- Ginny! Hol van Ginny? Nem köszöntem el tőle! – hallom meg anya sipákolását nem messze, talán két-három méterre. Áldom a sorsot a nagy tömegért, hogy még a feltűnő vörös üstököm se árult el; szinte se perc alatt a vonaton találom magam, ahol ismerősök, ismerősre köszönnek a képembe, sőt van olyan aki már ölelni készül, noha életembe nem váltottam vele két szót se. Huh. A hírnév átka?
Arnold magam után húzva, átverekedem magam a tömegen, hogy sikerüljön kidugnom a fejem az ablakon, hogy azért még is csak integessek egyet a szüleimnek. A füst épp akkor száll fel mikor megláttam a peront, és anya kétségbeesett arcát;
- Majd írok! – kiáltottam oda, nagy vigyorral, és végszóra hangos sipítással megszólalt az indulást jelző síp, a diákok maradéka, pedig futva igyekezett fel a vonatra. Lassú, monoton léptekbe indultunk, anya könnyáztatott arcát, pedig igyekeztem megőrizni. Akármilyen idős is leszek, a nélküle töltött hónapok mindig honvágyat okoznak. Hogy nem szól meg minden reggel a bevetetlen ágyam miatt; hogy nem rimánkodik, mikor elfelejtek elmosogatni. Na, jó, valljuk be, mint apu mint anyu nagyon hiányoznak majd.
- Vigyázzatok magatokra! – törölgeti a szemét, míg végül egy utolsó intésre marad időm. A tömeget elnyeli a King’s Cross, a vonat kizakatol az állomásról. Tehát, kezdetét vette az utolsó év. Csak kérlek, épp kézzel, lábbal éljem túl, baziliszkuszok, és naplók nélkül.
Az emberek lassan szétszélednek, mindenki megy megkeresni a saját társaságát. Nekem is valami ilyesmihez kéne folyamodnom, de jelenleg fogalmam sincs, merre lehetnek Harryék. Miután olyan cselesen meglógtam anya elől, elfelejtettem, hogy hasznosabb lett volna együtt felszállni, minthogy az egész fülkét átkutassam, majd a következőt, míg végül az egész utat keresgéléssel töltöm. Na nem. Mondjuk, végignézem ezt és a következőt, és ha nem találom őket, hivatalosan is elveszettnek nyilvánítom a társaságot. Majd maximum Szombati Boszorkány böngészve beülök pár ismerős arc közé.
Ahogy végighaladok, egy csomóan jönnek szembe velem; néhányan rám bámulnak, páran köszönnek, ám egyesek gyönyörűnek nem nevezhető pillantásokkal illetnek. Oké, tudtam, hogy nehéz lesz. A mardekáros diákok felének a szülei halálfalók voltak és a családom jelentősen részt vett a meggyilkolásukba. Sőt ami azt illeti, volt egy akinek az élete a szemem előtt hunyt ki. Egy lefegyverző átokkal löktem az kőfalhoz, ám a fejére mért ütés miatt nem élte túl az éjszakát. Néha még látom az álmaimban a férfi arcát – szeme sarkában könny csillog, arca eltorzul a fájdalomtól. Kiált valamit. Kiáltja, hogy én tettem. Hogy a gyermekei bosszút állnak. Azokon az estéken többnyire altatókkal alszok.
- Szia Ginny. – köszön egy álmatag hang mögülem én pedig meglepetten pislogok vissza Lunára, ám ezt az érzést gyorsan felváltja egy mosoly. Szeretem Lunát, mert őszinte és nem fél az emberek kritikájától. Bár igaz, hogy furcsa de ezzel együtt a legrendesebb ember akit ismerek.
- Miújság Luna? – húzom kissé arrébb a cuccom, és megsimogatom a vállamon csücsülő Arniet. Meg kéne keresnem a büfésboszorkány és keresni neki valami kis táplálékot. – Egyedül vagy? – teszem hozzá végül, mert a ködös tekintete szerint messze jár. De ez valamiért más; mintha nem három, hanem legalább tíz méterre a föld felett lebegne. Ismerem ezt a pillantást. Én is ilyen bamba vagyok Harry közelébe?!
