Sokáig kémleltem nagyapám vitrin alatt őrzött varázspálcáját, azt a pálcát, amivel többeket küldött halálba, míg Voldemortot szolgálta. A kissé már megkopott, dióból készült, sötét páccal lekent pálca vonzotta a tekintetem, s bár tiltva volt annak érintése, nem foglalkoztam apám szabályaival. Leemeltem az üvegvitrint, majd óvatosan a vörös bársonyon heverő mágikus eszköz után nyúltam. Hosszas várakozás után végre ujjaim közt tarthattam a hűen őrzött családi relikviát, mely Williamet illette volna, ha nem veszti életét Grosvenor kezei által.
Már a gondolattól is düh fortyogott bennem, s eszembe jutott minden szenvedés, amit az a család, s annak minden egyes sarja okozott. Ha korábban azt hittem, hogy van köztük olyan, kinek lelke tiszta, s megérdemli a bocsánatot, megérdemli az életet, akkor nagyot tévedtem. Viviana talán még sötétebb és mocskosabb volt, mint az apja, s elég volt csak az árulására gondolnom, arra, hogy mit tett velem, hogy lelkemmel játszadozott, kedvére csavargatta, majd eldobott, s rajtam gúnyolódott azzal az átkozottal…Idegességtől remegtek meg kezeim, s ujjaimmal még inkább szorítottam a varázspálcát, nagyapám pálcáját.
Hirtelen, magam sem tudom, hogy miért, bizsergés futott végig az ujjaimon, majd gerincem mentén, a szoba egyik szegletében pedig nagyapám alakja tűnt fel.
Megrémültem, s még a pálca is kiesett ujjaim közül, apám íróasztalának lapján koppant, s gurult, míg meg nem állította a vitrin széle.
- Te vagy, akinek bosszút kell állnod! Családunk nevéért tedd meg, végezz Franklin Grosvenorral..- Sűrű, sötét köd lepte el nagyapám dühös vonásait, arca hirtelen közeledett felém, szívem hevesen vert, riadtan figyeltem a közeledő arcot, mely, mintha átsétált volna testemen, végül teljesen eltűnt a semmiben.
Levert a víz, homlokomon apró izzadságcseppek jelentek meg, hajamba túrva felpattantam az íróasztal mögül, majd körbepillantottam a szobában. Már nyoma sem volt nagyapám szellemének, s el nem tudtam képzelni, hogyan termett ott egyik pillanatról a másikra.
A pálcát mindenesetre gyorsan visszatettem a vitrin alá, majd lefedtem, s ügyelve arra, hogy ne látszódjon ujjlenyomat, zsebkendőmmel fogva igazítottam vissza a pontos helyére.
Rossz érzésem támadta, valamiért megrémisztett a nem várt találkozás, s jobbnak láttam elhagyni a dolgozószobát, minél előbb. Gyors léptekkel közelítettem meg az ajtót, majd a kilincs után nyúlva lenyomtam azt, s hirtelen tártam ki, mire majd frászt kaptam húgom képmásától.
- Jesszus, Sophie…megijesztettél. – Jegyeztem meg összeráncolt homlokkal, mire a húgom megforgatta a szemeit.
- Merlinre Marcus, nem vagyunk már gyerekek, hogy ijedezz, hacsak…nem valami rosszban sántikáltál. Hadd halljam, mit csináltál odabent? – Lábujjra állva, próbált átlátni vállaim felett, de takarva őt, kifelé lépdeltem, ezzel nem engedtem, hogy bepillanthasson apám dolgozószobájába.
- Csak elvettem egy szivart apánk dugi dobozából. – Húztam elő zsebemből, felmutatva egy szivart, majd mutatóujjamat a szám elé emeltem.
- De erről egy szót se. – Húgomra kacsintottam, aki fújtatva a fejét rázta, majd sarkon fordult, s megindult a konyha irányába.
- Ezt még behajtom rajtad Drága bátyám – Szólt még vissza, majd eltűnt a márvánnyal fedett helyiségben.
Visszarejtve a szivart zakóm alá, én magam is elindultam az emelet irányába, de abban a pillanatban lépett ki a nappaliból Emily, s az édesanyám. Meglepődtem, hisz fogalmam sem volt arról, hogy jegyesem nálunk töltötte a délutánt.
- Marcus, csak hogy itt vagy! Emilynek épp arról beszéltem, hogy nem tudom, hol lehetsz. Sajnálatos lett volna, ha elkerülitek egymást. De ha már itt vagy, nem mutatnád meg neki a ház többi részét? Hamarosan úgyis egy háztartásban éltek majd, a szüleivel apád úgy állapodott meg, hogy Emily hozzánk költözik majd. – Anyám mosolyokva simított végig jövendőbeli menye karján, aki úgy vigyorgott rám, mint a tejbe tök. Szegény, mennyire belém zúgott.
- Persze Anyám, azonnal. – Mondtam lelkesedést színlelve, majd kezemet nyújtottam a szőke leányzó felé, aki legfeljebb egy évvel lehetett fiatalabb nálam.
- Csak utánad, föl az emeletre. – Mosolyogva engedtem elém, s míg ő felfelé lépkedett, volt időm alaposan szemügyre venni hátulról. Nem volt rossz, sőt, kifejezetten rendben volt a hátsó berendezése. Igaz, a többire sem lehetett panaszom, hisz a szép testhez bájos arc és szőke hajzuhatag párosult. Lehetett volna valóban szép jegyesség a miénk, hisz külsőre illettünk egymáshoz, de hiába volt szép, nem szerettem őt. Nem éreztem Emily Boyle iránt semmit, s legfeljebb a piszkos fantáziámat mozgathatta meg, de a lelkembe nem tudott beférkőzni.
Nem is akartam vele komolyabb érzelmekbe merülni, de úgy voltam vele, ha már apámék őt jelölték ki nekem, s már semmiféle dög érzelmi akadály sincs előttem, miért is ne? Néha megmártózhatok oázisában.
- Megmutatod a szobádat is? – Pillantott hátra, mire mosolyogva léptem mellé, s kezemet a derekára fűztem.
- Persze, hisz az lesz életünk legfontosabb színtere. – Felérve a lépcső tetejére egy mozdulattal lekaptam őt, s csókot nyomtam az ajkaira. Korábban még csak nem is próbálkoztam ezzel, az utóbbi egy-két hétben még nőt sem akartam látni, azután , hogy Viviana úgy megalázott. Tönkre tett bennem minden érzést, minden jót, ami még volt bennem.
Az első hétben annyira fájt, hogy ki sem akartam kelni az ágyamból. Aztán apám itatott velem valami sz*rt, onnantól kezdve, mintha kicseréltek volna. Nem , mintha bánnám…
- Gyere, a második ajtó balra. – Rákacsintottam, majd kezét fogva húztam magam után, kitártam a szobám ajtaját, s azonnal berántottam őt. Reakcióidőt sem hagyva neki, a falhoz préseltem, s hosszan csókoltam, hevesen, sem mint vadul, s miközben csókkal téptem ajkait, ujjaimmal lepattintottam blúzáról a gombokat.
- Várj..várj..ez..nem túl gyors?- Sóhajtva tolt el mellkasomnál fogva, mire közelebb húztam magamhoz.
- Miért lenne az? Örökre összekötjük az életünket, vagy nem szeretnéd, hogy elvegyek? – Mélyen pillantottam kék íriszeibe, biztos voltam abban, hogy belém bolondult, s ezzel megriaszthatom.
Hirtelen már semmit sem tartott korainak, ajkaival mohón kapott enyéim után, miközben karjaival átkarolta a nyakamat. Ilyen könnyen sem szereztem még nőt, hogy kiélhessem vágyaimat.
Ahogy a percek teltek, úgy kerültek ruhadarabok a földre, ágynak döntöttem Emilyt, lehúztam az utolsó ruhadarabot is róla, ami még kettőnk közé állt, s már csak saját alsónadrágomtól kellett volna megszabadulnom, mikor kopogást hallottam szobám ajtaján.
- Ne nyisd ki. – Emily továbbra is a nyakamba kapaszkodott, magára akart húzni, de kíváncsi voltam, ki lehet oly illemtudó, hogy nem nyit ránk, s kopogtat szobám ajtaján. Kizárólag fontos ügyről lehetett szó.
