást követően ő maga elhopponált a ház elől.
Teljesen összezavarodtam. Ott álltam az ajtóban, Marcusszal szemben, de az előbbi jó kedvem teljességgel alábbhagyott.
- Szia, Marcus… - fontam össze magam előtt karjaimat, nehogy eszembe jusson átölelni esőáztatott felsőtestét.
Ha tudná mennyire hiányzott.



info:

Szavak: 908
Ruha: Katt
Megjegyzés: Tessééék
MADE BY TORIE ♥




A hozzászólást Viviana A. Grosvenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 21, 2013 7:20 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Szomb. Szept. 21, 2013 5:10 am

Hosszan fújtam ki a levegőt a tükör előtt, miközben ingujjamat igazgattam, s próbáltam átlökni a lyukon a mandzsettánál lévő gombokat. Napok óta nem tudtam megnyugodni, ideges voltam, majd szétrobbantam belülről, s csak azon agyaltam, hogyan hozhatnék helyre mindent Vivianaval. Nem számított semmi más, csak hogy Vele beszélhessek, hogy újra láthassam és letisztázhassam vele a kapcsolatunkat. Nem akartam mást csak egy kis nyugalmat, amihez jóformán alig jutottam rideg házunk falaki közt.
- Marcus, ne várattasd meg odalent Emilyt, ha már apánk elhívta Őt a te nevedben, akkor tiszteld meg annyival, hogy időben lesétálsz és köszöntőd őt. A vacsorát amúgy is mindjárt tálalják, hallod?- Húgom türelmetlen hangja törte meg szobám csöndjét, s idegesítően hatott rám már a jelenlétével is.
- Hagyj már békén, majd megyek! – Dühösen förmedtem rá, s láttam tekintetében a megvetést és azt, milyen rosszul estek neki a szavaim. Nem is állt már tovább az ajtómnak támaszkodva, gyorsan sarkon fordult, és sértetten viharzott el a szobámból.
Megkönnyebbültem. A húgom volt, és szerettem, nem akartam megbántani Őt, de az elmúlt időszakban az agyamra ment. Ő és a családom is állandóan Emilyről áradoztak, én pedig nem tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy jegyese lettem egy olyan lánynak, akit még csak nem is ismerek.
Gyűlöltem, hogy Donell vagyok és aranyvérű családba születtem, utáltam a normákat és a hagyományokat, szabadulni akartam a rám nehezedő teher alól, mi torkomat, s mellkasomat egyaránt fojtogatta.
Nagyot dörrent az ég, odakint tombolt a szél, s a vihar, szakadó eső mosta a macskaköves utcákat, s porolta le régi, nemes házunk faláról a mocskot. Sóhajtva támaszkodtam meg a mosdótükör előtt, majd felpillantva arcképemet kezdtem el fürkészni, s arra döbbentem rá, hogy egyetlen vonásom sem árulkodik örömről. Képtelen voltam mosolyogni, örülni bárminek is, eszeveszetten hiányzott Viviana, s már annak a gondolata is kikészített, hogy talán örökre elveszítettem Őt.
Az apja olyan hévvel ragadta el tőlem, annyira agresszív volt vele, hogy attól is tartottam, bántotta Őt. Sikerült rádöbbennem arra, hogy miféle kínszenvedés lehet neki az a házasság, amibe kényszerítik Declannal, hisz én magam is hasonló helyzetben voltam. Igaz, fele annyi rosszat nem tudtam volna elmondani az én választottamról, mint Declanról, de abban biztos voltam, hogy semmit sem akarok Emily Boyletól.
Kezemmel a hajamba túrtam, odalentről báli zene hallatszott fel, s nevetés. Apám víg kacaja, s azé a lányé, akit feleségül kell vennem.
Nem bírtam, kezem azonnal nyakkendőmre fonódott, s addig téptem, rángattam az anyagot, míg ki nem oldódott, hogy félre dobhassam a fojtogató szövetet. Gyors mozzanatokkal nyúltam köpenyem után, amit magamra kaptam, majd magamhoz vettem varázspálcámat, s egy jól kimondott varázslattal a Grosvenor birtokra hoppanáltam.
Elég volt csak Vivianara gondolnom, a varázslat sikerült, igaz, nem lett tökéletes. A bejárat helyett ugyanis a birtok távolabbi részén, a patak partján landoltam, s volt szerencsém beletérdelni egy nagyobb tócsába. Ám már az sem érdekelt, semmi sem állíthatott meg abban, hogy Vivianat megkeressem. Hiába cikáztak villámok körülöttem, hiába dübörgött hangosan az ég, s heves esőzés szántotta a földet, még az sem állíthatott meg. Megszaporázva lépteimet, futva közeledtem a ház felé, s néhány perccel később már ott is voltam a hatalmas épület kavicsos udvarán. Szemügyre vettem az impozáns, régi stílusú épületet, felmértem nagyságát, s azt hogy merre világíthatnak gyertyák. Hiába kémleltem az ablakokat, sehol nem láttam Vivianat, ami megnehezítette a dolgomat.
