- Még egy kis teát, kedvesem? – fordult felém anyám egyik barátnője, kezében a porcelán teáskannával, hogy újra megtöltse kiürített csészémet a forró itallal. Kezemet a lehető leggyorsabban húztam a csésze szája fölé, hogy ezzel is jelezzem, köszönöm, de nem. - Elég volt, köszönöm – erőltettem mosolyt arcomra, nehogy a visszautasítás érzékenyen érintse a fiatalos asszonyt, s letöröljem arcáról művigyorát. Vagy csak én láttam megjátszottnak a mosolyt? Talán itt tényleg mindenki élvezte, hogy egy szűk körben összeültek az asszonyok, s olyan jelentéktelen dolgokról beszélhettek, mint a sütés, hímzés, szalvétagyűjtemények, házimanók jogai, s kivénhedt férjeik ágybeli teljesítménye. Nem akartam egyik témához sem hozzászólni, sőt, reméltem, hogy a jelenlétemre való kötelezettség pont olyan arányban csökken, ahogy az előttem álló porcelánban a tea szintje. De tévedtem, hiszen még sem éreztem úgy, hogy ezzel kiváltottam volna a menekülésre szóló jegyemet, sőt, csak felhívtam magamra a figyelmet. - Mondd csak, Viviana, mit vársz a házasságtól? Gyermekeket, persze… - nevetett fel könnyedén az oldalamon ülő, hatvan éveit taposó özvegyasszony. – Meg mellé a szerető és gondoskodó férjet, a szép ruhákat, elismerést. Ez mind szép és jó, ha nem tudnánk magunkról, hogy a semmittevést a nő megunja. Kell lennie valaminek, amiért várja az esküvőt. Valami mélyebbről jövő… - bizonygatta szenvedélyes beleéléssel, miközben megragadta kézfejemet, s úgy próbált választ kicsikarni belőlem. Hiába várta áhítatos pillantással a pillanatot, mikor megválaszolom kérdését, mert bennem egy dolog lüktetett: nem akarok hozzámenni Declan Vaillhez. Persze elnyitottam számat, hogy valamiféle hazugsággal hozakodjak elő, de anyám teljes tehetetlenségemet türelmetlenül félbe vágta közbeszólásával. Erőszakos hangsúlyával hívta fel magára a figyelmet. - A mi Vivianank, s jegyese, Declan… - bökött egy aprót álával a teraszon álldogáló férfikoszorú közepére, ahol pontosan a jegyesség másik elszenvedőjét faggatták, majd ha a társalgót ellepő hölgyek mind megmosolyogták Declan Vaill hanyag eleganciával jellemzett, fess kinézetét, folytatta. - Tudni kell, hogy gyermekkori legjobb barátok. Már fiatal korukban is gondunk volt arra, hogy a legtöbb időt tölthessék együtt, ezzel szokva a másik közelségét, érzelmi szálakat alakítva a másik iránt. Viviana nevében is mondhatom, hogy ez az életfogytig elhúzódó barátság az, ami számára kecsegtetővé teszi a gyűrű által megpecsételt szövetséget. Nem igaz, kislányom? Mit várnál? Pénzt? Ugyan, kapzsik nem vagyunk. Hírnevet? Grosvenorék nevével kevesen vetekedhetnek. S pont így nincs szüksége elismerésre sem, önbizalomra, boldogságra… a lányom számára maga a megtiszteltetés, hogy a következő hónap eseményei körülötte forognak. Ez teszi őt egy életen át igazán boldoggá. Hogy azzal lehet, akit igazán szeret. Nem is kell ennél több… Mire anyám elcsendesült, a szoba megtelt fátyolos szemű nőkkel, akik egy kicsit abban a pillanatban elsiratták fiatalságuk szerelmes óráit. Rajtam kívül mindenkit meghatott beszéde, s csak elnehezült gondolatokkal fejükben bólogattak a megjátszott szavakra. Gyűlöltem, amiért ezt tette velem, s amiért így tudta maga körül manipulálni az embereket. Nem lázadtam, de nem bólogattam igenlően sem a szép szavakra, arcomat az ajtó felé fordítottam, s máris azon voltam, hogy megfelelő kifogást találjak rá, hogy elhagyhassam a nyomasztó társaságot, mielőtt újabb nagyszerű kérdéseket szegeztek volna nekem. - Ki kell mennem, elnézésüket kérem… - nyögtem ki nehézkesen a néhány szót, majd a rám erőszakolt magassarkúban haladásra bírtam lábaimat, hogy kiszabaduljak a fullasztó közegből. Szerencsére nem eszméltek fel elérzékenyülésükből, hogy megrovón nézzék végig ingadozó lépteimet. Az ajtóig egy dolog juttatott el két lábon, még hozzá a lendület, amit felvettem tempóm által. Onnantól már nehezebb volt haladnom, s minden lépést felszisszenve tettem meg, de még így sem tudott semmi visszatartani, hogy kijussak a friss levegőre. A teraszajtót nehéz sötétítő függöny fedte, így még azon is át kellett jutnom. Nem mondom, hogy könnyű feladat volt, hiszen mire végre megtaláltam a peremét, ahol kezem már nem ütközött akadályba, addigra a teraszon pöfékelő férfi tömeg megindult befelé, hogy átöltözzenek a családias hangulatú – de valójában vérre menő – kviddics mérkőzéshez. Percenként rontott nekem valaki, míg végül Declan el nem kapta derekamat, hogy magával vonszoljon a közelben lévő öltözőnek titulált helyiségbe. - Declan, ki akartam menni a teraszra… - morogtam, mikor már csukódott mögöttünk az ajtó. Nem is engedett visszamenni, tenyerével a keretbe fogta az ajtólapot. - Drukkolni fogsz nekem, amíg játszom? – kérdezte kihívóan. Meg sem lepődtem sármos vigyorán, lenyűgözött a kitartása és a hite, amivel játszotta a szüleink által rászabott szerepet. - Persze – sóhajtottam nehézkesen, s már fordultam is, hogy megpróbáljam kinyitni az ajtót. Még mindig nem jártam sikerrel - Csak most had menjek ki. - Segíts átöltözni. Vedd le a ruháimat Vivi, mindet. Az utolsó darabig. Aztán mehetsz… - súgta hátulról fülembe, s megfogta kezemet, hogy nyakkendőjéhez vezesse. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy arra kényszerített, hogy szembe forduljak vele. - Én… - Csss…. – hallgattatott el, majd másik kezemet vászonnadrágja övére helyezte. Rázta a hideg testemet, mert ennek már a fele sem volt vicces. Inkább maradtam volna a társalgóban… - Ha nem csinálod, átokkal foglak kényszeríteni. Csináld Viviana! – szólt rám most már türelmetlenebbül, s elvárta, hogy tényleg minden ruhadarabjától megszabadítsam. Mikor már az alsónadrágot akartam levenni róla. - Azt most hagyd… majd este. Elsőre nem volt rossz, legközelebb azért nem baj, ha vetkőztetés közben végigsimítasz a bőrömön, csókot nyomsz a mellkasomra, hasfalamra, vagy még lejjebb. Donell biztos nem várt tőled ilyeneket. De nekem vannak vágyaim és elképzeléseim. Piszkos elképzeléseim – vigyorgott rám féloldalasan, miközben beharapva alsó ajkát mustrálta végig testemet. Mondhattam volna akármit? Csupán egyedül akartam maradni, hogy estig tönkre tegyem az egészségem, ezzel visszatartva Declant attól, hogy elvegye tőlem, amit akar. Amit már évek óta akar. - Estig barátkozz meg a gondolattal. Tudom, hogy nem vagy szűz, ne is játszd az ártatlant – lépett végül el tőlem, hogy belebújjon a kikészített melegítőruhába, majd nyitva hagyva az ajtót, kiszáguldjon az udvarra. Hallottam elhalni léptei hangját. Mehettem volna, már nem tartott vissza semmi. De most ezt a helyiséget láttam a legcsendesebbnek az egész kúriában. Így teljes elkeseredettségemben, lerogytam a földre, Declan ruháira, melyeket az előbb csak gondtalanul széthajigáltam a parkettán. Nem bírtam. Ismét könnyek akartak úrrá lenni rajtam, hogy lemossák szívem fájdalmát.
