Újabb nap, de ez a nap nem volt átlagos. Hetedik alkalommal készültem átlépni a Roxfort küszöbét, a pályaudvarra igyekezve pedig eszembe jutott, hogy ez már a harmadik évem lesz anya és a második Albus nélkül. Akármelyik oldalról és irányból nézem, eléggé gyorsan elrepültek a napok, hetek és hónapok. Tisztában voltam vele, hogy előbb vagy utóbb újra normálisan fogok lélegezni és elviselhetőbbé válik a mellkasomban tomboló szúró érzés, elvégre az idő minden sebet begyógyít, nem igaz? Ha begyógyítani nem is fogja a sebeket, csökkentheti a fájdalmat, mondják a még okosabbak. Ez igaz, nem is lehet megcáfolni. Bár az űr, amit maguk után hagytak még mindig nagy, de muszáj volt megtanulnom élni nélkülük. Azt hiszem, ezzel egész jól haladok, már csak akkor gyengülök el, ha leülök valahová és a gondolataimba meredve ténylegesen valamelyikkőjükre koncentrálok és felidézem a szép emlékeket. Akkor könnybe lábad a szemem, gombóc keletkezik a torkomban, de Albus és anya tanácsát megfogadva a hétköznapokon erős vagyok. Erős maradok.
- Gyere már, Sparco. Nem akarom miattad lekésni a vonatot. - Még a pályaudvaron rimánkodtam rá így a kutyámra, aki szavaimat hallva sietősebben kezdte szedni apró lábait, lógatva nyelvét próbálta zömök testével felvenni a tempómat. Ráérős állat volt, de nem kellett volna itt maradnunk az ő lustasága miatt.
Szerencsére ez nem is történt meg, átjutottunk a falon, felpakoltam a csomagokat a vonatra, aztán jött a búcsúzkodás. Apa kikísért a pályaudvarra, így elköszöntem tőle. Mióta anya meghalt nehezebben viselte, hogy magára hagyom, de a sulit nem hagyhattam abba. A lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magamra, viszont a vonat indulásáig nem sok idő volt már hátra, ezért Sparcoval a karomban én magam is felmásztam a járműre, hogy megkeressem a kabinomat. Tudtam, hogy apa addig a peronon fog állni, míg el nem hagyjuk az állomást, tavaly és tavalyelőtt is ezt tette. Sokkal jobban vigyázott rám, mint azelőtt.
Elfoglaltam a helyem a kabinban, kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt és lelkiekben már készültem az új, egyben utolsó évemre. Még nem tudtam elképzelni, mi lesz, ha elhagyom a Roxfortot, de nem is akartam most ezzel foglalkozni. Először még el kell kezdődnie az évnek.
A kabinom ajtaja nyitva volt, hogy legalább egy kis levegő jusson be addig, míg el nem indulunk. A diákok már csak elvétve járkáltak, de pont akkor ment el az egyik a kabin előtt, amikor odanéztem. Rámosolyogtam a barna hajú lányra, akit látásból már ismertem, de egyébként még nem beszéltünk. Griffendéles volt és ő is végzős. Azt hiszem, ennyi volt róla az összes információm.

A lány belépett, így jobban szemügyre tudtam venni. Hullámos, barna haj, barna szemek és csinos is volt. E mellett, ahogy bemutatkozott kedvesnek is tűnt, de hát a Griffendélesek nagy többsége eleve kedves és normális. Ezért is akartam én nagyon, de nagyon ebbe a házba kerülni, az olyan, mint például a Mardekár az nem nekem való lett volna. Így is elég volt őket elviselni kilenc és fél hónapon át az órákon, a nagyteremben vagy ha véletlenül összefutottunk a folyosókon, nemhogy még abba a házba is kerüljek. Bár inkább nem mondok semmit, mert megint megkapom majd tőlük, amit szoktam. De miért is érdekel az engem, hogy mit mondanak?
- Az én nevem Aletta. Aletta Dumbledore. - Én is tisztességesen bemutatkoztam, miközben Isabellára mosolyogtam. - Már láttalak a klubhelyiségben, de azt hiszem, még nem beszéltünk egymással. Ha gondolod, itt van még néhány szabad hely, jelenleg egyedül üldögélek. - Mutattam az ülésekre és igazából jól esett volna a társaság.
Ahogy ülőhellyel kínáltam a lányt, Sparco rögtön az ölembe ugrott, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a combjaimon és laposakat pislogva nézelődjön tovább. Mindig ezt csinálta, pedig már harmadjára utazott a vonaton.
- Ez a lustaság pedig Sparco. - Megsimogattam a kutya fejét, aki boldogan felém pislogott, de utána újra nézelődni kezdett. Értelmes egy kutya. - Ugye már te is végzős vagy? - Kérdeztem rá, de sejtettem a válaszát. Ismertem a végzősök csoportját és ő is benne volt.