A szobája felől akartam megközelíteni Őt, mert tudtam jól, hogy az apja úgy sem engedne a közelébe, de sajnos, fogalmam sem volt arról, hogy vajon melyik lehet az Ő ablaka. Végül, összeszedve minden bátorságomat, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, meggyőzöm az apját arról, hogy válthassak vele néhány szót.
Nem hagyhattam, hogy az legyen az utolsó emlékünk, az a rémes reggel, mikor heves vitát követően választott el minket egymástól az apja. Tudni akartam, hogy mit érez, látni akartam az arcát, mélyen bele akartam nézni a szemeibe, hogy megtudjam, már nem szeret, s már nincs számunkra semmi esély.
Persze, ennek az ellenkezőjében reménykedtem, s azzal a határozottsággal megindultam a lépcsők felé, majd azokat könnyű szerrel legyőzve megtorpantam a hatalmas, faragott ajtó előtt, melynek kopogtatója is olyan magasan volt, hogy csak nyújtózkodva érhettem el.
- Menni fog Marcus..- Ismételtem magamban, majd véve egy mély lélegzetet, a kopogtató után nyúltam, s háromszor, azonos ütemre koppintottam a tölgyfa felületén.
Azt követően kínos percek következtek, idegesen ácsorogtam, kisöpörtem arcomból a vizes hajtincseket, majd tördelve kezeimet vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, és közelebb juthassak Vivianahoz.
Hideg volt, a vizes ruha rám tapadt, fáztam, már a kezeimet is zsebre dugtam, s összehúztam magam, mikor végre kinyílt az ajtó. A sötétség után váratlanul ért a hirtelen fényáradat, így csak némi pislogást követően tudtam beazonosítani a cselédlányt, akiről korábban csak hallottam.
- Szép estét! Marcus Donell vagyok és Viviana Grosvenort keresem. Kérem, szólna neki?- A cselédlány összeráncolt homlokkal méricskélt engem, majd kis türelmet kért tőlem, s becsukta előttem az ajtót.
Rosszat sejtettem.
Szinte megvoltam arról győződve, hogy először majd a ház urának szól, hisz mégis, ki az az elmeháborodott, aki késő este, szakadó esőben háborgat egy neves családot?
Bevallom, tartottam kicsit attól, hogy majd Franklin Grosvenorral kell farkasszemet néznem, de még a félelmemet is legyőzte akarásom, hogy újra láthassam Őt.
Aztán végre, kinyílt az ajtó, s az első arc, akit megláttam, Cristoph volt. Meghökkentem, s már abban sem voltam biztos, hogy nem-e hozok újabb bajt Viviana fejére.
- Cristoph..- Nem találtam a szavakat, nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, de azt hiszem, nem is várt tőlem semmit. Csak vállon veregetett, majd tovább sétált, s úgy tűnt, mintha nem is kavarta volna fel a jelenlétem.
Lehetséges volna az, hogy Vivianat megértették a szülei, s az apja is elfogadta azt, hogy engem szeret? Talán még van remény kettőnk számára?
Hirtelen izgalom támadt bennem, amit csak fokozott Viviana jelenléte, s amint megláttam Őt, olyan különleges dolgot éreztem, amit korábban sosem. Izgalmat, örömöt, félelmet, s kétséget. Ezek egyvelege kavargott bennem, miközben kezemmel megtámasztottam az ajtófélfát, s eső áztatta kinézetem ellenére igyekeztem kihúzni magamat, hogy a „legjobb” formámban tündökölhessek előtte.
- Viviana, annyira..hiányoztál. – Nehéz volt kiejtenem a szavakat, mert szívem hevesen vert, tekintetem pedig ajkaira vándorolt. Nem is tudtam megállni, hogy ne hajoljak hozzá közelebb, s ha nem ellenkezett, akkor hosszú csókkal raboltam ajkait, s köszöntöttem Őt.
Nem érdekelt már semmi más, csak Ő, hogy érezze , mit érzek iránta. Csók közben közelebb húzódtam hozzá, s kezemmel érintettem a derekát. Aztán hirtelen észhez tértem, majd hátrébb húzódtam , s bűnbánóan pillantottam rá.
- Ne haragudj, én…szeretnék bocsánatot kérni, amiért veszélybe sodortalak. Tudom, nem mentség, de az apád felhergelt és nem tudtam megállni, hogy ne tudjon a kettőnk közti kapcsolatról. Ha kell, én beszélek vele, de veled akarok lenni, szeretném, ha mindent újra kezdenénk. Nem fogom elvenni Emilyt, te se menj hozzá Declanhoz, kérlek…- Pillantásom mélyen az íriszeibe fúrtam, s abban reménykedtem, hogy imáim meghallgatásra találnak.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Szomb. Szept. 21, 2013 8:01 am