- Várj. – Ellökve magamat az ágytól, megindultam a szobaajtó felé, majd kitártam, mire meghökkent szolgálólányom arcát kellett meglátnom, akinek pír ült arcára, majd gyorsan elkapta pillantását dudorodó alsónadrágomról.
- Szörnyen sajnálom, öhm, elnézést, nem akartam, bocsánat. – Heves bocsánatkéréseket hallatva távolabb lépdelt az ajtómtól, s talán már azt is elfelejtette, hogy mit akart. Ajkaimra vigyor ült ki, látva zavarodottságát, így még inkább kitártam az ajtót, hogy láthasson, teljes valómban.
- Mond Rosette, mi történt?- Támasztva az ajtót, figyeltem reakcióit, tetszett az, hogy mennyire zavarba ejtettem őt.
- Uram, öhm , látogatója érkezett. Miss Viviana Grosvenor. Mit mondjak, jöjjön vissza később, várja meg odalent?- Zavarában a kezét tördelte, az én arcomról viszont lefagyott a mosoly, mikor meghallottam a nevet. Mégis, miért jött, mit akarhat mindazok után, ahogy velem bánt? Hirtelen kérdések rohamoztak meg, s ha egy pillanatig fel is merült bennem a remény szikrája, hogy talán miattam jött, s azért, hogy bevallja, még mindig engem szeret, ezt a gondolatomat hamar elvetettem. Nem örülhettem, nem gondolhattam ilyenre, hisz gyűlöltem őt és azt az átkozott Vaillt is.
- Mondja meg, hogy nem érek rá. – Ez volt a legelső válaszom a szolgálólány felé, aki biccenve már sarkon fordult volna. Hirtelen azonban meggondoltam magam.
- Várjon Rosette, inkább mondja azt, hogy a szobámban várom, s jöjjön fel nyugodtan. Nem kell őt felkísérnie, elég , ha elmondja neki, melyik a szobám. Kopognia sem kell, rendben? Most pedig, elmehet. – Mosolyogva adtam választ, majd , mint aki jól végezte a dolgát, visszacsuktam az ajtót, s visszasétáltam az ágyon heverő, haját csavargató Emilyhez.
- Ki volt az és mit akar? – Érdeklődött, de érdeklődése tárgyát inkább más égtájak felé vezettem, letámadtam őt , vadul csókoltam, majd elhelyezkedve lába közt, közelebb húztam magamhoz, s belé hatoltam. Nem volt ebben semmi romantika, semmi szenvedély, kizárólag a nyers ösztönök, legalábbis a részemről.
Emilynek valószínűleg sosem volt még jó dolga, mert ezt is épp úgy élvezte, mintha őrült szerelemmel vettem volna birtokba a testét. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy használati tárgy, egy tárgy, melynek használatával ártani akarok a Másiknak…
Emily lábai a nyakamban lógtak, karjaimmal feje mellett támaszkodtam, s próbáltam kiélvezni az ingyen menetet. Közben persze csak arra vártam, hogy belépjen az ajtón Viviana Grosvenor.

Nem maradt számomra más, csak az édes bájmosoly.
Teltek a hetek, s úgy éreztem az érzéseim kezdenek elhalványodni. Már nem éreztem éjszakánként a görcsös fájdalmat Marcus hiánya miatt, nem voltam elkeseredett a reggeli teámat kortyolgatva, amiért tudtam, hogy ezt már soha többé nem tehetem meg a fiatal férfi társaságában, nem voltam kétségbeesett, amiért az ágyam másik oldalát nem melegítette be, s nem ölelt éjszakánként, elmúltak a kínzó sírógörcsök, melyek a legváratlanabb pillanatokban törtek rám, majd tűntek tova, nem remegtem érte, nem gondoltam rá és kezdtem teljesen megszűnni érző lélekként viselkedni.
Elnyomtam magamban az iránta érzett mély, és örök szerelmemet, hogy képes legyek nélküle is élni. Nehéz volt, s minden reggel meg kellett küzdenem az önsanyargatástól kialakult hasogató fejfájással, le kellett győznöm kedvtelenségemet, le kellett húznom magamról az egyetlen óvón ölelő „kart”, a meleg paplant, amiben még mindig ott érződött Marcus kölniének illata.
Feltehetően kezdtem beleőrülni a hiányába, de ez az állapot segített át azon is, hogy el tudjam felejteni, együtt tudjak élni hiányával. Az utolsó négyzetcentimétereket taposta lábam a téboly és józanság határkövein. De fogadalmat tettem magamnak, s nem másnak… hogy amíg bírok, addig nem maradok ágyban, amíg mozogni tudok, s fizikai fájdalmaim nem kötnek béklyót végtagjaimra, hogy a hideg párnák közé szegezzenek, addig élni fogok. Csak már nincs, akiért felkeljek. S ahogy a napokkal elmúlik gondolataimból arca, úgy tűnik el belőlem az akarat, ami még ki tud zargatni hálószobámból. A végét jártam ennek a rögös útnak, s képes lettem volna feladni, ígéreteket és normákat áthágva eldobni magamtól mindent.
Hiszen azok a mosolyok messze jártak az őszinteségtől. Ahogy tetteim, belém erőszakolt gondolataik… ezek mind messze jártak a valóságtól, de legfőképpen elkallódott énemtől. Már nem volt bennem semmi, amiért igazán magam lettem volna.
A szenvedés hetei rányomták bélyegüket külsőmre is. Alig múltam tizenhat éves, a tükörbe nézve elcsigázott vonásaim mégis többről árulkodtak. Beesett szemeim sötét gödrükbe bújtak, élettelenül meredtek előre, ajkaim színtelenek voltak, arcom piros pozsgás foltjai, mintha soha nem léteztek volna, bőröm színtelen és fakó, testem erőtlen és annyira elodázott, mintha csak lánccal erősítettek volna két csuklóm és két bokám köré vékony lánccal egy-egy tömör vasgolyót.
A nap huszonnégy óráját kilencvennégynek éreztem magatehetetlenségemben. Az unalom, az üres gondolatok megszabadítottak önmagamtól. Kiégtem. Elvéreztem, s az utolsókat rúgtam.
Köntösbe csavarva, kócosan ültem szobámban egy kényelmes, süppedős fotelban. A nap lágyan érintette arcomat, de nem engedtem, hogy elnyújtsa a pillanatot; arcom dacos kilencven fokos fordításával elűztem magamtól azt a minimális életenergiát, amit a mai napra a melengető sugarak kölcsönöztek volna.
Mozdulatlanul ültem a fotelban, s bámultam kifelé az ablaküvegen. A birtok annyira sivár volt, mint talán soha. Hiába virágoztak a fák, érkeztek meg a tavasz első hírnökeiként emlegetett füttyös madárkák, hosszabbodtak a nappalok és rövidültek az éjszakák, melegedett fel az idő, zöldült ki a rövidre nyírt pázsit, semmi szépség nem volt benne. Legalábbis számomra. A földről szemem minduntalan a magasba vándorolt, s az üres kékséget kémleltem távolba révedő tekintettel. Egész napos elfoglaltságként tudtam űzni a gondolatok nélküli, végtelen órákba karoló semmittevést.
Aztán megzavartak.
Hosszú kopogtatás érkezett az ajtó felöl. Először Declan, majd egy szolgálónk lépett át a szoba küszöbén. Míg az utóbbi azonnal a szekrényem felé indult, hogy abból a mai napra ruhákat készítsen elő, addig a srác nem teketóriázva közeledett felém. Hátra sem kellett fordulnom hozzá, hogy lássam, mi történik, minden tükröződött az üvegfelületen. Aztán már éreztem is, hogy besüpped a karfa mellettem, s Declan húzza magához életerőtől megfosztott testemet fél karjával, hogy köszöntésképpen barna hajzuhatagomba csókoljon.
- Hivatalos vagy hozzánk ebédre ma. Gondoltam eljövök érted, hogy együtt mehessünk. Meg aztán, édesapád szerint nem egészséges, hogy nem alszunk még egy ágyban, így legalább azzal enyhítsük szíve bánatát, hogy több időt töltünk kettesben. Boldoggá tehetnéd Őt. Meg engem is... – egyre közelebb csúszott hozzám, s ölembe ejtett hideg kezeimet erős ujjaival fogta körbe. Leheletét ott éreztem bőrömön, csókját nyakamon, de már meg sem rázott az érintése. Csak hagytam, hogy azt tegyen, amit akar.
