Megelőzve a hosszú nyűglődést, már rég átöltöztem a roxforti egyenruhámba. Ezt az egyet utálom az évnyitásban – hogy bár szeptember elején még kellemes meleggel süt a nap (már amikor a jó, angliai szokás szerint nem zuhog), de magadra kell erőltetni egy fekete talárt. Utálom a feketét, lehangoló és szigorú szín. Így hatodévre mondjuk már egészen beletörődtem…mindenesetre a talár melegétől egyelőre még megkímélem magam, csak a csodás zokni, szoknya, ing, nyakkendő kombóig jutottam. És ezzel lekéstem, a kabinunkat meglátogató büfés boszorkányt, tekintetbe véve, hogy épp fél lábon egyensúlyozva rángattam a zoknijaimat, amikor az öcsém úgy gondolta abszolút rohadtul vicces lenne, ha csak egy picit, csak egy icipicit meglökne…ugye nem kell mondanom, hogy egy kicsit sem találtam viccesnek, hogy a könyököm az ablaktáblán koppant, ahogy elborultam? És a szégyentelen még csokibékát sem vett nekem. De nekem azonnal kell egy csokibéka! Hiányzik még az az őrült boszorkány, aki többször is megégettette magát a máglyán. Hermione már sokszor elmondta mi is volt a neve, de még mindig nem emlékszem rá. A képére emlékszem, megismerném, ha végre megtalálnám. És kéne egy kis tökös derelye is…és talán vihetnék Lisának mindenízű drazsét, hogy valami indokkal ellenőrizzem kivel van, és mit is csinál, és…te jó ég, megint kezdődik a tanév, még oda sem értünk a Roxfortba, de máris a testvéreim miatt fő a fejem. Benért mondjuk most nem. Bent szeretném eltűntetni perpillanat a kabinomból, de úgy fest nagyon is jól érzi ott magát. A szemtelen formáját. Kidugom hát az orrom a kabinból, és a nyakamat nyújtogatva nézek el a folyosón mindkét irányba. Remek, sehol sem látom a boszorkányt, és annyira nem tölt el lelkesedéssel, hogy esetleg az egész vonaton fel-le cikázzak, mígnem bele nem botlok. De hát a csokibéka….! Elszánt arckifejezéssel penderülök hát ki a folyosóra, találomra indulva el a menetirány felé. - Nem láttad a büfés boszorkányt? – kérdezem az első ismerős arctól, akit megpillantok a folyosón, és bár annyit tud csak mondani, hogy jó felé keresgélek, végül végig kell hallgatnom, hogy az illető mivel töltötte az egész nyarát, és akkor már vissza is kérdez, és jaj…komolyan azt mondtam magamnak az imént, hogy szeretem az évkezdést? Hm. Szeretek hazamenni a Roxfortba, mint mindannyiunknak az nekem is a második otthonom, és rettenetesen hiányzik minden egyes nyáron. Főleg a kaja. Az nagyon. Anya kicsit sápadtan főz. De Piton nem hiányzik…és nem hiányzik a mágiatörténet sem. És azt hiszem az sem, hogy Mr. Nyámnyila fenn tartson itt a folyosón, és lelkesen kérdezgessen a nyaramról. Valami ostoba, megbocsátható kis hazugsággal menekülök végül meg tőle, és szinte futólépésben iramodok meg a folyosón. Isten ments, hogy utánam jöjjön, vagy segíteni akarjon megkeresni a büfésboszorkányt, vagy bármi ilyesmi, mert különben sikítófrász fog rám jönni. És szerintem senki sem kíváncsi a sikításomra. Mindenesetre sietni egyre nehezebb a folyosón, mivel az egyre jobban és jobban megtelik a barátaikat kereső, a kabinok között ingázó diákokkal…
to: elsősorban Drewnak, de szerintem csatlakozzon még nyugodtan bárki a hajtóvadászathoz, ha nincs kivel kabinoznia…(:
Év kezdés, mi? Az igazság az, hogy nekem mindegy, Bonnie amúgy is várja már ilyenkor, hogy elmenjek. Valahogy nem fűlik hozzá a foga, hogy minden nap más lány fordul meg a házában. Én meg egy cseppet sem zavartatom magam. Ha Bonnie bevállalta, hogy lesz a gyámom és pénzel engem, akkor azt hiszem ezt el kell viselnie, a rossz szokásaim sajna velem járnak. Mindegy, ettől függetlenül szeret ő engem, tudom ám. Főleg, hogy a testvére, vagyis apám már meghalt és talán én maradtam meg neki egyedül, ha nem is ugyanaz a kikent jókisfiú vagyok mint ezer évvel ezelőtt, ami szerintem már egy másik dimenzióban volt, nemhogy egy másik életben. De most itt vagyok, a vonaton, már a talárt is magamra erőszakoltam, attól függetlenül, hogy utálom. Meg kicsi is rám. Rohadt szar ilyen dög melegben egy full fekete cuccban poshadni, nem is beszélve arról, hogy ez a szerelés nem áll nekem éppen előnyösen. Szívesen mellőzném ha lehetne, de ez kötelező... Még mindig kedvelem a nyugalmat, de a vonaton ezt most aligha fogom megtalálni. Inkább a folyosón álldogálok és megvárom, amíg eliszkol a tömeg vagy keresek valami ismerős arcot, hátha beszélgetésbe tudok elegyedni vele és ez majd talán kizárja a hangzavart. Mondjuk, ahogy telik az idő ez kezd semlegessé válni. Eközben zsebre dugott kézzel álldogálok, a hátam a falnak döntöm és nézelődök. Talán ha arról lenne szó szívesen bezsúfolódnék egy kabinba az ismerősök közé, de eddig valahogy Rachelön kívül nem