viviana & marcus

The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve


Marcust megpillantva nem tudtam józanul gondolkodni, még feltartóztatni egyre tomboló szívemet is fizikai fájdalommal járt. Elvesztem két csodálatos szembogarában, a puha ajkakra gondolva jóleső bizsergés kerítette hatalmába egész testemet, s ha nem lett volna illetlen, még magam előtt be is vallom, hogy az együtt eltöltött éjszakáktól remegnek meg térdeim. De nem… bármennyire szerettem volna beleomlani karjaiba, hogy átöleljen, megcsókoljon azokkal a meggyvörös ajkakkal… nem engedhettem. Pedig minden vágyam csak az volt az estére nézve, hogy magához húzzon, zakója alá csúsztatva hideg kezeimet, belekapaszkodhassak izmos hátába, s ő addig betakarjon sötét öltönyével.
Ott akartam lenni két karja között. Egy örökkévalóságig tarthatott volna csókja, nem untam volna meg.
- Marcus… - riadtan kaptam fel rá tekintetem, s nyitottam el ajkaimat, ahogy közelebb jött hozzám. Mind a kettőnknek szerencsésebb lett volna, ha csak a hiányzol szócskát viszonzom, nem pedig percekig eltartó, mézédes csókját.
Nehezen szabadultam csak közelségétől, s meg kellett küzdenem nem csak birtokló karjaival, de saját testem ellenkezésével is, hogy újra tisztességes közelségbe kerülhessek tőle, így védve mindkettőnk testi épségét. Rettegtem, hogy apám talán meglátott minket, s már a hátamnak szegezi pálcáját, hogy két szerelmes fiatallal is végezzen egy pillanat alatt.
Nem hiába fordultam azonnal hátra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem toporog mögöttünk senki, kegyetlen vigyorával.
- Marcus, fejezd be. Azonnal! – nagy ritkán tudtam csak ennyire határozott hangnemet megütni vele szemben. De most az életünkről volt szó. S azzal nem játszhattam. Christoph szavai hatottak rám, mert minden lelkesedés elszállt belőlem. Az izgalom helyét a rettegés vette át, s a hátrahagyott örömöm is sértettséggé változott, mikor tudatosítottam magamban, hogy most semmi esetre sem adhatom meg neki magam.
Persze azt sem mondhattam meg neki, hogy ebben a pillanatban is az életünkkel játszunk, mert amilyen vakmerő volt mardekáros létére, s még ehhez hozzátársult az apám iránt táplált mély gyűlölete, egész biztosan meggondolatlanul cselekedett volna.
- Eljátszottad a bizalmam, meg tudod ezt érteni? Én nem akarok több esélyt adni neked – suttogtam magam elé meginogva, hiszen eszembe jutott, hogy milyen odaadással viszonoztam csókját. Jelképesen hát, mind a kettőnknek jelzésértékűen, de megtöröltem számat. Nem akartam, hogy lágyan bitorló ajkai simogatását érezzem rajtuk. Azt akartam, hogy lüktessenek a durva anyagtól. De semmiképp ne juttassák eszembe mennyire jó is volt ilyen hosszú idő után újra őt érezni.
- Hiányoztál. Mert… lehetetlenség, hogy ilyen gyorsan elfelejtselek. Nem fogom becsapni sem magamat, sem téged. Én is szeretlek még. De nekünk nincs több esélyünk. Felejts el Marcus. Kétszer ugyanolyan kellemetlen helyzetbe hoztál. Mind a kétszer kiszolgáltatott voltam, s rettegtem. Mind a két helyzetben volt választásod. Tudatosan cselekedtél, nem voltál átok hatása alatt, senki nem mocskolta be saját gondolataival az elméd, te mégis kétszer saját akaratodból úgy határoztál, hogy én nem számítok annyit, hogy megvédj. Mit szeretnél ezek után? Az orrom már nem fáj, szerencsére nem tört el. Köszönöm az érdeklődésed, jól vagyok. Nagyon rendes tőled, hogy idejöttél, de feleslegesen.
Megbicsaklott hangom, mikor meghallottam, hogy nem fogja elvenni Emilyt. Tényleg szeretett. Eszeveszett módon viszonozta halhatatlan szerelmemet. Nem lehettem hálátlan. Bármennyire vele akartam lenni, nem lehetett. Talán később. Évek múlva. Nem ez volt az utolsó csókunk, de most egy búcsúnak kellett betudnunk.
- Nem választhatunk. Szeretem Declant – préseltem ki magamból ezt a két szót, amivel azt hittem majd elhitethetem vele, hogy nem akarok már az övé lenni. - Nem tudsz semmit tenni. Hozzámegyek Declanhoz. Nem azért mert kell, hanem mert akarom. Az a csók pedig az előbb csak neked volt búcsú ajándék. Sok sikert a vizsgáidhoz, legyél kitűnő, valósítsd meg az álmaidat és tedd boldoggá Emilyt. Most pedig menj el. Majd szólj, hogy hány személynek küldjünk meghívót a családotokban. Szeretettel várunk titeket május huszonnegyedikén – nyögtem ki a sokszor hallott, régen kitűzött dátumot, s már léptem is befelé, hogy Marcust kizárhassam nyomorúságos életemből.
Őrült voltam. De legalább életben maradhattam én is és Ő is.
- Merlin Veled, Marcus… - hajtottam le fejem, ahogy a kilincsért kaptam, és lassan elkezdtem becsukni az ajtót. Csak fájdalmat okoztam mind a kettőnknek ezzel a beszélgetéssel. Minél rövidebbre tudtam fogni, annál kevésbé éreztem pocsékul magam hazugságaim végett.
A baj már csak az volt, hogy léptek közeledtek a folyosó másik végéről. Pontosan a dolgozószoba irányából jöttek. Csak apám lehetett. Ha itt találja Marcust…
Ijedten kaptam szám elé kezem, hogy úgy gondolkodjak el valami megoldáson. Tudtam, hogy készül valami tárgyalásra, így a konyha után egész biztosan a kijáratot fogja választani. De az nem elég idő Marcusnak, hogy feleszméljen és elhopponáljon a birtokról. Merlin vigye el, amiért ide jött!
Az ajtót nem csuktam be, sőt, hirtelen rántottam fel, hogy aztán az elképedt Marcus után kapjak. Belemarkoltam a vizes zakózsebbe, hogy úgy vonjam beljebb.
- A könyvtárba. Gyorsan – suttogtam halkan magunk közé, s miután löktem rajta egyet a kijelölt irányba, a lehető leghalkabban betettem magunk mögött a bejárati ajtót.
Ezt rendesen elszúrtam.
- Css! – tettem szám elé mutatóujjamat, hogy megvárjam, amíg apám eltűnik a konyha boltíve mögött, majd belekarolva Marcusba, tovább húzzam a könyvtárba.