- Vivi, egyszer úgyis meg kell tenned velem. Bízhatnál bennem. Elfogadhatnád, hogy a férjed leszek, s végre engedhetnél nekem egy kicsit – valószínűleg tesztelte reakciómat, hiszen minden könyörgő szava közben centikkel feljebb csúsztatta kezét hálóingem anyaga alatt. Nem esett jól, de mivel semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem, hagytam, hogy azt tegyen, amit akar.
- Megtehetnénk… - jócskán a selymes anyag alatt jártak fürge ujjai, s éreztem, hogy feszegetni kezdi alsóneműm peremét.
- Tedd meg. Aztán legyél boldog – válaszoltam teljes érdektelenségbe burkolózva. De a srác valószínűleg nem ezt a választ várta. Tudtam én, hogy mennyire türelmesen állt hozzám, s pont ezért várt volna némi hajlandóságot a részemről, a ráhagyatkozás helyett.
Nem tetszett neki. Egyáltalán nem; megkeményedett arcizmokkal, elhúzott ajkakkal állt fel a karfáról, s alig vártam, hogy üvöltsön. Nem kellett csalódnom, túl jól ismertem.
- Viviana, nem bántani akarlak! Értsd már meg, hogy csak jót akarok neked! Mindig arra a fasz Donellre gondolsz, mi? Itt vagyok én… könyörgök, nézz már rám férfiként, mert az én dolgomat is megnehezíted. Nem tudom, meddig fogom elnézni neked ezt a hisztériát. Nekem is vannak érzéseim, s ha te engem nem is, de én téged szeretlek. S te is tudnál engem. Csak el kéne felejtened azt a szemétládát!
Ez volt a végszó, Declan máris kiszáguldott a szobából. Nem várta meg, hogy felöltözzek, elkészüljek, s kedvtelenül mellé szegődjek, hogy induljunk az ebédre. Egyedül hagyott, így kihasználva a kínálkozó alkalmat, visszadőltem még fél órára fotelem kényelmébe.

Amíg öltözködtem, azon gondolkoztam, amit Declan mondott. Hogy el kellene felejtenem Marcust. Megijesztett a gondolat, hogy mást szeressek. Amíg ezt nem mondta ki hangosan, fele annyira nem volt ijesztő, mint mikor még csak én tudatosítottam magamban, hogy Marcus és Én valami olyan dolog vagyunk, aminek nincs már jövője sem jelene, csak múltja. Ezt pedig nem hagyhattam. Előhúztam a köpenyem zsebébe elsüllyesztett pecsétgyűrűt. Nem az enyém volt, Marcusé. Ujjaimmal szorosan átfogtam az értékes ékszert. Nem volt még rá alkalmam, hogy visszaadjam neki, hiszen a könyvtárban húztam le ujjáról. Nem tudtam, hogy hiányolta-e már, csak abban voltam biztos, hogy egy volt egyetlen esélyem arra, hogy nyomós indokkal a házukhoz mehessek. Odaállíthattam volna hebegve-habogva, de talán percek elmúltával már ki is adták volna utamat, ha nem találok jó indokot ottlétemre.
Így mikor leértem az előszobába, ahol már Declan várt, tudtam, hogy nem egy lesz érkezésünk célpontja. Felgyújtott bennem egy szikrát, egy halvány reményt, amiért érdemes volt gondolkozni, levegőt venni, élni. Eszembe juttatta, hogy Marcus nélkül semmit nem érek.
- Gyere, add a kezed – nyújtotta felém kezét, hogy aztán együtt sétáljunk ki az ajtón, hogy a teraszról már hopponálhassunk is birtokukra.
- Hidd el, hogy tudom, hol laktok – jegyeztem meg engedetlenül, s már rá is szorítottam varázspálcámra. Ezzel jelezve, hogy nincs szükségem rá, hogy ő vigyen. – Ott találkozunk – jelentettem ki makacsul, s megelőzve a férfit, kisiettem az ajtón, hogy kámforrá válljak a tavaszi üde szellőben.

A Donell-birtok magas diófái tárultak szemem elé, s ahogy megindultam a kúria felé, az épület is jól kivehetővé vált a tiszta időben. Az ajtó előtt visszakozni akartam, de nem volt időm, egy bejárónő azonnal ajtót nyitott, hogy beengedjen. A gyűrűt erősen markolásztam, hátha okot kér, amiért itt vagyok, de nem tette. Csupán azt kérdezte, kit keresek, azt, hogy fontos találkoznunk, már én kiabáltam a lépcsőn felfelé igyekvő nő után.
Nem kellett sokat várnom, hamarosan már érkezett is vissza a fiatal nő. Amíg ő visszatért, én zavarom közepette ráhúztam ujjamra a néhány mérettel nagyobb gyűrűt, s azzal szórakoztam. Persze ez is csak melléktevékenység volt, hiszen mióta megérkeztem folyamatosan Marcus körül jártak gondolataim. Sajnáltam, amit tettem vele, ezerszer megbántam az estét, ha nem többször. De meg kellett értenie, hogy az életét akartam megóvni. Még nem tudta, hogy mit tettem és miért, de most úgy éreztem, ha mindent elmondok neki, akkor megbocsájt, megért és még lehet rá esélyem, hogy visszafordítsam az eddig csak sajnálkozásra pazarolt időt.
- Köszönöm – biccentettem egy aprót a nő felé, aki az emeleti szobák felé irányított, majd miután levettem kabátomat, meg is indultam a hosszú lépcsősoron. Ahogy én, úgy ő is utánam szólt, s ugyan magamtól is tudtam, hogy kopogni illendő belépve egy helyiségbe, így felkeltette érdeklődésem, hogy miért sütötte le annyira gyorsan pillantását.
Tudtam, hol találom Marcus szobáját, hiszen egyszer már voltam náluk, s természetesen ebben a helyiségben időztünk a legtöbbet. El sem tudtam képzelni, hogy odabent majd milyen kép fogad, s mire kell számítanom. Ahogy a bejárónő is felhívta rá figyelmem, illedelmesen kopogtam, de engedékeny hangot nem várva nyitottam be, hogy szélesre tárjam magam előtt az ajtót.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Összeszorult a torkom, a szívem egy dobbanásnyi kihagyás után őrült ritmust vett fel, s még a számat is elnyitottam. Undorodtam a helyzettől, mégis éreztem benne a visszavágás bűzét. Ez volt az Ő bosszúja felém. Ezzel akart bemutatni nekem a múltkori tettem miatt. S őszintén? Egy kicsit úgy éreztem, megérdemeltem, amit kaptam.
Akkor mégis rosszul esett.
- Gratulálok Marcus. Ezt igazán megérdemeltem – nem tudtam elmozdulni az ajtóból, megrökönyödve néztem, ahogy a két meztelen test egymásnak feszült. Megfogalmazhatatlan volt az érzés, ami hatalmába kerített. Nem tudtam, mit kéne mondanom, vagy tennem.
- Legyetek boldogok – fintorodtam el, majd egy utolsó pillantást vetve az ijedt tekintetű szőke lányra, ellöktem magam a faltól, bevágtam magam mögött az ajtót és elindultam lefelé. Hülyeség volt idejönnöm. Nem szabadott volna… Ahelyett, hogy már rég Declanéknél ültem volna az ebédet fogyasztva, itt sírtam Donellék folyosóján.

Emily ott sóhajtozott karjaim közt, én magam sem szűkölködtem sóhajokban, hisz nem tagadhattam, hogy élvezem a szex minden egyes pillanatát. Ugyan érzelmek nem játszottak közre, de Emily arra tökéletes volt, hogy testi vágyaimat kielégítsem és ez még mindig kényelmesebb volt, mintha a Roxfort falai közt koslattam volna újabb lányok után.
- Marcus…- Hallottam Emily sóhaját, éreztem, hogy körmeit belemélyeszti a hátamba, s ezzel csak még jobban ösztönzött, hogy már ne álljak meg, s ne finomkodjam el a dolgokat. Közel jártunk ahhoz, hogy mindkettőnk a csillagos ég fölött érezze magát, de mielőtt ez még bekövetkezhetett volna, meghallottam az ajtón a kopogtatást. Fejemet megemeltem, de csak annyira, hogy láthassam, ki érkezett. Mozdulataimmal azonban nem álltam le, sőt, mikor megláttam Viviana arcát feltűnni, széles vigyor telepedett a képemre, s ha lehet, még erőteljesebb lökésekkel birtokoltam az alattam lévő Boyle ölét. Persze, mindvégig Viviana reakcióit figyeltem, s azt kell mondanom, hogy kifejezetten élveztem azt az ábrázatot, amit az arcára varázsoltak tetteim.