- Nem. – válaszol, és ezzel érzem, hogy le is tudta a témát. Kissé nehéz Lunával beszélgetést kezdeményezni, és azt hiszem a nyár alatt elszoktam tőle, hogy nekem keljen kérdéseket feltennem.
- Akarsz velem ül… Hé, szia Neville! – intek az épp arra járó griffendéles fiúnak. Elvileg azt hittem továbbmegy, és csak egy röpke köszönéssel illett minket, ám nagy – vagy nem is akkora? – meglepetésemre odalépett hozzánk, és átkarolta a barátnőm derekát. Oké. Hülye akinek nem esik lesz a dolog. De akkor is szent merlin!
- Ti akkor most…? – kezdek el a kezemmel ügyetlenül affektálni, és keresem a megfelelő szót. Nem tudom a járás annyira nem illik ide. Vagyis most komolyan; akár a Roxfort legfurcsább álompárja is lehetnének. Vagyis, azok is. Bár mondhatnám, hogy ’Én megmondtam’ mert így visszagondolva egyértelmű. Tavaly állandóan kerülték egymás tekintetét. Együtt, külön sehova nem mentek; mindig én voltam az aki az egyikkel, vagy a másikkal bevetésre indult. Oké, most akkor már hivatalos, hogy nem megyek kerítőnőnek.
- Járunk? Azt hiszem. – jelenti ki Luna a tőle megszokott tárgyilagos, kissé álmatag hangon ám látom a szája szélébe bujkáló mosolyt amitől vissza kell fognom magam, hogy ne ugorjak a nyakukba. Tényleg örülök nekik. Mindketten megérdemlik a boldogságot.
- Hát gratulálok. De nekem most mennem kell, mert ha így haladok, estig se találom meg Harryéket. Majd a vacsoránál találkozunk. – ajándékozom meg őket egy vigyorral majd tovább is indulok ám egy pillanatra még elkapom a barátnőm tekintetét; sose láttam még ennyire csajos „istenem” pillantást a hugrabugos szőke lánytól, de akaratlanul is szélesebb vigyort varázsolt az arcomra. Jól kezdődik ez az év. Határozottan jól.

- Hayley várj! Nem láttad Hermionét? Vagy a bátyámat? – kiáltok az évfolyamtársnőm után, aki épp szegény büféboszorkányt próbálja levadászni. Szegény pára. Előre sajnálom.
- De, csak menj végig a fülkén. Azt hiszem, az utolsóba van. – és el is tűnik a szemem elől. Oké. Határozottan jó kezdet, ha látta már valaki. Az ablakon kipillantva, már csak a pusztaságot látom; fák, hegyek, dombok, tehát már jócskán elhagytuk Londont. Őszintén szólva mindig úgy érzem egy másik úton megyünk a Roxfortba; sose ugyan azt tesszük meg, már völgyeken, kihalt tájakon kelünk át. Az ember észre se veszi, csak ha a másodikosan egyedül tölti a több mint négy órát utat. Hát, nem is csodálom. Hiszen majdnem megöltem pár diákot, a bátyám barátnőjét, az állítólagos plátói szerelmem barátját, az évfolyamtársam, és a gondnok macskáját. És ha még ha az utolsó nem is szándékos volt… Annyira nem érintett meg Mrs. Norris átmeneti halála.

Kettőt kopogok, majd mosolyogva húzom el a kupé ajtaját. Hermione jól ismert vonásait már egyből kiszúrtam és rajta kívül senki nem tartózkodik a helyiségbe. Tehát, két elméletem van; vagy megint párbajharcba kerültek a mardekárosokkal, vagy a rajongók rohanták le, szegény srácokat. Mondjuk nagyon remélem, hogy Harryt épségbe kapom vissza, mert a denevéreim akcióra készek.