A benti száraz levegő megnyugtatott. Itt senki nem keresett volna, biztonsággal bújtathattam meg magunkat. Az ajtót bezártam a biztonság kedvéért, majd mint a mérgezett egér, bolyongva indultam el a hosszú sorokba rendezett polcok között. Nem is tudtam hová megyek. Minél messzebb Marcustól?



info:

Szavak: Nemtom
Ruha: Katt
Megjegyzés: Tessééék
MADE BY TORIE ♥


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Vas. Szept. 22, 2013 12:06 am

Hogyan is tudtam volna ellenállni közelségének, mikor napok óta nem láttam már, s csak arra vágytam, hogy újra karjaimban tarthassam, s csókot lehelhessek ajkaira. Lehet, hogy hirtelen ötlettől vezérelve cselekedtem, s talán nem gondoltam bele abba, hogy még tartozom neki egy bocsánatkéréssel, de képtelen voltam gondolkodni. Látva Őt magam előtt, érzéseim vezéreltek, s szavak helyett inkább cselekedtem.
Hosszan csókoltam volna még, ha nem szakad meg a varázs, s nem döbbenünk rá mindketten arra, hogy van még némi letisztázandó ügy kettőnk közt. Én már nem haragudtam rá Dave miatt, hisz nem volt tudatánál, már azért sem haragudtam, hogy engem hibáztatott és szakítani akart. Csak azt szerettem volna elérni, hogy megbocsájtson, amiért nem tudtam lakatot tenni a számra, s felfedtem kapcsolatunkat az apja előtt. Tudtam, hogy ezzel milyen galibát okoztam, s milyen veszélybe sodortam Őt, így nem is volt kérdéses az, hogy bocsánatáért esedezzem.
Csókunk véget ért, Ő pedig határozottan állított le, s én magam is meglepődtem, hogy milyen erélyesen szólt rám, kihelyezve a képzeletbeli stop táblát.
Kíváncsi pillantásommal kutattam arcát, s tekintetét, tudni akartam, hogy mit érez, mit gondol, ad –e még esélyt nekem arra, hogy együtt folytassuk. Én mindent megtettem, nem csak, hogy felkerestem és bocsánatot kértem Tőle, de kész lettem volna kútba dobni az eljegyzésemet a Boyle lánnyal, csak azért, hogy Vele lehessek.
- De ne, ne mondj ilyet kérlek. Ne csináld ezt velem Viviana..- Nem akartam elhinni, hogy a csókunk után, s azok után, hogy mindent bevallottam neki, képes volt azt válaszolni, hogy nem akar több esélyt adni. Felzaklatott, összezavart, s nem csoda, hogy értetlenül ráztam a fejemet minden egyes szavára.
- És az előző csók? Az semmit nem jelent?- Kérdeztem hirtelen vissza, mert tudnom kellett azt, hogy mit érez irántam. Nem is akartam elhinni , hogy megszűnt minden köztünk, minden, amiért olyannyira küzdöttünk.
- Viviana…ne mond ezt. Tudom, hogy hibáztam, és sajnálom. De nem teheted ezt velünk, hogy még csak esélyt sem adsz! Nem csak én tehetek erről az átkozott helyzetről, miért büntetsz így? – Kifakadtam előtte, mert túlságosan is fájtak visszautasító szavai, s nem akartam elhinni azt, hogy többé már nem lehet köztünk semmi.
- Mi van?? Ez..ez hazugság, ne mond nekem , hogy Declant szereted,mert ez nem igaz! Te engem szeretsz, Viviana..- Ismét próbáltam közelebb hajolni hozzá, hogy megragadva a derekát, újabb csókot lopjak Tőle, de elhúzódott, s akkor azt éreztem, hogy elutasít.
- Nem , nem mehetsz hozzá ahhoz a szerencsétlenhez! – Dühösen csaptam az ajtó oldalára, arcomra is kiült a düh és a fájdalom, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy ezt teszi velem.
- Az apád megzsarolt? Az apád tehet erről az egészről, így van? Válaszolj, miért hazudsz folyton, miért nem akarsz nekem még egy esélyt adni? Declan sosem szeretne úgy, mint én, és ezt te is tudod. Miért akarod, hogy más oldalán ébredjek, miért űzöl el? – Kérdéseimmel megrohamoztam Őt, nem akartam csak úgy feladni, s beletörődve elballagni az ajtaja elől. Most volt itt a lehetőség, s pontosan attól féltem,hogy többé már nem beszélhetek vele.
- Búcsúcsók? Valóban annak szántad? ? Tényleg azt akarod, hogy Emilyt tegyem boldoggá?- Értetlenül figyeltem Vivianat, nem tudtam megérteni Őt, hogy miért viselkedik másként, mint korábban. Úgy éreztem, mintha már nem számítanék neki semmit, mintha direkt Emily karjaiba akarna lökni.
- Ilyen nincs, ezt nem teheted velem Viviana! – Erőteljesen szóltam rá, hátha vissza tudom rántani Őt a valóságba, s észhez térítem erőteljes szavaimmal, Ő azonban úgy tűnt, búcsúzik Tőlem. Már szinte magam előtt láttam azt, ahogy rám csukja az ajtót, láttam, ahogy ujjai a kilincsre fonódnak. Szomorúan, kérdően fúrtam pillantásomat tekintetébe, azt remélve, talán meghatom Őt. Tévedtem.
Lassan elkezdte becsukni előttem az ajtót, teljesen elvette mozzanatával az életkedvemet. Fejemet lehajtottam, már az sem érdekelt, hogy eláztam, már semmi sem tudott rám hatni, csak a fájdalom.
Nem tudtam gondolkodni, fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a következő pillanatban, hirtelen azonban rántást éreztem, s mikor felpillantottam, azt láttam, hogy Viviana húz maga után, majd belök az egyik szobába.
Talán lelassultak a gondolataim, talán leblokkoltam néhány pillanatra, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem.
- Mi van, miért suttogsz? – Értetlenül figyeltem a lányt, aki alig pár perccel korábban még száműzni akart az életéből, most meg a könyvtárszobában bújtatott engem. Nem értettem, nem jöttem rá, mit akar, ezért értetlenül fürkésztem a vonásait.
Viviana gyors mozdulatokkal csukta be a könyvtár ajtaját, s miközben Ő ezt tette, nekem volt időm kitalálni, hogy mégis mi lehet a háttérben. Hát persze, az apja biztosan nem láthat meg.
Mire Viviana megfordult, én már előtte álltam, s egyik kezemmel az ajtónak támaszkodtam, hogy közelebb hajolva hozzá, satuként foghassam Őt az ajtóhoz.
- Ugye az egész az apád miatt van? Azért hoztál ebbe a szobába is, hogy ne lásson meg, mert attól félsz, hogy ugyanúgy reagálna, mint legutóbb? Viviana, ne félj, én megvédelek. Szeretlek és ezt neki is megmondom, ha kell, az örökségemet ígérem a kezedért, de nem fogom hagyni, hogy hozzá menj Declanhoz..- Ezzel a mondattal fejeztem be a szavakat, ajkaimmal hevesen támadtam Viviana ajkait, kezemmel megragadtam a csípőjét, majd szenvedélyesen préseltem az ajtónak, öleltem,s csókoltam, nem törődve azzal, hogy az apja, vagy más akármikor ránk törhet.
- Ne ellenkezz, tudom, hogy te is szeretsz . – Sóhajtottam fülébe, majd tovább csókoltam, s kezem besiklott a viselt szövet alá…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Vas. Szept. 22, 2013 7:48 am