nagyon sikerült begyűjtenem olyan embereket, akik szeretnek velem lenni. Mondjuk Rachel ezer éve ismer már... De nem fogom megint ezen rágni magamat. Szóval éppen Rach jár a fejemben, mikor egy szőke lóbonc elrohan előttem, mintha a lassan fogyó tömeg neki nem lenne akadály. A karja után nyúlok, hiszen örülök neki, hogy végre látom őt is. - Hová hová, Rosie? - kérdezem tőle egy halvány mosollyal, ahogy elengedem a karját, miután megbizonyosodtam róla, hogy észrevett és nem akar tovább szaladni. A lányt Mágiatörténetről ismerem, néha észrevettem, hogy látványosan unja az órát. Ez elég lehangoló, csak mert én szeretem azt a tantárgyat. Na meg persze más órákon is összefutottunk már, de így hirtelen ez jutott eszembe, mivel Hayley pont úgy ült, hogy teljes kilátásom nyílt rá. S most, hogy a szőkeség újra itt áll előttem én szemügyre veszem, ahogy általában a lányokat szoktam - gyorsan és alaposan. - Még mindig jól nézel ki. - mondom neki komoly, csillogó szemekkel. Általában így nézek ki. Habár Rosie az egyenruhától kicsit általános lesz, mivel elég sok szöszke csajszi jár Roxfortba, attól még szép. Úgy a maga valójában. Mondjuk én ezt sok mindenkiről el tudom mondani. De mivel most perpillanatt Rose áll előttem, nem fogok neki Celesteről beszélni és a kicsi melleiről. Mindegy. A lényeg, hogy a lányok szépek, én meg pasiból vagyok.
Ó, igen. Szeretném úgy gondolni, hogy a tömeg csak úgy megnyílik előttem, vagy én fél méterrel a talaj felett lebegek, de tartok tőle ez nem így van. Be is zsebelek pár rosszalló pillantást, de hát, na…ezekhez már hozzászoktam, mert jó szokásom így közlekedni, na meg sosem rettentett még vissza, ha valaki az utamban van. Valakinek azt hiszem áttapostam az imént a lábán is, és már kész is vagyok valami szupermázas, kedves bocsánatkéréssel, hogy bevessem annak, aki megragadja a csuklóm, de végül megkönnyebbülve veszem észre, hogy csak Drew az. Nem hiszem, hogy őt tapostam el, az előbb még nem is láttam. Legalább az ismerősöket észre szoktam venni, és ha nem is túlságosan, de legalább megpróbálok úgy elrohanni mellettük, hogy ne tegyek bennük kárt. Csak van, ami az adott pillanatban esetleg fontosabb. A csokibékák most az első helyen trónolnak a prioritási listámon. Szerintem leesett a vércukor szintem is, mert ha rohanni kell, inkább tovább alszom, de akkor nem jut idő a reggelire…egyedül anya, és Lisa tudnak ilyenkor halál nyugalommal, csigatempóban leülni reggelizni az asztalhoz. Ez valami bámulatos, természetfeletti erő lehet. Mindenesetre végre valahára most megtorpanok, egy pillanatra kérdőn pislantok hátra a vállam felett, hogy megbizonyosodjak róla ki tart fel, de egy másodperc alatt eltűnik a kétkedésem, és visszafordulok a fiú felé, ahelyett, hogy tovább sietnék. - Szia Drew – köszönök vigyorogva, abban az ugratós hangnememben, hogy „nézd már, én rohanok, de sikerült köszönnöm, háhá!” – Héhéhé, ne próbálj meg felszedni! Már megint… - mondom nevetve, természetesen sosem veszem komolyan, amikor ilyeneket mond. Pontosan tudom, hogy mindenkinek teszi a szépet, na meg különben is inkább afféle haveri viszonyt ápolunk, amibe ugratásként ez még csak-csak belefér, de hogy komolyan vegyem? Hát, nem is tudom mi kéne ahhoz, de amúgy is macerás eset vagyok, ha udvarlásról van szó. Még akkor is, ha a komoly fajtáról. - És ami azt illeti a büfés boszorkány után loholok. Nem láttad, erre ment? Rettentő nagy szükségem van cso-ko-lá-dé-ra – ezt már olyan pánikossá sápadó arccal adom elő, nem mintha máris tényleg rosszul lennék…de lehetnék akár rosszul is, igazán szeretnék már enni valamit, és élek-halok a csokibékákért, mindig is így volt. - Velem jössz? Ha szépen megkérsz veszek neked is egy csokibékát. De a kártya az enyém, ha még nincs meg nekem! – vigyorgok rá vidáman, de a tőlem telhető maximum kedvességgel, ami azért nem is esik nehezemre. Általánosságba véve jól kijövök a Hugrabugos diákokkal. Nem úgy mint a becses Mardekár tagjaival, ugyebár…és sokkal jobb emlékeim fűződnek a Hugrabugosokkal megosztott tanórákhoz is (egye fene, még a mágiatörihez is), mint a zöld-ezüstökkel. Ott volt a legkisebb az esélye, hogy még óra előtt bezsebelek egy büntetést, ők ritkán igyekeznek kihozni a sodromból. Ami, mint tudjuk, nem túl nehéz feladat…