- Hát a többiek? – fordulok felé, miközben feldobom Arnold kalitkáját a poggyásztartóra, és helyet foglalok a barátnőmmel szemben, kezemben a reggeli prófétával. – Azt ne mond, hogy autogramot osztogatnak. – teszem hozzá kissé keserűen és elképzelem ahogy Ron élvezi a hírnevet, és a lányok pillantását, Harry pedig mögötte unottan forgatja a szemét a bátyám közjátékára. Megértem. De tényleg.


szavak: 1.025 szó.
viselet: [You must be registered and logged in to see this link.]
ihlet: [You must be registered and logged in to see this link.]
megjegyzés: a fejemben rövidebbnek tűnt... : D Fiúk kerüljetek elő!

Hátra megyek, automatikusan, hiszen mindig ott ülünk hármasban. Ron, Harry és én.
Miközben a ládámat nem túl könnyed mozdulatokkal húzom magam mögött a vonat szűk folyosóján, ahol a büfésboszorkány kocsija is csak éppen hogy elfér, akaratlanul is egy csomó emlék rohan meg, amiken kénytelen vagyok elmosolyodni.
Mikor elsőízben szálltam fel a Roxfort Expressre tudtam - mert szokásom tudni a dolgokat, és ezzel már akkor, tizenegy éves fejjel is tisztában voltam -, micsoda kaland lesz. De közel sem azt kaptam, amire számítottam - valami sokkal többet, sokkal szebbet, sokkal igazabbat, mint néhai énem valaha is hitte. Annak idején, hét évvel ezelőtt ezen a vonaton vágtam át, ezen a folyosón szeltem a nálam felsőbb évesek által felállított akadályokat, túl korán felöltött, tökéletesre vasalt talárban, hogy megtaláljam a Trevor nevű varangyot. Neville, aki akkor még csupán egy fiú volt velem egy kabinban, szinte sírógörcsöt kapott, mikor eltűnt a kóros szabadságvágyban szenvedő jószág. Én pedig ennek köszönhetem, hogy jóval az iskolába érésünk előtt megismertem Harryt és Ront, későbbi legjobb barátaimat.
Emlékszem minden lépésre. Minden szóra, minden pillantásra, pedig utólag kevés jelentőséget tulajdonítottam a dolognak. Számomra ők akkor csupán egy rendetlen, vörös fiú és a híres, a hősies Harry Potter voltak, semmi több. Pontosan tudom, mikor váltunk barátokká... azon az éjszakán kimondatlan szövetség fűződött köztünk, mikor a fiúk önszántukból utánam jöttek, és a segítségemre siettek ezzel. Ha akkor Harry és Ron nem keresnek meg, nem elég gyorsak valószínűleg most nem állnék itt, a ládámat az utolsó kabinhoz rángatva. És nem súgnának össze a hátam mögött az elsősök, a másodévesek, a... nem nézne rám kitágult szemmel, hitetlenkedve mindenki. Pedig aki ott volt aznap este a Roxfortban az láthatott harcolni. A legnagyobb újság mégis ez most, a Prófétát olvasgatva már rég felkészülhettem volna a hisztériára, ami nyilvánvalóan nem nálam fog összpontosulni, hanem szegény Harrynél, aki erre még egyáltalán nem készült fel. Ismerem már annyira, hogy tudjam, senkit nem fog szó nélkül lerázni - csak ha felidegesítik, vagy elege lesz a dologból, ami szerintem teljesen érthető. Hiszen miért akarná bárki is, hogy újra és újra az eszébe idézzék élete legviszontagságosabb napját, amit szíve szerint egyszerűen csak elfelejtene, ha tudna?