Arca minden fájdalmas vonása mélyen emlékezetembe vésődött. Nem tudtam elfelejteni, ahogy csalódottságától elnyíltak édes ajkai, kitágultak a hallottakat követően pupillái, megrökönyödve, felháborodva, az őrület határán játszva esik neki az ajtónak, s próbál engem is magával ragadni. Nem járt messze tőle, hogy kéz nélkül magával húzzon. Ha Apám sértő cipőkopogása nem vágja ketté elkeseredett érzéseimet, valószínűleg összetörve csúszok le az ajtó tövébe, hogy ismét egy felmosó vödörnyi, imádott emlékekhez fűződő érzést csavarjak ki magamból. Minden szégyenérzet nélkül szakadt volna ki belőlem a kíneső újabb áradata, hogy megpróbáljak túllépni a mágnesként magához vonzó kapcsolatomon.
Hogy lett volna egyszerű átlépni egy olyan álmon, amiért annyit küzdöttem magam is, küzdöttünk együtt. Amiért pofonokat viseltem el, megaláztatást, bántó szavakat. A szívemet és lelkemet adtam hozzá megvalósulásához. S most egyik pillanatról a másikra, mintha csak elhasznált, kiöregedett játékszeren adnék túl, úgy kellett volna megfeledkeznem Marcusról.
Az ajtót sem bírtam előtte anélkül bezárni, hogy ne kelljen ajkamba harapnom. Még így is feltörtek belőlem hangos sóhajok, önkéntelenül sugdosott „sajnálom”-ok és „nagyon szeretlek”-ek. Valamint ezek hosszú sorba rendezett szinonimái. Nem bírtam hallani a zár kattanásának éles hangját, így még mielőtt kirekesztettem volna soha el nem feledett kedvesemet, újra feltéptem az ajtót, hogy lássam arcát.
Könnyedén foghattam apám lépteire tettemet, de inkább csak az idő vonzott, ameddig vele lehettem. Az esőben, vagy a száraz szobában, sírva, vagy nevetve, de vele. Csak vele. Nem számított, hogy ölelve, vagy távol egymástól. Heves csókcsatákból szabadulva vagy pofonoktól harsogó légtérben. Csak vele…
- Csss – intettem őt ismét csendre, mikor próbált belőlem választ kicsavarni. Ha válaszon is gondolkoztam, testünk épsége miatt meg kellett ráznom fejem, hogy megtagadjak tőle mindenféle magyarázatot.
Libabőr futkosott bőrömön, s többször is megtartóztatásra kellett intenem magam, míg Marcusszal a könyvtár irányába haladtunk. Illata, közelsége, lénye… a nyers tudat, hogy csak a szívemre kéne hallgatnom, hogy az övé legyek, megőrjített. Annyira egyszerűnek tűnt az egész, mégis hatalmas fejtörést okozott számomra a pillanat.
Áttörve a könyvtár kézzel faragott vaskos ajtaját, nyugodtabban lélegeztem fel. Pár percig elbajlódtam remegő kézzel a zárba mélyesztett kulcs elfordításával, így Marcusnak éppen elég ideje volt, hogy a testem feletti uralhatatlan vággyal lépjen szövetségre, majd kövessen el merényletet megsínylett szívem ellen. Letaglóztak közelségétől, s az éppen kifújt levegő helyett újat venni is elfelejtettem. Szívem kihagyott egy dobbanásnyit, mikor puha ajkai közé fogta ajkaimat, s újra hosszú csókkal kívánta bitorolni kiszáradt számat.
Most még viszonozni sem kívántam, túl sok gondolat nyomasztott. Amennyire csak lehetséges volt, felpasszírozódtam az ajtólapra, s igyekeztem Marcus felsőtestét a lehető legmesszebb tolni magamtól. Utóbbi cselekedettem inkább hátrébb, mint előrébb haladtam, hiszen a srác úgy húzódott hozzám egyre közelebb, ahogy én arra törekedtem, hogy eltávolítsam magamtól.
Nem igazán sikerült, így megadni látszottam magam, ahogy már felhevült bőrömet érintette hideg keze. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mennyit kockáztatok.
Csábító volt minden egyes szava, könnyű lett volna hagyni magam, elhátrálni az egyik asztalhoz, hogy ott újra eggyé váljunk egy csodálatos szeretkezés hevében. De nem. Nem tehettem. S éreznie kellett volna, hogy mennyire nem szabad ezt most… mennyire nem szabad hozzám érnie.
Magamban már rég zokogtam. Csak a külvilág elől kellett ezt megtagadnom, s érdektelenséget mutatnom irányába.
- Nem akarom, Marcus… elég. Vedd le rólam a kezed – húztam ki egymás után többször is türelmetlen ujjait horgolt anyagú pólóm alól, de minduntalan kudarcba fulladt tervem akaratával szemben.
Lehunyva szemeimet, elvonatkoztatva melltartóm közelében járó ujjairól, hamarosan megtaláltam farzsebemben rejtőző pálcámat.
Fogtam már rá pálcát, ahogy fordítva is megtörtént. S a következő átoknál már kegyetlenebbet is alkalmaztunk a másikon.
Amíg ő nyakamba fúrta arcát, hogy libabőrössé tegye forró leheletével testem minden egyes centiméterét, addig én felemelhettem pálcámat tarkójához, s kimondhattam a kábító átkot.
- Stupor! – nem végeztem túl erősen, s igyekeztem nem túl közel tenni emlékező központjához a pálca hegyét, de elég hatásosnak bizonyult. Egy elmélyedt nyögés után Marcus egész teste rám nehezedett. Érezve veszte előtt a zuhanás lehetőségét, erősen kapaszkodott belém, görcsös ujjait úgy kellett kihúznom nadrágom pereme alól, hogy ébredéskor már ne feküdjek fölötte.
Épp, hogy sikerült őt óvatosan a padlóra engednem, mikor láttam megrándulni szája szélét.
Már most hiányzott.
Még nem ébredt fel, volt addig néhány percem. Így valószínűleg a szájára lehelt apró csókot is csak távoli álomként fogja megélni, ha egyszer magához tért.
- Nagyon szeretlek – suttogtam mellkasába összeszorított ajkakkal, majd megerőltetve végtagjaimat, felegyenesedtem, s futólépésben a legközelebbi könyves polc mögé rejtőztem el. Az előbb elhangzott gyönyörű ígéreteit még nem tettem eléggé tönkre, hiszen még nem riasztottam el őt eléggé magamtól. A legnehezebb része még csak most következett.
Reszkető ujjaimmal végül határozottan markoltam meg a pálca faragott nyelét, hogy a szoba üres részére vetítsem ki saját képmásomat, s Declanét. Erős koncentráció szükségeltetett a kivetítő varázslat elvégzéséhez, de a földön fekvő srác iránt érzett szikla szilárd szerelmemmel minden akadályt le tudtam győzni.
Lezárt szemhéjaim alól nehéz könnycseppek bújtak ki, majd őrjítő lassúsággal kezdtek el végigfolyni kipirosodott arcbőrömön. Mindent tönkre fogok most tenni. Mindent…
Amit Marcus ébredéskor valósnak fog hinni, az csupán kegyetlen fantáziám szüleménye lesz. De elég hatásos ahhoz, hogy ne jöjjön rá, csupán varázslat csapdájába került.