Ismét tétlenül álldogálok a vonat folyosóján, ami mostanra már egy megszokott rituálévá vált. Akik már ismernek megszokták, hogy ott állok és várok valakire, vagy valamire. Már a fejem is megszokhatták, ami mint mindig most is halálosan komoly, ajkaim résnyire nyitva, az újaknak meg az a sejtése támadhat, hogy várok valakire, akit súlyosan el akarok verni. Talán ezért kerülnek ki az első évesek olyan nagy ívben, vagy inkább tesznek egy hátraarcot, mintha észre sem vettek volna és gyorsított tempóban eltotyognak. Viszont néhány Hugrabugos meg évfolyam társ, akikkel mondjuk jártam már egy órára rám köszönnek én meg vissza. És várok. Várok, hogy végre kissé eloszoljon a tömeg, utána majd keresek magamnak valami üresebbnek mondható kabint, vagy egy ismerősebb arcot, esetleg megkeresem Rachelt. Újra végigpásztázom a varázslótanonc tömeget, amikor észreveszem Rosiet, így gyorsan utánakapok. Persze igyekszem nem túl erősen megszorítani a karját, mert erre néha hajlamos vagyok, de úgy tűnik eléggé gyengéd voltam. - Én inkább úgy mondanám, hogy ágybavinni, de ahogy te fogalmaztál az sem rossz. - mondtam neki halványan mosolyogva, hiszen mindketten tudjuk, hogy csak viccelődöm, noha régen tényleg megpróbáltam felszedni. Kit nem? De mondjuk hülye nem vagyok, ha Rose azt mondaná, hogy lefekszik velem nem utasítanám vissza, aljasul kihasználnám az biztos. Majd Rosie válaszol a kérdésemre, amire én körbenézek, elnézek a folyosó mindkét irányába, s mivel egész nap itt dekkoltam illene tudnom, hogy merre ment. - Már nekem is van pénzem, úgy lenne illő, hogy én fizetem mindkettőnk adagját. - mondom Rosienak, rá se nézve, még mindig balra kémlelve a folyosót, s most örülök, hogy ilyen magas vagyok és átlátok a többiek feje fölött. Mintha a keresett boszit látnám.... - Gyere! - ragadom meg a lánya kezét, hogy magam után húzzam és átverekedjük magunkat a tömegen. A végére, amit mond már nem is figyelek, teljesen ráálltam a témára, hogy csokibékát kell szereznünk. - Öhm, addig is tessék. Csak hogy túléld. - kacsintok rá és a kezébe nyomok egy kis csoki maradékot. Friss még, igazából Tommytól kaptam amolyan búcsúajándékként. Nincsen belerágcsálva, csak kicsit megolvadt, de nem hiszem, hogy Rosiet ez nagyon zavarná. Ígyis-úgyis kapni fog csokibékát, hogyha rajtam múlik.
- Ó, hát tudod, bennünk lányokba egy gyűszűnyivel több kifinomultság szorult – nevetem el magam, és egyértelmű, hogy csak ugratom, mert bár nem tartom magam rondának, nem igazán egy elegáns kisasszony vagyok. Szegény anyám akárhogy is próbált belém egy kis tartást és könnyedséget nevelni, azt egyedül seprűnyélen kamatoztatom; apám valahogy mindig nagyobb hatással volt rám. Nem csoda, hogy az öltözködés helyett jobban érdekel a bajba keveredés, és az, hogy buta kis csínyeken törjem a fejemet…abba valahogy nem fér bele, hogy finnyásan fintorogjak a szoknyámra ragadt koszfolton, vagy azon, hogy hogyan fogalmaznak a fiúk, vagy éppen mennyi alpáriság szorult beléjük. Nekem is megvannak azért a határaim, bizonyos dolgokat, bizonyos stílusban én sem hallok túlságosan szívesen, de Drew számomra még messzemenőkig tolerálható kategória. Legalább nem lódít a dologról. Aztán ki tudja, másnak szokása-e, de ha szépen átejtene egyszer egy Griffendélest, akit jól ismerek, biztos késztetést érezzek, hogy szépen elbeszélgessek vele. Addig azonban ártalmatlannak minősítem, és megússza a tréfálkozásommal. - Ennek semmi köze a pénzhez Drew, senkitől sem várnám el, hogy megpróbáljon lépést tartani a csoki-igényemmel – mosolyodok el, egyszerűen csak nem nagyon igénylem, hogy lovagot játsszon velem bárki is, de legfőképp a barátaim – És én mondtam először – és a hatás kedvéért mosolyogva megfenyegetem az ujjammal. Egy csokiba nem hal bele senki, az nem nagy érvágás, de ha én egyszer csokit veszek, miért vennék _csak_egy_ csokit? Az rettentő lehangoló lenne. És szinte semmi esélye nem lenne annak, hogy végre elcsípem azt a máglyahalál mániás bolondot. De nekem kell az az ember, elvégre mágiatörténeti tanulmányaim egyetlen mérsékelten érdekes, de legalább abszolút vicces alakját képezi. És ez elég nagy teljesítmény a koboldlázadások végeérhetetlen történetei mellett. - Úúú, csokiiii! Köszi, életmentő vagy! – hát persze, hogy lecsapok a felkínált csokira, és bár egy kissé tényleg olvadt, érzem a csomagoláson át, de ez még nem tart vissza attól, hogy óvatosan kicsomagoljam, és neki essek – Várj, várj, várj, így nem lehet rohanni – mormogom közben teli szájjal, amikor már ragadna is magával sietősen a folyosón végig, hát nem lehet egyszerre adózni a csoki majszolásnak, meg a rohanásnak, de azért persze serényen tipegek a magam kis tempójában, mert azért még mindig feltett szándékom inkább előbb, mint utóbb elérni a büfés boszorkányt. - Szóval, miben sántikáltál a nyáron? Hány csajt vettél le a lábáról? – kérdezem a csokiba mosolyogva, most hogy már csoki van a kezemben, és a gyomromban is, már nem olyan sürgős a misszió, mint korábban. Úgysem megy a büfés boszorkány sehova, legalábbis a vonatról el biztosan nem.