- Csak nem azért jöttél, hogy te is beszállj? - Szóltam oda az ajtóban álló lánynak, ki teljesen ledöbbent a látottakon. Nem esett meg rajta a szívem, nem tudtam megsajnálni és az sem érdekelt, hogy megsértődött, vagy rosszul esett neki az, amit látott. Ahogyan Ő tönkre tette a kapcsolatunkat, úgy minden jogom megvolt ahhoz, hogy láthassa, tovább léptem.
Persze, megjelenésére Emily is felfigyelt, s mikor meglátta, hogy Viviana minket néz, zavartan kapta el a fejét, s kezével próbált megállítani mellkasomnál fogva, hogy hagyjam abba, amit csinálok. Milyen kár, pedig még nem végeztem.
- Ki ez Marcus? – Szegezte nekem a kérdést, miközben továbbra is csak taszított kezeivel, majd, mikor voltam kegyes, és kimásztam lábai közül, gyorsan maga köré csavarta a takarót, és felhúzott lábakkal, megszégyenülten húzódott hátrébb.
- A volt barátnőm. – Jegyeztem meg egyszerűen, miközben lemásztam az ágyról, majd alsónadrágom után nyúltam, s azt magamra kapva megindultam az ajtó felé.
- Várj, mégis hová mész? Nem hagyhatsz itt így…- Riadtan, félve pillantott rám, nem értette, hogy mi történik, látszott rajta, hogy zaklatott, szomorú, és bántja a viselkedésem. Őszintén szólva, hidegen hagyott, nem érdekelt, hogy mit érez. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy Vivianaval gúnyolódjak, valószínűleg úgyis ez volt a legutolsó alkalom, hogy borsot törhetek az orra alá, ezt pedig ki akartam használni.
- Várj már – Siettem utána, s félúton a lépcsőfordulónál sikerült is elkapnom őt.
- Na mi az, csak nem tetszett a műsor? Hm? – Ajkaimra széles mosolyt húztam, s megálltam előtte, hogy még csak véletlenül se tudjon kikerülni és lelépni előlem.
- Minek köszönhetem a látogatásod, Grosvenor?- Hangom, s szavaim egyaránt ridegséget tükröztek, azt akartam, hogy úgy érezze, nem jelent már számomra semmit, csak egyet a bátyám gyilkosai közül.
Ha a szemeibe pillantottam, újra azt a megaláztatást éreztem, amit ott a könyvtárszobában,alig pár héttel korábban. El sem hiszem, hogy képes volt behúzni a csőbe, s teljesen hülyére venni. Ez miatt úgy éreztem, szívből gyűlölöm Őt.
- Ó, mik ezek a könnycseppek? Csak nem kitagadott apuci és Declan? Vagy már nem élvezed, hogy vele kufircolhatsz kedvedre? Hm? – Gúnyos szavaimmal arra utaltam, hogy Ő előbb megcsalt engem, mint én Őt. Az igazságot nem tudtam, de nekem az volt az igaz, amit láttam ott a könyvtárszobában, s az éppen elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek, elárult.

Szemeztem a lépcsővel és a Marcus szobájából jövő fényárral. Nem tudtam melyiket válasszam. Visszamenjek, s megkérjem, hogy adjon nekem időt magyarázkodni, vagy menjek el, roskadjak vissza karosszékembe, hogy sirathassam elromlott fiatalságomat. Az utóbbi tele volt könnyedséggel, de legalább annyi fájdalommal, míg az elsőt próbára téve, legalább kiderült volna, hogy van-e bármennyi esélyem is rá, hogy ne végezzem összetörve hálószobám ablaka előtt, a sokat emlegetett ülőalkalmatosságban. Egy kicsit mind a két irány húzott, épp ezért volt annyira nehéz döntenem, s csak a közeledő Marcus tudott indulásra bírni. Döntöttem: gyáván, meghunyászkodva akartam otthagyni otthonát, hogy többé ne kelljen látnom Őt. Én hibáztam, mikor nem avattam be tervembe, de mégis… egy olyan emberen, akit szeretünk, nem állunk bosszút. Ez talán egy intőjel volt, hogy Marcus már nem tudna ugyanúgy szeretni, mint kapcsolatunk hajnalán? Jól tettem, hogy nem kezdtem el magyarázkodni? Magam sem tudtam.
Megeredtem lefelé, de az első fokot sem értem el, s máris előttem termett a most már alsógatyában feszítő Marcus. Maradt volna ott, ahol eddig volt… a szőke csaj lábai között.
- Engedj el azonnal a mocskos kezeddel! Eddig máshoz értél vele! – rivalltam rá azon nyomban, hogy feltartóztatott felkaromnál fogva. Rántottam egyet magamon, hogy kiszabaduljak ujjai közül, de még így is elállta utamat.
- Tetszett? Lenyűgöztél… Örülök, hogy láthattam, ahogy elütöd a jövendőbeliddel az idődet – hangomban zabolázatlan gúny bújt meg, aztán mégis percek múlva eltűnt, s már megesve folytattam tovább. - De tudod, mit remélek? Hogy minden alkalommal, mikor majd vele bújsz ágyba, egy kicsit eszedbe jutok majd, s nem veszek bele azon lányok tömegébe, akik naivan megadták magukat neked.
Reméltem, hogy ez így lesz. S nem azért mondtam, hogy bántsam. Vagy kellemetlenséget okozzak neki, sokkal inkább azt reméltem, hogy tényleg soha nem fog tudni elfelejteni, mert ő is pont annyira szeret, mint én Őt, még ebben a percben is.
- Beszélni akartam veled. Mindent félreértesz, ami nem a te hibád, de muszáj voltam azt tenni veled, amit akkor tettem. Ne haragudj rám, mindent meg tudok magyarázni. Ne beszélj így. Az előbb visszakaptam. Az utolsó cseppig visszakaptam ott bent a szobádban látottakkal, amit érdemeltem. Most már lépj túl a bosszún, s hallgass meg. Rendben? – bármikor ránéztem, azt láttam, ahogy a lánnyal volt a párnák között. Fájt. El sem mertem képzelni, ő mit érzett azon az estén. Szavai azonban adtak egy kis ízelítőt lelkiállapotából. Szörnyű volt.
- Nem feküdtem le soha Declannal. Soha, érted? Erről akarok veled beszélni. Mehettem volna hozzájuk ebédelni, de idejöttem, hogy beszélhessek veled. Tudnom kell, hogy megérted azt, ami nálunk történt… Mert oka volt – fúrtam szemeimet Marcuséba, s letörölve emlegetett könnyeimet, megembereltem magam.
- Amit nálunk láttál, csak a képzeletem szüleménye volt. Egy varázslat. Declan nem nevetett rajtad. Én sem. Azt sem tudja, hogy milyen melltartót hordok, ahogy még soha nem is érezhette a csókomat. Mert nem történt köztünk semmi. Nem tudnék az övé lenni. Marcus én csak a tiéd vagyok. Nem fogok soha lefeküdni mással. Hogy tudtam volna nevetni rajtad? Hogy okozhattam volna neked fájdalmat, mikor tudod, hogy az egyetlen dolog, ami miatt szeretek élni, az Te vagy? – közelebb léptem hozzá, de nem érintettem meg. Más nő simult nem rég a mellkasához, nem volt jogom hozzá.