- Maga mégis mit keres itt? Honnan került elő és ki hívta meg ide? Válaszoljon Mr. Wilkes..vagy nevezzem inkább Mr. Ripleynek? - Meglepetten, némi gúnnyal átitatott szavakkal lepett meg Marshall Conrad, a hivatal egyik tisztes embere, ki sajnos túl jól ismert, s előtte nem fedhettem kilétemet. Megtorpantam mandzsettagombom igazgatása közben, s pillantásom a tükörre vetült, melyből tökéletesen láttam az ajtón belépő férfi alakját. Magas volt és vékony, penge ajkait összepréselte, s rideg kék szemeivel méricskélt. Haja ugyanúgy viasznak köszönhetően tartotta formáját, cipője, s ruházata makulátlanságról árulkodott. Ezt az egy dolgot kedveltem Mr. Conradban. Neki legalább volt stílusa, s igényessége, amivel sokan nem rendelkeztek. - Aúcs, szóval lebuktam. – Elhúztam a számat, majd rideg mosoly villant meg ajkaimon, miközben felé fordultam, s pillantásom a tekintetébe fúrtam. Mosolyom még inkább kiszélesedett, mert éreztem, hogy megöli a méreg, amiért újra lát. Ő volt az egyik, aki apámat az Azkabanba juttatta, s a halála után engem is. - Gondolom, most azon töri a fejét, hogy miért nem sorvadok még mindig a rácsok mögött. Eltaláltam? Ne mondjon semmit, megértem, ha nem kívánja a jelenlétem, azok után amit a kedves lányával tettem. Ó igen, hogyan sikított a bájos teremtés, miközben a sziklák felé vonszoltam. – Láttam, hogy teljesen elsápad, s ajkai elnyílnak a döbbenettől. Nem akart hinni a füleinek, látványa viszont nevetésre késztetett. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek a férfin, aki ebben a percben döbbent rá arra, hogy én végeztem a lányával. - Maga volt? – Láttam vonásaira kiülni a dühöt, s mivel jó megfigyelő voltam, tudtam azt, mit jelent, ha a méregtől kidagadnak az erek a torkán. Elég dörzsölt voltam ahhoz, hogy beletúrjak a gondolataiba, így azt is tudtam, mi lesz a következő reakciója. Mire előrántotta a pálcáját, én már mögötte álltam, bal karommal megragadtam a torkánál fogva, s rántottam rajta egyet hátrafelé. - Mr. Conrad, képes lenne tönkretenni egy ilyen partit? Bemocskolná a ruhámat? Tudhatná, mennyire, de mennyire utálom a koszt és azt, ha valaki pálcát emel rám. – Utolsó szavaimat szinte már vicsorogva mondtam, arcomon látszott az erőlködés, ami a fojtogatás miatt ült ki arcomra. Már nem csak a bal karommal szorítottam a nyakát, másik kezemmel is rászorítottam a kezemet, s vonszoltam hátrébb és hátrébb, egészen addig, míg kapálódzott karjaim közt. - Kussoljon maga undorító iratfirkász. – Hirtelen egy selyemkendőt tömtem a szájába, majd átfordítottam a fal felé, s addig fojtogattam, míg ki nem lehelte az életét, s földre nem rogyott élettelen teste. A halott testet a földre engedtem, majd igyekeztem leráncigálni karomról a még rákulcsolódott ujjakat, ami nagy nehezen sikerült is. - Na végre, pöcsfej…- Felegyenesedtem a test mellett, de csak akkor vettem észre, hogy nagy kapálódzása közben leszakította az egyik mandzsetta gombomat. Ideges lettem, mérhetetlen dühöt éreztem, mert nem bírtam elviselni, ha valami nem volt tökéletes. Márpedig az öltönyömben kárt tett az a kis féreg. - Te rohadt szemét – Rúgtam még kettőt az élettelen testbe, majd őrült módjára túrtam bele szanaszét lógó hajszálaimba, s igyekeztem azokat újra elrendezni, miközben kifújtam a levegőt, s próbáltam megnyugodni. - Na, szedd össze magad Ethan. – Motyogtam az orrom elé, majd újra a tükör elé álltam, s addig el nem léptem onnan, míg öltözékem újra nem tűnt makulátlannak. Hiú voltam a külsőmre, s talán mániámmá vált már a tökéletesség. Társaságban sokszor nehezen tudtam türtőztetni magam, s néha, ha aránytalanságot láttam, képes lettem volna leordítani az illető fejét, de tisztában voltam azzal, hogy ennyire nem adhatom ki magamat mások előtt, nem láthatják meg gyengeségeimet. Éppen ezért a motyogásomat is elfojtottam, visszasétáltam a testhez, amit a vállamra emeltem nagy nehezen, majd elhopponáltam vele a birtok távoli részéhez, ahol a patakba húztam Mr. Conradot. A művelet nem tartott néhány másodpercig sem, azt követően máris visszahopponáltam a partira, s igyekeztem eltűntetni a nyomokat. Cipőmet is megtisztítottam a sártól, s újra leellenőriztem magamat a tükörben. Csak azt követően sétáltam ki a teraszra, ahol már jó pár férfi összeállt, hogy elszívjanak egy szivart. Nem maradhattam ki a buliból, egyébként is, el kellett játszanom, hogy én vagyok az az ifjú, aki készségesen segít majd mindenkit új hivatali munkakörében. Mit ne mondjak, nem volt könnyű menet megoldanom azt, hogy átvegyem Mr. Ethan Wilkes helyét, de némi ügyeskedéssel sikerült őt is eltűntetnem a föld színéről. A munkája és a pozíciója pedig pont kapóra jött ahhoz, hogy én tündököljek az új alkalmazott színeiben. A jópofizás sem esett nehezemre, igyekeztem mindenki történetét meghallgatni, ha kellett, nevettem, ha úgy kívánták, megértően bólogattam, de tekintetem egyszer sem vesztette szem elől a célszemélyeket, Mr. Franklin Grosvenort és a családját. Volt szerencsém telt idomokkal rendelkező feleségével is összefutni, s a lánya sem kerülte el a pillantásomat, sőt. Bár eredetileg azt terveztem, hogy a feleségén keresztül fogom meg a férfit, hogy visszaszerezzem családomtól ellopott vagyonunkat, úgy ezen a partin máris változtak előre kitervelt gondolataim. Az új célszemély Viviana Grosvenor lett, aki látszólag szörnyen unta az öregasszonyok ostoba fecsegését. - Kviddics? Miért is ne, szerencsére hoztam váltóruhát. – Vigyorra húztam ajkaimat, majd elnyomva a szivart, én is bevettem magam az épület szívébe, s a nappalin keresztül megközelítettem az egyik vendégszobát, ahol a csomagjaimat őriztem. Volt ott jó néhány ruhám, többek közt egy könnyed, sportos viselet is, amit azonnal magamra is öltöttem. A sötétszürke-kék csíkokkal díszített sportruházatban hagytam el a helyiséget, mikor az öltözők felől neszezés ütötte meg a fülemet. Nem tagadom, elkapott a kíváncsiság, így meglapultam a fal mellett, s végig hallgattam az odabent történteket. Nehezemre esett visszatartani a nevetésemet, Mr. Vaills egyszerűen szánalmasan viselkedett, érződött, hogy nem ért a nők nyelvén. Hirtelen aztán ajtó csapódását hallotta, így hátrébb húzódtam, s csak azután léptem elő a takarásból. Egyelőre nem mozdultam, még mindig hallottam valami furcsa neszt, mintha zokogás lett volna. Nem csodáltam, hogy a fiatal Grosvenor lánynak még az életkedve is elment a répától, ha ilyen alakok vették körbe, mint Mr. Vaills. Úgy éreztem, ez lesz a legtökéletesebb alkalom, hogy hozzáférkőzzek törékeny szívéhez, s ezzel egyúttal közelebb férkőzzek családja vagyonához. A szoba ajtajához lépve benyitottam, s színlelt meglepődéssel pillantottam a földön heverő ruhákra, s az azon kesergő lányra. - Jól van kisasszony? Hadd segítsek. – Beljebb lépve leguggoltam elé, majd a kezemet nyújtottam felé. - Nem kell aggódnia, hogy ha túl nagyok Önre ezek a ruhák, biztosan akad ám itt az Ön méretében is. – Mosolyt villantottam felé, s abban bíztam, hogy a humorom majd kellően lenyűgözi Őt. Jó lett volna, ha nem kell túlstrapálnom magamat vele kapcsolatban, mert bevallom, nem volt nagy kedvem az udvarláshoz, sem ahhoz, hogy mézes-mázas szövegekkel fűzzem Őt. Csak egy cél lebegett a szemeim előtt, hogy minél előbb visszaszerezzem családom vagyonát.