Csak mosolyogni tudok Rosie miatt, aki már a megjelenésével feldobta a napom, hiszen az évkezdés sohasem tartozott a kedvenceim közé. Mert ez a nap általában kapkodással és veszekedéssel kezdődik, mikor Tommy is ki akar velünk jönne az állomásra, de ez nem olyan egyszerű, mivel mindig visszaalszik, miután Bonnie felébresztette. Ezek után ha sikerül ideérnünk még időben, akkor jövünk rá, hogy az egyik tankönyvem otthon maradt, mivel Tommy még az előző nap kivette a táskámból, hogy beleolvasson, hiszen nagyon érdekli őt a mágia és már alig várja, hogy ő is a Roxfortba járhasson. Szóval ideérünk és Bonnie próbálja előadni a szokásos monológját miszerint tanuljak jól és viseljem helyesen és csinosan az egyenruhát, meg hogy ne legyek rossz és hogy legalább a suliba ne hajkurásszam a lányokat, és még sorolhatnám. Ekkor derül ki, hogy Tommy elcsórta a pálcám és azzal rohangászik össze-vissza másik kezében egy adag csokival vagy Amerika Kapitánnyal. Miután sikerült visszaszereznem a pálcám éppen Bonnie beszédének kellős közepén, már szállnom is kell a vonatra. Ekkor kezdem el érezni, hogy a táskám túl könnyű, vagyis egyértelműen nem csak egy tankönyvet hagytam otthon, hanem egy jelentős iskolai felszerelés állományt. De ez már szokássá vált, vagyis az iskola kezdés utána 1-2 hónapot azzal töltjük, hogy megvegyük azokat a kellékeket, amiket elfelejtettünk beszerezni, meg hogy Bonnieval találkozzak az Abszol úton, hogy oda tudja adni, amit otthon hagytam. A vonatút meg sohasem élvezetes, mivel általában az egészet állva töltöm a folyosón, mert csak ott van nyugalom, de akkor is csak az indulás után 1-2 órával. A tömegben meg ilyenkor mindig Rachelt keresem, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen a tekintetem szinte mindig utána kutat. Ezért is vettem most észre Rosiet. Mivel állandóan a tömeget szemlélem. És egyáltalán nem is bánom, hogy összefutottunk, igen laza lány. - Igazad lehet - sóhajtok fel, mintha olyan nagyon gondterhelt lennék, de közvetlenül utána már mosolygok és csillogó szemekkel nézek a lányra. - Azért szerintem én sem panaszkodhatok. - mondom, ahogy lendítek egyet a fejemen, mintha csak a hajam akarnám hátra dobni, de ez az ügy már ott veszett, hogy frissen vagyok nyírva, alig van valami szőr a fejemen, ami meg van az is borosta. Na jó, van hajam, nem fogom magam kopaszra nyíratni. Aztán már a csokikról beszélünk és hogy ki fizeti majd. - Udvariatlanság lenne hagyni egy lánynak, hogy fizessen helyettem is, főleg édességet. - emelem fel a kezeim védekezően, mintha Rosie pisztolyt fogna hozzám. Mondjuk az sem lenne gond mert nálam van a saját pisztolyom, mondjuk ezt ő nem tudhatja. És pálca is van nálam. Meg mit ne mondjak szerintem több tapasztalatom van ezen a téren, mint neki, úgyhogy ha tényleg egy fegyvert fogna a fejemhez, én kerekednék felül. Rosie csokiéhségét csillapítandó, csokit nyomtam a kezébe, amit még Tommytól kaptam az imént. Kissé megolvadt, de ahogy elnézem a szőkeség így is örül neki, el is kezdi befalni, viszont a gond ott van, hogy így meg nem tudunk a büfés boszorkány után rohanni. Így inkább gyorsan hátranyúlok és gyengéden megfogva a csípőjét magam elé irányítom és úgy próbálom vezetni a tömegben, meg egy kicsit óvni is az idegyúlt diákoktól. Mintha olyan nagy szüksége lenne rá... De hát én ilyen vagyok és ő is ismer, tudja, hogy ez egy kedves gesztus tőlem és hogy az összes lánnyal így viselkedek, mintha minimum a szívszerelmem lenne. Végül pedig Rosie kedvesen érdeklődni kezd, amitől nekem a mosolyom egy apróbb vigyorrá szélesül, hiszen tudja mivel tapint a lényegre. - Igazából Beethovent hallgattam és kiolvastam pár könyvet. - mondom nyugodtan, habár kétlem, hogy elhinné. Viszont ez tényleg igaz. Elég sokan nem nézik ki belőlem, hogy képes vagyok ilyenekre, ezért is néznek rám mindig olyan furán Roxfortban, mikor egy regénnyel a kezemben mászkálok, hogy valami nyugodt helyet keressek, ahol lehet olvasni. - Hmm... Az ingyen prostikra vagy az átlagos csajokra vagy kíváncsi? - kérdezem mélyen elgondolkodó hangon, ahogy némi érdeklődés is csendül a hangomban, ahogy úgy teszek, mint aki tényleg mélyen a gondolataiba merült. És igazából tényleg volt mit összeszámolnom. Már nem azért tényleg, nem nagyon szeretek ezzel dicsekedni, meg amúgy dicsekedni sem szeretek, de hát ha egyszer ez az igazság... - És neked milyen volt a nyarad? - kérdezem érdeklődve, egészen vigyorogva.