- Meg kellett játszanom az egészet. Amikor megtudtam, hogy jössz, megtudtam, hogy ott állsz az ajtónkban, gyermeki izgalommal rohantam feléd. A nyakadba akartam ugrani, elmondani, hogy nem érdekelnek apám pofonjai, sem a báli éjszaka. Mert nem haragszok rád. Szeretlek, mint még soha senkit… pontosan ezért tudtak megállítani Christoph szavai. Az apám megígérte, hogy ha nem Declan oldalán lát, ha megtudja, hogy időt töltöttem el veled, találkoztunk, megcsókoltál, megöleltél, akkor végez veled. És nem csak veled, de velem is. Megígérte, hogy megöl minket. Nem hagyhattam. El kellett, hogy idegenítselek magamtól azon az estén. A könyvtárba azért húztalak be, hogy apám ne lásson meg. Azért átkoztalak meg, hogy ezt elfelejtsd. Mert nem emlékszel rá… - sóhajtottam. – Amíg te Declant és Engem láttál, addig csak kivetített másainkat láttad. Ott ültem a szekrény mögött, s igyekeztem némán zokogni, hogy ne rántsam le magamról a leplet. Bántanom kellett téged, hogy ott hagyj. Esküszöm, hogy így történt – halkítottam el egészen hangomat, s lehajtva fejem, kihúztam zsebemből gyűrűjét.
- Azt akarom, hogy elhidd, hogy szeretlek. Hogy nem érdekel Declan. S csak az életedet mentettem meg a könyvtárban. Hittem, hogy ha elcsitultak apám gyilkos hajlamai, akkor majd eljöhetek hozzád magyarázkodni. S most talán elült a veszély egy kis időre. Muszáj volt elmondanom ezt neked. Ezt pedig vissza kellett hoznom, hogy ne tarts tolvajnak – nyújtottam felé családi pecsétgyűrűjét, s ha kinyitotta markát beleejtettem.
- Ezt akkor vettem el, mikor elájultál. Miközben megcsókoltalak, lehúztam az ujjadról. Sajnálom…

- Jaj, nehogy véletlenül bemocskolódjon a makulátlan kezed..- Gúnyolódva fintorogtam szavaira, amint elrántotta tőlem a karját. Úgy viselkedett, mintha oka lenne féltékenykedni, s játszani a sértettet. Nem igazán értettem, hogy mire fel a színjáték, s miért nem viselkedik olyan gúnyosan, mint legutóbb, ott a könyvtárszobában, ahol nyíltan a szememre hányta, hogy mekkora egy idióta vagyok. Mérges lettem, ahogy eszembe jutottak szavai, s fejemben újra és újra ismétlődött az a mondata, hogy mikor szállok már le róla, s mikor hagyom végre ott.
Megbántott, tönkre tett, darabokra tört bennem minden érzelmet, s teljesen kifordított önmagamból. Már nem tudtam rá szerelmesen nézni, mert minden pillanatban eszembe jutott az, ahogyan nézett, s beszélt rólam, miközben Declan Vaillshez dörgölődzött. Éppen ezért joga nem volt ahhoz, hogy fesztivált rendezzen Emily miatt, s úgy viselkedjen, mintha én lennék a földön a legnagyobb szemét.
- Ha nem tetszik, ahogyan viselkedem, el is lehet húzni, tudod merre van az ajtó. – Vágtam hozzá, ám ennek ellenére nem tágítottam előle. Mindkét kezemmel megtámaszkodtam a korlát egy-egy oldalán, így gátat szabva előtte, hogy menekülhessen a házunkból. Tudni akartam, miért keresett fel, milyen oka volt, amiért képes volt elém kerülni.
Dühös voltam, s miközben arcát kémleltem, s a szemeibe pillantottam, legbelül próbáltam magamat nyugtatni, hogy ne törjenek fel érzelmeim, s ne vágjam hozzá a sérelmeimet, melyeket Ő okozott.
Pedig, ha tudná, hány sebet ejtett rajtam, akkor lehet, hogy nem mert volna ilyen sértetten elém állni.
- Na, remek, ha örülsz, de most már igazán elárulhatnád, hogy ha nem gratulálni jöttél és nem is nászajándékot hoztál, sőt, még csak nem is csatlakoztál hozzánk egy hármas erejéig, akkor…tulajdonképp mi a fenéért jöttél ? – Nyers voltam? Lehet. Bunkó, szemét, aki ott szúr belé, ahol csak tud? Elképzelhető, de képtelen voltam arra, hogy normális hangot üssek meg vele azok után, ahogyan megalázott az undorító pasijával együtt. Ha csak rájuk gondoltam, hányingerem támadt, s bár próbáltam tagadni, még mindig fájt az, ahogyan elbánt velem. Szerettem, bármit megtettem volna érte, nem akartam elvenni Emilyt, de Őt még ez sem érdekelte. Átvágott, hazudott, s megalázott. Ezért a minimum az volt, hogy elviselje a modoromat, amit a tiszteletére vettem elő.
- Ezt reméled? Ugyan már, miért gondolnék rád, mikor Emily szebb, kecsesebb és selymesebb a bőre? Hm? – Ajkaimat széles mosolyra húztam, szemét voltam, mert fájdalmat akartam okozni neki. Nem volt más célom, csak az, hogy egy örök életre megjegyezze, milyen az, ha keresztbe tesz nekem.
Hihetetlen, de nem éreztem semmi könyörületet, csak ki akartam élvezni, hogy az orra alá dörgölhetek mindent, s azt vártam, hogy minél előbb elhúzza a csíkot. A számításaim még sem jöttek be, mert mindennek ellenére Viviana egészen erős csajnak tűnt, akinek még a gorombaságom sem szegte kedvét.
- Mi a fenéről beszélsz?- Összevont szemöldökkel, értetlenül, s hitetlenkedve figyeltem magyarázkodását, amit nem tudtam hová tenni. Nagyon kezdett feldühíteni azzal, hogy a bolondját próbálta járatni velem.
- Mi volt muszáj? Kefélned Declannal és eldönteni, hogy hozzámész, vagy eldönteni hogy hozzámész , majd röhögve figyeltétek a küszködésemet. Az volt muszáj, hm?- Vontam kérdőre egyre erélyesebb hangon, mert felbőszített. Nem hittem volna, hogy még képes lesz kihozni a sodromból, de megtörtént. Viviana ismét sikert aratott.
- Hallgassam meg, hogy miféle őrültségeket találtál ki azzal az elmeháborodott Vaillsel? Tudod, undorodom az akkori énemtől, hogy képes voltam könyörögni neked. Ha visszagondolok, szánalmas voltam, egy szánalmas szerencsétlenség. – Még fel is nevettem, nehéz volt beismernem, de az is én voltam, s meg is szívtam. Ezúttal azonban nem hagytam magam megvezetni.
- Teljesen fölösleges…- Megráztam a fejemet, majd oldalra pillantottam, s erősen szorítottam kezeimmel a korlátot, hogy lecsillapodjak. Kiszúrtam a falon is egy képet, arra fókuszáltam, s igyekeztem csak azt nézni, hogy ne törjenek fel az indulataim, s ne kezdjek vele ordibálni.
Persze, Viviana magyarázkodni kezdett, én meg hitetlenkedve, fejemet rázva hallgattam a szavait.
- Varázslat?- Néhány szava mégis felkeltette az érdeklődésemet, s hitetlenkedő pillantásomon kíváncsiság lett úrrá. Már tudni akartam, hogy miféle hazugság következik, ezért is figyeltem újra rá, s ha ugyan nem is élveztem a társaságát, és azt kívántam, bárcsak ne is bukkant volna fel, erre a történetre már kíváncsi voltam.
- Hogy tudtál volna nevetni? Láttam, hogy röhögtetek rajtam, ne akarj szamárnak nézni! – Ismét megemeltem a hangom, mert felbőszített Viviana minden egyes szava, s egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy miért szórakozik velem.
- Ahogyan a kilátóban is röhögtetek rajtam, úgy ezúttal is megtörtént. Miért hazudozol nekem, mi? … Na persze, az enyém, és akkor Declan?? – Dühösen pillantottam Viviana szemeibe, s úgy tűnt, még sem tudtam Őt teljesen elfelejteni. Ha az megtörtént volna, nem haragudtam volna annyira a történtek miatt. Mégis, dühös voltam, mert még mindig fájt.
Elsőre hallani sem akartam az ostobaságairól, de aztán, ahogy minden dühös reakcióm ellenére Ő folytatta a történetet, néha teljesen lefagytam, egy-egy szónál.
- Szóval azt akarod nekem bemesélni, hogy mindent kizárólag az apád miatt tettél, azért , hogy engem megvédj? Viviana! Ha egy kicsit is szerettél, miért nem voltál képes a szemembe mondani azt, hogy veszély fenyeget? Mi? – Ideges lettem, meg is ragadtam a vállait kezeimmel, s úgy magyaráztam neki, dühösen mondva a szavakat.