- Hermione - hallok hirtelen egy ismerős hangot, és megfordulva Hayley-vel találom szemben magam. Csámpás mindeközben igazán mérges hangokat hallatva fúj minden járókelőre, aki a kelleténél hosszabban bámul meg engem, és ez kezd igazán kellemetlenné válni. Mellettem nem sokan férnek el a szűk folyosón, így azok is kénytelenek hosszabb időre szemrevételezni, akik egyébként nem rajonganak értem. Persze nem hiszem, hogy ez olyan sokat változtatott volna a megítélésemen - eddig is tudta mindenki, ha valakit jelentkezni lát bárhol is, az biztosan Hermione Granger. A csatában játszott szerepem csupán egy adalék anyag. De akkor sem értem, miért kell szemrebbenés nélkül, ilyen felettébb modortalanul, szünet nélkül mereszteni valakire a szemeiket! Furcsa érzés. Olyan, mintha épp most élném át, mi jutott osztályrészül Harrynek eddigi varázslói pályafutása során, mert bár a Privet Drive-on senki sem vett tudomást róla, a 9 és 3/4-ik vágány peronjától kezdve már mindenki ismerte a nevét, a sebhelyét, a történetét. Még a mugliszületésűek is megtanulták előbb-utóbb.
- Szervusz Hayley. Hogy telt a nyár? - érdeklődöm elmosolyodva, miközben egy ügyesebb rántással kihúzom az utolsó kabin ajtaját, majd betolom a ládámat, Csámpással egyetemben, aki a lépésemet nem igazán díjazva hevesen kaparászni kezdi a kosarának oldalát. - Jól van, drágaságom, ne aggódj, mindjárt kiveszlek! - nyúlok be egy újjal a kosár fonatai közt és cirógatom meg a macska bundáját. Hangos, elégedett dorombolás a válasz.
- Egész jól, köszi. Megyek, keresek egy kabint, a kastélyban találkozunk!

Hayley búcsúzik, én is intek neki egy rövidet, majd a szőke villanásnak másodperc törtrésze alatt nyoma vész. Én pedig egy elégedett sóhaj közepette elfoglalom a helyem a jelenleg üres kabinban. Remélem, Harryéknek van annyi eszük, hogy a szokásos helyen, hátul keressenek, mert ha nem, akkor a rajongók egy egész útra elrabolják őket tőlem, és annak nem örülnék. Ginnyben bízom, aki nem igazán engedi elkalandozni a bátyját, Harry pedig nem igazán örül a rivaldafénynek - Ron a problémásabbik ilyen szempontból, aki szerintem bármikor megállna autogrammot osztogatni, mint anno Viktortól is elvárták a rajongó lányok.
- Na gyere, Te Csizmás Kandúr! - emelem ki Csámpást a kosárból, és térdemre ültetem. Csámpás elégedetten nyávog, majd összegömbölyödik az ölemben, hagyva, hadd simogassam az egészséges, fényes-vörös szőrét. Annyira szeretem ezt a macskát! És mióta Ron is megbékélt vele nem kell állandóan a kosárban dunsztolnom szegényt, míg lángra nem kap.

A hirtelen kopogtatásra felkapom a fejem, Csámpás pedig azonnal leugrik az ölemből, befurakodva az ülések alá, mint akire éppen a frászt hozták, viszont ahogy kellemes elfekszik a ládám mellett, egyáltalán nem tűnik riadtnak. Farkát zászló módjára lengeti még akkor is, mikor belép egy hasonlóan vörös alak.
- Szia Ginny - mosolygok barátnőmre, majd arrébb csúszok, hogy helyet szoríthassak neki. Az oldalamon lógó narancssárga táskából szinte azonnal előkerül a Reggeli Próféta mai száma, amit még az Odúba hozott nekem a kézbesítőbagoly, de nem volt módom elolvasni. Hiába, a lila gyöngyös táskám óta minden ehhez hasonló holmimat praktikussági szempontból tértágító bűbájjal kezelem. - Nem láttam őket, mióta reggel eljöttem tőletek.
Aggodalmas arccal pillantok a kupé ajtaja előtt elhaladókra. Egytől egyik kíváncsi pillantások özönét zúdítják ránk - nyilván már megszokták, hogy Harry Potter ebben a kupában szokott ülni, és most még Harry hiánya sem veszi el a kedvüket semmitől.
Ginny megjegyzésére rosszallóan pillantok rá, bár ez a tekintet nem neki, hanem a lehetőségnek szól, hogy Ronald képes lenne megállni autogrammot osztogatni.