Tényleg az utolsó pillanatban sikerül felszállnom a vonatra. Vagy legalább is első körben azt hiszem, aztán ahogy bentebb tolom Wilbert és a csomagomat egy szőke lányon akad meg a szemem, aki épp az izzadságot itatgatja a homlokáról. Megcsóválom a fejemet, amolyan rosszallóan, azonban most kivételesen nem szólok semmit arról, hogy időben kellene elindulni, hiszen én sem siettem el a dolgokat. Gyorsan felteszem a szájkosarat a kutyára, majd magam mellett vezetve egyre beljebb nyomulok. Átgázolok néhány diákon, egy kisebb csoporton, majd a büfés asszonyt veszem pártfogásomba. - Egy csokibékát kérnék! – mondom, majd miután megkaptam elégedetten vigyorogva indulok el a hömpölygő tömeg felé. Valahogy az az érzésem, hogy ez a vonat egyre kisebbé válik az évek során, és a diákokból pedig egyre több van. Réges –régen, mikor még elkezdtem ide járni minden más volt. A kupék óriásinak tűntek, mi pedig már rögtön az elején kialakítottuk a saját magunk kis klikkjeit. Mindenki ismerkedett mindenkivel, és megköttettek azok az örök barátságok, melyek meghatározzák az ember életét. Itt ismertem meg őt is, akkor találkoztunk először. Barátok lettünk, ami nagy csoda, hiszen én nem vagyok az a kifejezetten barátkozós fajta. Ő azonban minden zárkózottság és bunkóság ellenére a vesémbe látott. Hálás voltam, igazán hálás, hiszen így nem kellett megjátszanom, hogy milyen is vagyok, ő pedig elfogadta azt a személyt, akit mindig is egy álarc mögött rejtegettem…
Az emlékek hatására nagyot sóhajtok, majd tovább indulok a folyosón. Kellemesen mosolygom azon, ahogy a felsőbb évesek beetetik a kisebbeket mindenféle hülye történettel. Szinte nem is figyelek a folyosón lézengő emberekre, mikor is nekigyalogolok egy párocskának. Fejemet a milliméterekre álló lány felé fordítom, majd az emlékek hatására felvonom a szemöldököm. - Csá szöszi! Látom nem kerülhetlek el! Ó és udvarlód is akad… - nézek a velem egy magas srácra, majd megeresztek egy biccentést, csak hogy ne tűnjek már annyira mégsem bunkónak. - Kipihented a múltkori napot? – hajolok közelebb a lány füléhez és vigyorogva suttogom bele a kérdést. - Hála az égnek most már mindennap várja a kutyám a mézeskalácsot… micsoda csábító „szirén” vagy te! - kapok el egy szőke tincset a lány arcán, ami beszéd közben pont beúszik a képbe, majd simítom azt finoman hátra. Úgyis csupa csoki, nem tud ezzel foglalkozni, tehát majd én megteszem neki ezt a szívességet. Persze már várom, hogy elkapja a dühroham, hogy meghallgassam milyen köcsög szemétláda tetű is vagyok, úgyhogy inkább a fiú felé fordítom a fejemet, és kiegyenesedem. - Karl vagyok, de ha miss Hárpia sipákolni kezd és nem fogod hallani, majd elismétlem még egyszer! – mondom majd keresztbe font karral elállom az útjukat. Leteszem a csomagomat, leültetem a kutyát is. Én innen nem mozdulok, van végre társaságom! Hurrá!
