I'm so bored

Cseppet sem jókedvűen érkezem meg a klubhelyiségbe. Találkozásom Astoriával olyannyira elvette a kedvemet, hogy a kinti csatangolás sem tudott még kijózanítani belőle. Legszívesebben kint tölteném az éjszakát egy padon a parkban, csak ne kelljen senkivel találkoznom, beszélnem, de még látni se akarok senkit. Belököm az ajtót, majd félresöpörve az útból egy-két elsőst, a kanapéhoz sétálok.
- Na, tűnés innen, kölykök, keressetek magatoknak egy fotelt vagy menjetek az asztalokhoz, ott tanuljatok – parancsolok fel három negyedévest is, akik bár egyértelműen nem szívesen, és magukban elmormogva rám pár szidalmat, de átadják nekem a kanapét, amit be is foglalok hamar teljes egészében. Csak végignyúlok rajta, és feldobom a lábaim is. Nincs kedvem elvonulni a hálókörletbe sem, szóval marad az, hogy gorombáskodok pár alsóbb éves kis stréberrel, akik már az első napokat félig a könyveikbe bújva töltik. Ettől legalább remélhetőleg jobb kedvem lesz, és talán akad valaki a felsőbb évfolyamos háztársaim vagy évfolyamtársaim közül is, aki csatlakozik hozzám ebben a szórakozásban. Bár ahogy Zambinit meg Flintet ismerem, el tudom képzelni, hogy máris valami csajt fűznek egy eldugott, üres osztályteremben. Csak én kesergek itt magamban a túlbuzgó kis törpék között.  A sarokban egy vörös, szeplős kis kölyök – tisztára, mintha egy mini Weasley lenne – hárfán gyakorol. Merlin szakállára! Ezt tényleg muszáj itt? Egy ideig még elég tűrhetően játszik, de egy idő után nem csak hogy megunom, de halálosan fel is idegesít vele. Gonosz, sunyi vigyor kúszik a képemre, majd észrevétlenül előhúzom a pálcámat.
- Vingardium leviosa – suttogom magam elé, aztán a hárfát lassan a szoba közepe felé kezdem irányítani, lehetőleg úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy közöm van hozzá. A törpe riadtan pattan fel, és kezdi követni a hangszerét. De akárhányszor megfogja, és leteszi, az kicsusszan a kezei közül, és folytatja útját egészen a kijáratig. Ha nyitva lenne, ki is irányítanám rajta, de így meg kell várnom, hogy valaki belépjen. Aztán meglepő módon az első, aki besétál a klubhelyiségbe, nem más, mint Pansy Parkinson. Az elsős srác megfogja a hárfát, én pedig kiröppentem a kezéből, egyenesen Pansynek, amitől úgy néz ki, mintha a kölyök hozzá vágta volna. Szegénykém, azonnal magyarázkodni is kezd, én viszont hátra vetett fejjel, hangosan felnevetek.

What's up, girl?

Pansy épp úgy reagál, ahogy vártam. Nem hiába ismerem már a csajt több mint hét éve. Ami azt illeti, közelebbről is. A kényelmes kanapén terpeszkedve figyelem az ő és a kis srác szócsatáját. Egyértelmű, hogy ki kerül ki belőle győztesen. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán színt kellene vallanom, mielőtt Parkinson leharapná az elsős fejét. Aztán elvetem ezt az ötletet. Nem lesz a kölyöknek semmi baja, legfeljebb időben megtapasztalja, hogy mi a rend. Előbb-utóbb minden gólyának meg kell tanulnia, hogy tartson a felsőbb évesektől. Ez így van, el kell fogadni, és kész. Zsebre dugom a pálcámat, helyette előre hajolok, és lekapok az asztalról egy elhagyott, alig felbontott csomag Bagoly Berti féle minden ízű drazsét. Nem tudom, kié lehet, de vessen magára, ha csak így itt hagyta. Meglehet, rögtön első nekifutásra beletrafált az illető egy rókázás ízűbe. Az el tudja venni az ember kedvét. De én egyelőre csak egy brokkolisat találtam. Még tűrhető.
Automatikusan húzódok arrébb – pontosabban csak leteszem a lábaimat, de a kényelmemből nem sokat engedek – amikor Pansy közelebb jön. Tőle nem sajnálom a helyet, de ha más lenne, egy méteres körzeten belül kapna valami szép ártást.
- Na mi van, Parkinson? – nevetek fel az orra alá nyomva a frissen szerzett minden ízű drazsékat, amolyan üdvözlésképpen. Vegyen, ha akar.
– Még el sem kezdődött a tanítás, te meg már elsősöket terrorizálsz? – csettintek rosszallóan a nyelvemmel, de ismer már annyira, hogy tudja, csak viccelek. A tekintetem, az ajkaimon játszó sunyi mosoly is ezt sugallja. Aztán elfintorodok, és visszavágom a csomag drazsét az asztalra. Láng ízű. Esküszöm, mintha tüzet raktak volna a nyelvemen. Szerencsére hamar elmúlik a hatása. Felvonom a szemöldökeimet Pansy kérdésére.
- Politikusnak készülsz, vagy mi ez a hivatalos hangvétel? – forgatom a szemeimet nevetve, majd közelebb csusszanok, és átkarolom a lány vállát. Tudom, mindkettőnknek szokatlan még a helyzet. Pedig ennek kellene normálisnak lennie. De annyi minden történt az utóbbi időben, a fél világ a feje tetejére állt, és most furcsa, különös érzés visszatérni ide az iskolába, élni tovább az átlagos mindennapokat, tanulni ismét, mintha mi sem történt volna. És még a tanulás lehet a könnyebbik eset, mert fogalmam sincs, hogy mivé lettek közben a kapcsolataim. Pansyvel, Flinttel, Zambinivel. Alig beszéltem velük az utóbbi időben. Astoriával már sajnos tudom, hányadán állok, és nem mondanám, hogy örömmel tölt el a dolog. A beszélgetésünkről maradt keserű szájízem még nem múlt el teljesen, de épp ezért igyekszem lazábban venni a helyzetet Pansyvel. Nincs kedvem ma még egy rossz befejezéshez.
- Én, mint látod, élvezem az életet, és hogy újra be vagyok ide zárva a kastély négy fala közé – vallom be végül leplezetlen iróniával, majd hátra dőlök a kanapén, magammal húzva a kis boszimat is.