Kivetített másom összefont kezekkel körözött Marcus földön elterülő teste mellett. Néha ugyan lepillantott rá, de nem ült túl sok aggodalom két szemében. Figyelme is inkább az asztalt támasztó Declanra összpontosult.
- Szépen elintézted, kedvesem – vigyorodott el a testet öltött Declan, őt igazoló kegyetlenséggel, s ha ez még nem lett volna elég, kezét felém nyújtotta. – Gyere ide, megérdemled a jutalmad.
Nem várta meg, míg áltestem megindult felé, ő zárta be a két test közti távolságot, s préselte ajkait pont olyan szelíden mégis belülről fűtött szenvedéllyel enyémekre, ahogy az előbb Marcus tette. A testem apró részeit bejárt férfi kezek helyén, most egy másik száguldott végig, majd elérve a nadrág pereméhez, szenvtelenül átsiklott a zsebeken, és szórakozottan belemarkolt fenekembe.
A valóságban ezt soha nem hagytam volna megtörténni, hiszen egyetlen csókjától is gyomrom azonnal torkomig terpeszkedett el. De arcomon most nyoma sem volt szenvedésnek, a nem tetszés jeleit látni sem lehetett álarcomon.
- Csak ennyit érdemeltem? – kérdeztem pajkosan, s félig Marcusra kikacsintva az ölelésből, átkaroltam Declan nyakát.
- Előbb intézd el a lábad előtt mászó férget, aztán kapsz még ráadást. Pont úgy, ahogy tegnap este is… - súgta fülembe a kiéhezett szavakat, de hangja pont elég volt ahhoz, hogy Marcus is tökéletesen tájékozódjon az információkról.
Nekem ez a jelenet éppen úgy fájt, mint a most eszmélő Marcusnak. Nem látta, nem is gondolhatta, mert becsaptam, de ott zokogtam a magas polc takarásában, míg élénk fantáziám képeit látta vetülni szeme előtt.
- Igazad van… ne féltékenykedjen feleslegesen. – nevetett fel édesen másom, s kifordulva a szoros ölelésből lepillantott Marcusra.
- Élsz még, vagy fel kéne, hogy kaparjalak? Szedd össze magad, mert minél előbb el akarlak tüntetni az életemből…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Vas. Szept. 22, 2013 8:44 am