Ha zavarna sem nagyon ellenkeznék, ahogy Drew igyekszik szépen atyáskodva terelgetni a folyosón, mert majdnem minden figyelmemet leköti a csokievés. A számat, és a kezeimet mindenesetre biztosan, és hogy mindez milyen kapcsolatban áll azzal, hogy a normális tempóm legalább a felére esik vissza, azt talán jobb nem taglalni. Hátrasandítok a vállam felett a fiúra, hunyorgó, gyanakvó tekintettel, de ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam a válaszát? Mindenesetre azért egy leheletnyit furcsa. Ahogy mindenki mást, engem is könnyedén meg lehet téveszteni a látszatokkal. Vagy ne finomkodjunk, és mondjuk inkább azt, hogy teljességgel be tudok dőlni a látszatoknak. Kicsit talán gyorsan ítélkezem az emberek felett, és noha Drew esetében ez nem jelent semmi különösebben rosszat, azért a képzeletemnek kell pár kört futnia, mire el tudja képzelni a fiút valami impozáns könyvtárszobában könyvek mellett kuporogva, miközben Für Elise trillázik körbe a szobában. Egy kicsit mintha disszonánsan csengene a fiúhoz kötve a dallam, de végül úgy döntök a csokival kiváltotta azt, hogy ne kérdőjelezzem meg, valóban ezt művelte-e nyáron. Vagy ne adj isten az egész nyáron…én abba belebetegedtem volna. - Mmm, nem tudom, ha ingyen volt, akkor még lehet őket prostinak hívni? – nem, most egyáltalán nem élcelődök, ahogy még mindig hátrapislogva elmosolyodom, ez egy abszolút komoly, lényegbe vágó körkérdés. Nincs mese, bevallom, hogy nem kimondottan vagyok otthon az éjjeli pillangók világában, de remélhetőleg ezt senki nem is feltételezi rólam – Mondjuk akárhogy is, őket nem nevezném _igazi_ csábításnak, úgyhogy maradjunk inkább szegény egyszerű, halandó hölgyeknél – folytatom somolyogva, majd egy pár percre igyekszem előrefelé navigálni a figyelmemet, már ami megmaradt belőle így, hogy megosztom azt Drew és az evés között, úgyhogy egyhamar fel is adom a dolgot, és meghagyom azon nemes feladatot a fiúnak, hogy ne vezessen neki mondjuk egy prefektusnak, vagy egy kabin záródó üvegajtajának. - Ó, az enyém jó volt. Sokat mentem apával terepre, amikor dolgozott. Képzeld elmehettem vele Afrikába, ahova meghívták segíteni az erupmentek párzási időszakában – valószínűleg kissé abszurd, hogy ez milyen lelkesedéssel tölt el, és talán Drew egy szavamat sem érti, de ez még nem gátol meg abban, hogy ezt elmeséljem neki – És végre sokat aludtam. Sokaaat, meg persze az öcsémet fegyelmeztem, na meg – majdnem bumm és puff. Hát, ennyit arról, hogy Drew a szemem a szemem helyett - …és voltak kevésbé kellemes napjaim is – fejezem be immáron a lelkesedés teljes hiányában, és egy pillanatra, számomra hála az égnek tökéletesen ismeretlen okokból bukfencezik egyet a gyomrom. Hát persze, hogy az én napomat kell Abramsnek is megkeserítenie, amikor még csak most indult a vonat… A korai órát tekintve rettentő nagy erőfeszítéseket kell tennem, hogy valahogy ignorálni tudjam Karl bicskanyitogató kérdését, már ami az „udvarlómra” tett megjegyzését illeti, noha az kimondottan kárörvendő vigyort csal egy pillanatra a képemre, hogy Wilber reggelire mézeskalácsot fal. De legszívesebben így is sóbálvány átokkal sújtanám az önelégült képét. - Ha neked így szokásod megkérdezni, hogy hogy vagyok, akkor köszönöm az érdeklődést, remekül – mondom a tőlem jelenleg kitelő legmézesebb édességgel, még akkor is, ha valószínűleg meglehetősen gyilkos pillantásokkal méregetem a fiút, akinek van képe még a hajamat is babrálni. Egészen mellékes, hogy egy pillanatra beleborsódzik a mozdulatba még a nyakam is. És ráadásul útban van, meg nekem csak ne bratyizzon itt Drewval, mert most már én is egészen nyugodtan pálcát ránthatok… - Megmozdulnál te, meg a pereputtyod, ha kérhetném? Arra van dolgom.
Igyekszem a szakadatlan tömegben valahogy Rosiet terelgetni, mivel ő a tőlem kapott csokival van elfoglalva. Igazából nem is hibáztatom őt miatta, szeretem ha segíthetek, mármint ha egy lánynak szüksége van rám. Igen jó érzés. Mintha most lenne... De mindegy is, a lényeg, hogy nehéz dolgom van, mivel a tanulók csak úgy özönlenek minden irányból, és így elég nehéz kettő testet is irányítanom - Rosiét meg a sajátomat is. A lányt még csak sikerült megmentenem valahogy az idegen testektől, de nekem valahogy többen nekem jöttek. De legalább Rose elvolt a csokoládéval és ennek én már alapból örültem. Szóba került a nyár, ami szerintem alap téma évkezdéskor a vonaton, és egy iszonyú nagy közhely. Láttam is, hogy Rosie (mint itt szerintem mindenki más) kissé sunyin méreget a válaszom miatt. Készültem rá, hogy úgysem hiszi el, de a lényeg, hogy én tudom az igazságot, még ha ő nem is hisz benne. És innentől már mindegy, ha magában hazugnak is gondol engem. A kérdésére komolyan elgondolkodó fejet vágok, és talán ez viccelődésnek tűnhet, egy kicsit tényleg belegondolok, úgy komolyan. - Hát, nem is tudom... Attól még prostik csak nekem ingyen dolgoznak - vigyorodok el ördögien, ami tényleg egy kissé gonosz és perverz, de azt hiszem ez nem csoda. Ezzel a fejjel, amit most vágok meg még inkább nehezebb elképzelni, hogy szeretek olvasni. Meg hogy én milyen békés teremtés vagyok. - Most komolyan azt akarod, hogy megszámoljam? Egyszerűen nincs annyi ujjam. - forgatom a szemem kissé csalódottan, de gyorsan elvigyorodom és visszaviszem tekintetem Rosiera. - De nyugi, egyik sem bánta meg. - vigyorgom tovább, miközben próbálom eloszlatni Rose kétejeit afelől, hogy talán csak kihasználtam a