Mosolyogva figyeltem, ahogy megsimogattam a kutyám fejét, aztán elnevettem magam.
- Sparco általában végigalussza az utat, vagy a másik végletet választja, és ki akar mászni az ablakon. Az elsőnek jobb szoktam örülni, de ha alszik, akkor semmi sem tudja felkelteni. - Továbbra is cirógattam Sparco bézs színű, rövid szőrét, hogy így nyugtatva altassam el. Jobb volt, mint amikor rájön egy őrült roham és végigszalad a vonaton nem törődve azzal, kihez bújik be. Lusta kutya volt, de nagyon pimasz is. - Ha Fify végül meglátogat téged, nyugodtan keress meg, legalább mindkettejüknek lesz játszótársa. - Ajánlottam fel a lehetőséget, elvégre egész jó ötletnek tűnt.
És nem is tévedtem, Isabella tényleg nagyon kedves lány volt. Mosolygós és aranyos, nem is tudom, hogy kerültük el eddig egymást. Általában kerestem az ilyen emberek társaságát, barátkozó típus voltam, aki szeretett ismerkedni és beszélgetni. Máshogy nem is nagyon tudtam volna létezni, főleg, mióta elvesztettem anyát és Albust. Azóta ugyanúgy szükségem volt az ilyesfajta beszélgetésekre, mint a magányra.
- Igen, én is végzős vagyok. Gyorsan elrepült ez a hét év, most, hogy mondod még én is emlékszem, amikor megkaptam a behívómat. Jobban vártam, mint a Mikulást. Már jó előre felkészítettek, hogy a Roxfortba fogok járni, de akkor is jó érzés volt elolvasni az a pár sort. - Na jó, most kicsit úgy éreztem, mintha túl sokat fecsegnék, de ha jó a társaság, hát miért ne? Legalább nem unatkozom, azt pedig már csak remélni tudom, hogy én sem untatom őt.
- Kíváncsi vagyok erre a tanévre. Elvégre csak az utolsó és… eddig még nem telt el úgy év, hogy ne történt volna valami. - Jegyeztem meg csak úgy mellékesen és a gondolataimban egy pillanatra ismét visszaugrottam két évvel ezelőttre. De most próbáltam nem ezzel foglalkozni, inkább visszanéztem Isabellára és újra rámosolyogtam. Közben pedig valami miatt az agyamba villant, hogy nagy remélem, elhoztam magammal a taláromat.

Szóval a szülei muglik. Jaj, vajon hányszor illették már sértő jelzővel emiatt? Egy biztos, én még sohasem használtam ilyesmi miatt durva kifejezéseket. Aki boszorkány, az boszorkány. Aki tud varázsolni, az megérdemli, hogy így szólítsák, elvégre akármilyen származású, a vérében van a mágia. Ezen nem változtat az, hogy az illető szülei emberek-e vagy sem, nem is értem, egyeseket miért is zavar ez. Persze, varázslóberkekben talán jobban hangzik, hogy valaki aranyvérű, de mások is lehetnek ugyanolyan jók. Sőt, jobbak is.
- Az a jobbik eset, ha mindent elmeséltek. Van, aki csak egyszerűen megtudja és hirtelen kell szembesülnie azzal, hogy micsoda ő és hova is kellene beiratkoznia, ha szeretné gyakorolni a képességeit. Mióta csak az eszemet tudom, azóta készítenek a varázslásra. Eddig szerencsére mindenki támogatott. - Megmelegedett a mosolyom a gyerekkoromra és arra gondolva, hogy míg Isabellának igen, nekem nem kellett gondolkoznom, honnan örököltem a boszorkányságot. Minden egyes hozzátartozóm varázsló vagy boszorkány volt, az lett volna a furcsa, ha én csak úgy kimaradok a sorból és ember maradok. De nem így lett. - Szóval mindketten nagyon szerencsések vagyunk.
Aztán fejemben lepergett az elkövetkező év menete. Évnyitó, tanórák, kirándulás, tanórák, tanórák, utálkozás, barátkozás, évzáró. Nem feltétlenül ilyen sorrendben, de most valahogy nem akartam hozzácsatolni a képzeletbeli listámhoz semmi olyasmit, hogy a dementorok megszállják a sulit vagy hogy megint majdnem bezárják a Roxfortot az esetleges eltűnések, gyilkosságok vagy bármi más gubanc miatt. Egy nyugis, szép végzős évet képzeltem el, de hát álomvilágban élek én? Valami nagyon azt súgta, hogy ez nem fog összejönni. Hat év alatt egyszer sem jött össze, miért pont a búcsúév lenne egyszerű és nagyszerű?
- Várod már, hogy végezz a suliban? Hogy igazi boszorkány légy? - Kíváncsi voltam, vajon ő hogyan áll hozzá ehhez a dologhoz.