- Miért nem? Ne tagadd, érzem a csókodon, minden porcikádon, hogy kívánsz. – Ujjaimmal végig cirógattam a karját, miközben újra közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, s igyekeztem testemmel is minél közelebb kerülni hozzá. Hiába próbálkozott eltolni magától, éreztem, hogy kíván, ezt nem lehetett tagadni, ezért , ha tolakodva is, de folytattam az ostromot, s meg nem álltam volna, ha Ő nem kényszerít eszméletvesztésre.
Hirtelen, s váratlanul ért a Stuport varázslat, melytől azonnal elveszítettem eszméletemet. Elsötétedett előttem a világ, s összecsuklottam, mint egy fabábu, melynek eltépték a madzagját.
Ha karjaim nem fonódtak volna Viviana köré, valószínűleg nagyobbat zuhanok, mint egy levegőbe feldobott kő, de talán az Ő segítségével úsztam meg azt, hogy fejem nagyot koppanjon a padlón.
Teljes sötétség, képzavar, s néhány percig semmi mozzanat.
Ez jellemezte földön fekvő testemet, s addig nem mozdultam, míg nem tértem magamhoz. Miután letelt az a pár perc, fejfájásra ébredtem, pislogtam párat, mire feleszméltem, s megláttam a körém magasodó, hatalmas könyvespolcokat. Tompán beszélgetés ütötte meg a fülemet, s ahogy feltápászkodtam a földről, pillantásom megakadt Vivianan és Declanon.
Micsoda? Mit keresnek Ők együtt, mégis mi történt?
Értetlenül vontam össze szemöldökeimet, miközben őket fürkésztem a pillantásommal. A fejemhez kaptam a kezem, megdörgöltem a halántékomat, mert szörnyen fájt a fejem, s tulajdonképp csak arra emlékeztem, hogy Viviana azt mondta, nem bocsájt meg, s arra kért, hogy távozzak. De hogy azután mi történt…se kép, se hang.
- Mi a fene…mi a franc folyik itt? – Dühösen ráncoltam homlokomat, miközben a Vivianat ölelő, undorító és aljas Declanra emeltem a pillantásomat. Nem értettem, miféle esti dolgokról beszél, de ahogyan Viviana bújt hozzá, az elég sok mindent elárult.
Őszintén nem tudtam, hogy mi történik, először nem akartam hinni annak, amit látok, de mégis csak ott voltak előttem, ölelték egymást, s úgy néztek rám, mint egy szerencsétlenre.
- Eltüntetni az életedből? Mi történik itt, mi ez? – Riadtan pillantottam körbe, mert fogalmam sem volt arról, hogyan kerültem a könyvtárterembe, aztán tekintetem ismét a párosra kaptam.
Declan – legalábbis Viviana képzelt figurája – ismét gúnyos vigyorra húzta ajkait, s karjával maga elé vonta a kivetített lányt.
- Nézd csak Donell, ezek itt az enyémek..- Hirtelen kezeivel rámarkolt Viviana kebleire, közben végig engem figyelt, s gúnyos vigyora még jobban szélesedett.
- Akárcsak ezek az ajkak..- A következő pillanatban már csókolta Őt, én pedig mérhetetlen dühöt éreztem. Kezeim ökölbe szorultak, s perzselő tekintetemmel pillantottam végig mindkettőjükön.
- Még hogy szerettél..rohadjatok meg mindketten! – Vágtam hozzájuk, majd rángatni kezdtem a könyvtár ajtaját, de rádöbbentem arra, hogy az be lett zárva, a kulcsot pedig sehol sem láttam. Szinte éreztem a gúnyos nevetésüket, rosszul voltam a jelenlétüktől, s csak egy dologra vágytam, arra, hogy eltűnhessek, minél messzebbre. Még vetettem rájuk egy utolsó pillantást, aztán előkapva a pálcámat elhoppanáltam a Grosvenor házból, valahová, ahol egyedül lehettem. Nyugalomra volt szükségem, arra, hogy összeszedhessem összetört lelkem darabkáit…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   Hétf. Szept. 23, 2013 6:46 am

