Az ajtóban nem állhattam a végtelenségig, mégis, mire elindulok kabint keresni, már rég elhagytuk Londont és most a vonat a gyártelepek közt robog. A Nimbusz seprűgyár és a Bodom bájitaltelepe rohan el a szemem előtt, ahogy menet közben kitekintek az ablakon, aztán a fülkék felé fordulok és türelmetlenül ciccentek minden egyes ajtónál, amelyik nem üres. Persze nem is várhatom el, hogy ilyenkor már üres fülkét kapjak, mégis elég foghíjas a tömeg. A háború ugyebár veszteséggel járt és olyanok is vannak, akik nem tértek vissza az iskola falai közé már.
Egészen a vagon végéig caplatok, mire találok egy fülkét, ahol csak egy valaki van. Azonnal lecsapok rá. A kövérke kisfiú nyilván elsős, és iszonyatosan megszeppen, amint belépek a kabinba.
- Hát te miért ücsörögsz itt egyedül? - szegezem neki kegyetlenül a kérdést. Imádok tárgyilagos lenni, de úgy néz ki a kissrácnak ez nem jön be. Azonnal legörbül a szája és csak hebegni-habogni tud, de azért csakhamar rájövök, hogy mi is a baja.
- Na ide figyelj, így sohasem lesznek barátaid, ha egymagadban ücsörögsz egy fülkében. Eredj és keress magadnak valakiket – biccentek felé türelmetlenül és azzal a mozdulattal leveszem a feje fölül a két súlyos ládát és az ölébe pakolom. - A szomszéd fülkébe pont korodbeliek ülnek és még van egy hely – szólok még utána, ahogy ijedten kitántorog az ajtón, aztán felsóhajtok. Ezzel is megvolnánk. Fülke szerzés kipipálva.
Önelégülten visszamegyek a csomagjaimért, közben elhaladok az egyik mardekáros fülke mellett. Nem akarok tudomást venni, de mégsem tudom csak úgy lepergetni magamról gyűlölködő tekintetüket. Megszaporázom a lépteimet és többet feléjük sem nézek, amíg behordom az összes holmimat. Tudom, hogy a végtelenségig nem kerülhetem majd őket, de most még egyszer utoljára szívesen kizárnám őket.
A nagy bőröndöket felteszem a csomagtartóra, akárcsak Bartemius kalitkáját, az iskolai egyenruhámat, amit Lafayette gondosan előkészített, felakasztom, a kézipoggyászomat meg leteszem az ülésre és elkezdem kirámolni. Először egy varázsvevő kerül elő, vadi új, idén vettem, mert a régi elromlott, majd a pálcám. Végigsimítok rajta, majd koppintok vele egyet a mágikus zajládára, ami működésbe lendül. Valami swing harsan fel, éppen elfogadható hangerővel. A rézfúvósok ütemére elkezdek bólogatni, miközben behúzom a függönyt, kizárva ezzel a kinti világot és hogy tökéletes legyen ez a kizárás, a poggyászomból előbányászok egy könyvet is és lehuppanok az ablak mellé.
Dosztojevszkij Bűn és bűnhődének vörös fedelű, elnyűtt példányát tartom a kezembe. A kedvenc könyvem, de csak az utóbbi hónapokban kezdtem átérezni Raszkovnyikov helyzetét. Meggyőződésből ölni, a jó érdekében ölni. Ölni rosszabb-e vagy a dementorok kezére küldeni valakit? Melyik a rosszabb? Felcsapom a könyvet, pontosan oda nyílik ki, ahol egy kép van betéve. Lilith.
A fénykép tavaly télen készült a Foltozott Üst egyik szobájában. A haja kócos és akkoriban eléggé rájárt a rúd, akkoriban vitték be az anyját a minisztériumba, akkor mégis nyugodt volt. Valahogy együtt mindig találtunk rá valami okot, hogy megleljük a békénket.
Türelmetlenül tovább lapozok, de az érzelmek már áttörtek a gáton, hiába minden ráemlékeztet hirtelen. Tavaly ilyenkor ugyanígy ültünk, külön fülkében. Akkor kaptam tőle a Dosztojevszkijt és a háttérben szólt a varázsvevő, pont ugyanez a dal... Áh, ezt képtelenség elviselni. Leteszem a könyvet, lehúzom az ablakot és a varázsvevőt kidobom az ablakon. De ingerültségemet így sem sikerül levezetni. Továbbra is elfehéredett ujjakkal markolom az ablak kapaszkodóját. Kidugom a fejemet. A menetszél azonnal belekap a hajamba és süvít a fülembe. Mély levegőt veszek, aztán újra és újra megismétlem, hátha lehiggadok kicsit. Ha egy vonatút ennyi mindent előhoz belőlem, mi lesz a Roxfortban? Bele sem merek gondolni. Jobb lenne, ha az út hátralevő részében csak aludnék, de képtelen vagyok egyáltalán visszahúzni a fejemet az ablakból. Olyan jól esik, az sem érdekel, ha huzatot kapok.