Az odabent ülőknek eszükbe sem jutott, hogy a házasságtól, amit egy fiatal lány a legjobban vár, az a mélyre rántó, magával ragadó szenvedélyes szerelem. Én voltam talán az egyetlen, akinek a szerelem a fontossági sorrend élén ült. Akinek elképzelései között nem létezett házasság szerelem nélkül. Annyira vágytam Marcus közelségére. Annyira szerettem volna, ha átlépi a nyitva hagyott ajtó küszöbét, letérdel mellém és magához ölel. Nem kellenek szavak, csak tudni akartam, hogy nem vagyok teljesen egyedül ezen a világon. Érezni, hogy olyan emberhez tartozok, akinek semmi nem fáj annyira életében, mint az én elvesztésem. Ennyire nagy kérés lett volna? Úgy tűnt, hiszen kívánságom nem teljesült. Marcus nem lépett mellém, kölniének illata nem nyomott mámoros köd alá. Még mindig éreztem a szörnyű magányt. Csak az alattam heverő ruhákba tudtam belemarkolni, hogy némi bizonyosságot nyerjek erőtlenségemről. El akartam őket hajigálni, minél messzebbre magamtól, de a nehéz zakót meg se bírták mozdítani reszkető ujjaim. Nem bírtam kiverni fejemből az elmúlt pillanatokat, mikor még Marcus közelségét érezhettem. Azt hittem, már leküzdöttem magamban a srác hiányát, de mikor a padlóra kerültem, minduntalan meghazudtolták magukat elképzeléseim. Soha nem fogok tudni túllépni Marcuson. Soha… Ez volt a pillanat, mikor az első könnycseppek elhagyták szememet. Nem győztem arcomat törölgetni, hogy ha valaki lenne pofátlan, hogy rám nyisson és nekem essen a zaklatás fogalmát kimerítő miért kérdéssel, akkor azonnal mindent letagadhassak. Magamban is szívesebben felejtettem volna el okát pityergésemnek, nem hogy még hangosan kimondva is tudatosítsam magamban elátkozott életemet. Valaki úgy tűnt, hogy nem tudja, hogy illő egy zokogó nőt ott hagyni, ahol találta. A fölém magasodó férfi még ismerősnek sem tűnt, soha nem láttam ezelőtt, így könnyedén ráztam meg fejem, jelezve neki, hogy még véletlen sem vagyok jól. Nem tudott rólam semmit, nem gondolhatott semmire. Így miért ne köthettem volna az amúgy is üvöltő tényt, hogy pocsékul érzem magam. - Köszönöm – motyogtam alig hallhatóan, mikor elém guggolt, s kezét is irányomba nyújtotta. Illetlenség lett volna elutasítani, így kihűlt kézfejemet széles tenyerébe helyeztem, s vártam, hogy rászorítson, majd felhúzzon. Előtte azonban még észrevette a szanaszéjjel heverő ruhákat. Magam is lepillantottam rájuk, s akaratlanul is óvatos mosolyba futottak arcizmaim, ahogy meghallottam szavait. Lassan emeltem rá tekintetem, hogy jobban megnézhessem, ki is talált rám. Valami fiatal srác lehetett. Nem járt már a Roxfortban, s még alsóbb éveimből sem ismertem fel. De ez nem rontott arca helyes összeállításán. - Gondolja? Szerintem mindben esetlenül néznék ki – magyaráztam fancsali arccal, s leejtettem fejemet, hogy arcomba hulló hajszálaim eltakarják mozdulataimat, amint letörlöm arcomról könnyeimet. Ezután persze azonnal visszapillantottam rá, s az ő öltözékére néztem. - Ön is kviddicsezik? Ne maradjon itt velem, mert lekési az első mérkőzést – próbáltam meg kihúzni kezem tenyeréből, nehogy miattam ne tudjon részt venni a játékban. Ki voltam én neki, hogy visszatartsam? Ő nem Marcus volt, aki annyiszor késte le miattam a kviddics edzést, csak hogy az öltöző oldalának passzírozzon, s kifulladásig csókoljon. Ő nem az volt, de mégis jól esett, hogy egy megszólalásával mosolyt bírt csalni arcomra. - De ha maradna, akkor szeretnék bemutatkozni. Viviana Grosvenor vagyok. De csak Vivi a magához hasonló, barátságos embereknek. Ne magázzon, kérem, hacsak nem nézek ki olyan idősnek, hogy félő, hogy szottyadt bőröm lefolyna a seprűről, ha ráülnék – viszonoztam ráragadt vidám mosolyát. Meg kellett erőltetnem magam egy kicsit, hogy mosolyogni tudjak, de úgy éreztem a férfi társaságában ez nem esik olyan nehezemre. Jó hatással volt rám, feltehetőleg. - Szóval, akkor… csak Vivi – nyújtottam felé most már fiatalosabb lendülettel kezemet, hiszen azt egy percig sem vártam el – más nőkhöz hasonlóan -, hogy kezet csókoljon nekem.
Közelebb hajolva a lányhoz, alaposabban szemügyre vettem őt, de valamiért nem hasonlított az apjára. Egyetlen vonást sem fedeztem fel benne, ami Franklin Grosvenorra emlékeztetett volna. Gondolataimból köszönete rángatott vissza a jelenbe, mire erőt véve magamon, mosolyogva biccentettem, s próbáltam megszelídíteni a zavarodottsággal küzdő, űzött vadat. - Nem akarok vitatkozni kegyeddel, de éppen ellenkezőleg, bármi jól állna, még ez a sportruházat is… – Mutattam végig a ruházatomon, közben folytattam. - Akár cserélhetnénk is, hogy megnézzük, mennyire igaz ez, de félő, hogy nekem nem állna olyan jól ez a ruha és a hozzá tartozó magassarkú. – Igyekeztem a lehető legjobb formámat hozni, pontosan tudtam azt, hogy a humorral sok mindent el lehet érni, főleg egy olyan törékeny, sérült lánynál, mint amilyen Viviana Grosvenor volt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, a lány nem boldog vőlegénye oldalán, sőt, talán ki nem állhatja őt. Ennek már a gondolata is mosolyt csalt arcomra, mert úgy éreztem, még nagyobb esélyem lehet, hogy megvalósítsam a terveimet, s rajta keresztül elérjem minden célomat. Már lepergett szemeim előtt a jelenet, mikor kioltom Declan Vaills életét, majd vigasztalóan állnék a lány oldalán,s néhány héttel később feleségül kérném. Mosolyom kiszélesedett, ahogy szemeim előtt leperegtek a képkockák, de Viviana mindezt a mosolyt betudhatta találkozásunk örömének is. - Ó igen, pontosabban csak készültem, ha már invitáltak, bár nem mondhatnám, hogy jó játékos lennék.- Mosolyogva húztam fel a földről, s csak akkor húztam vissza a kezemet, ha már biztosan állt a talpain, s nem volt szüksége a támaszomra. - Maradnék. – Vágtam rá vigyorral, s kezet ráztam a lánnyal, nem szorítottam meg kezét túlságosan, csak éppen annyira, amennyire az illem megkívánja. - Ethan Wilkes, szolgálatára. – Ennél könnyedebben nem is hazudhattam volna, az igazi Mr. Wilkes nevét már olyan gyakorlottan közöltem minden egyes alkalommal, hogy én magam is kezdtem elhinni, én vagyok Ethan Wilkes. - Szottyadt? Na ne szórakozzon velem, bocsánat, akarom mondani ne szórakozz velem. Egy ilyen gyönyörű és fiatal lány nem eshet le a seprűről, kizárt. Szóval Vivi, mit szólnál ahhoz, ha seprűznénk egyet? Egy Nimbusz kétezres parkol szabadon odakint, kár lenne kihagyni a lehetőséget. Aztán meghívnálak egy italra is, de ihatunk előtte is, vagy akár a seprűn is. – Nevetve figyeltem őt, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megy majd a vidám, jófej srácot játszani. - Egyébként szólíts csak Ethannek – Amint kimondtam a szavakat, meghallottam, hogy egy idős nő, Rosemary Carlston a nevemet kiáltja. Sejthettem volna, hogy az az öregasszony még útban lesz, kár volt, hogy udvariaskodtam vele érkezésem idején. - Húh, siessünk, mielőtt még utolér az öregasszony. – Nevetve kaptam el Viviana kezét és szaladtam vele az erkély felé, hogy kipróbálhassuk a seprűt. Lazán viselkedtem, nem foglalkozva semmivel, az öreglányról pedig azért mertem nyugodt szívvel ilyen stílusban beszélni a lány előtt, mert jól megfigyeltem, hogy őt is mennyire halálra untatták a vénlányok. - Na, irányítasz te, vagy inkább én? – Beizzítva a seprűt, vártam, hogy eldöntse, melyikünk üljön az elejére, s melyikünk a seprű hátuljára.