- Nem hiszem, hogy erre sor kerülhet. Ronald kedveli a felhajtást, de semmiképp nem vetemedne ilyen dolgokra, főleg, ha Harry vele van - jelentem ki őszinte bizalommal Ron iránt, majd Ginny csomagjaira ugrik a tekintetem.
- Látom, sikerült összepakolnod végül - mosolyodok el, majd széthajtogatom a Próféta mai számát és olvasni kezdem, bár fél szemmel és fél füllel még mindig Ginnyre koncentrálok. Csak épp nem árt, ha az ember tudja, mi hír a nagyvilágban... a címoldalról persze, mint azt már megszokhattam, Harry félszeg mosolya néz vissza rám. Miért nem bírják abbahagyni végre?

• szavak: 995 szó.
• viselet: [You must be registered and logged in to see this link.]
• ihlet: [You must be registered and logged in to see this link.]
• megjegyzés: Az urak következnek ^^

Mély sóhajtok, ahogy kibámulok az ablakon; halk zötykölődés, elsuhanó tájak. Úgy hagyjuk el őket, mint az éveket magunk mögött, az első értesítőt, az első vonat utat, a beosztást, és a rengeteg tanulással, vagy szórakozással töltött órákat. Annyi minden változott azóta, felnőttünk, és istenem, komolyan az utolsó évünket kezdenénk? Olyan hihetetlen, bár őszintén megvallva a tavalyihoz képest csak jobb lehet. Emlékszem, hogy teljesen le voltam amortizálva mikor Neville-el és Lunával együtt, jó aranyvérűekhez méltóan felszálltunk a vonatra és hallgattuk a mardekárosok kacagását. Vagyis, őszintén én nem sokáig bírtam, úgy három perc után egy rontást küldtem a nyakukba ezzel meg is szerezve az első büntetésem. Már a felszállás pillanatába. hát nem vagyok ügyes?
Kényelmetlenül mozgolódni kezdek, és a hajamat kezdem birizgálni miközben átfutom a cikkeket, minek a nyolcvan százalékába szerepel a Potter, a Kiválasztott, és a Nagy Csata címszó. Nem igaz, hogy nem tudnak érdekesebb témát találni már. Hónapok óta ostromolják az odút a riporterek, az undok, ostoba Rita Vitrol pedig majdnem beköltözött a kertbe is; hála égnek anya nem késlekedett és rögtön elűzte az egész bandát az egész területről. Még valami elég durvafenyegetést is küldött a szerkesztőségbe, ha még egyszer a birtokunkra mer lépni valamelyik varangyuk, a ruhát is leátkozza az egész vállalatról. Ami azt illeti ilyenkor döbbenek rá, mennyire hasonlítok anyára, mert valószínűleg én is valami hasonló – ha nem durvább – szavakkal fogalmaztam meg volna azt az igen kellemes rivallót. Még Ronald is lelépett, ahogy meglátta a kezébe a piros borítékot. Hát azt hiszem, sose fogjuk elfelejteni azt az esetet, mikor ellopták apa kocsiját Harryvel. Engem a mai napig röhögő görcs kap el, ha felidézem a bátyám ijedt arcát és anya, szinte fülsüketítő szóáradatát. Mondjuk, igazán örültem amiért a kis incidensük elterelte a figyelmet az én beosztásomról; konkrétan mintha levegő lettem volna, és bár oké, anyu apu, sőt még Fredék és Percy is gratulált ennyi. Minden Ron és Harry kalandjáról szólt. Mint általában…
- Persze… - sóhajtok, ám kicsit se vagyok biztos benne, hogy Ron nem élvezi ki az ilyen adott helyzetet. Konkrétan, még ő ment oda a riporterek kérdéseire válaszolni, mikor azok megjelentek a kertünkben! Hát normális az ilyen?