- Ha szerettél, miért nem avattál be? Ketten mindent megoldhattunk volna, félreértések nélkül. De ez a mese…és az emlékeim. Ne mond, hogy ezek csak kitalált dolgok, mert hogy lennének azok? Elegem van már abból, hogy állandóan csak a bolondját járatod velem és hazudsz. Miért jöttél ide? Tűnj el a fenébe és hagyj békén! Nem érdekelsz, rosszabb vagy, mint az apád, sőt, az egész családod egy rémálom! El kellett volna mondanod…- Ellöktem a vállait, majd félreálltam a lépcsőn, mert már nem akartam feltartóztatni Őt. Feléledtek az emlékeim, a fájdalmam, s csak arra vártam, hogy minél előbb eltűnjön. Már nem akartam ránézni, de akkor feltűnt, hogy a zsebében matat, s mikor a kezére pillantottam, megláttam benne a pecsétgyűrűmet.
- Ez ..az enyém…- Ő is elmondta, miközben kivettem kezéből a gyűrűmet. Én nem emlékeztem rá , hogyan kerülhetett hozzá, de amit mesélt, abban sem tudtam hinni. Mérges, sértett pillantással néztem a szemeibe, miközben tenyerembe zártam a gyűrűmet. Nem éreztem úgy, hogy bármi mást meg kellene beszélnem vele. Egyszerűen csak nyugalomra vágytam, azt akartam, hogy békén hagyjon.
- Elmehetsz, odakint a tér is tágasabb, meg frissebb a levegő, nehogy a végén még Donell mérgezést kapj. De a járást megjegyezheted, hátha valamelyik éjszaka tőrt döfnél valamelyikünk hátába. Tudod, ami apád szokása..gyáván, aljas módon…- Szavaim gúnnyal voltak vegyítve, s már rá sem pillantottam. Nem akartam látni a pillantását, érezni, hogy esetleg mégis igaz lehet, amit mondott. Nem akartam megadni magam, újra kelepcébe kerülni. Abból végleg elegem lett, nem akartam, hogy újra megalázzanak. El akartam dobni minden érzelmet, s kizárólag a Tanácsra akartam koncentrálni….

- Áh, szóval Emily szebb, kecsesebb és a többi – ízlelgettem nyelvem hegyén a szavakat, s még ha ismertem is annyira Marcust, hogy tudjam most kizárólag a sértettség szól belőle, a megalázó szavak nem haladtak el fülem mellett. Rosszul esett, hisz számítottam Marcus véleményére. Adtam a szavára, a mosolyára, a dühére és a nevetésére. Most se volt ez másképp. Elhittem neki, hogy valóban élvezte a szőke lánnyal az ágyban töltött perceket.
De akkor megfordult a fejemben, hogy vajon engem úgy ott hagyott volna az ágyban, mint azt a másik szerencsétlennel tette? Képes lett volna engem is olyan szinten megsemmisíteni? Próbálkozott már, de nem… ezt velem soha nem tette volna meg. S ez volt az a gondolat, ami erőt öntött belém, ami miatt nem ijedtem vissza bántó szavaitól. Mert bármit is reagáljon, tisztában leszek vele, hogy az nem igaz.
- Tudom, hogy szeretsz. Érzem… ne akarj így belém tiporni. Nem tudsz… - csóváltam meg fejem, hogy a következőkben egy sóhaj után folytassam mentő szavaimat.
Undorító dolog volt a hazugság, az emberek mégis alkalmat találtak rá, hogy engedélyezzék. Fájt, ha rosszindulatúan átvertek, s megvezettek. Fájt, ha csak játékos gyengeséggel, szórakozottan húztuk csőbe a másikat. Fájt, ha a kisebb nagyobb hazugságot eszköznek használták a magyarázkodáshoz. Helyrehozást és megnyugvást ígértek a hazugság elhangzása után. De mégis. Fájt, mikor a szemedbe röhögtek, mert fájt, hogy hazudtak. Fájt.
S már nem volt mentségem, nem volt esélyem, mégis bolond módjára magyarázkodtam, amiért ilyen durván vetettem véget mindennek kettőnk között. Ha nem Marcusnak hazudtam, akkor a családomnak. Valakit bántanom kellett ahhoz, hogy egy másik és Én boldog lehessek. De épp eleget kapott ahhoz az előttem álló a fájdalomból, hogy most megpróbáljam neki megmagyarázni, hogy az ő kínja és szenvedése ugyanúgy mélyen vájja az én testembe is éles vasfogát.
Minden mozdulata hitetlenségről árulkodott. Egyben biztos voltam, jó úton indultunk meg afelé, hogy megértsen. De még nagyon messze jártunk a céltól, hiszen eszeveszett gyűlölet sugárzott hangjából. Biztos voltam benne, hogy addig nem hátrálok majd meg, míg nem érem el célom. Ma nem jöhetett ki számon, hogy rendben, legyen, ahogy akarod. Mert ma mindennek úgy kellett lennie, ahogy azt én akartam. Mert akkor tudhattuk, hogy révbe értünk.
- Nyugodj már meg és hallgass végig! – csitítottam többször is Marcust, a hirtelen dührohamai végett, majd azonnal folytattam is tovább a magyarázkodást. Felbőszült szavai belőlem is vérmes vehemenciát váltottak ki, ezért is tudtam olyan odaadóan hinni kettőnkben, s megcáfolni mindent, amit a fejemhez vágott. Én nem akartam bántani, de tudnia kellett.
- Hinned kell nekem… Védeni akartalak.
Hangom hirtelen csuklott el, mikor neki tolt mérgében a falnak. Nem okozott fájdalmat, s már az sem zavart, hogy ezelőtt egy másik nővel volt. Szenvedélyes beszédemet nem tudta elnémítani.
- Hogy avathattalak volna be? Marcus, abban a pillanatban nem voltál magadnál! Hiába kértelek, hogy hagyd abba, hogy ne simogass tovább, hagyd rajtam a melltartóm, eszedben sem volt megállni, tudod? Nem emlékszel rá, de esélyem sem volt rá, hogy beavassalak. El kellett kábítanom téged ahhoz, segíthessek magunkon. Nem bírtam volna elviselni, ha te is úgy végzed, mint a bátyád.. – hunytam le rövid időre szemhéjaimat, majd kissé megremegve vettem tudomásul, hogy elengedett.
A szavak kevesek voltak, még ha meg is indítottak Marcusban valamit, nem érték el a célt. Nem hitt nekem, ráadásul már ott akart hagyni, ezzel belém fojtva a szavakat.
A gyűrűjére ismét sértettséggel válaszolt. Nem csodálkoztam zárónak szánt mondatain, hiszen most minden gondolata akörül forgott, hogy eltaszíthasson magától.
- Megtehettem volna, hogy megöllek. Hányszor aludtam melletted? Hm? A könyvtárban is végezhettem volna veled, ha akarok. Egyáltalán nem hasonlítok az apámra… Ne játszd a sértettet kérlek, mind a kettőnknek fontos, hogy hány hónapot vagy évet lehetünk még együtt. Nem akarom, hogy eldobd magadtól a kapcsolatunkat, szeretlek Marcus… - néztem ismét élénken csillogó szemekkel a srác után, aki valóban ott akart hagyni a folyosó közepén megoldások nélkül.
- Marcus, be tudom bizonyítani. Nem csak a gyűrűd egy bizonyíték. De az emlékeim is. Kérlek… bizonyosodj meg róla a saját szemeddel, hogy nem hazudtam neked. Nézd meg, ahogy a könyvespolc sarkából figyeltem a küszködésed. Nem sok kellett hozzá, hogy odarohanjak hozzád és már akkor visszaadjam az emlékeidet. De az életedért megtartóztattam magam. Azt mondtam akkor, hogy búcsúzok, de láthatod, hogy nem… szó sincs búcsúról. Csak idő kellett. Időre volt szükségem, hogy biztonságos távolságba kerülj apámtól – léptem pár bizonytalan lépéssel Marcus után, s meztelen vállára fektettem tenyeremet.