Nem igazán volt időm keseregni, vagy elvonatkoztatni és elkeserítő múltban történt eseményeken gondolkozni, mert az előttem álló férfi teljesen lekötötte a figyelmemet. Nem kellett erőlködnie, kisugárzásában találtam valami különlegeset, ami felettébb felkeltette érdeklődésemet. Így csak azt éreztem, hogy egyre többet és többet akartam belőle kapni, hogy a lehető legjobban megismerhessem. Nem volt ebben semmi perverzitás, vagy törtetés, görcsös ragaszkodás a közelembe érő első férfi felé. Csak jól esett, hogy végre valaki anélkül lép oda hozzám, hogy gratuláljon az eljegyzésem miatt, vagy éppen a közelgő esküvőmről kérdezzen, meghívójáért mondjon köszönetet. Ő nem kérdezett azon dolgokról, amik fájtak. Nem hozott semmi olyat szóba, amitől elkomorodhattam volna. Könnyed volt, humoros, és rettentően megnyerő. Régóta hiányoltam baráti körömből egy olyan férfit, akinek közeledése kizárólag baráti jellegű, akivel minden könnyű és a beszélgetés is gördülékeny. Mióta Declan bezsongva igyekszik magát a vőlegény szerepéhez tartani, azóta máson sem járnak a gondolatai, csak hogy miképpen juttasson el az ágyig, s hogyan kerekedjen fölém. Azóta az én érzéseim, vágyaim mind szertefoszlanak mellette. De Ethan most talán egy pont olyan ember lesz, aki szíves örömest pótolja szívemben ezt az űrt. - Ne szerénykedj, szívesen megnézném, hogyan játszol és repülsz – mosolyogtam rá könnyedén, s megigazítottam a rám aggatott ruhakölteményt. Nem vettem túl komolyan bókjait, jó modorának betudtam az illem részéül a néhány figyelmes gesztust, így még el sem pirultam. Nem úgy, mintha Marcus mondta volna ugyanezeket… De erre nem szabad gondolnom. Amíg nem jut eszembe, nem vagyok boldogtalan. Most csak Ethanra koncentrálhatok és magával ragadó humorára. Eszembe sem jutott, hogy Ethan többet akar, mint barátság. Pedig férfi volt… még sem hittem, hogy opcionális szeretőnek akarna. - Milyen öregasszony? Van belőlük pár a birtokon… - kuncogtam fel halkan, s enyhén oldalra hajtott fejjel vizslattam változó vonásait. – Az ő bőrük tényleg szottyadt – jegyeztem meg pimaszul. Az ajtóra irányult tekintetem, hátha látom betörni az idős asszonyt, de ez elmaradt, hisz már csak egy rántást éreztem, s kifelé tartottam Ethan Wilkesszel. A férfivel, akit alig ismertem néhány perce, de máris a kezébe tettem volna életemet. - Őt is megnevettetted? Vagy mélyebb benyomást tettél rá, amiért ennyire igényli a társaságod? – kérdeztem futás közben egy huncut vigyor keretein belül Ethant. Reméltem, hogy nem fogom megbántani. Nem ismertem még határait, így fogalmam nincs, hol és meddig szabad tapogatóznom. Mégis, az az érzésem volt, hogy nem kell visszafognom magam. Ugyan nem kezdtük ismeretségünket ezer meg ezer kérdéssel, s megnehezítettük a másik dolgát, de nem esett nehezemre megnyílni előtte. - Nem beszéltél az előbb valami alkoholról is? – pislogtam rá, miközben közelebb sétáltunk a repülőeszközhöz. – Nem mintha annyira szeretnél látni spicces állapotban, s ráér repülés után is, nehogy valaki a pályán leszűrje, hogy testem imbolygása nem a tegnap este okozta fáradtság következménye. Vagy… meg sem nézzük, mit csinálnak kedves családjaink? Mert gondolom te sem vagy egyedül, s a családod vár a csapatukba. Érzékeny témát érintettem, így csak óvatosan kérdeztem, s inkább a seprűt vettem célba. Végighúztam ujjbegyeimet a nyelén, majd hátranéztem Ethanra. - Hm, udvariasan átadom neked az első lehetőséget. Meg aztán be kell vallanom, hogy még senkit nem vittem magam mögött. Nem vállalok felelősséget a törött nyakcsigolyákért és végtagokért az esetleges kár esetén. Valahogy benned jobban megbízok, mint magamban. S abban a percben nem csak a seprűn való repülésre gondoltam. A néhány perc után azonnal úgy éreztem, hogy bízhatok benne, bármit elmondhatok neki. Ha felültünk mind a ketten, s kényelmesen elhelyezkedtünk a seprűn, akkor felszállás közben átkaroltam derekát. - Remélem nem vagy csikis – húzódtam közelebb hozzá, majd ujjaimat lassan átfontam hóna alatt és elől mellkasán fűztek össze őket. - Indulhatunk, Mr. Wilkes. A másodpilótája készen áll a repülésre – hangomból jól kivehető volt széles mosolygásom. Nem toltam el magam tőle, mikor repülés közben jóval előrébb csúsztam, mint először terveztem, sőt, inkább erősebben fogtam át mellkasát, hogy közben államat ráfektessem vállára. - Mi az uticélunk? – kukucskáltam előre válla fölött, hogy láthassam az alattunk apró pontnak tűnő családtagjainkat a hatalmas birtokon. - Ne szálljunk le… nincs kedvem hozzájuk… - motyogtam fülébe, s reméltem, hogy meghallgatja kérdésem, s nem hoz azzal kellemetlen helyzetbe, hogy rám kényszeríti a lent levők társaságát.
A hozzászólást Viviana A. Grosvenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 28, 2013 9:54 pm-kor.