- Jah, hát igen. Bár tuti biztos, hogy valami otthon maradt, amilyen mázlim van. – mosolyodok el, miközben visszapillantok a Prófétára, és befejezem az egyik Kviddics sztárról, névszerint Andrea Russel-ről szóló cikket. Nem elég, hogy a nő férfinek álcázva jutott be az Ír csapatba, de a legjobb játékosnak nőtte ki magát most még is, hogy került az igazi énje eltanácsolják. Hát mi ez ha nem igazságtalanság? Csak azért mert valaki lánynak születik már nem csinálhatja azt amit szeret? Milyen egy nőgyűlölő szervezet!
- Basszus! – kapok a fejemhez, hirtelenségből pedig majd kiejtem a kezemből az újságot, Arnold pedig morogva ugrik le a vállamról, az ablak elé. Hogy én mekkora hülye vagyok! – A puskáim! Egy hónapra azokat gyártom, és otthon hagytam őket. – verem a fejem a támlának, és bár tudom, hogy Hermione előtt a legnagyobb hülyeség erről beszélni nem érdekel. Egy kis noteszbe gyűjtöttem a nehezebb fajta varázslatokat, bájitalok hozzávalóját, vagy épp olyan ártásokat, amelyeknek a kiejtése nehezen megy. És otthon hagytam. Hát ez az én formám!
Mielőtt rám zúdíthatta volna a barátnőm a hitetlenkedő áradatát, hogy nem hiszi el, hogy komolyan ennyire vagyok hajlandó tanulni, nyílt a kupé ajtaja, és feltűnt egy arc, egy kócos üstök, amitől megdobbant a szívem, és minden idegeskedésem eltűnt. Mit számít pár buta jegyzet, ha végre egy egész évet tölthetek nyugalomba, azokkal, akiket szeretek? Mosolyomat, mit neki szántam, gyors, könnyű, ám annál jelentőségteljesebb csókjával törölte le, majd mikor elváltunk, alkalmam volt szembenézni a barátnőm idegesítő pillantásával. Erre visszakapott egy olyan „Én megmondtam, hogy Ronald egy semmirekellő hírnévvadász” szerűséget, így azt hiszem, kvittek vagyunk.
- Oh, hát én anyu elől menekültem. Ma valami extra maradandó, és látszó rúzst kend fel. – borzongtam meg, és hirtelen felrémlett a Deannel való röpke találkozásunk, ám rögtön el is hessegetem a képet. Ő csak a barátom, vagyis remélem lehetünk még azok.
Kellemesebb témára terelve a beszélgetést, egy sokkal izgalmasabb hírt hoztam fel, amitől muszáj volt vigyorognom. Egyszerűen nem bírtam ki, és biztos tök hülyének nézhettek.
- Láttam Neville-t és Lunát az előbb, és hogy is mondjam nagyon… Izzott köztük a levegő. – próbálom meg szépen kifejezni magam, mert nem mondhatom, hogy szinte egymásnak estek volna ha nem vagyok ott. Bár kitudja mi történt azután, hogy elmentem, mivel még sose láttam az álmatag barátnőm, vagy a harmadik táncpartnerem – aúcs, a lábam! – szerelmes.
Úgy érzem, ez tényleg a változások éve lesz.


♣ szavak: 734 szó.
♣ viselet: [You must be registered and logged in to see this link.]
♣ ihlet: [You must be registered and logged in to see this link.]
♣ megjegyzés: Csak nektek, csak most ♥ Bőgős filmet néztem, remélem nem érződök : D

Nem hibáztatom Ginnyt az alig leplezett szkepszisért, amit a bátyával szemben megenged magának, mivel mindketten pontosan tudjuk, milyenné válik Ronald, ha a kamerák vagy csupán a hírnév szóba kerül. Bár Ginny nyilván csak ezt látja benne, én akkor is láttam Ront, mikor egy szedett-vedett sátorban ültünk hármasban, hírnév és csillogás nélkül, tanácstalanul, félelemben. Én láttam azt a fiút, aki akkor megfogta a kezem és egy pillantásával tudatta: holnap majd jobb lesz. Egyébként nem sok szó esett közöttünk kényszerű bujkálásunk alatt a félelmeinkről, mert mindegyik túlságosan nyilvánvaló volt. Harry rettegett attól, hogy nem jár sikerrel, hogy akik belé helyezték a bizalmukat – hozzávetőleg mindenki a varázsvilágban, aki Voldemort eszméi ellen szállt síkra -, mind elhullnak a bizalmuk által. Ron a családját féltette leginkább – én is így éreztem az enyémmel, hiába küldtem el a szüleimet emlékeiktől megfosztva Ausztráliába. Sosem szűntem meg aggóni miattuk, bár a felejtésátkom tökéletes, akár Gilderoy Lockhart-é is lehetne. Viszont a felejtésátkokat is meg lehet törni – kínzással, természetesen. Ez a kilátás nem kecsegtetett túl sok jóval, a szüleim fölé hajoló arctalan halálfalók képe, erőszakos rikoltásaik pedig sokáig visszhangoztak az álmaimban, pedig sosem vált valóra ez a szörnyűséges kép. Hála Merlinnek.