What was that?

A korábban elkövetett gyerekes csín, és Pansy felbukkanása kicsit eltereli a figyelmemet a korábbi rossz kedvemről, de a felszín alatt valójában még mindig erősen küzdök a búskomorság ellen. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy csupán Astoriával való találkozásom az oka ennek, vagy inkább az, hogy egyáltalán vissza kellett ide térnem, a kastély falai közé. Őszintén szólva egy részem örül ennek, mert minden rossz, és az utolsó évek nehézségei ellenére is, szeretem a Roxfortot. Szerettem a régebbi, még gondtalan diákéveket, szerettem az órákat is a rengeteg kisebb-nagyobb rendbontással, amit elkövettünk itt, szeretem a Mardekár házat, a magam módján az évfolyamtársaimat és a barátaimat is. De ismét visszatérni ide olyan, mintha egy felsőbb erő megakadályozná, hogy lezárjak valamit, elbúcsúzzak valamitől, amitől már nagyon szeretnék. Hogy elinduljak egy új úton, amin remélhetőleg valamennyire tiszta lappal kezdhetek. Hogy bizonyítsak, hogy nem az vagyok… nem csak az vagyok, akinek korábban megismertek. Egy részem valójában fél, hogy odakint sem lesz minden más. A Sötét Nagyúr és a halálfalók helyét a tanács vette át, aminek már most a része vagyok, ahogy az egész családom is. Ez pedig ugyanannyira helyesnek tűnik, mint amennyire nem. Nekem azonban egyelőre nincs más dolgom – bár nyugodtan mondhatjuk, hogy választásom sincs – mint hogy lehúzok itt még egy évet…
Halványan elmosolyodom Pansy magyarázatán. Az alsóbb éveseknek meg kell tanulniuk, mi a rend, és hol a helyük. Mintha magamat hallanám, hisz korábban bennem is ez a gondolatmenet vezetett ahhoz, hogy végül inkább az első sorból néztem végig Pansy és a kölyök előadását ahelyett, hogy közbeléptem volna, és elismertem volna a szerepemet a hárfa támadásában.
- Tökéletesen egyetértek, szivi – bólogatok vigyorogva. Nem telik bele sok idő, már el is nyúlunk a kanapén. Eredetileg csak hátra dőlni akartam a támlának, hogy kicsit kényelmesebb legyen, de addig-addig helyezkedünk, hogy végül már nagyon kényelmesre vesszük a dolgot, Pansy pedig macskákat megszégyenítő óvatossággal ügyeskedi mellém magát, fejét a mellkasomra hajtva. Az igazat megvallva kicsit különös… nem rossz, csak különös érzés. Újra így tartani őt, átkarolva, ujjaim végigsimítanak a hátán, a gerince mentén. Mintha nem is pár hónapja, inkább pár éve lett volna, hogy utoljára hasonló helyzetben feküdtünk. Mintha az egész világ kifordult volna magából. Vagy csak én változtam túl sokat. Mostanában nehezen találom önmagam, nehezen tudnám megmondani, hogy ki vagyok, vagy mit akarok.
- Miért, szerinted most hogyan állunk? – kérdezem őszinte érdeklődéssel, és kicsit felemelem a fejem, hogy lássam az arcát. Kíváncsi vagyok, ő vajon hogyan látja a dolgokat. Talán ő is úgy érzi, mintha egy álomból ébrednénk…? Vagy épp most süllyedünk bele egybe.
Homlokomat ráncolom a kérdésére. Nyilván fel tudnék sorolni pár dolgot, melyek nagyon is igazak és őszinték lennének. De nem akarok elindulni ezen a lelkizős vonalon. Most nagyon nem.
- Hogy mi hiányzott…? Például ez az előbbi: hogy helyre tegyünk egy-két alsóbb évest – nevetek fel halkan, ravaszul kicselezve a kérdést. És ebben a pillanatban hirtelen éles és hangos durranás érkezik a folyosóról, a klubhelyiségen kívülről.
- Ez meg mi a franc lehetett? – ülök fel a homlokomat ráncolva, és kicsusszanva Pansy alól pillanatokon belül talpon vagyok, pálcám előre szegezve. – Megnézzük? – kérdezem a lányt, hangomban nem túl jól visszafojtott izgatottság. Nem bánnám, ha végre történne valami, mondjuk összeakadnánk a folyosón pár csámborgó, rendbontó griffendélessel, akiket szépen elintézhetünk.
- Maradjon mindenki a hátsóján! Nem hallottátok? El az ajtótól! – szólok rá a jelen levő megszeppent, vagy épp túlontúl kíváncsi kölykökre. Kettőnkön kívül nemigen tartózkodik itt most korunkbeli, szóval mi vagyunk a rangidősek, nekünk kell visszatessékelni és nyugalomra inteni a kisebbeket, mielőtt kitörne a pánik.