- Hm, ha a bénázásomra vagy kíváncsi, és arra, hogyan váltok zuhanórepülésbe a cikesz után, legyen, vállalom, de kizárólag közönség nélkül. - Nevetve kezdtünk társalogni, legalábbis én nevettem, de úgy éreztem,hogy Viviana is kezd feloldódni mellettem. Figyeltem reakcióit, minden apró rezdülését memorizáltam, s tulajdonképp megfigyeltem Őt, mintha csak egy kísérleti alany lenne laboratóriumom asztalán. Mindig ezt tettem az emberekkel, vizsgáltam őket, tanulmányoztam jellemzőiket, viselkedésüket, reakciójukat, s a tanultakra építettem. Ha láttam, hogy valaminél szélesebbre húzódik a mosoly az ajkán, akkor azon irányba tereltem a további beszélgetést, más különben taktikát változtattam. Mivel pontosan tudtam, hogy mikor mit szeretnék, ezért a legtöbb esetben sikerrel jártam el. - Az ott – Mutattam óvatosan a távoli ajtóból utánam kukucskáló, kontyos vénlány után, de jobb ötletem támadt, s mielőtt még valóban rám telepedett volna az átkozott, inkább megszöktem előle, Vivianaval együtt. Végre, kiértünk az erkélyre, ahol ott pihent a Nimbusz Kétezres, ráadásul az öreglány látószögéből is kitértünk, így már nem volt akkora a veszély, mint korábban, s én is megkönnyebbülhettem. - Viccelsz? Kizárt, hogy én és egy ilyen vénlány…- Nevetve megráztam a fejem, majd pillantásom a lány szemeibe fúrtam. - Az eseteim a vékony barnák, mint te. – Szélesebb mosollyal bókoltam ismét, remélve, hogy a sok bóknak köszönhetően még inkább sikereket érek el nála, s sikerül lefektetnem terveim alapjait. Nagyon fontos cél lebegett a szemeim előtt, s pontosan tudtam, hogy ahhoz, hogy tönkre tegyem Franklin Grosvenort, közel kell férkőznöm a lányához. Ez lett az elsődleges cél, s minden energiámat ebbe fektettem. Nem esett nehezemre megjátszani a kedvelhető figurát, s tulajdonképp, egész jól szórakoztam. - Miről is? Alkoholt említettem volna? – Játékosan kérdeztem vissza, úgy tűnt, hamar megtaláltam a közös hangot a fiatal Grosvenorral, s olyan hamar rám hangolódott, hogy máris képes voltam őt úgy manipulálni, hogy szegénynek még csak fogalma sem volt erről. - Láttam itt valahol egy üveggel, gyere. – Megfogtam Viviana kezét, visszaosontam az ajtóhoz, s mikor nem láttam már az öregasszonyt, hátra fordultam felé. - Várj itt, meg ne mozdulj. – Belopóztam a szobába, elemeltem az asztalról egy üveg lángnyelv whiskeyt, majd azzal tértem vissza a lányhoz. - Poharat nem találtam, de megengedem, hogy te igyál először. – Széles mosollyal csavartam le a whiskeys üveg tetejéről a kupakot, hogy aztán felé nyújthassam azt. Szándékomban állt kicsit leitatni szegényt, hogy még jobban megnyíljon előttem, s kifecsegjen esetleg néhány családi titkot, melyek még közelebb repíthetnek a Grosvenor vagyonhoz. - A családom nem jött el, egyedül képviselem őket, de ha szeretnéd, megnézhetjük őket. – Felajánlottam ennek is lehetőségét, bár biztos voltam benne, hogy úgy sem fogja majd apuci és anyuci társaságát választani, főleg úgy, hogy épp előttem kortyolt az üvegből. - Add csak, megkóstolom. – Ha már nem ivott, én is elvettem az üveget, s látszólag nagyot, egyébként csekély mennyiséget kortyoltam az üvegből. A whiskey rémes íze átjárta ízlelő bimbóimat, s még a hideg is kirázott tőle, de igyekeztem leplezni, hogy mennyire utálom azt a szart. - Őőő, nem hinném, hogy jól jársz ezzel a döntéseddel, te tudod. Rémes pilótát választottál, remélem tudod. – Nevetve nyújtottam ismét felé az üveget, s másik kezemmel átvettem a seprűt, hogy míg ő iszik, addig én beüzemeljem azt. Rá is ültem a seprűre, majd hátrapillantva vártam, hogy Viviana is mögém telepedjen. Ez hamarosan megtörtént, éreztem, ahogy kezeivel átkarolja a mellkasomat, én pedig azon nyomban meglódultam a seprűvel. - Kapaszkodj, ez rázós lesz. – Kiáltottam hátra, hogy hallja a hangomat, majd megemelve a seprű orrát, gyorsítva a sebességen, kissé rázkódva, de sikerült olyan röppályára állnunk, hogy pillanatok alatt a birtok fölé kerültünk. - Teszünk egy kört a birtok felett, és ha gondolod , elszállhatunk a tó felé is. Te vagy az utas, te döntesz. Most viszont kipróbáljuk milyen gyors ez a Nimbusz, kapaszkodj. – Szóltam hátra, majd még jobban felgyorsítottam a seprűt, s iszonyat gyorsan szálltunk a birtok felett. Éreztem, ahogy arcomba vág a szél, ruhánkat is hátra fújta, de ettől függetlenül élvezetes volt az utazás, azt pedig még inkább élveztem, hogy alig fél órás ismertség után máris úgy bújt hozzám, mint egy dörgölődző kiscica. Szinte biztos voltam a sikeremben, így egy idő után lassítottam, hogy beszélgetni is tudjunk a levegőben. - Na milyen volt? Leszálljunk a rokonok mellett?- Mosolyogva pillantottam rá, majd előre fordultam, nehogy neki repüljünk egy eltévedt sirálynak, s akkor hallottam , hogy a fülembe súgott. - Hm, mit szólnál akkor, ha visszarepülnénk az erkélyre, felmarkolnánk a maradék piát, és elrepülnénk mondjuk a Kanári- Szigetekre. Van nálam fürdőruha. – Nevetve emelgettem föl-le a szemöldökeimet, miközben irányt változtattam, s megindultam vissza az épület felé, majd az erkélyhez érve, lelassítottam. - Hölgyem, a járat megérkezett. Köszönjük, hogy a Nimbusz Kétezrest választotta. – Nevetve nyújtottam felé a kezemet, hogy lesegítsem a seprűről.