Fantáziám messze szárnyalt az esős estén.
Nem szabadott arra gondolnom, hogy mekkora fájdalommal jár Marcus számára a képek látványa, hisz akkor egy perc alatt elvesztem céltudatosságom, elgyengülök, s mind a kettőnkkel végzek, ha csak képletesen is.
Egyre erősebben fogtam hát a varázspálcát, s hogy ne remegjen annyira kezem, közelebb toltam halántékomhoz a pálca hegyét, s összeszorított szemekkel, pengevékonyságúra lapított ajkakkal, megfeszült arcizmokkal vártam még némi erőt szilánkokra zúzott lelkemből.
Ezerszer akartam eldobni a pálcát, ezerszer megátkozni magam, amiért ennyire kegyetlenül elbántam vele. A végén már nem tudtam miből energiát meríteni, s el akartam hajítani pálcámat. Nem bírtam vele tovább ezt csinálni. Az életünk sem volt elég motiváció ahhoz, hogy kitartsak. Pedig ha épségünk nem tudott a célhoz eljuttatni, akkor már semmi másba nem kapaszkodhattam.
Kínoztam, szándékosan kínoztam a férfit, aki az életét adta volna azért, ha boldogan élhetünk együtt, ha csak pár napig, néhány hétig, de úgy lehetett volna velem, hogy nem kell összetörnöm lelkét.
Ha az elején el is hittem, hogy nekünk még lehet együtt esélyünk, akkor Marcus arcát látva, efelől kétségeim támadtak. Megrémített a tény, hogy elvesztettem bizalmát, többé nem várt tárt karokkal, s az utolsó alkalom is elmúlt, hogy még csókot lophattam ajkairól. Fájt. Mérhetetlen fájdalom járta át védtelen testemet.
Magam is meglepődtem, kegyetlen gondolataimon. De bevált, s jelen pillanatban csak az volt a fontos, hogy Marcust egy életre elveszítettem. Nem volt már esélyünk a jövőben.
Ahogy hallottam, hogy szavaival „elátkoz”, majd megpróbál elrohanni a merénylet bűzös helyszínéről, még inkább tudatosult bennem a súlyos veszteség. Nem kapálóztam utána, s egészen elhopponálása pillanatáig képes voltam fenntartani a kivetített figurák látszatát. Gúnyos röhögésük betöltötte a hatalmas könyvtárszobát, arcuk kezdett elhomályosodni, majd egymástól távolodva, de megszűntek az árnyak.
Teljes csend telepedett a helyiségre. Pálcámat messze hajítottam magamtól, s lerogytam a könyves polc tövébe. Hangos zokogás tört fel belőlem, s a könnyek záporát csak az ajtó irányából érkező kopogás törte meg.
Erőm sem volt felállni, az a minimális tartás pedig azon nyomban elszállt belőlem, amint Declan őrjöngése átszűrődött az ajtón.
- Viviana! Azonnal nyisd ki az ajtót… tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy valamiben sántikálsz! Ha kárt teszel magadban a vacsora előtt én… én… nem állok jót magamért! Azonnal nyisd ki!
A kopogásból dörömbölés lett, majd végül tropára menve a zár megadta magát és átengedte a felbőszült Declant.
Eddig nem is tudatosult bennem, hogy a kivetített férfi megfogta melleimet, s kétszer is úgy csókolt, akárcsak Marcus tette. Most éreztem súlyát igazán bűneimnek. Most égett ajkam az el sem csattant csóktól, most lüktettek melleim meg sem történt erős szorításától.
Mégis úgy szorítottam karomat melleim elé, mintha csak attól félnék, hogy újra megfogja őket, és úgy préseltem össze ajkaimat, mintha rettegnék, hogy majd megcsókol. Még fejemet is lehajtottam.
- Én…
- Jézusom, te már megint mit műveltél magaddal?
Nem tudtam eldönteni, hogy aggódott, vagy csupán féltette a jövőjét. Nem is érdekelt. Magamon kívülre kerültem a történtek után.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok   



Vissza az elejére Go down
 

Viviana & Marcus | Grosvenor birtok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Földesúri birtok
» Földesúri birtok
» Yamanaka birtok
» Hazukage birtok
» Nara birtok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-