- Igen, minden bizonnyal így lett volna. Az emberek félnek attól, hogy létezik valami, ami az ő világukon kívüli és természetfeletti. De ez érthető, elvégre nehéz elfogadni és szeretni az ismeretlent, elvégre ők még nem nagyon találkoztak ezzel. Talán majd egy napon nem fogják őrültnek nézni azt, aki más, mint az átlag. - A szüleim is elmesélték, hogy mióta világ a világ, a jó varázslók általában vigyáznak arra, hogy a mágia létezése megmaradjon az ő kis titkuknak, nehogy halálra ijesszék ezzel a muglikat. Azt hiszem… ez jó is így. Ha mindenki nyíltan és szabadon gyakorolná a varázslást, még az is lehet, hogy egy idő után elszabadulna a pokol, elvégre az embereknek szükségük van kézzel fogható dolgokra is, nem csak olyanokra, amelyeket ők soha nem lesznek képesek megtenni.
Míg bólintottam Izzy válaszára, kérdése kissé gondolkodóba ejtett. Ezek szerint ő is ugyanúgy állt hozzá ehhez a dologhoz, mint én. Régóta jártunk már a Roxfortba, emiatt kicsit vártuk is, hogy elbúcsúzzunk tőle, de azért jó lett volna maradni még egy kicsit. Elvégre már csak magamból kiindulva, a legtöbb diáknak ténylegesen a második otthonává vált, hiszen már néhány éve sokkal több időt töltünk ott, mint otthon. Mint a mugliknál a kollégisták, csak mi hétvégenként sem megyünk haza. Ám ennek az évnek a végével valószínűleg ez is változni fog.
- Én is így vagyok vele. Rossz lesz elhagyni a Roxfortot, de… kicsit már kíváncsi vagyok, hogy mit is fogok csinálni, miután befejeztem a tanulást. Még nincsen különösebb ötletem, de hát év végéig csak eszembe jut valami. - Felnevettem és szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Nem mintha siettem volna valahová (egy vonaton mégis hová mennék), ám úgy látszik, ismét bebizonyosodott, hogy jó társaságban gyorsan röpülnek a percek.

Egy pillanatra kibámultam az ablakon, hogy megfigyelhessem a tájat, ami mellett elsüvít a vonat. Mindig is szerettem kifelé nézni innen, imádtam figyelni a természetet, főleg, hogy a vonat tényleg szép tájakon ment keresztül. Megunhatatlan volt számomra ez az ábrándozásnak is vélhető bámulgatás, most mégis elszakítottam a tekintetemet a zöldellő domboktól, elvégre nem egyedül voltam.
Izzy is felállt, hogy megnézze, mégis merre járhat a vonat és eléggé nagy levegővételek közepette, kissé elpirulva ült vissza az előbbi helyére. Látszott rajta, hogy próbálta eltitkolni, hogy valami zavarba hozta, de nem nagyon sikerült neki.
Éppen megszólaltam volna, amikor egy csapat elsős visongva vágtatott végig a folyosón, mire én elnevettem magam. Tény, hogy nagyon lelkesek voltak, mint akik a karácsonyi ajándékukat vagy éppen azt várják, hogy megkapják az első kiskutyájukat.
- Mit láttál odakint? Valami nagyon zavarba hozott. - Jegyeztem meg Izzynek mosolyogva, miközben felálltam, de előtte óvatosan letettem Sparcot az ölemből. Levettem a táskámat a tartóról és megpróbáltam valahogyan előbányászni a taláromat. Na, ehhez kellett volna a varázslat, hiába volt minden szépen összehajtogatva, elég nehezen tudtam kinyitni a táskát. Végül mégiscsak sikerült, kivéve a talárt letettem azt magam mellé. Majd leszállás előtt felveszem.