- Itt a pálcám – nyújtottam felé a pálcát, hogy használja. – Nézd meg… könyörgök, két perc. Csak nézd meg, hogy nem hazudok. Ha tudom, hogy hiszel nekem, s már nem tartasz hazugnak, hanem megérted, hogy mit miért tettem, elmegyek. De látnod kell. Látnod kell, hogy minden miattad történt. Egyébként nem lettem volna képes bántani téged… Marcus. Láthatod… mindent láthatsz. Előtted ne legyen titkom… - kerültem meg végül a megállásra késztetett srácot, s vártam, hogy alkalmazza az oklumencia varázslatát, hogy elmémbe lásson. Azt akartam, hogy minden tudjon… mindent láthatott, amire csak kérdést keresett.

Nyugodjak meg? Hihetetlen, mikre kért ez a nőszemély azok után, hogy annyiszor a lelkembe tiport, s nem hagyja lenyugodni kedélyeimet. Nem kellett volna eljönnie és felkeresnie engem, hagynia kellett volna azt, hogy végre elfelejtsem, túllépjek rajta, s elfeledjem azokat az undorító és aljas dolgokat, amiket ellenem tett. Ő pedig mit tett?
Ahelyett, hogy elmenne, nyugalomra intett, s azt próbálta bemagyarázni nekem, hogy Ő csak védeni akart engem.
- Persze, én meg Jávorszarvas vagyok a hegyekből, nem?- Szóltam vissza gúnyosan, mert hiába tűnt hitelesnek a meséje, valahogy nehezemre esett elhinni azt, hogy Ő tényleg csak az én javamat akarta, engem akart védeni az apjától.
Dühített a helyzet, a szavak, melyekkel sikerült összezavarnia a gondolataimat, s már magam sem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a valóság. Nem volt erre szükségem, nagyon nem, de Ő mégis mindent felkavart körülöttem.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz! Ilyen nem történt, én csak kértelek, ott a házatok ajtajában képes lettem volna mindent feladni érted, te azonban elüldöztél, aztán meg…azzal a ficsúr barommal röhögtetek rajtam. Szóval, ha lehet, akkor kurvára gyorsan fejezd be a magyarázkodást, és azt, hogy sületlenségeket hordasz itt össze. Ha unatkozol, menj és ápolgasd Declan golyóit. – Még durvábban szóltam hozzá, mint korábban, feldühítettek a szavai, kezeim ökölbe szorultak, s csak az árulás kesernyés ízét éreztem torkomban, mely fojtogatott, egyre erőteljesebben.
- Miért higgyek neked?- Kérdeztem vissza, mikor azzal mentegetőzött, hogy nem akarta, hogy a bátyám sorsára jussak. Nem tudtam, hogy hihetek neki, s bár ismertem az apját, és tisztában is voltam azzal, hogy mire képes, azt valahogy még sem tudtam elhinni, hogy megzsarolta volna Vivianat.
El is engedtem vállait, majd elhúzódtam tőle, sőt , félre is álltam a lépcsőfordulóból, mert már nem akartam útját állni. Nem akartam rá több időt fecsérelni, nem akartam látni Őt, hallani a hangját, érezni az illatát, a közelségét.
Ő azonban továbbra sem tágított, még akkor sem, mikor már kezemben volt a gyűrűm, s undok szavakkal adtam a tudtára, hogy mennyire nincs kedvem a társaságához.
Mégis, utolsó szavai őszintén hangoztak, s mikor a szemeibe pillantottam, és hallottam, hogy miről beszél, kicsit még el is hittem. Igaza volt, bármikor megölhetett volna, de egyszer sem tette, sokszor bújt karjaimba, s hitette el velem, hogy szeretett.
Lehet, hogy mégis szeretett, s igaz volt minden mosolya, minden érintése?
Elbizonytalanított, miközben hallgattam, s figyeltem Őt, képes volt megingatni, még annak ellenére is, hogy rettentő dühös voltam, s megkeseredett. Meginogtam előtte, nem voltam olyan erős, hogy ott hagyjam Őt, és ne hallgassam tovább a szavait.
- Ne játsszam a sértettet? Tényleg te akarod nekem megmondani, hogy mit csináljak? Pff. – Nevetve, hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd zsebre csúsztattam a kezeimet, csak hogy lazábbnak tűnjek előtte, s ne lássa rajtam, hogy mennyire megvisel a jelenléte.
- Bizonyíték? – Kíváncsian villantak meg szemeim, mintha tudat alatt abban reménykedtem volna , hogy igazat beszél, s valóban tudja bizonyítani az általa valósan említett történteket. Ismételten elbizonytalanodtam, nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom-e, mi az igazság, de abban is biztos voltam, hogy ha nem használom ki a helyzetet, akkor örökké az elszalasztott pillanat miatt fogok majd rágódni.
Miközben ezen gondolkodtam, láttam, hogy felém lép, s megérinti a vállamat, de akkor távolabb húzódtam Tőle, mert nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Hát jó…add azt a pálcát. – Összeráncolt homlokkal kaptam ki kezéből a pálcát, egy ideig még gondolkodtam, hol a kezeimben forgatott pálcát, hol pedig Viviana arcát, s beszélő ajkait kémleltem.
- Legyen…- Felé tartottam a pálcát, majd használtam az oklumencia varázslatot, s azzal hirtelen minden gondolatát láttam a lánynak. Könnycseppek, sötétség és szürkeség egyvelege, szakadó eső, majd az a nap, mikor elmentem hozzá. Furcsa mód, lapozgatva gondolatai közt saját magammal találtam szemben magam, láttam gondolataiban a meggyötört vonásaimat, hallottam szavaimat, az Övéit, s magam előtt láttam azt is, hogy mi történt a könyvtárban.
Felzaklatott.
Nem tudtam, hogy valóban igaz-e az, amit látok, vagy újra egy ügyes trükkel férkőzött az elmémbe, hogy összezavarjon. Ideges lettem, s hirtelen, amilyen gyorsan használtam a varázslatot, olyan gyorsan véget is vetettem annak.
Hiába láttam , hogy mi történt, képes volt összezavarni, s felidegesíteni, olyannyira, hogy kizárólag magányra vágytam.
- Láttam, most már elmehetsz. – Dühösen adtam vissza a pálcáját a kezébe, kezeim újra ökölbe szorultak, miközben arcát, s tekintetét kémleltem. Nem tudtam, mit kellene tennem, annyira összezavart az a pár hét, amit nélküle töltöttem, hogy már nem tudtam, mitévő legyek.
Meg kellett volna értenem? Átgondolnom az emlékeit, s elfogadnom, hogy igaza volt? Karjaimba kellett volna zárnom? Lehet, hogy ez lett volna az A, opció, én ennek ellenére mégis a B,-t választottam.
- Hányszor mondjam még, hogy elmehetsz? – Vágtam hozzá bunkón, sértetten, s éppen akkor hallottam meg hátam mögül Emily hangját is.
- Marcus, ki ez a nő?- Kérdezte az ingembe csavarodva, s alaposan szemügyre vette Vivianat a lépcső tetejéről. Felpillantottam rá, majd pillantásom visszaszaladt Viviana arcára, s aközben válaszoltam Emilynek.
- Senki, eltévedt…- Ezt követően , már nem törődve Vivianaval, hátat fordítottam neki, felsétáltam, majd Emilybe karolva, behúztam Őt, vissza a szobámba.
Le akartam gyűrni a bennem kavargó emlékeket, meg akartam csókolni Emilyt, szeretkezni akartam vele, s meg is csókoltam, Ő azonban ellökött magától, s magyarázatot követelt. Elegem volt, az egyik felbőszített és összezavart, a másik meg ott sipítozott és ellökött magától. Nem bírtam tovább, dühösen pillantottam Emilyre.
- Tudod mit? Szarok rád, húzz el innen most azonnal! Menj, és szedj össze valami csicskást, aki kielégíti az igényeidet….hülye szőke liba. – Ezzel sarkon fordulva, besétáltam a fürdőszobámba, s beálltam a zuhany alá, csak hogy végre lenyugodhassak, s elfelejthessek mindent és mindenkit.

Annyira közel éreztem már a győzelmemet. Szinte éreztem, ahogy ránehezedik derekamra két karja, ajkai csókkal bitorolják kiéhezetten elnyíló számat, beleszuszog nyakamba, magához húz. Kezemben éreztem Övét, aztán mégis egy rántásra kellett feleszmélnem elbízott gondolataimból.
