Vastag füst szál fel, mikor fellépek a vonatra, mellettem pedig két rohanó kisgyerek vergődik át. Talán két éve még idegbetegen ordibálok utánuk de ma nem. Ma semmi nem ronthatja el a kedvem, még Conelly nyávogó hangja se. Na jó talán ő igen, de igyekszem elhitetni magammal az ellenkezőjét.
Ahogy lassan elindul a vonat, én is megpróbálok az ablakhoz vergődni, mint sok másik társam; hátha Tony volt olyan édes pofa, hogy átjöjjön a falon, és még utoljára integessen egyet. Kissé durván arrébb lökve egy talán ötödikes (?) hollóhátas lányt, meglátom a peront és próbálom észrevenni a bátyám vonásait. Gyerünk már, merre vagy?!
Már épp kiérnénk az állomásról mikor észreveszem; a háttérben áll, lazán integetve és mikor elkapja a pillantásom a vigyora még szélesebb lesz. Nekem pedig ösztönösen ugyanez a reakcióm, míg el nem tűnik a tömeg, és ki nem zakatolunk a King's Cross-ról, hogy elhagyjuk Londont, és eljussunk az Írország eldugott részében lévő Roxmorts-ba. De előtte használjuk ki az utat, és keressük meg Arielt, aki remélem nem késett el mert akkor ízekre szedem, ha egyedül kell töltenem a több órás utat. Tényleg. Nem teszi el amit tőlem kap, ha nem lesz a kabinunkba - ugyan is elsőtől fogva mindig ugyan ott ülünk, még ha egy csapat mardist is kell kirobbantani a fülkéből. Nem. Az a miénk. Nem hiszem, hogy ezt olyan nehéz lenne megérteni.
- Hé, Des! - hallok meg a hátam mögött egy ismerős hangot, így hát magamra öltöm a kedves arckifejezésem és próbálok nem szikrázó szemekkel meredni a kis túlbuzgó Nicole-ra. Egy házba járunk, és ő most kezdi a hatodikat, tehát egy évvel alattam koptatja a padot, még is mióta először ült le hozzánk a Hugrabug asztalához próbál úgymond összebarátkozni velem. Nem, nem velünk csak is velem - ugyan is szegény Arit, olyan pillantásokkal illeti, hogy legszívesebben szálanként tépném ki az egész haját. De inkább jó pofit vágok és próbálok kedves lenni minden alkalommal. Több mint hat éve. Mondom, több mint hat éve!
- Igen, Nicole? - sóhajtok, és nekitámaszkodom a falnak, mert érzem, hogy sokáig fog tartani. pedig semmi kedvem, hozzá, hogy a nyakamba loholjon mert egyszerűen rühellem a társaságát. Nem mondom, hogy népszerű vagyok - pedig igen az vagyok - de most komolyan. Nincs már akinek az idegeire menne? Annak idején legalább volt valaki aki lerázta rólam. De ugye az a valaki, már nincs a képben, mivel lelépett és itt hagyott összetört szívvel. Szóval még további gondolatot se pazarlok rá.
- Szóval, öhm, azt akartam kérdezni, hogy öhm... - dadogott összevissza, mire a homlokomig szaladt a szemöldököm. Mi van?! - Hogy van kedved velem ülni egy kabinba? Van csokibékám. - nyitja ki a tenyerét, benne egy eszeveszettül mozgolódó csokoládé finomsággal. Hm. Tehát, csokibéka vagy Ariel. Csokibéka, Nicole vagy Ariel. Csokibéka vaaagy Nicole.
- Bocsi, de Ari vár rám. - mosolyodok el, és élvezem ahogy a lelkesedése elsötétül. Felkapom a táskám a vállamra, és mielőtt megfordulnék kikapom a kezéből a csokibékát, és élvezve a helyzetet, intek is egyet mellé. - Köszike, olyan rendi vagy. - játszom kicsit az eszem, majd megfordulok és olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudok eliramodok, hogy minél előbb megkeressem a barátnőm.
A finom édességet majszolva érem el a kabint, ahol végre meglátom Ari sziluettjét, így az ajtót elhúzva szinte a nyakába ugrok. Szó szerint, ugyan is még a csokibéka is a padlón landolt.
- Istenem Ariel de hiányoztál! - szorítom ölelésbe apró testét, miközben próbálom visszafogni magam, hogy ugrálni ne kezdjek. Igaz, hogy láttuk egymást a nyár alatt párszor, de valahogy hozzá vagyok szokva, hogy mindig a mellettem lévő ágyban alszik egész nap. Furcsa lesz, ha tényleg vége lesz ennek az egésznek. Még belegondolni is fáj, hogy kevesebbet találkozunk, és nem traccsolunk hajnalig.
De most inkább koncentráljunk az előttünk álló évre. Még bőven van időnk búcsúzkodni.

to: Ariel ♥| szavak: csak pötyögtem | outfit: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: láw jú babú