Mereven néztem, ahogy a Grimmauld tér 11 és a 13 között elkezdett szétnyílni a fal, s lassan előbukkant a rejtett tizenkettes. A muglik teljesen zavartalanul folytatták tevékenységeiket, mintha ugyan nem nyílt volna ketté az épület, hogy helyet adjon még egy lépcsőháznak. Az egyik ablakban épp egy férfi üvöltött a tévének, s rázta az öklét, míg egy másikban egy öreg hölgy simogatott egyszerre három macskát, s beszélgetett velük. Végigpillantottam az ablakokon, majd mikor a falak befejezték mozgásukat, a Grimmauld tér 12-re szegeztem tekintetemet.
Igaz, egy rövid időt töltöttünk itt Ronnal és Hermionéval utunk során, de még most is rossz érzéssel tértem vissza ide. Itt töltöttem Sirius legkeservesebb éveit fiatal korába, s ez volt az a hely, ahova Dumbledore száműzte őt azkabani szökése után. Oda, ahol csak gyűlölt családjának emlékei gyötörték, ahol talán az akkori karácsonyt leszámítva nem voltak boldog percei. Ahonnan tehetetlenségét nem bírva tovább a Minisztériumba ment, ahol a saját vére megölte őt.
Sóhajtottam, majd összeszorítottam szemem, s próbáltam elhessegetni a gondolatot. Az emléket, ami lassan három éve gyötörte a lelkemet. A képeket, melyektől nem tudtam szabadulni, melyek éjszakánként álmomban most is visszaköszöntek.
Utolsó mély lélegzetet vettem, majd elindultam a bejárat felé, majd lenyomtam a kilincset, melyhez hónapok óta nem nyúltam már, mikor is véletlen malőrünk miatt nem térhettünk vissza többet. Bár sosem vallottam be Hermionénak, nem sajnáltam, hogy nem kellett visszajönni. Most még is megtettem, mivel a hírek szerint újra főhadiszállás lett a házból, s egy-két embernek is menedéket nyújt. S miután mindez az én örökségem, tán illendő megmutatnom magam a ház lakóinak, akiket még nem ismertem, legalábbis mindenki hallgatott róla, kik is a vendégek keresztapám házában.
Lassan sétáltam végig a szűk folyosón, végigpillantva a falakon, a lépcsőfordulónál pedig az üres, meggyötört tapétára, ahol egykor Mrs. Black rikácsoló festménye kapott helyet. Emlékek hada özönlött el agyamat, mikor családfát rejtő szoba mellett sétáltam el. Nem akartam megállni, be se menni, mégsem tudtam emelni a lábamat, külön életre kelt, s lehorgonyzott az ajtó előtt.
Először csak néztem befelé, majd beléptem, s megálltam a festmény előtt. Kiégetett családtagok arcképének helyei díszelegtek szerte széjjel a falon, de én csak egyet kerestem. Azt a megszürkült, rojtos szélű helyet, ami alatt az állt: Sirius Black. Kezemmel végigsimítottam a tapétát, majd mielőtt még tekintetemmel Bellatrix fennkölt arcát kezdtem volna keresni, kisiettem a szobából.
Mikor lábam a lépcső első fokát érte, megálltam, s füleltem. A konyhából szűrődött ki a csörömpölés, a zaj, ami megállította lábaimat. Kezem automatikusan a farzsebem felé nyúlt a pálcámért, majd mikor kezembe volt elindultam a konyha felé. Talán még most is az évekig tartó paranoia uralkodott el rajtam, de jobbnak láttam, ha nálam van az egyetlen fegyver, amivel megvédhetem magam. Bár, nagy valószínűséggel csak azok a titokzatos lakók lehetnek, akikről a Rend tagok nem akartak több felvilágosítást adni.
Lenyomtam a konyhaajtó kilincsét, s kitártam az ajtót. Először nem vettem észre senkit, csak mikor körbepillantottam, akkor láttam meg Őt.
Szőke, precíz tincsek, savanyú, arisztokratikus arc. Megállt bennem a vér, mikor belenéztem az unott, kék szempárba. Pálcát tartó kezemen megfeszültek az inak, és kidagadtak az erek. Nem hittem a szememnek.
- Malfoy? – kérdeztem hitetlenkedve, mintha csak arra várnék, hogy felébredjek és valaki nagyot nevetve bejelentse, ez csak egy vicc.
Persze, csak vicc, hisz mit keresne az ÉN házamban – mert miután minden jogot rám hagyott Sirius azt enyém lett, s habár felajánlottam a Rend számára, még mindig engem illet az örökség. Mit keresne itt Draco Malfoy, aki gyáva módjára futamodott el minden következmény elől. Aki nem egyszer mentettünk meg a haláltól, s még csak a fáradtságot sem vette, hogy megköszönje. Akinek a nagynénje megkínozta a legjobb barátomat, s megölte a keresztapámat. Akinek a családja mindenidők legsötétebb mágusának volt a híve. Választ kerestem a kérdéseimre, de nem találtam. Nem értettem meg, hogy hihetik, hogy a Malfoy család a jó oldalra állt, mikor a csata utolsó perceiben is Voldemort mögött álltak?
- Mi a fészkes fenét keresel itt? – kérdeztem meg halkan, miközben hangomban olyan élesség, s durvaság volt, amin még én is meglepődtem.
Legszívesebben rögtön ráirányítottam volna a pálcámat, s ráküldtem volna valamilyen átkot vagy rontást, ami éppen először eszembe jut. De ha a Rend kegyelmet adott nekik, akkor nem szólhattam egy szót sem.
Semmi beleszólásom nem volt…