- Szóval egy fiú. Valahogy sejtettem. - Erre Izzy bejelentette, hogy ő is átmegy a talárjáért, egy másodperccel később pedig már ki is viharzott. Ez alatt az idő alatt én is magamra küszködtem a ruhadarabot, elvégre hiába vagyunk végzősök, a szabályokat be kell tartani, ha szerettük őket, ha nem. Én személyesen csak azért szerettem a taláromat, mert ez mutatta meg, hogy a Roxfortba járok és az is rajta volt, hogy a Griffendél házát erősítem, de amúgy magát az egyenruhát nem nagyon szívleltem. De ki lehetett bírni, néha már észre sem vettem, hogy ez is rajtam volt, mint az évek alatt eggyé vált volna a bőrömmel. Érdekes gondolatok, de így éreztem.
Sparco még mindig lustálkodott, de legalább már ébren volt. Hét év alatt sikerült elérnem, hogy ne legyen bekábulva az egész utazás alatt. Jobb később, mint soha. Visszaültem a helyemre és megsimogattam a kutya bézs színű bundáját, aztán a nyakát kezdtem el cirógatni, amit nagyon szeretett. Egészen addig csináltam ezt, míg Izzy vissza nem jött a kabinba már a ládájával együtt.
- Szia ismét. - Mosolyogtam rá, amikor újra elfoglalta az előbbi helyét. - Mesélsz nekem arról a fiúról, aki miatt elpirultál? Tényleg ennyire helyes? - Kérdeztem rá kíváncsian, hiszen tudni akartam, ki volt ez a srác, hátha ismerem.

- Most már nekem is látnom kell. - Vigyorogva felpattantam az ülésről és úgy, hogy ne legyen túl feltűnő, a kabinnal szemben lévő ablakhoz sétáltam, mintha csak innen akarnám csodálni a kilátást. Hülye ötlet volt, elvégre a kabinban is van ablak, de hát valahogy meg akartam nézni ezt a srácot. Egy perc múltán óvatosan végignéztem a folyosón, de csak a még mindig rohangáló elsősöket láttam. úgy látszik, fáradhatatlanok, de az is lehet, hogy Duracell elemet reggeliztek. Ki tudja, mit lehet kinézni a legfiatalabb varázslótanoncokból.
A biztonság kedvéért még egyszer körbenéztem arra hivatkozva, hogy lehet, hogy csak az én szemem rossz, de nem így volt. Egyszerűen csak a srác tűnt el, ennyi. Biztosan ő is éppen átöltözött, úgyhogy csak nem kellene rárontani.
- Már nem láttam őt. Lehet, hogy pont most öltözködik, de majd mindenféleképpen mutasd meg nekem, ha leszálltunk, Vagy ha más nem, akkor a suliban. Túlságosan kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne lássam. - Kacsintottam Izzyre, aztán csak megvontam a vállam a kérdésére. - Nem, nekem nincsen senki. Nyáron megismerkedtem egy fiúval még Londonban, de… nem tartott sokáig. Amúgy is vissza kellett jönnöm a suliba, szóval nem volt összeegyeztethető a dolog. - Elhúztam a számat, ahogy eszembe jutott a nyár és ez a kis kapcsolat, ám egyszer mindennek vége szakad. Inkább nem is akartam gondolni arra, hogy milyen jó dolog sülhetett volna ki ebből, nem akartam fájdítani a szívemet.
- Azt hiszem nemsokára megérkezünk. Talán 5 perc. - Már nagyon a vége felé jártunk az útnak, tényleg jól elrepült az idő, nem is gondoltam volna, hogy az utolsó Roxfortba vezető utunk ilyen rövid lesz.