Fél kézzel lenyúlok, és megvakargatom Csámpás fültövét, aki erre elégedetten dorombolni kezd és hamarosan felugrik mellém, fejét az ölembe hajtva, farkát vidáman lengetve Ginny felé.
– Jól van, nagyfiú – gügyögök elégedetten a cicám felé, majd ismét Ginnyre szegezem a tekintetem. Úgy érzem, kissé igazságtalanul viselkedik, hiába lehetséges, hogy Ron sokszor elveti a sulykot néhány dologgal kapcsolatban. Hiszen, ha más nem, Ginnynek végképp tudnia kéne, milyen Ronnak folytonosan háttérbe szorulnia az öt bátyja mellett, ráadásul a húga egyetlen lányként olykor hatalmas diadalt mér rá. Ginny nagyon erős boszorkány, ezt rendszeresen tapasztaltam a DS-edzéseken, és Ron számára ez nem mindig könnyű. Az önértékelési zavarai miatt viseltet érthetetlen lelkesedéssel a figyelem iránt – én igyekszem megérteni a dolgot, bár nem könnyű, hiába kapnék K-t Ronból és Harryből is, ha vizsgáznom kéne két legjobb barátomból.
Persze én sem tudok mindent, Ginny már többször is kedvesen rávilágított, milyen reménytelenül odavész minden tudásom, minden praktikám, ha Ronaldról van szó. De ez nem igaz. Közel sem.
– Édesanyád biztosan utánad küld mindent, amit esetleg otthon felejtettél – hümmögök Ginny megnyugtatására, majd tovább simogatva Csámpás bundáját ismét belelapozok a mai Prófétába. Az első néhány oldalon csak a szokásos hirdetések, üzleti felhívások fogadnak, példának okáért Madam Rosmerta rendkívüli divatérzékkel megáldott, csinos eladónőt keres; Tom, a Foltozott Üst kopaszodó, fogatlan kocsmárosa pedig lelkes jelentkezőket raktár- és székpakolásra.
Ám mielőtt tovább lapozhatnék, Ginny felkiált, én ijedten megugrok, Csámpás pedig dühösen fújni kezd vörös barátnőm felé.
A szavai heveny felháborodást váltanak ki belőlem, s már nyitnám is a számat – jó nagyra -, hogy elmagyarázzam neki, milyen célokat szolgálna az az életében, ha mindent puskával próbálna megoldani, mikor…

Nyílik a kupé ajtaja, és felbukkan Harry – nagy örömömre épen, sértetlenül. Egy mosollyal üdvözlöm csupán, de ismét megfosztanak a szólásszabadságomtól, mivel Harry a megérkezése után szinte rögvest Ginnyhez hajol, én pedig egy huszárvágással kirekesztődöm néhány pillanatra. De nem esik rosszul, ennyi jár kettejüknek, ha nem több azok után, amiken keresztül mentünk, és őszintén boldogsággal tölt el a harmóniájuk. Nem bírom levakarni az arcomról mindenttudó somolygásomat, amiből talán már elegük van, mégsem tehetnek semmit. Velük örülök, miért baj az? Ráadásul én megmondtam előre, hogy így lesz…
Harry illemtudóan nem áll neki kifényezni Ginny manduláit a jelenlétemben – Ronaldnak és Lavendernek lenne mit tanulni tőlük -, majd mikor elhúzódik, ismét kinyitom a prófétát ott, ahol Ginny az imént megszakított az olvasásban.