A szép reményeim azonnal szertefoszlottak, mikor meghallottam következő bókját. Az esetei… az esetei, akik pontosan olyannyira barnák, és vékonyak, mint én. Na, ne már! A mostani állapotomat nyugodtan lehetne teltnek nevezni, vagy hájasnak, löttyedt valagúnak, tokásnak… bármi, más, ami jelentésben ezt hordozza magában, de hogy vékony? Én éreztem, hogy megártott lassan nyolcadik hónapba lépő has-párnáimnak az a töménytelen mennyiségű palacsinta, csokoládé fagylalt, süti és gumicukor, és mindenízű drazsé és csokibéka és… fel nem tudnám már sorolni, hogy az elmúlt két hét alatt mennyi és milyen édes ízű nyalánkságot toltam le a torkomon, hogy szopogatás és nyalogatás közben ne arra kelljen koncentrálnom, hogy köcsög Donell feltehetőleg megátalkodott, szőke jegyesét cuccolja. Nem is szabadott volna ebbe belegondolnom, mert újra láttam magam előtt a fülledt levegőjű szobát, a gyűrt lepedőket, elhajított ruhadarabokat, s a két egymásba fonódó, hevesen sóhajtozó meztelen testet. Pfujj! Menten hányinger kerített hatalmába, s düh, amiért Marcus ezt tette velem. Ott náluk még annyira elnéző voltam, naiv és bolond… odamentem magyarázkodni, képes lettem volna életem összes titkát megosztani vele, hogy vállvetve harcoljunk tovább lehetetlen, kilátástalan helyzetünkben a másikért. S mit kaptam? Elmehetek? Hát tudod, Donell, bármennyire is szeretlek, de itt az ideje, hogy ne játszam az összetört, ártatlan királylányt. Már te is gyűlölsz. Nem mindegy hány vétkemért utál meg a társadalom? Néhány pofon az ára apám száraz tenyerétől, s máris minden semmissé válik. Egy kicsit… csak egy kicsit fogom magam jól érezni magam ma. De azzal épp elég nagy kárt fogok tenni Declanban, Christoph-ban, apámban, a ribanc anyámban, farok-Marcusban és legfőképpen magamban. De ez a leginkább lényegtelen nem? Annyi ember van a világon, akik imádják látni, ahogy szenvedek. Meghagyom nekik azt az örömöt, hogy továbbra is ezt kíséreljék meg elérni, nem nyugtatom magam azzal, hogy az én tettem után az övék már csak egy játszi csípés lesz vékony bőrömön. Na, persze… az alkohol mindent tönkre tett, de legfőképpen a gondolatokat, a megítélést és az elveket döntötte porba. Életemben nem ittam még lángnyelv whisky-t. Egyetlen, emléknélküli, mégis emlékezetes és végzetes találkozásom az alkohollal, vagyis annak kistestvérével a vodkával, volt az egyetlen olyan előzetes este, amikor én alkoholt vettem magamhoz. Mint tudjuk, de főleg apám és Donell, hogy nagyon csúnyán végződött az este. A mainak sem szántam több esélyt. Ugyanúgy fulladoztam a whisky-től, mint a múltkori italtól. Marta a torkom, a hidegrázott a piától, de úgy éreztem, ha minden gondolatomat száműzni akarom, nem gondolni arra, hogy az előttem álló nagyon is férfias Mr. Wilkse, aki egyébként csak Ethan, mennyire nem csak a barátom akar lenni. Feltehetőleg gondolataimat a külvilág felé csak nehéz sóhajokkal nyugtáztam, s ivás közben is csak beszédes tekintetem adott hangot a belsőm nyugtalankodásának. Meg akartam nyugodni, s pont olyan egyszerűen élvezni a nap további részét, ahogy azt a mellettem álló, de nem úgy álló ám, vagy nem tudom igazából hány féleképpen álló Ethan tette. Semmi gondja nem volt. Meglátta az első lányt, akinek lyukat növesztett Merlin a lába közé, s azonnal potenciális próbababának tekintette estére. De hát inkább ő húzzon fel, mint Declan nem? Ugye, hogy de? Remek. Most, hogy ezt tisztáztam magammal, s hagytam magam most már igencsak spiccesen felültetni a seprűre, a legjobbnak tűnt szorosan kapaszkodni, a talán annyira nem alkoholtól elködösült gondolatokkal bíró Ethanra. Ó, Merlinem! Hogy már megint tudom, hogy mit teszek, csak ellene nem tudok tenni! Ezt fejtse meg valaki, és lábát csókolom minden lefekvés előtt, imádságok helyett… mondja meg nekem valaki, hogy hogy lehetek spicces állapotban ennyire… ennyire. Hogy is fogalmazzak? Faszra éhes? Nem, ez olyan Emily szava járásának megfelelő kifejezés. Kívánós! Ez az! Kívánós voltam. Ethant is kívántam abban a percben, Marcust is kívántam. De hoppika, Ethan közelebb volt. Őrültség lett volna megkérdeznem, hogy ugye nem hallja a gondolataimat. Hiszen ha csak nem turkál szándékosan az agyamban, akkor nem, nem szerzett tudomást semelyik piszkos észjárásomról. - Tegyünk. Kettőt is lehet – súgtam vissza neki figyelmeztetésére, s combommal erősebben tartottam magam alatt a seprűt, ujjaimat pedig jobban belemélyesztettem pólója anyagába. Magam sem tudtam miért, de egyre kíváncsibb voltam rá, hogy milyen lehet, mikor közvetlenül a bőre ér bőrömhöz. - Nem is vagy pocsék. Jól repülsz. Hozzám képest mindenképp. Had tippeljek, fogó poszton játszottál az iskolai csapatban? – kérdeztem vigyorogva, mikor már lassabban haladtunk, s rendesen hallottuk egymást. – Az élet iskolájában elég ügyesen fogsz cikesz helyett fiatal, barnahajú, vékony lányokat. Olyanokat, mint én – viszonoztam az előbb az ő szájából elhangzó szavakat. - Ott a nudistákra sem néznek ferde szemmel, de nem hiszem, hogy van annyi időnk, hogy eljussunk oda és onnan vissza. Meg ha egy kicsit maradni is akarunk, akkor már lekéssük a vacsorát. Engem pedig keresni fognak. Nekem az a közeli tó is megteszi. Ott is átveheted az úszónadrágod. Remélem röhejes minta van rajta és minimum a nagymamád vette neked – nevettem fel jókedvűen, ahogy elképzeltem őt egy a muglivilágból ismert mesefigurával díszített nadrágban. Nem is értem, miért Marcus jutott eszembe erről is? Francba… kevés volt a pia. - Ó, remek ötlet. Menjünk is vissza érte – bólogattam helyeslően, mikor már visszafordította seprűnket, s megindultunk a maradék whiskynkért. A terasz fölé érve nem voltam benne biztos, hogy nekem is le kéne szállnom róla. - Lehet okosabb lenne itt ülnöm tovább. Addig nem látod, hogy mennyire koordinálatlan spiccesen a mozgásom - pirultam el talán most először, mióta a társaságomban tudtam Őt. Nagyon ritkán éreztem szükségét a szégyenérzetnek mostanában, de ez a férfi is valahogy a szerényebb, visszafogottabb oldalamat követelte. Így nem tudtam gondolatok nélkül, érzéketlen ribanc lenni. Arra még emlékeztem, hogy kezemet felé nyújtottam, hogy lesegítsen, de mivel tudtam, hogy a két lábamon már nem tudtam volna megállni, így tenyeréből kezemet felcsúsztattam karján, s nyakát átfogva két kezemmel, elengedve magam, leugrottam a seprűről. Reméltem, hogy nem fogom a földön végezni. - Nem ismerlek. Azt se tudom, hogy miért vagy ezen a fogadáson. Nem tudom, hogy ismered-e az apámat, a vőlegényemet – nyomtam meg az utolsó szót, hátha ettől észhez tér, s megrészegült személyemet is majd helyes útra tereli. – Fogalmam nincs róla, mit dolgozol, milyen könyveket szeretsz olvasni, kedveled-e hozzám hasonlóan a csokoládé fagylaltot, a puha ágyakat, a forró fürdőket, az eső illatát felszállni… és nem tudok rólad semmit. Talán veszélyes vagy… de te sem faggattál engem, én se akarok ezekre a kérdésekre választ kapni. Csak ne nézz kérlek könnyűvérűnek azért, mert jól esik a közelséged – ezt már csak mellkasába súgtam, s igazából kezdtem úgy érezni, hogy ezen az estén az alkohol nem csak a kielégítetlenségemet fokozza, hanem érzelmi kavalkádjaimat is.
A hozzászólást Viviana A. Grosvenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 28, 2013 9:53 pm-kor.