lányokat, ami nekik ne túl jó. Ugyaaan. Majd Rosie elkezd mesélni a saját nyaráról, persze kérésre. - Nem volt nagyon meleg ott Afrikában? - kérdezem érdeklődve. - Amúgy mi az az erupment? - kérdezem mert hirtelen így a tömegben kacskaringózva nagyon nem ugrik be az elnevezéshez tartozó kép és adatok. És úgy tűnik nagyon el is tűnődhettem ezen a kérdésemen, hiszen későn kaptam észbe, kapásból nekivezettem Roset egy srácnak. - Bocs... - mondom és már mennék is tovább de a srác elállja az utat, ráadásul úgy tűnik akar is valamit. Aztán elkezdi szapulni Rosiet. Igazból a fiú már itt nem volt szimpatikus, hiszen így beszélni egy lánnyal... Mintha ez bármennyit is segítene a helyzeten, Rose hátáról, vagyis derekáról a vállára váltottam, ahogy átkaroltam. Ezzel védelmezni igyekeztem volna a lányt, habár kétlem, hogy sokat védene szavak ellen. De egyenlőre többet nem is csinálok, csak kissé ellenségesen méregetem a srácot, aki ezek szerint Karl. Béketűrő ember vagyok, ennyi miatt egyenlőre még nem fogok neki ugrani. De az egyik dolog, ami tényleg idegesítő, az egy másik személlyel szembeni tiszteletlenség, főleg, ha egy férfi áll egy nővel szemben. - Drew. - mutatkozom be én is. - De ne izgulj tökéletesen hallottam a neved, mivel hárpiát nem is látok a közelben. - mondom és szerintem a hangomból ki is érződik, hogy nem tetszik, ahogy Rosieval, vagy inkább róla beszél. Nem hiszem, hogy ez a lány megérdemelne egy ilyen hangnemet, mint amilyenen Karl beszél. - Elnézést, de nem érünk rá. - mondom a srácnak, majd megpróbálom finoman odébb tolni.
Találkozásunk sajnos nem éppen a legjobb módon alakult. A párocska férfi tagja ugyanis minden, csak éppen nem olyan, mint akit esetlegesen némi humorral megáldott az élet. Nem szapultam, nem ócsároltam semmit, és igen, nem az én felfogásommal van a probléma. Lehet, hogy kissé csipkelődöm, de sem a szőkeséget, sem a fiatalembert nem küldtem el anyuci szoknyájához. Igaz miért is kellett volna mondanom bármi ilyesmit, ha már a puszta jelenlétem is pont azt a hatást váltja ki, amit el szerettem volna érni? Jelen pillanatban így is tökéletesen élvezem a helyzetet, totálisan felesleges lenne még inkább halmozni a halmozhatót. És egyébként is, ráérünk még, hosszú az út a kastélyig. - Hát persze hogy az érdekelt, hogy, hogy érzed magad! Nem vettem volna a szívemre, hogyha a múltkori találkozásunk miatt sokkot kapsz, és véletlenül valami gond adódik… tudod… - mondom suttogva, miközben ujjammal a ketyósok jelét mutogatva vadul körözni kezdek a halántékom mellett. Eközben kellemesen mosolygok és az előttem egyre dühösebbé váló lányt tanulmányozom. Tudom, hogy jelen pillanatban ezzel a mondattal nyitottam még nagyobbra a bicskát a zsebében, azonban az is tény, hogy semmi sértőt nem mondtam, egyszerűen csak az ő szellemi frissessége és pszichikai jóléte miatt aggodalmaskodom. Ezek pedig fontos dolgok, melyekre oda kell figyelni. Hiszen csak bele kell gondolni! Senki nem akar egy kissé zakkant egyénnel visszatérni a Roxfortba. Kastély, sötét, buggyant lány, elborult elme… gyilkosság… őrület… akár csak egy horrorfilm, melyhez minden adott. - Ó már téged is elbájolt! – kapok riadtan az arcomhoz, és teszem félősen a szám elé a kezem, akár ha egy sikolyt készülnék ezzel elnyomni. – Észre sem vetted, hogy megtette, igaz?! – nézek a fiúra és viccelődöm, bár sejtem, hogy egyáltalán nem érek el nála semmit. Már miért is tenném, hiszen a szerelem egy olyan dolog, mely vakká, érzéketlenné, humortalanná változtatja az embereket. És ahogy rá nézek, egyre jobban csak azt látom, hogy a helyzet reménytelen. Átölelve, andalogva… ez a dolog sem a barátságról szól, hanem valami egészen másról. - Mondjuk az is igaz, hogy valami oknál fogva, mintha más lennél, szöszi! Olyan… kisimultak a vonásaid, és ez a haj! – fogom meg egy tincsét, majd simítok végig az arcán finoman, már-már kutató pillantásommal fűszerezve. A dolog nem tart sokáig, csak egy leheletnyi ideig, azonban mégis úgy érzem, túlzottan nagy hatást képes rám gyakorolni. Ezért tehát elérkezettnek tartom az időt arra, hogy akkor úgymond véglegesen lecövekeljek. Ráérősen leülök a magas, gurulós bőröndöm tetejére, és egyáltalán nem mozdulok. Végre akadt társaságom, én pedig nem fogom ezeket a kellemes pillanatokat feladni. Ha nem tetszik nekik valami, akkor forduljanak meg, és menjenek visszafelé! Talán ezért is van az, hogy egyáltalán nem hagyom magam eltántorítani Drew által, és a nyomásra, melyet tőle kapok egy támadó kutya a válasz. Wilber mellettem terem, majd fogvicsorgatva, habzó szájjal áll a fiú és szőkeség elé. Szememet a magasba emelem, és úgy nézek közben a plafonra, mint aki azon gondolkodik, hogy ezt mennyire nem is hiszi el. - Kissé barátságtalan, ha rólam van szó, bocs haver! Nem szereti, ha a gazdájához érnek! – mondom miközben a kutyát figyelem. Lágy simogatással végigszántok izmokkal tarkított hátán, majd ismét kényelembe helyezem magam. Csettintek az ujjammal egyet, mire az állat ismét nyugodtan kezd lihegni, és barátsága jeleként a szőkeség kezét is megnyalja. Kissé elhúzom a számat, hiszen ez a kutya csak úgy képes ilyen helyzetekben lepaktálni az ellenséggel. Mondjuk jó, egy szavamba kerülne, és a lány torkának ugrana, azonban mikor ilyen nyugalmi állapotban van, még azokkal is kedves, akikkel nem kellene. Mézeskalács, mi? - Szóval, milyen volt a nyár? – meredek a lány arcába és mintegy témaként bedobom a „nyaralás” szót.