– Ha Ronald nem veled jött, lassan ideje a keresésére küldenünk valakit, különben csak az iskolában kerül elő – jegyzem meg fintorogva, majd ellapozom a bájital tőzsde mozgásairól szóló kimerítően alapos, érdekesnek látszó cikket („Majd a hálóteremben este átolvasom.”), és közben pillantásom bocsánatkérően Harryre siklik.
– Jaj, nagyon sajnálom. Én is gondoltam a felszállásra, mert mindig együtt tettük meg, de a szüleim hamarabb kihoztak, és úgy gondoltam, ha már itt vagyok, lefoglalom a szokásos fülkét mielőtt… – egy nem túl lelkes tekintettel jelzem, mit ki tudok nézni a kárpitban megbúvó Potter-rajongókról, fél füllel elkapom Ginny megjegyzését Neville-ről és Lunáról, aztán tekintetem a próféta következő főcímére siklik, és… - A Fiú, Akinek Bekötik a Fejét? – önkéntelenül is felolvasom, amit magam előtt látok, és érzem, ahogy a szemem elkerekedik, majd néhány másodperc múlva már a hosszú sorokat megtömő cikket pásztázom, természetesen Rita Vitrol írása. Nem is tudtam, hogy visszavették a Prófétához…
– „ […] a napokban szemfüles szemtanúk arról tájékoztatták szerkesztőségünket, hogy a már csupán Kis Túlélőként emlegetett, nagykorúvá érett varázsló, a híres Harry Potter egy rendkívül meghitt délutánt töltött el legjobb barátja, Ronald Weasley húgával, a csinos Ginevra Weasley-vel egy londoni parkban. A fiatalok a mugli városrészt látogatták meg, valószínűleg inkognitójuk megőrzése végett. A Világunk Megmentője és Ginevra szinte el sem engedték egymás kezét, Willy Widdershins beszámolója mindenképp erről árulkodik. Ez még nem adna okot különösebb találgatásokra, mivel a varázsvilágban is nagy hagyománya van a romantikus találkáknak, azonban akik olvasták néhány nappal ezelőtt megjelenő cikkemet máris gyanút foghattak, mivel mikor elszánt csapatommal a nyár végén megérkeztem a nevesebb körökben csupán Weasley-putri néven emlegetett Odú területére, a családanya, bizonyos Molly Weasley és Ginevra a lehető legváltozatosabb eszközökkel igyekeztek eltávolítani minket. A család egy tagja, Ronald Weasley viszont hajlandó volt válaszolni néhány kérdésünkre, a húga és legjobb barátja kapcsolatát illetően pedig meglehetősen kétértelmű feleletekkel szolgált. Mire fel ez a nagy titkolózás? Nem lennénk meglepve, ha A Fiú, Aki Túlélte és Legyőzte minden idők legsötétebb varázslóját hamar házasságra adná a fejét az Őt érő borzalmak után. De vajon mit tud Harry választottja, a rendkívül dekoratív Weasley kisasszony iskolabéli előéletéről? Megbízható források állítják ugyanis, hogy Ginevra a korához képest rendkívül serényen újított szerelmi életén az elmúlt években – vajon le tud mondani megtört lelkű kedvese érdekében eddigi csapongó életmódjáról, vagy Harry Potter ártatlan, viszontagságokban meghurcolt szíve ismét darabokra törik?” – egy nagy levegővétellel fejezem be a felolvasást, majd sötéten felpillantok Harry és Ginny arcára. – Ez a nő egy fúria! Befőttesüvegben lenne a helye!






• szavak: 977 szó.
• viselet: [You must be registered and logged in to see this link.]
• ihlet: [You must be registered and logged in to see this link.]
• megjegyzés: Na, fantáziadús, Hörri? : D