Kérdései megmosolyogtattak, érződött rajta, hogy a lángnyelv whiskey megtette a hatását, s ahogyan hozzám simult, még inkább úgy gondoltam, hogy még fél óra, és a tenyeremből fog enni a kiscsaj, s ha kell, fel is próbálhatom. El is játszadoztam ennek gondolatával, biztos voltam abban, hogy előbb járathatnám benne a fúrót, mint Declan Vaills, aki elég puha p*csnek tűnt, már ami az udvarlási szokásait illeti. Biztos voltam abban, hogy neki semmi esélye nem lenne ennél a lánynál, de azt is éreztem, hogy nekem már nem kell sok ahhoz, hogy ágyba vigyem őt. Legalábbis ezt éreztem, s általában a megérzéseim sosem csaltak. - Nem tudom, mond meg te, szerinted jól megfogtalak? – Nevetve pillantottam hátra, s közben csökkentettem a repülési sebességünket is, majd visszafordultam az épület felé, melynek már jól ismert erkélyéhez közelítettünk. - Most komolyan a fürdőnadrágomról beszélünk? Ha nagyon érdekel, megmutathatom, de nem vállalok garanciát arra, hogy nem leszel röhögőgörcs áldozata. – Ha már ennyire ráreppent a kismadár erre a témára, nem engedtem tovább szállni, s tudata alatt is arra tereltem, hogy még inkább kíváncsi legyen az alsónadrágomra. A teraszhoz érve le akartam segíteni a seprűről, ő azonban bizonytalannak tűnt, s látszólag becsípett a lángnyelv whiskeytől. Ilyen rövid időn belül nem vártam sikert, pláne nem úgy, hogy még bájitalt sem kevertem az italába. Nem hittem volna, hogy könnyű dolgom lesz, ezért a mosolyom még inkább kiszélesedett. Ő azonban nem tudhatta, hogy minek örülök annyira. - Láttam én már koordinálatlan mozgást, elég ha tükörbe nézek. – Ismét humorral próbáltam oldani a helyzetet. Már az sem lepett meg, hogy oldottan viselkedett a közelemben, s mikor a nyakamat átkarolta, megemeltem a csípőjénél fogva, s lesegítettem őt a talajra, hogy még csak véletlenül se essen le. Én magam is leszálltam a seprűről, s még mindig tartottam a derekát, miközben szabad kezemmel a seprűt visszatámasztottam a helyére. A lány gátlásai feloldódtak, érződött szavaiból a spiccesség, én pedig voltam olyan pofátlan, hogy kihasználva a helyzetét, közelebb vontam magamhoz, s egész közelről szemléltem pillantását, ajkait. - Miért néznélek könnyűvérűnek? Inkább te ne nézz engem szoknyapecérnek, hidd el nem szokásom mindenkit már első alkalommal a seprűmre ültetni. Veled viszont jól érzem magam, és előre is elnézést a következőért. – Nem törődve azzal, hogy láthatnak-e mások, kezem a hátára csúsztattam, majd közelebb húzva megcsókoltam őt. Ugyan, mire is vártam volna? Mióta megismertem, lazán viselkedtem, ő meg itta minden szavamat, s úgy cselekedett, ahogyan én azt vártam. Nem utasította vissza a felkérésemet, azt sem, hogy itallal kínáltam, s azt hiszem, el is értem a célomat. Már nem volt előttem semmi akadály, a csaj itta minden szavamat, s úgy döntöttem, nem futok le fölösleges köröket. - Ezért, ne haragudj, de meg kellett tennem. – Nevetve feleltem a csókot követően, voltam olyan szemtelen, hogy ott ült a vigyor az ajkaimon, mert szinte biztos voltam abban, hogy nem fog elzavarni. Törékeny, sérült állapotából hamar kikövetkeztettem azt, hogy mennyire elhanyagolt, s milyen rémes érzelmi állapotban van. Pontosan tudtam, hogy Vaills számára nem férfi, s azt is sejtettem, hogy hiányolja a gyengédséget a mindennapjaiból. Úgy döntöttem, megadom neki, ha csak ez kell, hogy közelebb kerüljek a pénzemhez. - Mi a fene folyik itt?- Hirtelen tört fel mellőlünk a kellemetlen, s számomra irritáló hang, melynek gazdája nem más volt, mint töketlen Vaills, aki hosszú hónapokig csak próbálkozott azzal, ami nekem alig egy óra alatt sikerült. A szerencsétlen. Elég volt rápillantanom, látszott tekintetéből a düh, a féltékenység, s a harag. - Viviana, mégis mit csinálsz ezzel…a …- Rám pillantott, s értetlenül méricskélni kezdett. - Ez nem Donell, mégis , ki ez a fickó Viviana? – Azt hiszem, eljött az a pillanat, hogy lehúzzam kezemet a derekáról, s csöndben hátrébb húzódjak, míg lerendezi a papucsát. Persze, nem állhattam úgy, mint aki semmiről sem tehet, így következett az előadás következő felvonása, s felölthettem egy újabb szerepet, melyet volt időm alaposan begyakorolni. - Öhm, ezer bocsánat, én kérek elnézést, a hölgy semmiről sem tehet, itt egyedül én voltam a hibás. – Kezdtem rögtön mentegetőzésbe, ezzel mondhatni védelembe véve Vivianat. Mi is kellene még? Volt egy csodás délutánunk, kiderült, hogy vonzódik hozzám, elcsattant egy csók, s még a védelmére is kelek. Kell még ennél több ahhoz, hogy meghódítsam? Lelkem mélyén már vigyorogva mártóztam meg Vaills vérében, szinte magam előtt láttam, ahogy átveszem helyét, már ami a jegyességet illeti. Egyelőre azonban nem koccinthattam erre, mert sajnos, még ott bűzölgött előttem kénköves mérgében ez a szerencsétlen. - Ne haragudj Viviana. – Szavaimmal ezúttal a lányhoz fordultam, majd pillantásom ismét Vaillsre szökött, s kíváncsi voltam, hogy a lány hogyan fog reagálni az idióta vőlegénye viselkedésére. - Gyere, eljössz velem innen, hazaviszlek. – Közelebb lépkedett a lányhoz, s karja után nyúlt, hogy magával ráncigálja őt. - Te…te alkoholt ittál? -
Részegen hajlamos voltam azt gondolni, hogy a világ minden férfi mellkasát azért találták ki, hogy én az összesnek neki bújjak. Nem volt ez túl szép szokás a részemről, ugyanis ezzel összezavartam nem csak magamat, de az ölelgetett férfit is. Hiszen, ha nem adják a lovat a katona alá, akkor nem ül nyeregbe, hogy magabiztosan érezze magát. Mindent, ami ott történt, kizárólag magamnak köszönhettem. Nem hibáztathattam azért, mert megtetszettem neki, mert egészséges férfi létére szándékában állt kapcsolatunkat elmélyíteni. Bolond voltam. S ugyan nem kortyoltam túl sokat a whiskyből, annyira ez a mennyiség is elegendőnek bizonyult, hogy hagyjam magam megcsókolni. Nem volt túl etikus, s hiába nyugtatott olyan szavakkal, minthogy ő a szoknyapecér, nem pedig én a könnyűvérű… józan felem tudta, hogy mennyire bánni fogom tetteimet. Hiába fogtam ezt mind a részegségre, a felelősséget mégis csak józanul kell majd vállalnom a történtek miatt. - Miért, mégis mire készülsz? – kérdeztem bizonytalanul mosolyogva, mikor már saját lábaimon álltam, de mégis Ő tartott egyenesben. Túl jól éreztem magam vele, s túl mélyre ásta el magát a bizalmam vele kapcsolatban ahhoz, hogy ne várjam meg, mégis mire készül. Láttam, ahogy közelebb hajol, majd ahogy az helyén való, tekintetét szemem és szám között járatja. Meg akart csókolni, ez már szóban kifejezettség nélkül is egyértelművé lett számomra. Lesiklott kezem ugyan karján, hogy a hirtelen derekam köré fonódott ölelését megpróbáljam eltolni magamtól, de ahogy megéreztem mentás leheletét, s őrjítő közelségét, megfeledkeztem arról, hogy ez helytelen, s az előbb még ellenkezni kívántam. Nem csak, hogy hagytam, hogy ajkai kellemesen cirógassák sajátjaimat, még én is viszonoztam gyengéd csókját. Nem volt csókok terén túl nagy tapasztalatom, de furcsa mód, már nem csak Marcus kiváltsága volt erőtlensége testemnek, s remegése gyomromnak. - Nem tudok érte haragudni – feleltem mosolyogva, mikor már elváltak egymástól ajkaink, de szememet még lehunyva tartottam. Gyerekes viselkedés lett volna, ha elfutok, ha újat követelek ismét csak félre érthető, s egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a hálószobáig is el