Fejem megfájdult, amint megszakította az oklumencia varázslatot, s felháborodva lépett hátrébb. Nem bírtam tovább lehunyva tartani szemeimet, látnom kellett reakcióját. Hagytam, hogy kedvére nézegesse gondolataimat, akármelyikbe belepillanthatott, büntetlenül láthatta legféltettebb titkaimat.
Hát persze!
A hirtelen jövő fejfájás azonnal a múlté lett, amint izgatottan belemerültem újonnan színre lépett tervem részleteibe. Hiszen mindent meg tudtam magyarázni Marcusnak! Soha többé nem kellett volna azzal nekem esnie, hogy lefeküdtem Declannal. Soha többé nem lett volna féltékeny a srácra, akit kizárólag testvéremként tartottam számon életemben, s a fontossági sorrendjében életemnek is csak a Marcus következő helyet birtokolta. Végre rájöttem, hogyan győzhetem le anyám, végre rájöttem, hogyan tudom Marcus kezébe adni teljes szívem összeroncsolódott, valamikor puzzle-alakot formáló darabjaival együtt. Révbe érhettünk volna. Győzhettünk volna ketten. Mert mellette képes voltam rájönni, hogy milyen az fontosnak lenni valakinek. Valaki olyannak, akire Merlin nem bízta rá sorsunkat, akiknek sorsában nem áll, hogy kötelességük védeni életemet. Marcusszal éreztem, hogy bármilyen nehézségen túl tudtam volna jutni, ha abban a pillanatban nem taszít el magától.
Mikor megoldhattam volna minden problémánkat, Ő akkor vált a legkonokabbá, s a legelutasítóbbá. Ha tudta volna, hogy mennyire szükségem van rá, talán máshogy dönt. De abban a pillanatban még nem tudtam, hogy vegyem rá, hogy még mélyedjen vissza gondolataimba. Feltehetőleg csak azt kellett volna a tudtára adnom, hogy ha most megnézi, amit mutatni akarok neki, akkor elszáll minden gondunk, bajunk. De ha nem hiszi el? Ha csak hitetlenkedik? Ha még jobban megbánt?
Végre értelmet nyert volna az életem, de ő pont akkor vált meg tőlem. Ezután kinek mondhattam volna? Ki hitte volna el Marcuson kívül, hogy a teljes igazság ott nyugszik emlékeim apró zugába? Ha Ő nem, akkor senki nem adott volna szavamra.
- Ne csináld ezt, kérlek! Még nem végeztünk. Nem láttál mindent. Marcus, olyat akarok neked mutatni, amit talán soha senki nem fog megtudni rajtad kívül… had mutassam meg. Marcus… - kapálóztam mozdulatlanul a férfi után, s könyörgő tekintetemet igyekeztem még színesebbé tenni érzelmekkel. Nem mertem keze után nyúlni, mikor pálcámat a földre hányta. Eltört bennem az addig kitartón lángoló remény. A szőke lány érkezése teljesen összezavart.
- Én ki vagyok? – ráncoltam össze szemöldökeimet, s héjakaromként funkcionáló gyilkos szemeimet elmélyesztettem a lány testében. Már akkor is utáltam, mikor a bálon kikiáltották, hogy ő lesz Marcus jövendőbeli felesége. Most pedig, hogy ott láthattam a szeretett férfi ingében, elszállt belőlem minden életkedv.
- Marcus, nem teheted ezt. Láttad… szinte mindent láttál. Kérlek… Marcus! – szóltam elveszetten a távolodó srác után, s ahogy párosuk eltűnt előlem, úgy vonzott magához azonnal a szobaajtó. Magam is követtem őket, de mire benyitottam, már csak a pihegő Emilyt találtam ott.
Az előbbiekben rám törő féltékenység csak egyre erősödött. Újra láttam magam előtt a képet, ami érkezésemnél fogadott. Ahogy Marcus ölelte ezt a… ezt a… áh. Mégis hová tűnhetett ennyi idő alatt?
- Mindent tönkre teszel – lépett elém ingerülten a szőkeség, hogy rajtam vezesse le dühét. Nem is sejtette, hogy bennem mennyivel több indulat forr, mint benne.
- Itt te vagy az egyetlen, aki útban van. Amint látom, Marcus már nem kíváncsi rád. Mehetsz kifelé… - sziszegtem a szavakat, miközben pillantásom végighordoztam a szobán. A fürdő irányából vízcsobogásra lettem figyelmes, így gondolni mertem, hogy Marcus ott rejtőzött el a világ elől.
Meg is indultam volna utána, de Emily nem engedett. Ahogy az előbb Marcus, most Ő bírt maradásra azzal, hogy belemarkolt felső karomba. Kezdett elegem lenni ebből az állandó feltartóztatásból. De mivel a pálcámat kint hagytam a folyosón, így esélyem sem volt rá, hogy varázslat segítségével törjem meg ellenállását.
- A felesége leszek. Marcus az enyém lesz. Csak az enyém lesz… garantálom, hogy te többé még az ölelését sem fogod érezni. Magamba bolondítom, elveszem az eszét és elfeledtetem vele, hogy te létezel. Egy senki vagy hozzám képest, remélem ezzel tisztában vagy. Az én hátam mögött súg össze a varázsvilág. Ezren inkább engem képzelnek el Marcus oldalára, mint téged… az apja gyilkosának lányát – nevetett bele sértőn arcomba, miközben visszafeküdt az ágyba, ahol a gyűrött lepedőket, az általam annyira szeretett férfitest kreálta. Csak sajnos nem velem…
- Soha nem szeretett téged Emily. A szíve örökké az enyém marad, s ha rajtam múlik, amíg nem ölnek meg a csalárdságomért, Marcus után fogok járni, hogy bebizonyítsam neki, hogy engem szeret…
- Kevés vagy… nagyon kevés. Felejtsd el, mert nagyon megbánod. Ahogy Sophie is meg fogja. Nekem nincs szükségem hozzá hasonló férgekre a családba. Ha tudnád, mennyire hasonlít rád… szánalmas, mennyire imádja a bátyját. Ebben hasonlítotok. Csak tudod, jogilag én leszek az egyetlen nő, akinek Marcushoz köze lesz. Az egyetlen… Téged elvesz Vaill, Sophie pedig… ha jól tudom a jövőheti utazása során szegénykém halálos égési sérüléseket szenved majd a kandallóban. Nem fog neki összejönni a hoppor. Mindig is rettegett tőle... de legalább jogosan tette. Halálát is az az ostoba kandalló fogja okozni – vigyorodott el rókamosolyával a lány, s közben lefejtette magáról Marcus ingjét. Undorító volt. Már a gondolat is ijesztő volt, hogy képes lenne bántani Marcus egyetlen húgát, akiért a srác az életét adná. S én, mit tehettem volna?
- Ne is gondolkodj, kedves Viviana… fogadd el, hogy Marcust olybá kisajátítom, hogy Sophie temetését követően elköltözünk innen. Nem sok esélye lesz más nők után nézelődni, mikor egy szigeten velem és egy tucat házimanóval lesz összezárva a világ másik végén. Merlinem, mennyire várom már, hogy apám tartsa szavát és elintézze nekünk a mézes heteket…
Sóhaja beférkőzött gondolataimba, s tönkre tette nyugalmamat. Nem kedveltem Sophiet, de ez még nekem is sok volt. Marcus tönkre menne, ha még egy testvérét kellene eltemetnie.
- Látom, hogy épp szólnál… ne erőltesd. Nem fogod tudni megakadályozni – kacagott fel, én pedig összerezzentem. Nem szólhattam senkinek. A rokonaim nem sokat törődnének Sophia Donellel, Marcus pedig… rám fogná, hogy én öltem meg a húgát.
- Őrült vagy… - kezdtem el hátrálni az ajtóig. Talán Marcus meg is érdemli ezt a nőt. Pont egymásnak valóak lesznek. Most már nem a férfit kellett védenem, hanem a húgát. Úgy látszott, a zsák megtalálta kockás foltját.
- De szép…
- Teszek róla, hogy ne legyél ilyen jókedvű – fenyegettem meg teljesen komolyan gondolva a vadul vigyorgó Emilyt, majd egy búcsú pillantást küldve a fürdőajtónak, az mögött is Marcusnak, elindultam kifelé. Még nem vesztettem örökké. Még nem. Csak épp pihenésre volt szüksége a Marcusszal való kapcsolatomnak… nem veszítettem el.
Legalábbis ezzel nyugtattam magam.