Merlin állatira utálhat engem. De miért? Miért, miért, miért?? Miért nem sétálhatok ki csak egyszerűen a folyosóra, hogy utolérjem a büfés boszorkányt, vehessek csokibékát, aztán meg végigkergetném Bent az egész vagonon, amiért korábban fellökött. Az egy idilli vonatút lenne, de nem. Mostanában velem soha semmi nem egyszerű, ami egyszerre kezd aggasztani és bosszantani. A Drew-tól kapott csoki ráadásul messzemenőkig nem elég ahhoz, hogy visszaállítsa békés-nyugodalmas jó kedvemet, úgyhogy Karl rosszabb pillanatot szántszándékkal sem tudott volna választani. Az alacsony cukorszint és a csokimánia egy lány esetében a végén még tényleg hárpia állapotot idéz elő…de nem, azt mégsem kéne, ezt az elégtételt kicsit sem adnám meg szívesen senkinek, nem hogy egy bizonyos előttem terpeszkedő tuskónak. Van képe itt jópofizni, amikor ő ütötte meg velem szemben először azt a kicsit sem kedves, inkább sértő hangnemet. Pedig igen nehéz megállni, hogy ne tegyek kísérletet a szemei kikaparására. Mindig is volt érzékük ezeknek a pofátlan Mardekárosoknak, hogy a bőröm alá másszanak, mint valami gusztustalan kis paraziták. Grr. - Ugyan, nem kell úgy csinálni, mintha bárki is érdekelne – magadon kívül, teszem hozzá gondolatban, és mostanra már bájvigyorogni sincs kedvem. Csokit akarok! Most! És ha kell, én komolyan átgyalogok még Karlon is, és szegény Drewt használom hídnak mellékes veszteségként…oké nem, talán ezt mégsem követném el, az viszont teljesen biztos, hogy legszívesebben a folyosó falához vágnék bárkit, aki elállja az utamat. Kár, hogy az erőviszonyok ellenem szólnak, pálcám viszont van, és egyre csábítóbb a gondolat, hogy használjam is. - Hagyd abba – igyekszem „lelkesen” félreütni Karl kezét, miközben eszem ágában sincs kijavítani az egyébként merőben téves, és ostoba felvetését. De ha esetleg ez elzavarja, akkor legyen, azt úgyis sejtem, hogy Drewt nem nagyon fogja megzavarni a helyzet. A nők lelkes rajongója, és úgy fest önkéntes védelmezője is, amit abszolút szívmelengetőnek találnék, ha elsősorban nem ingerültnek érezném most magam, és valami furcsa, émelygés közeli állapotban… - Most komolyan? Komolyan nem vagy ennyire képes, hogy átengedj? Merlinre, igazán szomorú, hogy nincs jobb elfoglaltságod, Abrams – vetem oda szúrósan, úgy fest, mintha nem tehetnék semmit, az égvilágon semmit, hogy meggondolja magát. Annyira jellemző. De ha ezek ketten itt egymásnak esnek, azt komolyan a szívemre venném. Azt mégsem állom meg, hogy az eb ne kapjon tőlem egy hirtelen jött mosolyt, ahogy a kezem alá fészkeli magát, és még le is guggolok elé, hogy megvakargassam az állát. Oké, új taktika. Ha nem muszáj, nem szeretném Karlt a kutyájával együtt a folyosó másik felébe lebegtetni, úgyhogy először ésszel, aztán erővel. De csak a kutya miatt. - Drew? Hallottál valamit az imént? Olyan volt, mintha valaki a nyaram felől érdeklődött volna, de nem látok senkit a közelben, akivel érdemes lenne beszélgetni. Szóval hol is tartottunk…? Jaa, emlékszem már, az erupmentek! – úgy fordulok vissza Drewhoz, mintha az iménti kis közjáték meg sem történt volna, és ráérősen fecserésznénk a folyosón. Pedig tombolok, komolyan, és semmi mást nem akarok, mint eljutni egy nagy adag csokibékához – Hasonlítanak a rinocéroszokhoz, elég méretes bestiák. És veszélyesek, de csak támadásra reagálnak. Viszont olyan nedv van a szarvukban, amitől az ellenség felrobban. Tudom, nem hangzik valami jó mókának, de lenyűgöző figyelni őket. Egy kicsit mondjuk még messziről is ijesztőek.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Első folyosó 