szeretnék jutni a férfivel. Így nem tettem mást, minthogy fejemet ráhajtottam mellkasára, hogy úgy álljunk az erkélyen egymásnak feszülve. Feltehetőleg mondtam volna valamit, ha Declan hangja nem tesz tönkre mindent. Nem lehetett nyugalmam. Már egy percre sem, mert mindig a nyomomban járt. - Declan… - szűrtem mérgesen a szavakat, s eltolva magam a férfi mellkastól, kiléptem takarásából, hogy láthassam jegyesem arcát. - Nem tudom, Declan… minek látszik? – tártam szét kezeimet, s már az sem érdekelt, ha veszekedéssel záródik az este, sőt, apám fenyegetése sem tudott volna eltéríteni attól, hogy jól érezzem magam. Ahogy kellett, Ethan azonnal segítségemre sietett. - Ugyan, Ethan – intettem le, mondván, hogy hagyja a mentegetőzést, hiszen semmi rosszat nem tett ellenem. – Te, meg! Hagyj békén. Nem vagyok a tulajdontárgyad, hogy bepréselj egy szekrény legfelső polcára, hogy aztán kedvedre mutogass. Nem akarom, hogy… Minek is ellenkeztem? Soha nem jutottam előre ellenállásommal, mindig én voltam az, aki a legrosszabbul járt a feleselést követően. - Nem akarok haza menni, Declan! – hátráltam azonnal, hogy minél később tudjon elérni s gátolni szabad mozgásomban. – Honnan tudod, hogy ittam? Részeg embertől egy ilyen meggondolatlan kérdés várható volt. Én nem éreztem magamon a pia szagot, de neki azonnal szemet szúrt. - Ne… - nyögtem ki még utolsó próbálkozásként, de addigra felkaromat szorította merev ujjaival. – Mi lesz, ha bárkivel jól érzem magam, azt apámmal megölitek? Nem lehetek senkinek a társaságában, mert megfenyegettek, hogy megölitek? - Azonnal fejezd be és beszélj halkabban. Az ilyen dolgokat nem szokás kiüvöltözni. Még ha nyílt titok is. Viviana, térj észhez, vagy… Egészen közel rántott magához, de nem azért, hogy megnyugtatásul megöleljen, á, dehogy! Fájdalmat akart okozni azzal, hogy minden szava közben egyre mélyebbre mélyesztette körmeit puha bőrömben. Kis híján összetörte testem, mire elengedett. - Vagy? Mész apámhoz? Igen? Beárulsz? - Ahogy mondod! – rivallt rám hitetlenkedve, mikor látta, hogy másképpen nem bír magával vinni. - Egészségedre – pillantottam a távozó Declanra, aki máris apám keresésére indult. – Szerinted ez normális? Tönkre tesznek… Ha nem akarom majd kimondani az esküvőn az igent, mi lesz? Apám valami utánzatot állít a helyemre, akivel nem lesz annyi bajuk? Ha nem akarok gyereket, majd lefognak közben? Nem bírom! Én ezt nem bírom már! – túrtam kiengedett hajzuhatagomba, s hogy megnyugtassam magam, de legalábbis a gondolataimat eltereljem, tépni kezdtem hajtincseimet marokkal. - Vigyél el innen Ethan. Vagy kiugrok innen… félő, hogy nem halnék meg, s így bevonszolnának a Szent Mungóba… El akarok menni, mielőtt apám ideér. Nincs rá szükségem, hogy ismét nyilvánosan pofozzon fel, és szégyenítsen meg – suttogtam megtörten magam elé, s mikor tudtam, hogy a bejárati ajtón keresztül nem menekülhetek, akkor már csak Ethan maradt számomra, aki segíthetett rajtam.
Nevetségesnek tűnt az, ahogyan Declan Vaills viselkedett, legszívesebben felröhögtem volna, s a lány előtt dörgöltem volna a képébe, hogy mennyire béna, és hogy min kellene javítania ahhoz, hogy férfi számba vegyék, s igazán tökösnek látszódhasson. Szánalmas viselkedése, s az erőltetés, amivel magához akarta láncolni Vivianat, már-már idegesítően hatott. Ennek ellenére, még sem akartam kettejük vitájába beleszólni, hisz nem az volt a célom, hogy a lányt magam ellen hangoljam, hanem az, hogy rádöbbenjen, milyen alak jegyese, s mennyivel inkább jobban járna mással. Igaz, ezt nem öntöttem szavakba, csupán ennek csíráját akartam elültetni a lány lelkében, s úgy tűnt, hogy tökéletesen sikerült úgy alakítanom a helyzetet, hogy Viviana és Declan összevitatkozzanak. Magamban jót mosolyogtam, s csak akkor mozdultam, mikor a srác erélyesen nyúlt a lány karja felé. Engem ugyan nem izgatott a dolog, tőlem fel is pofozhatta volna, de egy dolog az, hogy mit érzek, s az, hogy mit kell láttatnom. Viviananak pedig azt kellett látnia, hogy a védelmére kelek, s ha kell, kimentem Őt egy kellemetlen szituációból. - Elnézést, de ne rángassa a hölgyet, bármi is történt, bánjon vele tisztelettel, mégis csak hölgyről van szó. – Álltam közéjük, kiegyenesedve, megemelt fejjel, hogy a srác kissé visszább vegyen. Láttam szemeiben a dühöt, azt is, hogy keze ökölbe szorul, de mielőtt még meglendítette volna, megcsóváltam a fejem. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha itt kezet emelne rám. Ez egy családias, baráti találkozó, itt nincs helye agresszivitásnak. – Szavaimat követően, látva, hogy ujjai lecsúsztak Viviana karjáról, én magam is hátrébb léptem, hisz nekem sem volt célom az, hogy összeverekedjek egy ilyen idiótával, aki kakaskodni próbál a szemétdombon. A szerencsétlen persze tovább folytatta, csak nem szállt le a lányról, végül fenyegetőzni kezdett, majd legnagyobb meglepetésemre, dühösen, mint egy kisgyerek, hátat fordított, hogy elsétáljon és panaszt tegyen apucinál. Ej-ej, micsoda élettelen alakok koszolják a varázsló társadalmat. Ezt már csak magamban gondoltam, majd Viviana felé fordultam, aki láthatóan feldúlt volt vőlegénye miatt. - Nem hiszem, hogy az. Talán féltékeny, de túlzásba viszi. Viviana, tényleg elnézést, mindez az én hibám, ha én nem viselkedem úgy, ahogy, akkor Te nem kerültél volna ilyen kellemetlen helyzetbe, sajnálom. – Sóhajtva, színlelt bűnbánással hajtottam le a fejem, el kellett érnem, hogy még inkább kedveljen, s meglásson bennem minden olyan dolgot, amit abból a pancserből hiányol. Nekem kellett megnyernem ezt a csatát, s egy pillanatra sem akartam feladni. Úgy éreztem, hogy jó úton járok, az idő és a helyzet is nekem kedvezett, már csak ki kellett használnom minden lehetőséget. - Nyugodj meg kérlek! – Simítottam végig karján, látva, milyen ideges, s közben próbáltam megemelni az állát is, hogy a szemeibe pillanthassak. - Látszik rajtad, hogy nem vagy oda ezért a házasságért. S tudod, lehet, hogy ezt várják el tőled, erre rendeltettél a családod szerint, de hidd el, mindig van választás, és egyedül csak te dönthetsz. Te egy nagyon fiatal, csinos és okos lány vagy, tele élettel. Imádsz nevetni és szórakozni, mert mindez lejött abból a fél órából, amit együtt repültünk. Én azt mondom neked, hogy Te döntesz, s neked kell mérlegelned a lehetőségeidet. Hidd el, mindig van kiút. – Miféle nyálas szösszenet, pfejj, még jó, hogy nem saját magamat kell hallgatnom, bizonyára rég előkaptam volna a baltát, hogy használjam. Szerencsére, Viviana nem tűnt beteges elmének, s valószínűleg még jól is estek neki ezek a szavak, legalábbis reménykedtem ebben. Látszott rajta, hogy vigasztalásra vágyik, sőt, még azt sem tartottam kizártnak, hogy ráférne már , ha valaki igazán nőként kezelné. - Ugrasz a fenéket, gyere, elviszlek. – Magamhoz öleltem Őt, majd ismét elővettem a Nimbusz Kétezrest, felültem rá, s a kezemet nyújtottam felé. - Mit szólnál, ha megmutatnám neked Írország egyik legszebb vidékét, hm? Aztán ehetnénk az egyik fogadójukban, állítólag isteni a báránysültjük. Csak rajtad áll, jössz, vagy maradsz kötögetni az öreg nyanyákkal?- Nevetve még mindig nyújtottam a kezemet, s ha elfogadta az invitálásomat, akkor elrepítettem egy káprázatos vidékre.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Aranyvérű találkozó | Viviana & Ethan 
